A Victoria útja a megelőző napon alig tett ki tíz mérföldet; pedig, hogy a magasban tartsák, százhatvankét köbláb gázt kellett elfogyasztani. Szombaton reggel a doktor jelt adott az indulásra.

– Fűtőnk már csak hat óra hosszant bírja ki - mondá; - ha e hat óra alatt forrásra, kútra vagy bárminemű vízre nem akadunk, csak a jó Isten a megmondhatója, mi lesz belőlünk.

– Kevés a szél ma reggel, uram, - mondá Joe - de meglehet, hogy majd erősebb kerekedik, - tevé hozzá - amint látta Fergusson rosszul palástolt szomorúságát.

Hiú remény; síri csend honolt a levegőben, azon szélcsendek egyike, melyek a tropikus vizeken oly gyakran makacsul egy helyre szegezik a hajót. A hőség tűrhetetlenné vált és a hőmérő az árnyékban negyvenöt Celsius fokot mutatott.

Joe és Kennedy egymás mellett elnyujtózva, igyekeztek, ha nem is alvásban, hanem legalább az elkábultságban elfelejteni nehéz helyzetüket. A kényszerű tétlenség új kín volt számukra. Az olyan ember, ki szenvedéseit legalább munkával vagy valami foglalkozással sem képes enyhíteni, még jobban érzi azt. De már nem volt mire vigyázni, valamibe kezdeni hiábavaló volt; mindenbe bele kellett nyugodni, nem lehetett rajta segíteni.

A szomjúság kínjai kegyetlenül kezdtek jelentkezni; - a szesz nem hogy enyhítette volna e parancsoló szükséget, de még inkább növelte és valóban rászolgált a «tigristej» névre, amint az afrikaiak nevezik. Alig volt még két pint a fölmelegedett folyadékból. Majd elnyelték tekintetükkel ezt a pár drága cseppet, de egyikök sem mert hozzányulni. Két pint víz a puszta kellő közepén!

Fergusson gondolataitól gyötörve kérdezte magától, vajjon okosan cselekedett-e? Nem lett volna jobb azt a vizet megtartani, amit így hiába felbontott elemeire, hogy magát a levegőben fentarthassa. Tett ugyan egy kevés utat ennek segítségével, de mi haszna volt belőle? Mindegy volt neki, akár itt, akár hatvan mérfölddel hátrább lett volna, ha úgy sem talált vizet. Ha pedig szél kerekedik, akkor ott lejjebb is fújt volna, talán még jobban, ha kelet felől fúj. De a remény előre hajtá Sámuelt. Pedig az a hiába használt két gallon víz elegendő lett volna kilenc napra a szomjúság ellen ebben a pusztában. És mi minden adhatja magát elő kilenc nap alatt. Talán okosabban cselekedett volna, ha megtartja a vizet és inkább terhet dob le vagy gázt bocsát ki, hogy fölemelkedhessék. De hát a léggömb gáza, az volt az ő vére, az ő élete.

Ily gondolatok forrongtak fejében, melyet két tenyerébe támasztva, órahosszat elgondolkodott.

– Még egy utolsó erőfeszítést kell tennünk - mondá reggel tíz óra felé. - Még egyszer meg kell próbálnunk egy légáramot fölkeresni, ami tovább vigyen, ha utolsó segélyforrásaink rámennek is.

És míg társai szundikáltak, hozzálátott, hogy a hidrogén hőmérsékletét magasabbra fokozza; a léggömb felduzzadt és emelkedett fölfelé egyenesen neki a nap égető sugarainak. A doktor hiába keresett szellőt száztól egész ötezer lábnyi magasságig; a hely, ahonnan felszállt, éppen alatta volt és a levegő legmagasabb rétegeig teljes szélcsend uralkodott.

