Tizenkétezer lábnyi magasságban

A karaván mindeddig zavartalanul haladt Chilén át. Most azonban egyszerre bukkantak fel mindazok a nehézségek és veszélyek, melyeket egy hegy megmászása rejt magában. Most majd valóban megkezdődik a harc a természettel.

Indulás előtt egy fontos kérdést kellett tisztázniuk. Vajon az Andok melyik hágóján kelhetnek át, melyik az, melyen legkevésbé térnek le útjukról. Megkérdezték a catapazt.

– Csak két járható hágót ismerek a Kordilleráknak ezen a részén.

– Nyilván az Arica-hágót - mondta Paganel -, melyet Valdivia Mendoza fedezett fel.

– Úgy van.

– Meg a Nevadától délre a Villarica-hágót.

– Igaz.

– Hát barátom, ennek a két hágónak csak egy hibája van, mégpedig ha ezeket választanánk, vagy jóval északabbra, vagy délebbre kerülnénk, mint szeretnénk.

– Ismer valami más hágót? - kérdezte az őrnagy.

– Ismerek bizony - felelte Paganel -, az Antuko-hágót, mely a vulkanikus hegyoldalban nyílik, a harminchetedik szélességi fok harmincadik percén, azaz csak félfoknyira tér el utunktól. Mindössze ezer öl magas; Zamudio de Cruz fedezte fel.

– Jól van - szólt Glenarvan -, de mondja, catapaz, ismeri ön ezt az Antuko-hágót?

– Igen, uram, átkeltem már rajta, s csak azért nem javasoltam, mert ez a hágó nem egyéb, mint csapás, melyen a keleti lejtők indián pásztorai terelik a jószágot.

– Nos, barátom - felelte Glenarvan -, ahol a pechuenek ménesei, birka- meg marhanyájai átkelnek, mi is át tudunk kelni. S mivel ez az út nem jelent kitérőt, az Antuko-hágó mellett döntünk.

Nyomban jelt adtak az indulásra, s a csapat behatolt a hatalmas, megkövesedett mészkőkövületek szegélyezte Las Lejas völgyébe. Szinte észrevétlenül emelkedő lejtőn haladtak. Úgy tizenegy óra tájban meg kellett kerülniük egy kis tavat, mely a környék patakjainak vízgyűjtő medencéje és festői találkozópontja volt; csobogva omlottak bele a patakok, hogy a felszínén egységes, áttetsző tükröt alkossanak. A tó fölött tágas llanók, pázsitfűvel borított mezők húzódtak, melyeken az indiánok nyájai legeltek. Aztán egy északról délre húzódó mocsárhoz értek, amin hála az öszvérek jó ösztönének, szerencsésen átkeltek. Egy órakor egy meredek szikla csúcsán megpillantották a Ballenare-erőd romos bástyafalait. Maguk mögött hagyták. A lejtők egyre meredekebbek, kövesebbek voltak, az öszvérek patái alól legördülő kavicsok zajos vízesésként hulltak alá. Három óra tájt ismét romok, az 1770-es felkelésben lerombolt erőd festői maradványai tűntek fel.

– Úgy látszik - mondta Paganel -, a hegyek nem elégségesek az emberek szétválasztásához, még erődítményeket is kell rájuk építeni.

Ettől a ponttól nehézzé, sőt veszélyessé vált az út; a lejtők egyre meredekebb szöget alkottak, a keskeny utak egyre szűkültek, s az alattuk tátongó szakadékok ijesztően mélyültek. Az öszvérek óvatosan rakták a lábukat, orrukat a földre szegezték, az utat szaglászták. Libasorban mentek. Néha, egy-egy hirtelen kanyarnál a madrina eltűnt a szemük elől, s a kis csoport ilyenkor csak a csengők távoli hangját követte. Az ösvény szeszélyes kanyarai gyakran két párhuzamos útra vezették a sort, ilyenkor a catapaz beszélni tudott a peónokkal; de a kettévált csapat közé mindössze két-három ölnyi széles, de vagy kétszáz öl mély földnyílás vont áthághatatlan szakadékot.

