Ayrton

Leírhatatlan megdöbbenés fogadta e szavakat. Glenarvan felugrott, s székét hátralökve így kiáltott fel:

– Ki mondta ezt?

– Én! - felelte Paddy O’Moore egyik bérese az asztal végéről.

– Te, Ayrton? - kérdezte a telepes éppoly döbbenten, mint Glenarvan.

– Én - felelte Ayrton felindultan, de határozottan.

– Én, aki éppúgy skót vagyok, mint ön, uram, én, a Britannia egyik hajótöröttje.

E közlés elmondhatatlan hatást keltett. Mary Grant izgalomtól félájultan, örömtől félholtan hanyatlott lady Helena karjába. John Mangles, Robert, Paganel, mind lelkesen felugrottak a helyükről, és a férfi köré sereglettek, akit az imént Paddy O’Moore Ayrtonnak nevezett.

Negyven év körüli, nyers külsejű ember volt; csillogó szeme mélyen ült a bozontos szemöldöke alatt. Noha igen sovány volt, nem mindennapi ereje lehetett. Csupa csont, csupa izom ember, aki, mint a skót szólás mondja, nem fecsérelte idejét a hízásra. Középtermetű volt, széles vállú, határozott mozgású; s noha vonásai durvák, értelmes és energikus arca megnyerő volt. A rokonszenves benyomást csak növelte az, hogy arcán a nemrég kiállott kínok nyomai látszottak. Igen, látszott, hogy szenvedett, hogy sokat szenvedett; de olyan embernek tűnt, aki el tudja viselni a szenvedést, szembeszáll vele és legyőzi.

Glenarvan és társai mindezt az első pillantásra megérezték. Ayrton egyénisége kezdettől fogva erős benyomást tett rájuk. Glenarvan valamennyiük nevében kérdésekkel árasztotta el, s Ayrton válaszolt rájuk. Glenarvan és Ayrton találkozása mindkettőjükből kölcsönös felindultságot váltott ki. Glenarvan első kérdései ezért rendszertelenül, szinte akaratlanul tódultak ajkára.

– Ön a Britannia egyik hajótöröttje? - kérdezte.

– Igen, uram, Grant kapitány fertálymestere voltam - felelte Ayrton.

– Vele együtt menekült meg a hajótörésből?

– Nem, uram, nem. Abban a rettenetes pillanatban már elszakadtam tőle; a hullámok a fedélzetről a partra vetettek.

– Tehát nem egyike annak a két matróznak, akiket megemlít az irat?

– Nem, nem tudtam ennek az iratnak a létezéséről. A kapitány akkor dobhatta a tengerbe, mikor én már nem voltam a hajón.

– De hát a kapitány? A kapitány?

– Azt hittem, vízbe fúlt, eltűnt, odaveszett a Britannia egész legénységével. Azt hittem, csak én egyedül maradtam életben.

– De hiszen azt mondta az imént, hogy Grant kapitány életben van!

– Nem. Azt mondtam: ha a kapitány életben van.

– És hozzátette, hogy akkor az ausztráliai szárazföldön van.

– Valóban csak ott lehet.

– Nem tudja hát, hogy hol van?

– Nem, uram, ismétlem: azt hittem, elnyelték a hullámok, vagy a sziklákon zúzódott halálra. Önöktől tudtam meg, hogy esetleg életben van.

– Mit tud hát? - kérdezte Glenarvan.

– Csak ennyit. Hogy ha Grant kapitány életben van, akkor Ausztráliában van.

– Hol történt a hajótörés? - kérdezte ekkor Mac Nabbs.

Ezt a kérdést kellett volna föltenniük először, de az események okozta zavarban Glenarvan, aki mindenekelőtt azt akarta megtudni, hol található Grant kapitány, nem kérdezősködött a hely után, ahol a Britannia hajótörést szenvedett. A beszélgetés mindeddig csapongó és rendszertelen volt, egyik témáról a másikra ugrott, csak érintette a kérdéseket, de nem hatolt a lényegig, összekavarta az eseményeket, összezavarta az időpontokat. Most azonban nyugodtabb mederbe tért, s a homályos történet részletei hamarosan világosan, pontosan bontakoztak ki a hallgatók előtt.

Mac Nabbs kérdésére Ayrton így válaszolt:

– Mikor lesodródtam a fedélzetről, ahol az orrvitorlát eresztettem le, a Britannia Ausztrália partja felé rohant. Két kötélhossznyira sem lehetett tőle. A hajótörés tehát ott történt.