A víz, melyből a léggömb táplálkozik, végre teljesen elfogyott; a fűtő gáz hiányában kialudt, a Bunsen-féle telep megszünt működni, a gömb összezsugorodott és lassanként leszállt a homokra, ugyanazon helyen, amelyen a csónak rövid idővel azelőtt ott hagyta nyomait.

Tizenkét óra volt; a helyzetfölvétel 19° 35’ hosszúságot és 6° 51’ szélességet mutatott, tehát mintegy 500 mérföld távolságot a Csad-tótól és több mint négyszáz mérföldet Afrika nyugati partjaitól.

Amint a csónak földet ért, Dick és Joe föleszméltek nehéz szunnyadásukból.

– Megálltunk - mondá a skót.

– Muszáj volt - felelé a doktor komoly hangon.

Kisérői elértették. A föld felülete a folytonos süllyedés következtében éppen egyenlő magasságban volt a tenger színével; a léggömb ennélfogva tökéletes egyensúlyban és teljesen mozdulatlanul állott.

A csónakot megtöltötték annyi homokkal, amennyi az utazók súlyának megfelelt és leszálltak a földre; mindegyikök gondolataiba volt merülve és több órán át nem szóltak egy szót sem. Joe elkészíté a vacsorát, mely kétszersült és pemmikánból állott, de alig nyultak hozzá; - egy korty forró víz egészíté ki a lakomát.

Éjjel senki sem őrködött, de nem is aludt. A hőség fulasztó volt. Másnap már csak egy félpint vizök volt, a doktor azt félretette és elhatározták, hogy hozzá nem nyúlnak, csak a legnagyobb szükség esetére.

– Megfulladok, - kiáltá Joe - a hőség még növekedik; nem is csoda, - tevé hozzá a hőmérőre tekintve - ötven fok Celsius.

– A homok éget, - mondá a vadász - mintha égető kemencében volna. És egy felhő se látszik a tüzes égbolton. Meg kell bolondulni!

– Ne essünk kétségbe, - mondá a doktor - ezen a vidéken ily nagy hőségre rendesen zivatar következik, mely a villám gyorsaságával köszönt be. Bár az ég most teljesen derült, alig egy óra alatt nagy változások állhatnak be az időben.

– Hát hiszen, - felelé Dick - csak látnánk már belőlük valamit.

– Nini! - mondá a doktor - nekem úgy tetszik, mintha a barométer süllyedni kezdene.

– Bár adná az Isten, Sámuel, úgy ide vagyunk a földhöz kötve, mint a szárnyaszegett madár.

– De mégsem egészen úgy, - kedves Dick - mert a mi szárnyaink még megvannak és én remélem, hogy még egyszer hasznukat is fogjuk venni.

– Csak szél, szél kellene, - mondá Joe - hogy elvinne bennünket egy patakhoz vagy kúthoz, mindjárt nem volna semmi bajunk. Élelmiszereink még egy hónapig is kitartanak; de a szomjúság az rettenetes!

De nemcsak a szomjúság, hanem a puszta szakadatlan látása is kifárasztá a lelket; nem volt homokdomb vagy legalább kődarab, melyen a szem megpihenhetett volna. Ez az egyhangú sivatag hozza létre és fokozza azt a betegséget, melyet pusztai láznak neveznek. A mindig egyforma kék ég és változatlan sárga homok elrémíti a szívet. A perzselő levegőben a hőség mintha reszketne, mint valami égető kemencében. E végtelen csendben kétségbeesik a lélek és hiába keres arra okot, hogy ez talán még másképpen is lehet, mert a végtelenség rokon az örökkévalósággal.

A szerencsétlenek, ez égető pusztában, víz nélkül, érzékeik megzavarodásának jeleit kezdték érezni; szemeik kerekre nyíltak és látásuk elhomályosodott.

Amint az éj leszállt, a doktor elhatározta, hogy ezen lelkiállapot ellen gyors menéssel próbál küzdeni; néhány óráig be akarta barangolni a homoktengert, nem hogy találjon valamit, csakhogy járjon.