A növényi élet még viaskodott az előrenyomuló kövekkel, de már érezhető volt, hogy az ásványi világ lebírja a növényi világot. Néhány rozsdaszínű, sárga, tű formájú kristályokkal tűzdelt lávacsík arról vallott, hogy közelednek az Antoku-tűzhányóhoz. Az egymás hegyén-hátán halmozódó, minden pillanatban lerogyni kész sziklák az egyensúly törvényeivel dacolva álltak. A természeti erők nyilván könnyedén megváltoztathatnák helyzetüket, s a dülöngélő szirteket, ferde csúcsokat, omlatag dombokat nézve nyilvánvaló volt, hogy ezen a hegy-völgyes vidéken még nem ütött a végleges földtani kialakulás órája.

Ilyen körülmények között csak nehezen tudták az irányt tartani. Az Andok belső szerkezetét szinte szakadatlanul formáló mozgás gyakran megváltoztatja az utak vonalát, a tájékozódási pontok is változtatják a helyüket. Így a catapaz tétovázott is, meg-megállt, körülnézett, tekintetével a különböző formájú sziklákat faggatta, a töredező köveken indiánok nyomát kereste. A tájékozódás lehetetlenné vált.

Glenarvan a vezető sarkában haladt, megértette, megérezte az út nehézségeivel egyre növekvő zavarát, nem merte kérdezgetni, s arra gondolt, talán jogosan, hogy az öszvérhajcsároknak gyakran olyan jó ösztöneik vannak, akár az öszvéreknek, s hogy legjobb, ha erre bízzák magukat.

Még egy órán át bolyongott így vaktában a catapaz, egyre magasabbra jutottak. Végül kénytelen volt megállni. Keskeny völgyben voltak, egyikében azoknak a szűk völgytorkoknak, melyeket az indiánok quebradának neveznek. Függőlegesen emelkedő porfir sziklafal zárta le az utat. Miután hiába keresett egy átkelőhelyet, a catapaz leszállt az öszvérről, keresztbe fonta a karját, és várt. Glenarvan odalépett hozzá.

– Eltévedt? - kérdezte.

– Nem, uram - felelte a catapaz.

– De hiszen már nem vagyunk az Antuko-hágón!

– De ott vagyunk.

– Nem téved?

– Nem tévedek. Itt van az indiánok hagyta tűz pernyéje, íme, a ménesek, a birkanyájak nyoma.

– Hiszen akkor átkeltek a hágón!

– Igen, de ezentúl senki sem jut át rajta. Az utolsó földrengés járhatatlanná tette...

– Az öszvérek számára, de nem az embereknek.

– Ez már az ön dolga, uram - felelte a catapaz -, én megtettem, ami tőlem telt. Öszvéreim és jómagam szívesen visszafordulunk, és ha óhajtja, keresünk egy másik hágót a Kordillerán.

– Mekkora késedelmet jelentene ez?

– Legalább három napot.

Glenarvan némán hallgatta a catapazt, aki érthetően ragaszkodott megállapodásuk feltételeihez. Öszvérei nem folytathatták az utat. Amikor tehát azt javasolta, hogy forduljanak vissza, Glenarvan társaihoz fordult és megkérdezte:

– Akarják folytatni az utat?

– Mi önt akarjuk követni - felelte Tom Austin.

– Sőt, meg is akarjuk előzni - mondta Paganel. - Mert végül is miről van szó? Át kell kelnünk egy hegyláncon, melynek túloldali lejtői összehasonlíthatatlanul könnyebb leereszkedést ígérnek. Ha ezen túl vagyunk, könnyen találunk argentin baquenókat, kik majd átvezetnek bennünket a pampákon, meg síksághoz szokott gyors lovakat. Előre hát, ne habozzunk!

– Előre! - kiáltottak fel Glenarvan útitársai.

– Nem tart velünk? - kérdezte Glenarvan a catapazt.

– Öszvérhajcsár vagyok - felelte.

– Ahogy óhajtja.

– Megleszünk nélküle is - mondta Paganel -, ennek a sziklafalnak a túloldalán rátalálunk az Antuko ösvényeire, s vállalom, hogy olyan egyenesen levezetem önöket a hegy tövébe, akár a Kordillerák legjobb vezetője.

Glenarvan kifizette a catapazt, és peónjaival, öszvéreivel együtt útnak bocsátotta. A fegyvereket, műszereket s némi ennivalót a hét utazó szétosztotta egymás között. Együttesen elhatározták, hogy nyomban folytatják útjukat, s ha kell, egy ideig éjszaka is menetelnek. A bal oldali hegyoldalon meredek lejtő kanyargott, melyen az öszvérek nem tudtak volna átkelni. Nehéz volt az út, de kétórai fáradságos menetelés, sok kanyargás után Glenarvan és társai végül mégis eljutottak az Antuko-hágó útjára.