– A 37. szélességi fokon? - kérdezte John Mangles.

– A 37. szélességi fokon - felelte Ayrton.

– A nyugati parton?

– Nem! A keleti parton - felelte élénken a fertálymester.

– És mikor?

– 1862. június 27-én éjjel.

– Ez az! Úgy van! - kiáltott fel Glenarvan.

– Látja, uram - tette hozzá Ayrton -, helyesen mondtam, hogy ha Grant kapitány életben van, úgy az ausztrál szárazföldön kell keresni, nem másutt.

– Megkeressük, rátalálunk, megmentjük, barátom! - kiáltott fel Paganel. - Ó! Drága irat! - tette hozzá gyermetegen. - Meg kell hagyni, ugyancsak leleményes emberek kezébe tévedtél!

Alighanem senki sem hallotta Paganel hízelgő szavait. Glenarvan, lady Helena, Mary és Robert, mind Ayrton köré gyűltek. A kezét szorongatták. Úgy érezték, jelenléte záloga Grant kapitány megmenekülésének. Hiszen ha a matróz túlélte a hajótörés veszedelmeit, a kapitány miért ne élte volna túl épségben, egészségben a szerencsétlenséget? Ayrton szívesen mondogatta, hogy Grant kapitány minden bizonnyal éppúgy életben van, mint ő maga. Hogy hol, azt nem tudná megmondani, de bizonyosan ezen a kontinensen. Rendkívül értelmesen és szabatosan válaszolt az ezernyi kérdésre, melyekkel elhalmozták. Míg beszélt, Mary fogta a kezét. Apja bajtársa volt ez a matróz, a Britannia egyik tengerésze! Harry Grant mellett élt, vele járta a tengert, együtt szálltak szembe a veszélyekkel! Mary nem tudta levenni szemét erről a nyers arcról; sírt boldogságában.

Mindeddig senkinek sem jutott eszébe, hogy kételkedjék a fertálymester szavaiban, személyazonosságában. Csak a nehezen meggyőzhető őrnagyban és John Manglesben merült fel némi kétely, hogy vajon Ayrton szavai feltétlen bizalmat érdemelnek-e. Ez a váratlan találkozás némi gyanúra adhatott okot. Kétségtelen, hogy Ayrton tényeket idézett, egybevágó dátumokat, meglepő részleteket. Bármily pontosak is azonban ezek az adatok, nem szolgálhatnak teljes bizonyítékul; hiszen a hazugság legtöbbször a részletek pontosságával hivalkodik. Mac Nabbs tehát nem mondott véleményt; hallgatott.

John Mangles kétségeit hamarosan eloszlatták a matróz szavai; és mikor hallotta, hogyan beszél apjáról a fiatal lánynak, biztosra vette, hogy valóban Grant kapitány bajtársa. Ayrton jól ismerte Maryt és Robertet. Látta őket Glasgow-ban a Britannia indulásakor. Emlékezett arra, hogy ott voltak a hajón, a búcsúebéden, melyet a kapitány barátainak adott. Mac Intyre seriff is ott volt. Az alig tízéves Robertet a hajó első altisztjére, Dick Turnerre bízták, de a fiú elszökött mellőle, s fölmászott a sudárvitorla rúdjára.

– Igaz! Igaz! - felelte Robert.

Ayrton ezer apróságra emlékezett, de látszólag nem tulajdonított nekik olyan nagy jelentőséget, mint John Mangles. Mikor elhallgatott, Mary csendesen így kérlelte:

– Még, Ayrton úr, meséljen még apánkról!

A fertálymester, ahogy csak tellett tőle, eleget tett Mary kívánságának. Glenarvan nem akarta félbeszakítani, pedig vagy húsz fontos kérdés jutott eszébe; lady Helena Mary boldog meghatottságát látva, csendre intette férjét.

