Vlagyimir Janov

Tekintsünk vissza, idáig érkezvén, a két hét előtt történtekre.

Egy férfi jelent meg a Peipusz-tó keleti partján. Éjszaka keresztül törtetett a tó hátát borító jégtömbök között.

Egy vámőrjárat abban a hiszemben, hogy valami csempésszel van dolga, nyomába vetette magát, s abban a pillanatban, amikor a férfi elrejtőzött a jégtömbök között, rálőtt. A lövések nem találtak, s a férfi egy halászkunyhóba menekülhetett, ahol eltöltötte a nappalt. Este újra fölkerekedett. Egy falka farkas elől kellett menekülnie, s egy malomban talált menedéket, ahol egy derék molnár vette pártfogásába. Végül Eck kapitány csapata kezdte üldözni, s csodamód csak úgy menekülhetett, hogy belevetette magát a Pärnu folyó jégzajlásába. Csoda, hogy nem veszett bele a zajlásba, és csoda az is, hogy idáig észrevétlenül bujkált Pärnuban.

Vlagyimir Janov fia volt Jean Janovnak, Dimitrij Nyikolev régi jóbarátjának, aki halála előtt Nyikolevre bízta egész vagyonát. Ezt a húszezer papírrubelnyi letétet át kellett adnia Vlagyimir Janovnak, mihelyt a száműzött visszatér hazájába, ha ugyan valaha visszatérhet még.

Tudja az olvasó, hogy Vlagyimirt holmi politikai ügy következtében Kelet-Szibéria hegyeibe száműzték, a minuszinszki sóbányákba. Száműzetése élete fogytáig szól. Vajon remélheti a menyasszonya Ilka Nyikolevna, hogy vőlegénye visszakerül valamikor hazájába, s körükben megtalálja még a nyugalmat és boldogságot?

Nem! Bizonyos, hogy soha sem láthatják viszont egymást, ha csak Ilka engedélyt nem kap arra, hogy követhesse vőlegényét a száműzetésbe, - vagy hacsak vőlegényének megszöknie nem sikerül!...

Vlagyimir Janov négy esztendő elteltével csakugyan megszökött, s keresztül bolyongott az orosz birodalom szibériai és európai sivatagmezőin. Megérkezett Pärnuba, ahol azt remélte, hogy hajóra ülhet s Franciaországba vagy Angliába menekülhet.

Ott rejtőzködött, kijátszva a rendőrök éberségét s hajóra várt, mihelyt a zajlás megszűnik a Balti-tengeren.

Pärnuba érkezve, Janov Vlagyimir pénz nélkül maradt, írt rögtön Dimitrij Nyikolevnek, s ez volt az a levél, amelynek következtében a tanár rászánta magát a váratlan utazására, hogy átadja a fiúnak a letétet, amelyet az apa bízott rá.

Nyikolev azért nem akart semmit sem elárulni utazásáról barátainak, sem lányának, mert előbb meg akart győződni róla, hogy Vlagyimir csakugyan Pärnuban van-e: visszatérése után pedig azért, mert a száműzött szavát vette Nyikolevnek, hogy Ilka előtt nem említi hazaérkezését, amíg egy újabb levélből arról nem értesül, hogy biztonságban van idegen földön.

Dimitrij Nyikolev titokban távozott Rigából. Bár Revelig megváltotta a helyét, hogy senki se gyanítsa, hová ment, az volt a terve, hogy Pärnuban, ahová aznap este megérkezik, kiszáll a kocsiból. Az utazás simán folyt volna le, ha Pärnutól húsz versztányira nem éri a kocsit baleset.

Tudjuk, mily siralmas körülmények kockáztatták Dimitrij Nyikolev tervét. Kroff fogadójában kellett töltenie az éjszakát, Poch-sal, Johausenék alkalmazottjával együtt. Hajnali négy órakor távozott a fogadóból, hogy Pärnuba menjen, mert úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha meg sem várja a postakocsis és a hajtó visszatérését... s most azzal vádolják, hogy meggyilkolta útitársát.

Mikor Dimitrij Nyikolev távozott a fogadóból, még sötét volt. Azt remélte, hogy senki sem vette észre, amikor megindult Pärnu felé, az akkor még néptelen országúton.