– Jertek, - mondá társaihoz - higyjétek meg, az jót fog tenni.

– Lehetetlen, - felelé Kennedy - nem tudnék én járni egy tapodtat sem.

– Én is inkább alszom - mondá Joe.

– Az álom és pihenés megölhet benneteket barátim. Igyekezzetek ezt a bágyadtságot lerázni és jöjjetek velem.

A doktor nem bírt velök boldogulni; - így hát egyedül indult neki a csillagos éj fényében. Az első lépések nehezen mentek, mint valakinél, aki elgyengült és egészen elszokott a járástól; de csakhamar észrevette, hogy a mozgás javára válik.

Valóban már jó darabot haladt nyugat felé és lelkét erősödni érezé, midőn egyszerre szédülés fogta el; azt hitte, hogy mélység fölött lebeg, roskadozni érzé térdeit, az óriási sivatag rémülettel tölté el, úgy érezte magát, mint egy matematikai pont egy óriási kör közepén, mint egy semmi. A Victoria egészen eltünt a homályban. A doktort, ezt a merész, hidegvérű utazót, kimondhatatlan félelem szállta meg. Vissza akart térni, amerre jött, de hiába; kiáltott, de még a visszhang sem felelt reá és hangja elenyészett a világtérben, mint valami kő egy mérhetetlen örvényben. Leroskadt és elterült a homokon, egyedül a puszta mély csendjében.

Éjfélkor a derék Joe karjai között tért magához, aki nyugtalankodva urának hosszas elmaradása miatt, neki indult a homokban látható nyomok után és meg is találta őt elájulva.

– Mi baja van uram? - kérdé.

– Semmi, majd jó lesz, derék Joe! csak egy kis gyengeség volt az egész.

– Majd jó lesz, igen, uram! De keljen fel, támaszkodjék reám és igyekezzünk vissza a Victoriához.

A doktor Joe karjába kapaszkodva, visszaindult.

– Ez nem volt okos dolog, uram, nem jó ám így kalandozni. Még meglophatták volna! - tevé hozzá nevetve. - De hát beszéljünk okosan.

– Szólj, én hallgatlak.

– Valamire el kell szánni magunkat. Ez nem tarthat így sokáig és ha szél nem kerekedik, el vagyunk veszve.

A doktor nem válaszolt.

– Hiába, valakinek fel kell magát áldozni közülünk a többiért és természetes, hogy az én leszek.

– Mit mondtál? mi a terved?

– Egészen egyszerű terv; veszek magamhoz élelmiszereket és elindulok az orrom után, míg csak eljutok valahová, csak kell valahová akadnom. Ezalatt, ha az éj kedvező szelet küld, nem várnak én reám, hanem elindulnak. Én pedig, ha valami faluba érek, majd ott átadok egy arab nyelven irott cédulát, melyet a doktor úr ád nekem és segítséget hozok önök számára vagy ott hagyom a bőrömet. Mit szól hozzá?

– Hiába való terv, de becsületére válik igaz szívednek, Joe! Az lehetetlen, te el nem hagysz bennünket.

– Utóvégre is uram, kell valamit próbálni, önöknek az nem árthat, ismétlem, hogy nem kell reám várniok és tervem jól is sikerülhet.

– Nem, Joe, nem! mi nem hagyjuk el egymást, ez új fájdalom volna még a többihez. Ennek így kellett jönni és a végzet valószínűleg úgy rendeli, hogy máskép legyen ezután. Várjunk türelemmel.

– Legyen uram! csak azt az egyet mondom önnek: még engedek egy napot, de tovább nem várok. Ma vasárnap van vagy helyesebben hétfő, mert már egy óra éjfél után; ha kedden sem indulhatunk, megpróbálom, amit mondtam, ez visszavonhatlanul áll.

A doktor nem válaszolt, nemsokára elérte a csónakot és beszállt Kennedy mellé. Ez kábult töprengésbe volt merülve, álomról szó sem volt.