Elbeszélésünk idején a Chairman nevelőintézet egyike volt a legtekintélyesebbeknek Aucklandban, Új-Zéland fővárosában, a Csendes-tengernek e nevezetes angol gyarmatán; mintegy száz növendéket neveltek benne, az ország legjobb családjainak gyermekeit. A nevelés, amelyben részesültek, nagyon gondos és hasonló volt ahhoz, amelyben az Egyesült Királyság egyenrangú intézeteinek a növendékei részesülnek.

Új-Zéland szigetcsoport két fő szigetből áll: az északinak neve: Ika-Na-Mawi, vagyis a Halak szigete; a délié: Tawai-Ponamu, vagy a Nephrit földje. Az Ika-Na-Mawi sziget északnyugati elhajlásának tövében fekszik Auckland város, oly ponton, ahol a sziget szélessége alig néhány mérföldnyi. A város fekvése tehát olyan, mint a görögországi Korinthoszé s éppen azért nevezik a déli félgömb Korinthoszának. Két kikötője közül az egyik nyugat, a másik kelet felé nyílik. Az utóbbi, amely a Hauraki-öbölben van - nem lévén eléggé mély -, mólókkal van ellátva, hogy a közepes tonnateher-tartalmú hajók is kiköthessenek. E mólók közt egyik legjelentékenyebb a Commercial-pier, a város egyik főutcája, a Queens-street végén van.

A Chairman-féle nevelőintézet ezen utca közepe táján állt. 1860. február 15-én a nevezett intézetből mintegy száz fiú jött ki szülőik kíséretében derült arccal, víg kedéllyel, mint megannyi madár, akik előtt kinyitották kalitkájuk ajtaját.

A szünidő kezdődött. Két hónapi szabadság vár reájuk. Sőt néhány növendéknek még egy tengeri utazásra is nyílt kilátása, melyről régóta beszéltek a Chairman-féle intézetben. Szükségtelen mondanunk, mennyire fölébresztették maguk iránt a közirigységet azok, akiknek jó szerencséjük megengedte, hogy részt vehessenek e kirándulásban a Sloughi nevű jachton, amely Új-Zéland partjait megkerülendő volt.

A növendékek szülői által kibérelt csinos schooner hat hétig tartó kirándulásra tett előkészületeket. A hajó tulajdonosa Garnett H. Vilmos volt, a kereskedelmi tengerészet egykori hajós kapitánya és teljesen meg lehetett benne bízni. A családok aláírás útján gyűjtötték egybe az utazás költségeit, amelynél épp annyi figyelem fordíttatott a biztonságra, mint a kényelemre. Nagy volt tehát az öröm a fiúk közt és bizonyos, hogy bajos lett volna a vakációból néhány hetet hasznosabban eltölteni.

A növendékek, akik a Sloughi kirándulásában részt veendők voltak, a Chairman intézet különböző osztályaihoz tartoztak. Az olvasó, elbeszélésünk első fejezetéből láthatta, hogy voltak köztük mindenféle életkorúak, nyolcévesektől tizennégy évesekig. És e tizenöt fiút, a hajósinast is ideértve, borzasztó kalandjaik messzire és hosszú időre kiragadták családjaik köréből.

Szükségesnek látjuk megismertetni neveiket, korukat, képességeiket, jellemüket, családjaik helyzetét és viszonyukat egymás irányában, amelyek közt ezen intézetben éltek, amelyet a szokásos vakáció kezdetén elhagytak.

A francia Briant testvérek és az amerikai származású Gordon kivételével mindnyájan angol eredetűek voltak.

Doniphan és Cross gazdag földbirtokosok gyermekei, és családjaik a legelső helyet foglalják el Új-Zéland társadalmában. Különben unokatestvérek, néhány hónappal meghaladták tizenharmadik évüket, és mindketten az ötödik osztályba jártak.

A külsejére sokat tartó Doniphan mindenesetre az intézet legelegánsabb növendéke volt. Értelmes és szorgalmas fiú létére igyekezett mindig a legelső lenni, részint azért, mert csakugyan szeret tanulni, részint pedig, mert a társait óhajtja felülmúlni. Bizonyos arisztokratikus gőgje miatt „Lord Doniphan”-nak nevezték, és uralkodni vágyó jelleménél fogva mindenütt tényleg uralkodni is akart. Innét ered közte és Briant közt az a versengés, amely már régibb keletű, és főleg azóta lett élesebbé, mióta a körülmények fokozták ama befolyást, amelyet Briant a társaira gyakorolt. Cross meglehetősen középszerű növendék, de állhatatos bámulója mindennek, amit Doniphan unokatestvére gondolt, mondott vagy cselekedett.