Két órai gyors gyaloglás után, amikor kelőben volt már a nap, eljutott Pärnuba, s egyenesen a szállóba ment, ahol Vlagyimir Janov álnéven lakott.

Képzelhető, mily örömmel látták viszont egymást oly hosszú távollét, annyi megpróbáltatás, annyi veszedelem után!... Hiszen Nyikolev úgy érezte, mintha elveszett fiát találta volna meg!... Átadta Vlagyimirnak a tárcát, amelyben benne volt Jean Janov minden vagyona, s mivel ott akart lenni a hajó indulásánál, két napig Vlagyimirral maradt. Mivel azonban a hajó, amelyen Vlagyimir Janov menekülni akart, elhalasztotta az indulását, Dimitrij Nyikolevnek, aki nem nyújthatta tovább ott tartózkodását, vissza kellett térnie Rigába. Az ifjú száműzött forró üdvözletét küldte Ilkának, és megígértette Nyikolevvel, hogy nem szól meneküléséről menyasszonyának mindaddig, amíg végképp meg nem szabadul az orosz rendőrség félelmetes hajszája elől. Írni fog Nyikolevnek, mihelyt biztonságban lesz, s akkor talán utána jöhet majd a tanár Ilkával együtt...

Nyikolev megölelte Vlagyimirt, távozott Pärnuból, és visszatért Rigába a tizenhetedikére virradó éjszaka, anélkül, hogy sejtette volna, milyen rettentő vád nehezedik rá.

Láthattuk, milyen méltósággal, sőt megvetően utasította vissza a tanár ezt a vádat a vizsgálóbíró előtt. Tudjuk azt is, mennyire rajta volt a vizsgálóbíró, hogy Nyikolev mondja meg, mi volt a célja utazásának, s hogy hová ment, miután távozott a fogadóból... De Dimitrij Nyikolev megtagadta e kérdésekre a választ. És nem is akart beszélni addig, amíg Vlagyimir leveléből arról nem értesül, hogy a szökevény biztonságban van. De ez a levél nem érkezett meg, s emlékezhet rá az olvasó, mily türelmetlenül várta Nyikolev az utóbbi két napon!

S ekkor, miután hallgatása, amelyet nem akart megtörni, még jobban ráhárította a gyanút: amikor politikai ellenfeleinek kérlelhetetlen gyűlölete annyira felhergelte ellene a tömeget, hogy már az életét is veszedelem fenyegette: amikor már-már le akarták tartóztatni: egyszerre csak váratlanul megjelent Vlagyimir Janov.

S most, miután tudjuk, ki volt a száműzött, tudjuk azt is, miért jött vissza Rigába. Kinyílt a ház kapuja, s Vlagyimir Janov Dimitrij Nyikolev karjába omlott, keblére szorította menyasszonyát, átölelte Jeant, megszorította a jóbarátok kezét, s az ezredes és Verder őrnagy elé állva, akik nyomon követték, így szólt:

– Pärnuban... mikor megtudtam, milyen becstelen gonosztettel vádolták Nyikolevet, amikor megtudtam, hogy őt tartják a fogadóban történt gyilkosság elkövetőjének, amikor az újságokból azt olvastam, hogy Nyikolev megtagadta a választ arra a kérdésre, mi volt utazásának célja, bár csak egy szót, csak egy nevet, az én nevemet kellett volna kimondania, hogy igazolja magát, de nem mondta ki, hogy engem kíméljen: nem haboztam, rögtön tisztában voltam a kötelességemmel, otthagytam Pärnut és idesiettem!... Amit te akartál értem tenni, Dimitrij Nyikolev, te Jean Janov barátja, aki második atyám vagy, azt nekem is meg kellett tennem leérted...

– Rosszul tetted, Vlagyimir, rosszul tetted!... Én ártatlan vagyok, nem volt mitől félnem, nem is féltem semmitől, s ártatlanságom csakhamar kiderült volna.

– Rosszul tettem, Ilka? - kérdezte Vlagyimir, a fiatal lányhoz fordulva.

– Ne felelj, gyermekem, - szólt Nyikolev, - nem kell vállalnod a döntőbíró szerepét atyád és vőlegényed között!... Becsüllek Vlagyimir, mert azt hitted, hogy a kötelességedet teljesíted: de helytelenítem, amit tettél!... Ha jobban megfontoltad volna a dolgot, belátod, hogy jobb, ha biztonságos helyre menekülsz minél előbb... Onnan írtál volna, s én mihelyt leveledet megkapom, beszélhetek, elmondhatom, miért utaztam el hazulról...Elviselhetném még egypár napig ezt a szomorú megpróbáltatást, csak hogy te megmenekülj a veszedelemből?...