A beszélgetés során Ayrton elbeszélte a Britannia történetét, a Csendes-óceánon keresztül vezető útját. Mary Grant nagyrészt ismerte a történetet, mert a hajóról egészen 1862 májusáig kapott híreket. Ebben az évben Harry Grant kikötött Óceánia legfontosabb szigetein. Érintette az Új-Hebridákat, Új-Guineát, Új-Zélandot, Új-Kaledóniát; de mindenütt mások - gyakran alig-alig jogos - foglalásaiba és az angol hatóságok rosszindulatába ütközött, mert hajóját mindenütt jelezték az angol telepeken. Pápuaföld nyugati partján azonban fontos pontra bukkant; úgy vélte, ott könnyen alapíthatna skót települést. Jövőjük biztosítva volna, hiszen a Molukka-szigetek és a Fülöp-szigetek felé vezető úton a hajókat vonzaná egy jó pihenő kikötő; különösen, mikor majd már átvágják a szuezi földszorost, és a hajóknak nem kell megkerülniük a Jóreménység fokát. Harry Grant azok közé tartozott, akik Angliában is hirdették Lesseps csatornaépítő elveit, s nem igyekeztek politikai vetélkedésből elgáncsolni ezt a nagy, nemzetközi érdekű tervet.

Pápuaföld felderítése után a Britannia Callaóba ment, hogy felújítsa készleteit, 1862. május 30-án elhagyta ezt a kikötőt, és az Indiai-óceánon, a Jóreménység fokát megkerülve indult vissza Európába. Indulása után három héttel rettenetes vihar tette mozgásképtelenné a hajót. Oldalra dőlt. Le kellett fűrészelni az árbocait. A fenékben lék keletkezett; nem tudták betömni. A legénység hamarosan kimerült, nem bírták tovább. A szivattyúkat nem tudták használni. A Britannia egy héten át az orkánok játékszere volt. A hajófenéken hat láb magasba emelkedett a víz. Lassan süllyedt a hajó. A bárkákat elsodorta a vihar. Már-már azt hitték, a hajón pusztulnak el, mikor június 27-én, éjjel - mint ezt Paganel helyesen meg is állapította - megpillantották Ausztrália keleti partját. A hajó hamarosan partra vetődött. Hatalmas rázkódást éreztek. Ayrtont ebben a pillanatban elsodorta egy hullám, és a parton megtörő árba lódította, s ott elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, bennszülöttek foglya volt, akik a szárazföld belseje felé hurcolták. Azóta nem hallott a Britannia felől, s nem éppen oktalanul úgy gondolta, hogy a hajó mindenestül odaveszett a Twofold-öböl veszélyes zátonyain.

Így fejeződött be a Grant kapitányról szóló történet. Ayrton hallgatói nemegyszer fájdalmasan följajdultak. Az őrnagy igazságtalan lett volna, ha a történet hitelességében kételkedik. A Britannia története után Ayrton története még időszerűbb érdekességet ígért.

Grant kapitány ugyanis - mint ezt az irat minden kétséget kizáróan bizonyítja -, akárcsak Ayrton, két matrózával együtt túlélte a hajótörést. Egyikük sorsából okszerűen következtetni lehetett a többiekére. Megkérték Ayrtont, mondja el kalandjai történetét. Igen egyszerű és igen rövid volt.

A hajótörött matróz egy bennszülött törzs fogságába esett, s ez magával hurcolta a Darling öntözte belsőbb területekre, azaz mintegy négyszáz mérföldnyire északra a 37. szélességi foktól. Nagyon nyomorúságosan élt ott, a törzs maga is igen szegény volt, de nem bántalmazták. Két hosszú évig sínylődött keserves rabszolgasorban. A szabadulás reménye azonban nem hagyta el. Leste a szökésre alkalmas pillanatot, noha tudta, hogy az számtalan veszélybe sodorhatja.

1864 októberében, egy éjszaka kijátszotta a bennszülöttek éberségét, és a hatalmas erdők mélyébe menekült. Egy hónapon át gyökereken élt, ehető harasztokon, mimózagyantán, s a magányos rengetegben bolyongott; nappal a nap volt az útmutatója, éjjel a csillagok; gyakran fogta el a kétségbeesés. Így kelt át azon a lakatlan vidéken, melyre csak néhány vakmerő utazó merészkedett; mocsarakon, folyókon, hegyeken át tört előre. Végül elcsigázva, félholtan érkezett Paddy O’Moore vendégszerető házába, ahol munkájáért cserébe gondtalan megélhetésre talált.

– Ayrton dicsért engem - szólt az ír telepes -, én meg hadd dicsérjem őt. Értelmes, bátor ember, jó munkás, és ha úgy akarja, Paddy O’Moore háza még sokáig lesz az ő hajléka is.

