Tristan da Cunha

Ha a jacht az Egyenlítő vonalán haladt volna, az Ausztráliát Amerikától, vagy helyesebben a Bernoulli-fokot a Corrientes-foktól elválasztó 196 fok tizenegyezer-hétszázhatvan földrajzi mérföldet tett volna ki. A 37. szélességi fokon azonban ez a 196 fok, a földgolyó alakja miatt csak kilencezer-négyszáznyolcvan mérföldet jelentett. Az amerikai partoktól kétezer-egyszáz mérföldre fekszik a Tristan de Cunha, és John Mangles azt remélte, hogy ha csak a keleti szelek nem késleltetik a hajót, tíz nap alatt megteszik ezt az utat. A kapitánynak minden oka megvolt az elégedettségre, mert estefelé a szél érezhetően csillapodott, majd megfordult, így a Duncan nyugodt tengeren mutathatta be páratlan képességeit.

Az utasok még aznap visszatértek a hajón megszokott életmódjukhoz. Mintha nem is hagyták volna el egy hónapra a jachtot. A Csendes-óceán után most az Atlanti-óceán terült el a szemük előtt, és néhány árnyalatnyi különbségtől eltekintve valamennyi tenger egyforma. A természeti erők, melyek oly kemény megpróbáltatásoknak tették ki őket, most mintha egyesült erővel igyekeztek volna kedvükben járni. Az óceán nyugodt volt, kedvező irányba fújt a szél, s a kazánban összesűrített fáradhatatlan gőznek a nyugati széltől duzzadó valamennyi vitorla segítségére sietett.

Ez az átkelés tehát gyorsan, eseménytelenül, minden kellemetlenség nélkül zajlott le. Bizalommal várták az ausztráliai partok föltűnését. A valószerűségek bizonyossággá változtak. Úgy beszéltek Grant kapitányról, mintha valami meghatározott kikötőbe mennének érte. Kabinját és két társának fekvőhelyét már elő is készítették. Mary Grant örömmel rendezgette, csinosította apja kabinját. A fülkét Olbinett engedte át a kapitánynak, s így most a feleségével lakott egy kabinban. Ez a kabin a híres hatos számú fülkével volt szomszédos, azzal, melyet a Scotián foglalt le magának Jacques Paganel.

A földrajztudós szinte sohasem hagyta el a kabinját. Reggeltől estig könyvét írta, melynek címe ez volt: Egy földrajztudós csodálatos élményei az argentin pampákon. Mielőtt füzete fehér lapjaira vetette volna, társai hallották, amint meghatott hangon felolvassa nagyszerű körmondatait; nemegyszer hűtlenné vált Klióhoz, a történetírás múzsájához, hogy lelkesültségében az isteni Kalliopéhoz, a nagy elbeszélő művek védnökéhez fohászkodjék.

Paganel nem is titkolta ezt. Apollón szűzies lányai szívesen elhagyták kedvéért a Parnasszus vagy a Helikon csúcsát.¹ Lady Helena őszintén gratulált neki. Az őrnagy is sok szerencsét kívánt e mitológiai látogatásokhoz.

– De aztán - tette hozzá - semmi szórakozottság, kedves Paganel, s ha netán kedve támad megtanulni az ausztráliai nyelvet, nehogy véletlenül kínai nyelvtankönyvből lásson hozzá!

Minden a legnagyobb rendben volt tehát a hajón. Glenarvan lord és lady Helena érdeklődve figyelte John Manglest és Mary Grantot. Barátságukban nem találtak semmi kivetnivalót, de minthogy John nem beszélt a dolgokról, jobbnak látták, ha nemigen foglalkoznak vele.

– Mit szól majd Grant kapitány? - kérdezte egy nap Glenarvan lady Helenát.

– Azt gondolja majd, hogy John méltó Maryhez, kedves Edward, s ebben nem is fog csalatkozni.