– Atyám, - szólt Ilka szilárdan, - hallgasd meg mégis válaszomat. Bármi történik, Vlagyimir helyesen cselekedett, s életem végéig nem róhatom le neki hálám tartozását...

– Köszönöm, Ilka, köszönöm! - kiáltott Vlagyimir. - Máris lerótta, mert nem kell elviselnem egy napig sem tovább azt a tudatot, hogy atyját énmiattam vádolják!

Dimitrij Nyikolev vétlensége Vlagyimir Janov közbelépésével most már kétségtelenné vált. A hír gyorsan elterjedt odakinn is. Természetes volt, hogy a Johausen fivérek gyűlöletes makacskodással kételkedtek a történtekben, hogy Verder őrnagy szemlátomást bosszankodott azon, hogy a szláv tanár tisztázódott, hogy a bankár barátai nagyon tartózkodva nyilatkoztak a dologról, s hamarosan meglátjuk, vajon letették-e a fegyvert a nyilvánvaló bizonyság láttán. De tudjuk, mily hirtelen szokott megfordulni a tömeg hangulata, gyakran következetlenül is és állhatatlanul, habár a közvéleményről talán nem is állítható ez. Ugyanígy történt most is. A kedélyek lecsillapodtak. Szó sem volt többé arról, hogy Dimitrij Nyikolev házát megostromolják, s a rendőrségnek nem kellett a házat a nép dühe ellen tovább oltalmazni.

De hátra volt még Vlagyimir Janov ügyének a rendezése. Bárha nagylelkűsége és kötelességérzete hozta is őt vissza Rigába, azért továbbra is politikai elítélt, szibériai szökevény maradt.

Roganov ezredes is oly hangon, amelyből kiérzett a jóakarat, bárha egy orosz hivatalos személyhez, egy rendőrfőnökhöz illő tartózkodás mérsékelte is, így szólt Vlagyimirhoz:

– Vlagyimir Janov, ön szökevény, s ezt nekem jelentenem kell a kormányzónak. Azonnal felkeresem Gurko tábornokot. De nincs rá okom, hogy itt ne hagyjam önt ebben a házban, amíg vissza nem jövök, ha szavát adja, hogy nem próbál elmenekülni innen.

– Szavamat adom rá, ezredes, - felelt Vlagyimir.

Az ezredes eltávozott: de Ecket és embereit ott hagyta az utcán.

Képzelhető, mily túláradó boldogsággal látták viszont egymást Jean, Ilka és Vlagyimir. Hamine doktor és Delaporte úr magukra hagyták őket. A tanár családjának régóta nem voltak oly boldog pillanatai. Örültek, beszélgettek, sőt már-már terveket is kovácsoltak a jövőre vonatkozólag. Megfeledkeztek Janov helyzetéről, egykori elítéltetéséről, szökéséről, amelynek következményei rettentők lehetnek és az ezredesről, aki csakhamar vissza fog térni, hogy közölje velük a kormányzó rendelkezéseit.

Egy óra múlva vissza is érkezett, s így szólt Vlagyimirhoz:

– Gurko tábornok parancsára a rigai várba kell mennie, s ott fogja megvárni, milyen utasítás érkezik Szentpétervárról.

– Engedelmeskedem, ezredes, - felelt Vlagyimir. - Isten veled atyám, - szólt Nyikolevhez fordulva, - Isten veled fivérem, - szólt Jeannak, - és Isten vele, - szólt megszorítva Ilka kezét, - Isten vele, nővérem...

– Nem... a hitvese! - felelt a fiatal lány.

Elbúcsúztak... Vajon mennyi időre? És Vlagyimir Janov távozott a házból, ahová oly nagy boldogságot hozott.

