De mégis, mindennek megvan a maga határa, még a külön vadászterületnek is. Már is látszik az erdő, mely a sikot beszegi. Még egy kilométer és oda kell érnem.

Igy bolyongtam tovább, de nem siettem valami nagyon. A kilométert megjártam; ott voltam az erdő szélén.

Távolról, egész távolról, ropogás hallik, a julius 14-iki tüzijáték rakétáihoz hasonlóan.

– No azok szép öldöklést vihetnek végbe! gondoltam magamban. Jövő esztendőre bizonyosan nem hagynak meg semmit sem.

Ekkor - de kérem ezt el nem árulni - az a gondolatom támadt, hogy az erdőben talán szerencsésebb lehetnék, mint a nyilt mezőn. A fák lombjaiban bizonyára ugrál néhány ártatlan veréb, melyek mezei pacsirták neve alatt kerülnek a legjobb vendéglők asztalára.

Igy hát betértem az egyik ösvényre, mely az országutra torkollott.

Való dolog! A vadászat démona megragadta az önök alázatos szolgáját! Igen, most már nem hordom a fegyvert vállamon, ismét megtöltöttem, lövésre készen tartom... szemeim jobbra, balra tekintenek.

Semmi!

A verebek kétségkivül nem sokat tudtak a párisi éttermekről és okos módon elrejtőztek. Egyszer-kétszer czéloztam is... csak levelek mozogtak a fákon, annyira pedig már csak nem alázhattam meg magamat, hogy egyszerü falevelekre lőjjek!

Öt óra volt. Negyven percz mulva, a megállapodáshoz képest, a vendéglőben kell lennem, a hol megebédelünk, mielőtt a kocsira szállunk, mely bennünket, állatokat és embereket, holtakat és eleveneket, Amiensbe visszajuttat.

Folytonosan és feszülten figyelve, az erdő főutján haladtam, mely ferde irányban vitt Herissart felé.

Egyszerre csak megálltam, mintha lábaim a földbe gyökeredztek volna... szivem hangosabban dobogott!

Egy bokor alatt, ötven lépésnyire tőlem, szeder- és egyéb bokrok közt, bizonyára van valami...

Fekete a szine, ezüstös a széle, élénkpiros a hegye, mint egy izzó szemgolyó, mely felém fordul.

Kétségkivül valami tollas, vagy szőrös vad keresett itt magának menhelyet. Nyul és fáczán közt ingadoztam. Miért is ne lehetne az? Társaim előtt fényesen rehabilitálnám magamat, ha tarsolyomban fáczánnal térnék vissza.

Óvatosan, a puskát lövésre készen tartva, előre mentem. Visszafojtottam lélegzetemet. Izgatott voltam, mint Duvauchelle, Maximon és Bretignot együttesen.

Végre, kényelmes lőtávolban, körülbelől husz lépésről, féltérdre ereszkedem, hogy biztos támasztó pontom legyen, jobb szememet kimeresztem, bal szememet leszoritom, a czélzót és a csövet összhangzásba hozom és - lövök.

– Megvan! kiáltottam. Ez egyszer senkisem fogja tőlem az eredményt elragadni.

Saját szememmel tollakat láttam felrepülni, ha ugyan nem szőrcsomók voltak.

Kutya hiányában magam futottam a bokor felé, rávetettem magamat a mozdulatlan vadra, melyből az élet utolsó szikrája is elrepült már! Felemeltem...

Ezüst paszomántos, kokárdás csendőrkalap volt és a piros gomb onnan nézett engem, mintha szem volna.

Szerencsére abban a perczben, a mikor rálőttem, nem volt tulajdonosa fején.