Baxter ugyanabba az osztályba tartozik; tizenhárom éves, hideg, meggondolt, munkás, leleményes és igen ügyes fiú. Az atyja meglehetősen szerény vagyonnal bíró kereskedő.

Webb és Wilcox tizenharmadfél évesek, és a negyedik osztályt végezték. Közepes értelmiségűek, meglehetősen önkényes és civakodó természetűek. Családjaik gazdagok és magas rangot foglalnak el a sziget hivatalnoki osztályában.

Garnett, aki Service társával együtt a harmadik osztályba tartozik, éppúgy, mint az utóbbi, tizenkét éves. Az egyiknek atyja nyugalmazott tengerészkapitány, a másiké vagyonos ültetvényes Nort-Shore-ban, a Waitemate kikötő északi partján. E két család bizalmas viszonyban él egymással és e bizalmasság következtében Garnett és Service is csaknem elválhatatlan társakká lettek. Jószívű fiúk, nem nagyon szeretnek dolgozni és ha arról volt szó, hogy abbahagyják a munkát, sohase szokták magukat kéretni. Garnett - fájdalom - szenvedélyesen szereti az akkordeon nevű hangszert, amely oly nagy népszerűségnek örvend az angol tengerészetben. Tengerésztiszt fia létére szabad perceiben szokott is játszani és kedves hangszerét magával vitte a Sloughi fedélzetére is. Service bizonyára a társaság legvirgoncabb, legvígabb tagja, az intézet bohóca, aki csak úti kalandokról ábrándozik és kedves olvasmányául Crusoe Robinsont és a svájci Robinsont választotta.

Most két fiúról kell megemlékeznünk, akik közül az egyik kilenc-, a másik tízéves. Az első Jenkins, a New-Seeland-Royal-Society nevű tudományos társulat igazgatójának, a második Iverson, a Szent Pálról címzett székesegyház lelkészének fia. A harmadik, illetőleg a negyedik osztályban, az intézet jó növendékei közt emlegetik őket.

Ezután két gyermek következik, Dole kilencedfél-, Costar pedig nyolcéves. Mindkettőnek atyja a zélandi angol hadseregben szolgál mint tiszt, és az Aucklandtól hatmérföldnyire fekvő Uchunga városkában lakik, a Manuhan-öböl partján. E két fiú a „kicsinyek” közé tartozik; nem is lehet róluk egyebet mondanunk, minthogy Dole nagyon makacs és Costar nagyon nyúlánk. Az első osztályban ugyan nem ragyognak nagyon különösen, de mégis igen előrehaladottaknak tartják magukat, mert olvasni és írni tudnak, amivel az ő korukban már nincs mit dicsekedni.

Amint látjuk, mindannyian tisztességes családokból származtak, amelyek Új-Zélandon már régóta megtelepedtek.

Az amerikai Gordon tizennégy éves. Arcán és egész alakján máris meglátszik a „jenki” érdesség jellege. Noha kissé félszeg és nehézkes, mégis kétségkívül ő az ötödik osztálybeli növendékek közül a leghiggadtabb. Ha nem is válik ki külseje által annyira, mint iskolatársa, Doniphan, érezni lehet, hogy egyenes elme, gyakorlati érzék lakik benne, amelynek sok tanújelét adta. Megfigyelő jellemű, hidegvéralkatú és az aprólékosságig rendszeres fiú létére, előszeretettel viseltetik a komoly dolgok iránt, és a legcsekélyebb eszméket is úgy osztályozza az elméjében, mint a legcsekélyebb tárgyakat az íróasztalán, ahol minden számozva, megjelölve és lajstromozva van. Egészben véve társai becsülik, elismerik jó tulajdonságait és mindig szívesen látják, jóllehet nem angol származású. Gordon Bostonban született, de szülei meghalván, nincs más rokona a gyámjánál, egy volt konzulsági ügynöknél, aki vagyont szerezvén, Új-Zélandon telepedett meg, és ama csinos nyaralók egyikében lakik, amelyek a Mount Saint John falut környező magaslatokon épültek.