E perctől fogva az a rendkívüli érdeklődés, amely a gyilkosságnak, még távolról sem megoldódott ügye iránt nyilvánult meg, a szökevény felé fordult, aki nem habozott feláldozni szabadságát, sőt talán életét is, hiszen politikai elítélt volt. Nehéz lenne nem csodálni a viselkedését, bármiképp vélekedtek is különben az emberek, Dimitrij Nyikolevről. Bizonyos, hogy még az ellentáborban is magasztalták a nők Vlagyimir Janov nagylelkűségét. Meg aztán, milyen megható Ilka Nyikolevna iránti szerelme, s hirtelen elválásuk, amikor már csaknem egymáséi lehetnének!... Hogy fog dönteni most a cár?... Vajon vissza kell térnie a szökevénynek Kelet-Szibériába, ahonnan annyi viszontagság árán, oly sok veszedelem közepette megmenekült? Vajon nem kell majd menyasszonyának egy percnyi viszontlátás után örökké siratnia vőlegényét?... Vajon a rigai várból a kegyelem szava fogja-e őt kiszabadítani, vagy újra a száműzetés keserű kenyerét kell majd ennie?

Mindazáltal tévedés volna azt hinni, hogy Vlagyimir Janov hirtelen és váratlan közbelépése mindenkire nézve nyilvánvaló bizonyság volt Dimitrij Nyikolev ártatlanságára. Rigában, ebben a csökönyös germán városban, szó sem lehetett erről. Főképp az előkelőbbek osztálya nem tudta elviselni, hogy a tanár, a szláv érdekek képviselője, mentesül az ellene emelt vádtól. A pártlapok nem hagyták abba rosszhiszemű célzásaikat. Végül is a gyilkos nem került kézre, s az áldozat kiomlott vére, különösen az ellenfelek gyűlölködő szavával, bosszúért kiáltott.

És Frank Johausen így foglalta össze sokaknak a véleményét, főleg azokét, akik nem akarták tűrni, hogy az áldozatuk megmeneküljön.

– Most már tudjuk, mi volt az oka Nyikolev utazásának... Vlagyimir Janovval akart találkozni Pärnuban!... Azért hagyta el reggel négy órakor a fogadót, hogy Pärnuba menjen!... De vajon igaz-e vagy sem, hogy a tizennegyedikére virradó reggelt a Kidőlt Kereszthez címzett fogadóban töltötte!... Igaz-e vagy sem, hogy Pocht meggyilkolták, s azután kirabolták akkor éjszaka az említett fogadóban?... Igaz-e vagy sem, hogy a gyilkos alig lehetett más, mint az az utas, aki abban a szobában hált, ahol megtalálták Poch ablakának a kifeszítésére szolgáló szerszámot?... Igaz-e vagy sem, hogy ez az utas Dimitrij Nyikolev volt?...

Mind e kérdésekre, ilyen összeállításban csak az lehetett a felelet, hogy „igaz”. Ha pedig a bankár „igaz-e vagy sem” kérdéseivel szembeállította valaki ezeket a kérdéseket: igaz-e vagy sem, hogy a gyilkosságot egy kívülről behatoló gonosztevő is elkövethette?... Igaz-e vagy sem, hogy Kroff fogadós is lehetett a gyilkos?... Igaz-e vagy sem, hogy Kroff könnyebben meglephette Pocht, mint Nyikolev, akár a tanár távozása előtt, akár utána?... Igaz-e vagy sem, hogy Kroff is tudhatta, milyen nagy pénzösszeg van Poch táskájában?...

Ezekre a kérdésekre a vizsgálat azt felelte, hogy a házkutatás során semmi gyanúsat nem állapítottak meg a fogadós terhére; ellenben az elől a föltevés elől nem zárkózott el az igazságszolgáltatás, hogy a gyilkos talán azok közül a gonosztevők közül került ki, akik egy ideje Észak-Livóniában kódorognak.

Ez volt a véleménye Roganov ezredesnek is, aki a temetést követő nap Verder őrnaggyal vitatkozott az esetről, anélkül azonban, hogy Verder őrnagyot meggyőzhette volna, aminthogy ezt aligha is remélhette.

– Ide hallgasson, őrnagy úr - szólt az ezredes -, nemigen tartom valószínűnek, hogy Nyikolev kimászott volna éjjel az ablakán, hogy behatoljon Poch szobájába az ablakon keresztül...

– És a nyomok? - szólt az őrnagy.

– A nyomok?... Mindenekelőtt azt kellene tudni, vajon a nyomok frissek voltak-e? Ez egyáltalában nincs bebizonyítva... A Kidőlt Kereszthez teljesen elszigetelt fogadó az országúton... Valószínű lehet, hogy holmi csavargó megpróbálta kifeszíteni az ablakot akár akkor éjszaka, akár máskor...