Ekkor már a tulajdonképpeni Andokban jártak, ami nem esik messze a Kordillerák fő gerincétől; de kitaposott ösvénynek, valódi pasónak nyoma sem volt. Az egész vidéket felforgatta a legutóbbi földrengés, s kénytelenek voltak egyre magasabbra kapaszkodni a hegyláncon, Paganel meglehetősen tanácstalan volt, hogy nem találta a járható ösvényt, s látta, milyen fáradságos út vár rájuk, míg felkapaszkodnak az Andok csúcsaira, melyeknek átlagos magassága tizenegyezer-tizenkétezer-hatszáz láb körül van. Szerencsére az idő csendes volt, az ég tiszta, az évszak is megfelelő; télen, májustól októberig lehetetlen lett volna egy ilyen út; az éles hideg gyorsan végez az utazókkal, s akiket megkímél, azokkal végeznek a temporálék, a vidék jellegzetes orkánjai, melyek minden évben holttestekkel borítják a Kordillerák szakadékait.

Egész éjszaka meneteltek, kezükkel húzódzkodtak föl a szinte elérhetetlen fennsíkokra, széles és mély szakadékokon ugráltak át, az egymásba fűzött karok helyettesítették a kötelet, létrául a vállak szolgáltak; ezek az elszánt emberek erőművészcsoportra hasonlítottak, akik ikáriai játékok¹ szenvedélyének élnek. Számtalan alkalom nyílt arra, hogy Mulrady az erejét, Wilson meg az ügyességét tanúsítsa. A két derék skót kitett magáért, odaadásuk és bátorságuk nélkül a kis csapat nem jutott volna messzire. Glenarvan nem tévesztette szem elől az ifjú Robertet, akit kora és élénksége meggondolatlanságokra csábított. Paganel ugyancsak franciás, dühödt elszántsággal nyomult előre. Az őrnagy pedig csak éppen annyit mozgott, amennyit muszáj volt, se többet, se kevesebbet, szinte észrevétlen mozdulatokkal haladt előre. Tudatában volt-e egyáltalán, hogy már órák óta kapaszkodik fölfelé? Nem biztos. Lehet, hogy azt képzelte, hogy lefelé ereszkedik.

Reggel ötkor az utazók a légsúlymérő szerint hétezer-ötszáz lábnyi magasba értek. A hegység felsőbb vonulatain, a fás övezet végső határán jártak. Itt már fel-felbukkant egy állat, minden vadász boldog lett volna, ha szembe találja magát egy vaddal, ám ezek a fürge állatok nyilván tudták ezt, mert az emberek közeledtére már messziről menekültek. Hol egy lámát láttak, a hegyeknek ezt a becses állatát, mely a juhot, marhát, lovat helyettesíti, s megél ott, ahol még az öszvér sem. Máskor csincsillát, értékes szőrméjű, jámbor, félénk rágcsálót, mely valahol félúton áll a nyúl és az egyiptomi ugróegér közt, a hátsó lábai pedig a kenguruéra emlékeztetnek. Nincs kedvesebb látvány, mint mikor ez a könnyed kis állat mókus módján futkározik a fák ormán.

– Ez az állat még nem madár - mondta Paganel -, de már négylábúnak is alig nevezhető.

Pedig nem ezek az állatok voltak a hegység utolsó lakói. Kilencezer láb magasban az örök hó övezetét még csapatokban járták gyönyörű kérődzők, a hosszú, selymes szőrű alpakák meg azok a kecses, büszke járású, finom szőrű szarvatlan kecskék, melyeknek a természetrajztudósok a vikunna nevet adták. De nem lehetett megközelíteni, megpillantani is nehéz volt őket, hangtalanul nyomban elmenekültek, szinte tovaszálltak a vakító fehér szőnyegen.

Ebben az órában teljesen megváltozott a táj arculata. Minden oldalról ragyogó, helyenként kékes fényű jégtömbök nyújtóztak a magasba, onnan verték vissza a felkelő nap sugarait. A hegymászás ekkor igen veszélyessé vált. Egy lépést sem tettek anélkül, hogy előtte ne vizsgálták volna meg figyelmesen, vajon nem bújik-e meg szakadék a hó alatt. Wilson került a sor élére, lábával tapogatta a jégmezőt. Társai mindenütt a lábnyomába léptek, s arra is ügyeltek, hogy ne ejtsenek hangos szót; a legcsekélyebb zaj megbolygathatta volna a levegőrétegeket, s ez nyakukba szakasztotta volna a fejük felett hét-nyolcszáz lábnyi magasságban függő hatalmas hótömegeket.