Eközben a jacht sebesen közeledett céljához. Öt nappal azután, hogy eltűnt szemük elől a Corrientes-fok, november 16-án jó nyugati szellő kerekedett, ezt a szelet használják ki azok a hajók, melyek a délkeleti ellenszélben Afrika déli csúcsát igyekeznek megkerülni. A Duncan felvonta teljes vitorlázatát, s előtörzsvitorláját, farvitorláját, csúcsvitorláját, sudárvitorláját és tarcsvitorláját kibontva, balra fordított fővitorlával merész gyorsasággal siklott a vízen. Úgy szántotta a hajó orra a vizet, hogy a hajócsavar nem is igen kaphatott bele a tovaszaladó hullámokba; a Duncan mintha a Royal Thames Club versenyjachtjaival vetélkedett volna.

Másnapra az óceánt, akár valami hatalmas, vízinövényekkel benőtt mocsarat, hínármező lepte el. Mintha a közeli földrészek fatörmelékeiből, kiszaggatott növényeiből álló Sargassum-tenger lett volna, melyre Maury kapitány hívta fel a hajósok figyelmét. Olyan volt, mintha a Duncan valami hatalmas mezőben haladna; Paganel jogosan a pampákhoz hasonlította ezt a növényrengeteget, mely meglehetősen lelassította a hajó iramát.

Huszonnégy óra múlva felcsendült az őrt álló matróz hangja:

– Föld! - kiáltotta.

– Merre? - kérdezte a szolgálatban levő Tom Austin.

– Előttünk, szélirányban - felelte a matróz.

Erre a mindig megindító szóra benépesült a fedélzet. Hamarosan egy messzelátó került elő a társalgóból, s utána Jacques Paganel is megjelent.

A tudós a jelzett irányba szegezte műszerét, de semmiféle szárazföldhöz hasonlót nem látott.

– A felhőkbe nézzen - mondta neki John Mangles.

– Valóban - mondta Paganel -, valami alig kivehető csúcsot látok.

– Az a Tristan da Cunha - felelte John Mangles.

– Akkor, ha jól emlékszem - szólt a tudós -, mintegy nyolcvanmérföldnyire lehetünk tőle, mert a hétezer láb magas Tristan-csúcs ilyen távolságból látható.

– Pontosan - felelte John kapitány.

Néhány óra múlva a magas, meredek falú szigetcsoport kibontakozott a látóhatáron. A Tristan-hegykúp magányos körvonala sötéten rajzolódott a kelő nap sugaraiban fürdőző, ragyogó égre. Egy északkeletre hajló háromszög csúcsán a sziklatömbből hamarosan előtűnt a szigetcsoport legnagyobb szigete.

A Tristan da Cunha a déli szélesség 37. fokának 8. percén és a nyugati hosszúság Greenwichtől számított 10. fokának 44. percén terül el. Az Atlanti-óceán e vidékének eme magányos szigetcsoportját a tizennyolc mérföldnyire délnyugatra elterülő Megközelíthetetlen-sziget és a tízmérföldnyire délkeletre fekvő Fülemüle-sziget egészíti ki. Délfelé megállapították a tengerészek tájékozódására szolgáló két fő iránypontot, nevezetesen: a Megközelíthetetlen-sziget egyik sarkában álló, kibontott vitorlájú hajóhoz hasonló sziklát meg a Fülemüle-sziget északi csúcsánál elhelyezkedő, várromokra emlékeztető két apró szigetet. Három órakor a Duncan befutott a Tristan da Cunha Falmouth nevű öblébe, melyet a Help-fok, azaz a Segítség foka oltalmaz a nyugati szelektől.

Ott, az öbölben néhány lehorgonyzott bálnavadászhajó vesztegelt; most inkább fókára vagy más, a parton található sokféle tengeri állatra vadászott a legénység.