– Figyelmeztetem, ezredes úr, hogy a gyilkosnak feltétlenül tudnia kellet, hogy a szobában van mit rabolni, és Nyikolev tudta is ezt...

– Csakhogy mások is tudták - vágott vissza élénken Roganov ezredes -, mert Poch elég óvatlanul fecsegett és nem nagyon rejtegette a táskáját... Kroff talán nem tudta, vagy Broks, a postakocsis, vagy a hajtók, akik egymást váltogatták, a parasztokat és a favágókat nem is említve, akik az ivóban voltak, amikor Nyikolev és Poch belépett a fogadóba?

Ez az érvelés mindenesetre nyomós volt. A gyanú nem is nehezedett egyedül Dimitrij Nyikolevre. Be kellett bizonyítani még, hogy a tanár olyan súlyos anyagi válsággal küzdött, amelyből csak rablógyilkosság árán szabadulhatott. Az őrnagy azonban nem akart engedni, és azzal végezte a beszélgetést, hogy meg van győződve Nyikolev bűnösségéről.

– Én pedig azt mondom - felelt az ezredes -, hogy a németek mindig németek maradnak...

– Épp úgy, ahogy a szlávok mindig szlávok maradnak - vágott vissza az őrnagy.

– Bízzuk rá tehát a vizsgálat folytatását Kerstorf bíróra, - fejezte be a vitát Roganov ezredes. - Mihelyt a vizsgálatot befejezik, ráérünk tovább vitatkozni.

A napi politikától befolyásolt véleményeket figyelmen kívül hagyva, Kerstorf bíró lelkiismeretes gonddal folytatta a vizsgálatot. Most már tudta, amit a tanár nem akart kihallgatásakor elárulni: hogy mi volt elutazásának az oka; s ez még jobban megerősítette a bírót abbéli hitében, hogy a tanár ártatlan. De hát akkor ki a bűnös?... Egész sereg tanút kihallgatott irodájában: a hajtókat, akik Riga és Pärnu között váltották egymást a postakocsin, a parasztokat és favágókat, akik az ivóban voltak Poch megérkezésekor és mindazokat, akiknek tudomásuk lehetett arról, hogy Poch nagy pénzösszeget visz Revelbe a Johausen-bank megbízásából. De egyik tanú sem bizonyult gyanúsnak.

Broks postakocsist több ízben kihallgatta a bíró. Broks tudhatta a legjobban, hogy Pochnál sok pénz van. De ez a derék ember minden gyanún felül állt. A kocsi balesete után Pärnuba ment a hajtóval és a lovakkal; és bizonyos, hogy ott aludt az állomás szállójában. Minthogy alibije megdönthetetlen volt, semmiképp nem keveredhetett az ügybe.

Szinte kizártnak látszott az a föltevés is, hogy kívülről tört be a házba egy idegen gonosztevő. Hogyan is jutott volna eszébe bárkinek, aki az országutakon csavargott, s aki nem is érintkezhetett Poch-sal, hogy kirabolja őt, hacsak valami úton-módon már előbb, még Rigában, nem értesült arról, milyen megbízatással kelt útra a bankhivatalnok?... Akkor esetleg követhette volna őt, alkalomra lesve, és meg is találva a balesetben, amely arra kényszerítette Pocht, hogy a fogadóban húzódjon meg...

Bár ez a föltevés némileg valószínű, sokkal több a valószínűsége annak a föltevésnek, hogy a gyilkosságot azok közül követte el valaki, akik a fogadóban töltötték az éjszakát. A Fogadóban Poch-on kívül csak ketten háltak: a korcsmáros és Dimitrij Nyikolev.

A gyilkosság után Kroff, mint említettük, a korcsmában maradt, ahol állandó felügyelet alatt állt. Többször a bíró elé vezették, aki behatóan és részletesen kivallatta őt. Sem a viselkedésében, sem a feleleteiben nem volt semmi, ami gyanút kelthetett volna. Állhatatosan hangoztatta azt a hitét, hogy a gyilkos csak Dimitrij Nyikolev lehetett, mert könnyen módjában volt elkövetni a gyilkosságot.