Ayrton főhajtással mondott köszönetet az írnek, s várta, hogy újabb kérdéseket intézzenek hozzá. Úgy gondolta azonban, hogy hallgatói jogos kíváncsiságát már kielégítette. Mit is mondhatott volna, hiszen többször is elmondott mindent. Glenarvan tehát már éppen azon volt, hogy Ayrton felvilágosításai alapján új terveket kovácsoljon, mikor az őrnagy a matrózhoz fordulva így szólt:

– A Britannia fertálymestere volt?

– Igen - felelte Ayrton habozás nélkül.

Megértette azonban, hogy az őrnagy kérdését némi gyanakvás, kétely sugallta, ezért hozzátette:

– Egyébként a matrózkönyvemet sikerült megmentenem a hajótörésből.

Nyomban kisietett az ebédlőből, hogy megkeresse a hivatalos okmányt. Alig egy percet maradt távol. Ez elég volt arra, hogy Paddy O’Moore így szóljon Glenarvanhoz:

– Uram, biztosítom önt, hogy Ayrton becsületes ember. Két hónapja van a szolgálatomban, és semmi panaszom ellene. Ismertem hajótörésének és fogságának történetét. Tisztességes, teljes bizalomra méltó ember.

Glenarvan válaszolni akart, hogy ő egy percig sem kételkedett Ayrton szavahihetőségében, mikor a matróz visszatért, és megmutatta szabályos matrózkönyvét. Az okmányt a Britannia tulajdonosa és Grant kapitány írta alá; Mary azonnal felismerte apja betűit. A papíron ez állt: „Tom Ayrton, első osztályú matróz, fertálymesteri minőségben a glasgow-i háromárbocos Britanniára szegődött.” Többé semmi kétség sem férhetett Ayrton személyazonosságához, mert nehezen lett volna elképzelhető, hogy a kezében levő irat nem az ő tulajdona.

– Most pedig - szólt Glenarvan - valamennyiük tanácsát kérem, s azonnal megbeszéljük, mi a teendő. Az ön véleménye, Ayrton, kiváltképpen becses, és igen hálás lennék, ha közölné velünk.

Ayrton néhány pillanatig töprengett, majd így válaszolt:

– Köszönöm a bizalmát, uram, igyekszem méltó lenni rá. Valamelyest ismerem ezt a vidéket, a bennszülöttek szokásait, és ha valamiben hasznukra lehetek...

– De még mennyire! - felelte Glenarvan.

– Én is úgy gondolom, mint önök - folytatta Ayrton -, hogy Grant kapitány és a két matróz megmenekült a hajótörésből, de mivel nem kerültek angol területekre, mivel semmi hír felőlük, úgy gondolom, az én sorsomra jutottak, vagyis valami bennszülött törzs foglyai.

– Ugyanazokat az érveket ismétli, Ayrton, melyeket én már kifejtettem - szólt közbe Paganel. - Mint ettől tartottak is, a hajótöröttek nyilvánvalóan bennszülöttek fogságába kerültek. De vajon őket is, akárcsak önt, a 37. szélességi foktól északra hurcolták?

– Feltételezhetően, uram - felelte Ayrton. - Az ellenséges törzsek nemigen telepszenek le az angol fennhatóság alatt álló kerületek szomszédságában.

– Ez ugyancsak megnehezíti a dolgunkat - mondta Glenarvan, meglehetősen tanácstalanul. - Hogyan találhatnánk a foglyok nyomára egy ilyen hatalmas földrész belsejében?

Hosszú csend fogadta ezt a megjegyzést. Lady Helena tekintetével hiába faggatta valamennyi útitársát. Még Paganel is hallgatott. Szokott leleményessége most cserbenhagyta. John Mangles hosszú léptekkel rótta fel-alá az ebédlőt, mintha bajba jutott hajója fedélzetén járkálna.

– Ön, Ayrton úr, mit tenne? - kérdezte lady Helena.

– Asszonyom - felelte habozás nélkül Ayrton -, visszatérnék a hajóra, és egyenesen a hajótörés színhelyére sietnék. Ott aztán a körülményektől tenném függővé a továbbiakat, a véletlen esetleg útbaigazítást nyújt.

– Igen - felelte Glenarvan -, csak be kell várnunk, hogy megjavítsák a Duncant.

– Ó! Megsérült a hajó? - kérdezte Ayrton.

– Igen - felelte John Mangles.

– Súlyos?