Ekkor a cserjék övezetébe jutottak, ezek viszont ötvenölnyivel magasabban már a pázsitfűnek, a kaktuszoknak adták át a teret. Tizenegyezer láb magasságban azonban már ezek a növények is eltűntek a kopár földről, ahol már megszűnik minden növényi élet. Az utazók mindössze egyszer álltak meg, nyolc órakor, hogy a sebtében elfogyasztott étellel új erőre kapjanak, aztán emberfeletti bátorsággal újra nekivágtak az egyre növekvő veszedelmeknek. Éles sziklataréjokon kellett áthágniuk, s olyan mély szakadékokon átugraniuk, melybe még alátekinteni sem mert az ember. Sok helyütt fakereszt szegélyezte az utat; megannyi szerencsétlenség emlékét őrizték. Két óra felé hatalmas síkság elé értek, növényi életnek nyoma sem volt rajta, mezítelen sziklacsúcsok között sivatagként nyújtózott. A levegő száraz volt, az ég bántóan kék; ebben a magasságban ismeretlen az eső, a pára csak hó vagy jégeső formájában csapódik ki. A porfir- és bazaltsziklák csúcsai, mint valami csontváz kimeredő csontjai lyuggatták át itt-ott a fehér leplet; néha légmozgás szakított le egy-egy kvarc- vagy gnájszdarabot; zuhanásuk tompa zaja alig volt hallható a ritka levegőben.

Bármily bátor is volt a kis csapat, megfogyatkozott az ereje. Glenarvan látta társai fáradtságát, s bánta, hogy ilyen magasra vezette őket. Az ifjú Robert küszködött a fáradtság ellen, de sokáig már nem bírhatta.

Három órakor Glenarvan megállt.

– Meg kell pihennünk - mondta, mivel látta, hogy senki sem fog előállni ezzel a javaslattal.

– Megpihenni? - ámult Paganel. - De hiszen nincs is hol meghúzódnunk!

– Pedig meg kell állnunk, ha másért nem, Robert miatt.

– De uram, még igazán tudok járni, ne álljunk meg...

– Majd viszünk, fiacskám - felelte Paganel -, de mindenáron el kell jutnunk a keleti lejtőkre. Ott talán találunk valami menedékhelyet. Két órát tartsunk még ki!

– Valamennyien beleegyeznek? - kérdezte Glenarvan.

– Igen - felelték társai.

Mulrady hozzátette:

– A fiút magamra vállalom.

Újra megindultak kelet felé. Kétórai rettenetes kapaszkodó várt rájuk. Egyre csak kapaszkodtak fölfelé, a hegy csúcsai felé. A levegő ritkulása előidézte azt a fájdalmas fulladozást, melyet punának neveznek. A légnyomás és a vér belső nyomásának különbsége miatt, meg talán a hó hatására, ami ebben a magasságban nyilvánvalóan rontotta a levegőt, ajkukról, foghúsukból szivárgott a vér. A ritka levegőben gyorsabban lélegeztek, vérkeringésük meggyorsult, s ez éppúgy fárasztotta őket, mint a havon tükröződő napfény. Bármily erős akaratúak voltak is, eljött a pillanat, mikor már a legbátrabbak sem bírták tovább, s a szédülés, ez a rettenetes hegyi betegség nemcsak testi erejüket törte meg, de felőrölte lelkierejüket is. Nem harcolhattak büntetlenül ilyen fáradtság ellen. Egyre többen buktak el, s akik egyszer elestek, csak térden csúszva vonszolták magukat tovább.

A végkimerülés már-már véget vetett ennek a hosszúra nyúló hegymászásnak, s Glenarvan rettegve nézte a gyászos vidéket jeges hideggel elárasztó végtelen hómezőt, a kopár csúcsokra kúszó árnyakat, kétségbeesve gondolt arra, hogy nincs hol meghúzzák magukat éjszakára. Ekkor megállította az őrnagy, és nyugodt hangon így szólt:

– Egy kunyhó!