– S ön nem hallott semmi neszt egész éjszaka? - kérdezte tőle a vizsgálóbíró.

– Semmit, bíró úr.

– De hát először az első ablakot ki kellett nyitnia, azután a másik ablakot ki kellett feszítenie...

– Az én szobám ablaka az udvarra nyílik, - felelt Kroff, - a másik két ablak pedig az országútra... Mélyen aludtam... Aztán meg akkor éjszaka rettentő idő is volt, s a vihar elnyelt minden zajt.

A bíró, miközben Kroffot vallatta, figyelmesen ránézett, s bár lelke mélyén gyanakodott rá, nem tudott semmit fölfedezni, ami kétségessé tette volna a korcsmáros vallomását.

A kihallgatás után Kroff szabadon visszatérhetett a Kidőlt Kereszthez címzett fogadójába. Ha ő volt a bűnös, csakugyan legjobb szabadlábon hagyni őt, felügyelet alatt... Talán így vagy úgy véletlenül el fogja majd árulni magát...

Vlagyimir Janov négy napja volt már a rigai vár foglya.

A kormányzó parancsa értelmében egy szoba volt a börtöne. Azzal a méltányossággal bántak vele, amelyet helyzete és viselkedése egyaránt megérdemelt. Gurko tábornok bizonyos volt benne, hogy intézkedéseit helyeselni fogják Szentpéterváron, bármiképp fog is végződni különben Vlagyimir Janov ügye.

Dimitrij Nyikolev, akinek egészségét mélyen megrendítették a szörnyű megpróbáltatások, kénytelen volt otthon maradni, és nem találkozhatott Vlagyimirral, bárhogy szerette volna látni őt. Egyébként azonban Nyikolev családjának és Vlagyimir Janov barátainak szabad volt meglátogatniok a foglyot. Jean és Ilka naponként ellátogattak a várba, ahol bevezették őket a fogolyhoz.

Milyen megható, sőt reményteli pillanatokat töltöttek ott együtt! Ilka és Jean bíztak a cár nagylelkűségében... Őfelsége nem lesz érzéketlen a boldogtalan család könyörgéseivel szemben, amelyet egy ideje oly kegyetlenül sújtott a sors... Vlagyimirt és Ilkát nem fogja egymástól elválasztani ez az életfogytiglan száműzetés, amely rettentőbb minden távolságnál... A két szerető szív egymásé lehet Isten és az emberek előtt nemsokára, ha Vlagyimirnak megkegyelmez az uralkodó... Tudták, hogy a kormányzó ilyen értelemben tett előterjesztést a cárnak. Dimitrij Nyikolev helyzete Rigában, a választások küszöbén, az, hogy ő a szláv párt feje, a kormánynak az a törekvése, hogy oroszosítsa a városi közigazgatást, mindez azzal biztatta őket, hogy a szökevény teljes kegyelmet fog nyerni.

Április 24-ikén, Jean, miután elbúcsúzott először Janovtól, azután atyjától és nővérétől, elutazott Rigából, vissza Dorpatba. Emelt fővel fog visszatérni az egyetemre, ő, akivel úgy bántak, mint rablógyilkos fiával.

Társai, különösen Goszpogyin, nagy lelkesedéssel fogadták Jeant.

De a többiek, azok, akiknek Karl Johausen volt a vezére, nem hagyták abba az ellenségeskedést. Elkerülhetetlennek látszott az összetűzés.

A Jean visszaérkezését követő napon ki is tört a botrány.

Jean elégtételt kért Karltól a sértésekért, és Karl nem volt hajlandó kiállni, újabb sértésekkel tetézvén a régieket.

Jean erre arcul ütötte őt. A párbaj erre megtörtént, és Karl Johausen súlyosan megsebesült.

Képzelhető, mi volt a hatása ennek a hírnek, amikor eljutott Rigába! Johausen bankár és a felesége nyomban Dorpatba utaztak, hogy talán halálosan megsebesült gyermeküket ápolják. Ha majd visszatérnek, a harc még nagyobb erővel folytatódik az ellenfelek között.

Öt nap múlva megérkezett a döntés Szentpétervárról Vlagyimir Janov dolgában.

Joggal számítottak az uralkodó nagylelkűségére. Teljes kegyelmet adott a szibériai bányából menekült elítéltnek, és Vlagyimir Janovot nyomban szabadlábra helyezték.