John Mangles kikötésre alkalmas helyet keresett, mert ezek a nyílt kikötők erős északnyugati vagy északi szélben igen veszélyesek. 1829-ben éppen ezen a helyen süllyedt el mindenestül a Júlia nevű angol brigg². A Duncan félmérföldnyire megközelítette a partot, s húsz fonál mélységű vízben, sziklás talajon vetett horgonyt. Az utasok azon nyomban partra indultak a nagy csónakban, s a szárazföldre érve, lábuk finom fekete homokban, a sziget elszenesedett, szétporlott szikláinak a maradványában gázolt.

A Tristan da Cunha-szigetcsoport fővárosa az öböl mélyén, bővizű, locsogó patak mentén épült kis falu. Mintegy ötven, meglehetősen tiszta házból állt, melyek a legújabb angol építészeti divatnak megfelelő mértani rendben helyezkedtek el. E kicsinyített város mögött hatalmas lávaréteg határolta ezerötszáz hektárnyi síkság terült el, fölötte a 7000 láb magas hegycsúcs meredt az égnek.

Glenarvan lordot a fokföldi angol gyarmat hivatalnoka, a kormányzó fogadta. Glenarvan nyomban Harry Grant és a Britannia után tudakozódott. A kormányzó számára azonban ezek a nevek teljesen ismeretlenek voltak. A Tristan da Cunha-szigetek a tengeri útvonalakon kívül esnek, ezért nem is igen vetődik arrafelé hajó. A Megközelíthetetlen-sziget szikláin szétzúzódott Blendon-Hall 1821-ben bekövetkezett hírhedt balesete után még két hajó szenvedett hajótörést a központi sziget partjain; 1845-ben a Primauguet, és 1857-ben a háromárbocos Philadelphia. A cunhai statisztika mindössze ezt a három szerencsétlenséget tartja számon.

Glenarvan nem számított arra, hogy itt pontosabb felvilágosításokat kap, így tehát csupán lelkiismerete megnyugtatására faggatta a kormányzót. Még bárkákat is küldött a mindössze tizenhét mérföld kerületű sziget partjainak felderítésére. London vagy Párizs még akkor sem férne el ezen a parányi szigeten, ha ez háromszor ekkora volna.

Míg a csónakok a partot kutatták, a Duncan utasai a faluban meg a közeli partokon sétálgattak. Tristan da Cunhának alig százötven lakosa van, többnyire angolok vagy amerikaiak, akik valóban csúf néger vagy fokföldi hottentotta nőket vettek feleségül. Az ezekből a vegyes házasságokból születő gyerekekben igen kellemetlenül keveredett a szász ridegség és az afrikai feketebőrűség.

Az utazók örültek, hogy végre szilárd talajt éreznek a lábuk alatt, s így a parton elsétáltak egészen a hatalmas, megművelt síkságig. Megművelt földet különben csak a szigetnek ezen a részén láthattak, máshol mindenütt meredek, kopár lávatömbökből állt a part, ahol ezrével tanyáztak a hatalmas albatroszok és az ostoba pingvinek.

Az utazók megvizsgálták e lávából keletkezett sziklákat, majd a síkság felé vették útjukat; számtalan, a hegycsúcs örök hava táplálta forrás csobogott itt is, ott is, zöld bokrok virítottak, csaknem annyi veréb ült rajtuk, mint virág; csak a tusseh, a húszlábnyi magas, óriási arundián emelkedett ki a zöldellő mezőségből; a ritka, de buján tenyésző növényzetet sűrű indákat hajtó, tüskés magvú bokrok, hatalmas, gubancos bozótok, cserjeszerű, igen szívós növények, a levegőt balzsamos illatukkal betöltő acerinák meg különféle mohák, vadzellerfélék és páfrányok alkották. Érezhető volt, hogy örök tavasz gyakorolja jótékony hatását ezen a kiváltságos szigeten. Paganel a szokásos hévvel azon erősködött, hogy ez a sziget a híres Ogügia³. Azt ajánlotta lady Glenarvannak, keressen magának egy barlangot, vegye át Kalüpszó helyét a szigeten, s ő maga nem kíván egyebet, mint hogy a „szolgálattevő nimfák egyike” lehessen.