– Nem, de a sérülések rendbe hozása olyan szerszámokat igényel, melyekkel mi nem rendelkezünk. A hajócsavar egyik szárnya elgörbült, és csak Melbourne-ban tudják megjavítani.

– Nem mehetnének vitorlával? - kérdezte a fertálymester.

– De igen, csak ha a szelek nem kedveznek a Duncannak, akkor igen sok időbe telne, hogy eljusson a Twofold-öbölbe. Szóval mindenképpen vissza kell mennünk Melbourne-be.

– Hát akkor menjen a hajó Melbourne-be, mi meg elmegyünk nélküle a Twofold-öbölbe!

– Hogyan? - kérdezte John Mangles.

– Úgy, hogy a 37. szélességi fok mentén átkelünk Ausztrálián, mint ahogy átkeltünk Amerikán.

– És a Duncan? - tért vissza különös makacssággal erre a kérdésre Ayrton.

– A Duncan csatlakozik hozzánk, vagy mi csatlakozunk a hajóhoz, a körülményektől függően. Ha útközben rátalálunk Grant kapitányra, együtt visszatérünk Melbourne-be. Ha pedig egészen a partokig kell folytatnunk a kutatást, a Duncan értünk jön oda. Kinek van valami ellenvetése? Őrnagy?

– Nincsen - felelte Mac Nabbs -, ha valóban járható az út Ausztrálián keresztül.

– Olyannyira járható - felelte Paganel -, hogy azt javaslom lady Helenának és Grant kisasszonynak, tartsanak ők is velünk.

– Komolyan beszél, Paganel? - kérdezte Glenarvan.

– Egészen komolyan. Az út nem több háromszázötven mérföldnél. Ha napi tizenkét mérföldet teszünk meg, mindössze egy hónapig tart, azaz éppen annyi ideig, ami a Duncan megjavításához szükséges. Ha arról volna szó, hogy mélyebben fekvő szélességi fokon kellene átkelnünk az ausztráliai kontinensen, ha a legszélesebb részén kellene átszelnünk, ha a perzselő hőségben, azokon a sivatagokon kellene áthaladnunk, melyeken még víz sem található, egyszóval, ha azt kellene véghezvinnünk, amit eddig még a legvakmerőbb utazók sem kíséreltek meg, az egészen más volna! A 37. szélességi fok azonban a Victoria tartományon halad át, angol területen, ahol utak vannak, vasút, s útvonalunk jórészt lakott vidéken vezet át. Utazhatunk hintón, vagy ami még jobb, kétkerekű kocsin.

Annyi az egész, mintha Londonból Edinburghba kocsikáznánk, nem több.

– Hát a ragadozó vadállatok? - kérdezte Glenarvan, tisztázni akarván valamennyi felmerülhető aggályt.

– Ausztráliában nincsenek ragadozók.

– És a bennszülöttek?

– Ezen a szélességi fokon nem élnek bennszülöttek, s ha vannak is, nem olyan kegyetlenek, mint Új-Zélandban.

– Hát a fegyencek?

– Ausztrália déli vidékein nincsenek fegyencek, csak a keleti telepeken. A Victoria tartomány nemcsak hogy kiutasította őket, de még más tartományok szabadult fegyenceit is törvénnyel tiltotta ki területéről. A victoriai kormány ebben az évben meg is fenyegette az egyik hajóstársaságot, hogy megvonja tőle az anyagi támogatást, ha hajói továbbra is azokban a nyugati kikötőkben vesznek fel szenet, melyekbe beengedik a szökött fegyenceket. Hogyan? Ön ezt nem tudta, ön, egy angol?!

– Nem vagyok angol! - felelte Glenarvan.

– Paganel úrnak tökéletesen igaza van - szólalt meg ekkor Paddy O’Moore. - Nemcsak a Victoria tartomány, de vele egyetértésben Dél-Ausztrália, Queensland, sőt Tasmania is kitiltotta területéről a fegyenceket. Mióta ezen a tanyán élek, egyetlen fegyencnek sem hallottam hírét.

– Én meg színüket sem láttam soha - felelte Ayrton.

– Lám, barátaim - mondta Jacques Paganel -, alig van vadember, nincs ragadozó, sem fegyenc. Európa kevés országa dicsekedhet ezzel! Nos, megállapodtunk?

– Mi a véleménye, Helena? - kérdezte Glenarvan.

– Ami mindnyájunké, kedves Edward - felelte lady Helena, majd társaihoz fordult: - Induljunk, induljunk!