A két fiatal francia, Briant és Jakab, egy kiváló mérnök fiai, aki ezelőtt harmadfél évvel vette át az Ika-Na-Mawi mocsarak kiszárítási munkálatainak vezetését. Az idősebbik tizenhárom éves. Nemigen szeret dolgozni, noha nagyon értelmes fiú, ennélfogva gyakran megesik rajta, hogy az ötödik osztályban az utolsók közé kerül. De elsajátítási képessége és nevezetes emlékezőtehetsége segélyével, amikor akar, ismét felkerül az első sorba és éppen ezt irigyli tőle Doniphan. Nem is tudott Briant-nal soha egyetérteni, már a Chairman-féle intézetben sem, és e meghasonlás következményeit láttuk a Sloughi fedélzetén. Aztán Briant merész, vállalkozó; a testgyakorlatokban ügyes, gyorsan tud visszavágni, ezenkívül szolgálatkész, jó fiú, nincs benne semmi Doniphan gőgjéből, kissé hanyag a külsejére és a magatartásában - szóval egészen francia és ennélfogva nagyon különbözik angol tanulótársaitól. A nagyok visszaélései ellen gyakran védelmezte a gyöngébbeket, és ami őt magát illeti, sohasem rendelte magát alá a cimboraság követelményeinek. Ebből ellentétek, küzdelmek, csaták keletkeztek, mikben erejénél és bátorságánál fogva leggyakrabban ő volt a győztes. Szeretik is őt általában és mikor arról volt a szó, hogy ki vegye át a Sloughi parancsnokságát, társai - néhány kivétellel - nem is haboztak neki engedelmeskedni, annál kevésbé, mivel - mint tudjuk - Európából Új-Zélandba való átkelése alatt sikerült némi hajózási ismereteket elsajátítania. Ami öccsét, a kis Jakabot illeti, őt eddig az egész harmadik osztály, sőt az egész Chairman-féle intézet legvirgoncabb növendékének tartották, ebben még Service-t is felülmúlta. Jakab folyvást új tréfákat gondolt ki, mindenféle csínyeket követett el társaival és egészen fölöslegesen vont magára büntetéseket. De amint látni fogjuk, a jacht elindulása óta e jelleme teljesen megváltozott, anélkül hogy tudni lehetett volna, miért.

Ezek voltak azok a fiúk, akiket a vihar a Csendes-tenger szárazföldeinek egyikére kivetett.

Ez utazás alatt az új-zélandi partok körül a Sloughit a tulajdonosának, Garnett atyjának kellett volna vezényelni, aki Ausztrália vizeiben a legmerészebb jachtparancsnokok egyikéül ismertek. Hányszor jelent meg ez a schooner már Új-Kaledónia és Új-Holland partjain a Torres-szorostól Tasmánia déli csúcsáig, sőt a Molukka-, a Fülöp-szigetek és a Celebesz vizéig, amelyek néha még a legnagyobb tonna teherképességű hajókra nézve is annyira veszélyesek! De a jacht erős szerkezetű volt, és még viharos időben is kitűnően állta a tengert, mint mondani szokás.

A legénység egy vitorlamesterből, hat matrózból, egy szakácsból és a hajósinasból állt. Ez az utóbbi Moko volt, a tizenkét éves szerecsen fiú, akinek családja már régóta szolgált egy új-zélandi telepítvényesnél. Meg kell még említenünk a Phann nevű amerikai fajú vadászebet is, amely Gordon tulajdona volt, és sohase hagyta el a gazdáját.

Az indulás napja február 15-ikére volt kitűzve. A Sloughi a kereskedelmi rakpart legvégén, következőleg jó mélyen benn a kikötőben, a faránál fogva volt megkötözve.

A legénység nem volt a fedélzetén, mikor 14-én este a fiatal utasok hajóra szálltak. Garnett parancsnok csak az indulás percében volt megérkezendő. Csupán a vitorlamester és a hajósinas fogadta Gordont és társait. A matrózok elmentek még egy pohárka whiskyt üríteni. Mikor már a gyermekek valamennyien elhelyezkedtek és lefeküdtek, a vitorlamester is elindult az embereit felkeresni a kikötő körüli csapszékek egyikébe, és azt a megbocsáthatatlan hibát követte el, hogy meglehetős késő éjjel óráig elmaradt. A hajósinas a legénység szobájába vonult vissza és ott elaludt.