Így beszélgetve, ámuldozva tértek vissza alkonyatkor a hajóra. A falu körül marhacsordák, birkanyájak legeltek, s a negyven évvel ezelőtt meghonosított búza- és kukoricamezők, konyhakerti növények dús termésükkel még a főváros utcáira is benyomultak.

Mikor Glenarvan lord visszatért a hajóra, a Duncan bárkái éppen megérkeztek. Néhány óra alatt megkerülték a szigetet. Útjukon azonban nem akadtak a Britannia nyomára. A sziget körülhajózása tehát csak annyit eredményezett, hogy kutatóútjuk tervéből véglegesen kitörölhették a Tristan-szigetet.

A Duncan tehát elhagyhatta ezt az afrikai szigetcsoportot, s folytathatta útját keletnek. Csak azért nem indultak el még aznap este, mert Glenarvan engedélyt adott a legénységnek, hogy vadásszanak a Falmouth-öbölben nyüzsgő „tengeri borjúnak, oroszlánnak, medvének és tengeri elefántnak” nevezett fókákra. Hajdanában igazi bálnák is szívesen keresték fel a sziget körüli vizet, de aztán annyi vadász üldözte, szigonyozta őket, hogy nem sok maradt belőlük. A fókák azonban még mindig csapatostul tanyáztak a parton. A jacht legénysége elhatározta hát, hogy egész éjjel vadászni fognak, másnap meg bőséges olajkészletet raktároznak el. Így a Duncan indulását harmadnapra, november 20-ra tűzték ki.

Vacsora közben Paganel néhány szót szólt a Tristan da Cunha-szigetekről; a többiek érdeklődve hallgatták. Megtudták, hogy ezt a szigetcsoportot a portugál Tristan da Cunha, Albuquerque⁴ egyik kísérője fedezte fel 1506-ban, s csaknem egy évszázadig senki sem kutatta át. Ezeket a szigeteket joggal tekintették viharfészeknek, olyan rossz hírük volt, mint a Bermudáknak. Így tehát nem is igen közelítették meg őket, s csak az szállt itt partra, akit az Atlanti-óceán viharai rákényszerítettek.

1697-ben az Indiai Társaság három hajója kikötött itt, s meghatározta a sziget földrajzi fekvését; Halleyre, a nagy csillagászra hagyva, hogy 1700-ban ellenőrizze számításaikat. 1712-től 1767-ig néhány francia hajós tudomást szerzett ezekről az adatokról, így La Pérouse is, ki ezeknek a számításoknak segítségével jutott el ide, híres útja alkalmával 1785-ben.

Ezek a ritkán látogatott szigetek mindaddig lakatlanok maradtak, míg 1811-ben az amerikai Jonathan Lambert el nem határozta, hogy itt telepszik meg. Két társával januárban partra szállt, s hősiesen nekilátott a telepesmunkának. A Jóreménység foka angol kormányzója megtudta, hogy boldogulnak, így felajánlotta nekik Anglia védnökségét. Jonathan el is fogadta, s kunyhójára kitűzte az angol lobogót. Úgy mondják, békésen uralkodott „népén”, egy öreg olaszon meg egy portugál félvéren, míg egy napon, miközben birodalma partvidékét derítette fel, vízbe fulladt vagy vízbe fojtották, nem lehet pontosan tudni. Eljött 1816. Napóleont száműzték a Szent Ilona-szigetre, s hogy biztonságosabban őrizhessék, Anglia két helyőrséget telepített a környékre: egyet Ascension szigetére, a másikat Tristan da Cunhára. A tristani helyőrség egy fokföldi tüzérszázadból és egy hottentotta gyalogosszakaszból állt. Egészen 1821-ig, a Szent Ilona-i fogoly haláláig állomásoztak ott, majd visszatértek a Fokföldre.