Mi történt ekkor? Ez valószínűleg sohasem fog kitudódni. Annyi bizonyos, hogy a jacht köteleit eloldták, hanyagságból vagy rosszakaratból... Senki sem vette észre a hajón.

Sötét éjszaka borult a kikötőre és a Hauraki-öbölre. A szél erősen fújt a szárazföld felől és az apály áramlata a schoonert a sík tenger felé ragadta.

Mikor a hajósinas felébredt, a Sloughi úgy hánykódott, mintha nagy hullámok ringatták volna, amelyeket nem lehetett összetéveszteni a kikötőben tapasztalható hullámtöréssel... Moko a fedélzetre sietett... A jacht a sík tengeren úszott.

A hajósinas kiáltásainak hallatára Gordon, Briant, Doniphan és még néhány fiú kiugrott az ágyból és felszaladt a lépcsőn. Hiába kiáltoztak segélyért! Már a város vagy a kikötő egyetlen lámpáját se láthatták. A schooner már az öbölben járt, a parttól hárommérföldnyire.

A fiatal fiúk Briant tanácsára, amelyhez a hajósinas is csatlakozott, mindenekelőtt egy vitorlát akartak kifeszíteni, hogy rézsút ismét a partok felé közeledhessenek. De a vitorlával, amely sokkal nehezebb volt, hogysem kellőleg lehetett volna irányozni, nem értek el egyebet, mint hogy a nyugati szél még messzebb vitte őket. A Sloughi megkerülte a Colville-fokot, áthaladt a szoroson, amely azt a Nagy-Gát-szigetétől elválasztja és csakhamar néhány mérföldnyire eltávozott Új-Zélandtól.

E helyzet komoly volta könnyen érthető. Briant és társai nem várhattak többé semmiféle segélyt a szárazföldről. Azon esetre, ha valamely hajó a kikötőből elindulna a keresésükre, néhány óra múlnék el, mielőtt feltalálhatná őket, még ha föltételezzük is, hogy sikerülne föltalálnia a schoonert a mély sötétség közepette. De még nappal is, hogyan lehetne észrevenni ily kis hajót a sík tengeren? Másfelől hogyan menekülhetnének a gyermekek a bajból a saját erejük segélyével? Ha a szél meg nem fordul, le kell mondaniuk a szárazföld felé való visszatérhetés reményéről.

Igaz, hogy még fennmarad az az esély, hogy valamely hajóval találkozhatnak, amely Új-Zéland valamelyik kikötője felé tart. Bármily csekély volt is ez az esély, Moko sietett felvonni egy lámpát az előárbocra. Ezután nem maradt egyéb teendő, mint bevárni a reggelt.

Miután a kicsinyek a nagy zajra nem ébredtek fel, célszerűnek látszott őket tovább hagyni aludni. Rémületük csak rendetlenséget okozhatott volna a fedélzeten.

Azonban mégis több kísérletet tettek a Sloughit szél ellen irányozni. De a hajó azonnal megfordult és gyorsan haladt tovább kelet felé.

Egyszerre lámpafényt pillantottak meg, két vagy három tengeri mérföldnyi távolságban. Fehér fény volt, egy árboc tetején, amely az úton levő gőzösök ismertetőjele. Nemsokára a két - vörös és zöld - oldalmécs is előtűnt s miután mind a kettőt egyszerre lehetett látni, kétségtelen volt, hogy a gőzös egyenesen a jacht felé tart.

A fiúk hasztalan kiáltoztak segélyért. A hullámok zúgása, a hajó szellentyűiből kitóduló gőz sivítása, a folyvást erősbülő szél, minden egyesült, hogy hangjukat elnyomja.

De ha az őrségen levő matrózok nem is hallják meg a hangjukat, vajon nem fogják-e megpillantani a Sloughi lámpáját? Ez volt a legutolsó eshetőség.

Szerencsétlenségre e pillanatban a hajó egy erősebb hánykódásától a lámpa zsinegje elszakadt; a lámpa a tengerbe esett és most már semmi sem jelezte a Sloughi jelenlétét, pedig a hajó óránként tizenkét tengeri mérföldnyi sebességgel közeledett felé.

Néhány másodperc múlva súrolta a jachtot, amely azonnal elsüllyedt volna, ha a gőzös oldalt kapja; de az összeütközés csupán a Sloughi hátulját érte és csakis a hajó tatcímerének (tableu) egy részét sodorta le, anélkül hogy a hajótestet érintette volna.

Az összeütközés általában oly csekély volt, hogy a gőzös tovább haladt, otthagyván a Sloughit a közelgő vihar prédájául.

Ekkor a gyermekek, kiket a vihar magával ragadott, veszve hitték magukat. Mikor a reggel megjelent, a végtelen vízmező teljesen néptelen volt.

Egyetlen hajó sem jelent meg a jacht látókörében. Az éj beállt, és az idő mind rosszabbra fordult; ha a szélrohamok néha csillapultak is, a szél szüntelen nyugat felől fújt.

Se Briant, se társai nem tudták csak hozzávetőleg sem, hogy meddig tarthat ez az átkelés? Hiába igyekeztek a schoonert visszairányozni az új-zélandi vizekbe, nem sikerült. Nem kevésbé hiányoztak ismereteik a hajó irányzásában, mint erejük a vitorlák kifeszítéséhez.

Ily körülmények közt történt, hogy Briant, aki korát messze fölülmúló erélyt tanúsított, oly befolyást kezdett gyakorolni társaira, amely alól még Doniphan se bírta magát kivonni. Noha Moko segélyével se sikerült a hajót visszaterelnie a nyugati vizekbe, legalább csekély hajózási ismereteit arra fordította, hogy a jachtot meglehetősen használható állapotban tartsa meg. Nem kímélte magát, éjjel-nappal őrködött és szemeit állhatatosan végigjártatta a látóhatáron, ha talán mégis találhatna módot a menekülésre! Egyúttal a tengerbe dobatott több palackot, amelyek a Sloughira vonatkozó értesítéseket tartalmaztak. Ez is kétségkívül kevéssel biztatott, de ezt sem akarta elmulasztani.

Eközben a nyugati szél a Csendes-tengeren folyvást tovább kergette a hajót, anélkül hogy irányát megváltoztatni, vagy akár csak a sebességét mérsékelni lehetett volna.

Tudjuk már, hogy mi történt. Néhány nappal ezután, hogy a nyugati szél a schoonert kisodorta a Hauraki-öböl átjáróiból, vihar kerekedett, amely két hétig rendkívüli erővel dühöngött. A Sloughi, miután százszor is abban a veszélyben forgott, hogy az óriási hullámok szertezúzzák, ami múlhatatlanul meg is történt volna, ha nincs oly kitűnően és szilárdul építve, végre partra vetődött a Csendes-tenger egy ismeretlen szárazföldjén.

És most milyen sors vár a hajótörést szenvedett gyermekekre, akik ezernyolcszáz mérföldnyire elsodortattak Új-Zélandtól?

Családjaiknak mindenesetre elég okuk volt azt hinni, hogy a tenger elnyelte őket hajójukkal együtt.

Megmondjuk miért.

Mikor Aucklandban, még a február 14-ike és 15-ike közti éjjel konstatálták a Sloughi eltűnését, azonnal értesítették róla Garnett parancsnokot és a szerencsétlen gyermekek családjait. Szükségtelen leírnunk, mily benyomást tett ez az eset a városban, ahol a rémület általános volt.

De ha a hajó kötele felbomlott, vagy el is szakadt, talán az apály áramlata nem sodorta ki a schoonert az öbölből? Talán még lehetséges lesz föltalálni, noha a folyvást erősbülő nyugati szél elég okot adott a legnagyobb aggodalmakra...

A kikötő parancsnoka haladéktalanul intézkedett is a jachtnak nyújtandó segély iránt. Két kis gőzös több mérföldnyire ment a keresésére a Hauraki-öblön kívül. Egész éjjel cirkáltak a vizeken, ahol a tenger már nagyon háborgott. És mikor reggel visszatértek, kénytelenek voltak az iszonyú katasztrófa által lesújtott családokat az utolsó reményüktől is megfosztani.

A gőzösök, ha nem is találták meg a Sloughit, de a tengerből kihalászták a roncsait. E roncsokat a hajócímer darabjai képezték, amelyeket az összeütközés alkalmával a Quito nevű perui gőzös szakított le - amely összeütközésről azonban a gőzös legénységének legcsekélyebb tudomása se volt.

E darabokon még három vagy négy betű volt olvasható a Sloughi nevéből. Bizonyosnak látszott tehát, hogy a jachtot a hullámok szertezúzták és hogy az körülbelül tizenkét tengeri mérföldnyi távolságban Új-Zélandtól keletnek, mindenestől elmerült.