– Egyetlen európai - tette hozzá Paganel -, egy skót káplár...

– Ó! Egy skót! - szólt az őrnagy, akit honfitársai sorsa mindig kiváltképpen érdekelt.

– William Glass volt a neve - folytatta Paganel -, a feleségével és két hottentottával a szigeten maradt. Hamarosan két angol, egy matróz meg egy temzei halász, az argentin hadsereg kiszolgált gyalogosa csatlakozott hozzájuk, végül 1821-ben a Blendon-Hall egyik hajótöröttje talált menedéket fiatal feleségével együtt a Tristan-szigeten. 1821-ben a szigeteken hat férfi és két asszony élt. 1829-ben már hét férfiból, hat asszonyból és tizennégy gyermekből állt a sziget lakossága. 1835-ben negyvenre nőtt a számuk, azóta pedig megháromszorozódott.

– Így születnek a nemzetek - szólt Glenarvan.

– Hogy kiegészítsem Tristan da Cunha történetét, elmondhatom, hogy ez a sziget éppen úgy megérdemelné a Robinson nevet, mint Robinson híres szigete, a Juan Fernández. A Juan Fernándezen egymás után két matrózt hagytak el, a Tristan da Cunhán azonban kis híján két tudóst felejtettek ott. 1793-ban egy honfitársam, Aubert Dupetit-Thouars természettudós annyira belefeledkezett a növénygyűjtésbe, hogy eltévedt, s csak akkor érte el hajóját, mikor az már felszedte a horgonyt. 1824-ben pedig az ön egyik honfitársa, kedves Glenarvan, egy ügyes rajzoló, Auguste Earle nyolc hónapig élt elhagyatottan a szigeten. Kapitánya elfelejtette, hogy partra szállt, s így nélküle hajózott el a Fokföldre.

– Valóban szórakozott lehetett az a kapitány - felelte az őrnagy. - Biztosan rokona volt önnek, Paganel.

– Nem, de megérdemelte volna, hogy az legyen.

A földrajztudós válasza lezárta a beszélgetést.

A Duncan legénységének éjszakai vadászata sikerrel járt, mintegy ötven kövér fókát öltek meg. Glenarvan, ha már a vadászatot megengedte, nem tilthatta meg, hogy hasznuk legyen belőle. Így a következő napot azzal töltötték, hogy kiolvasztották a zsírt, s kikészítették az értékes állatok bőrét. Az utasok természetesen ezt a második kikötőben töltött napot is arra fordították, hogy ismét kiránduljanak a szigetre. Glenarvan és az őrnagy puskát is vitt magával, hogy kipróbálják vadászszerencséjüket. Elsétáltak egészen a hegy lábáig; szétmállott törmelék, tufa, fekete, szivacsos láva meg különböző vulkáni maradványok borították a talajt. A hegy lába ingadozó sziklatömegből emelkedett elő. A hatalmas hegykúp eredete nem lehetett kétséges; az angol Carmichael kapitánynak igaza volt, mikor kihunyt tűzhányónak mondotta.

A vadászok láttak néhány vaddisznót. Egyet leterített az őrnagy golyója. Glenarvan beérte néhány fekete fogollyal, a szakács majd kiváló ragut készít belőlük. A magas fennsíkokon sok kecskét pillantottak meg. Csak úgy nyüzsgött a rengeteg harcias, vakmerő és izmos vadmacska, ezek még a kutyákra is veszedelmesek, s a vérengzők között előbb-utóbb előkelő helyen fogják emlegetni őket.

Este nyolc órakor valamennyien ismét a hajón voltak, éjszaka a Duncan elhagyta a Tristan da Cunha-szigetet, és soha többé nem tért oda vissza.