Erős forgószél kerekedett. A Victoria erősen lavirozott a levegőben. Majd észak, majd dél felé ide-oda hajtatva, nem bírt állandó légáramlatra akadni.

– Mi nagyon gyorsan repülünk, de azért mégsem jutunk előre - mondá Kennedy, nézve az iránytű gyakori ingadozásait.

– A Victoria, - felelé Sámuel - óránként mintegy tizennyolc mérföldnyi utat tesz meg. Hajoljatok le és nézzétek, mily sebesen szalad el a föld lábaink alatt. Ez az erdő pedig mintha nekünk akarna rohanni.

– Már tisztás lett az erdőből - felelé a vadász.

– A tisztásból meg falu - folytatá Joe néhány pillanat mulva. - Ugyancsak látni bámuló néger-pofákat!

– Az természetes - felelé a doktor. - A francia parasztok, midőn először láttak léggömböt, lőttek rája, mert levegőbeli szörnyetegnek tartották; ne vegyük hát rossz néven a szudáni négertől, ha szemét-száját eltátja.

– Engem uccse! - mondá Joe, midőn a Victoria egy falu felett, mint egy száz lábnyi magasban áthaladt - szeretnék nekik engedelmével uram, egy üres palackot ledobni: ha épen odaér, imádni fogják; ha pedig összetörik, darabjait elviszik magoknak talizmánul.

Ezt mondván, kidobta a palackot, mely lent ezer darabra tört és a bennszülöttek nagy lármát csapva, rohantak be gömbölyű kunyhóikba.

Kissé távolabb Kennedy egyszerre felkiáltott.

– Nézzétek csak azt a különös fát, felül más fajta, alul meg megint más.

– Csakugyan, - mondá Joe - ebben az országban az egyik fa a másik hegyibe nő.

– Ez nem egyéb, - felelé a doktor - mint egy fügefa törzse, melynek tetején egy kis termő föld verődött össze. Egy szép napon a szél odadobott egy pálmamagot és az ott kikelt és díszlik, mint a legjobb földben.

– Pompás egy divat, - mondá Joe - ezt Angliában is meg fogom honosítani; a londoni parkokban az jól fogja magát kivenni; nem is tekintve, hogy így mennyire lehetne szaporítani a gyümölcsfákat, új kerteket lehetne plántálni a fák tetején, ez volna valami a kisbirtokosoknak!

E pillanatban a Victoriának több mint háromszáz lábnyira kellett emelkedni, hogy kikerülhessenek egy óriási magas fákból álló erdőt, melyet százados banánok képeztek.

– Mily nagyszerű fák! - kiálta Kennedy - nem tudok magamnak képzelni valami szebbet ezen tisztes erdőknél. Nézd csak nézd Sámuel!

– E banánok magassága valóban bámulatos, kedves Dick, de azért az új világ erdeiben nem volnának éppen valami különösek.

– Hogyan? hát még magasabb fák is léteznek?

– Kétségkívül, ilyen például a «mammouth trees». Kaliforniában akadtak egy cédrusra, melynek magassága négyszázötven láb volt, oly magasság, mely túlhaladja a parlament épületének tornyát, sőt a nagy egyiptomi gúlákat is. Tövénél százhúsz láb volt a kerülete és fája gyűrűi mutatták, hogy már több mint négyezer éves.

– No uram! ezen nincs mit csodálkozni, ha az ember négyezer esztendeig él, akkor csak ráér nagyra nőni.

Míg a doktor ezt elbeszélte és Joe felelt rá, az erdő már eltűnt és helyette egy körben épült nagy kunyhócsoport tűnt elő. A kör közepén egy nagy fa állott magában és Joe felkiáltott:

– No ha ez a fa is már négyezer év óta terem ilyen virágokat, nem gratulálok neki.

És egy óriási sycomorfára mutatott, melynek a törzse csaknem eltűnt egy rakás embercsont alatt. A virágok, melyekről Joe szólott, frissen levágott emberfejek voltak, tőrökkel odatűzve a fa kérgéhez.

– Ez a kannibálok hadifája - mondá a doktor. - Az indiánok lehuzzák a fejről a bőrt - itt levágják az egész fejet.

– Már amilyen a divat! - mondá Joe.

A falu a véres fejekkel csakhamar letűnt a láthatáron, azonban egy másik, kissé távolabb nem kevésbbé visszataszító látványt nyujtott; félig elrágott hullák, szétmálló csontvázak, itt-ott szétszórt emberi tagok voltak odavetve a sakálok és a hiénáknak.

– Ezek bizonyára a gonosztévők holttestei; Abessziniában is az a szokás, hogy kiteszik őket a vadállatoknak akik azokat szépen felfalják, miután előbb a nyakukat elharapva, megölték.

– Ez sem kegyetlenebb az akasztásnál, - mondá a skót - csak csúnyább, ez az egész.

– Afrika déli részében pedig, - folytatá a doktor - bezárják a gonosztévőt a saját kunyhójába állataival sőt családjával együtt, és azt a fejére gyujtják, - ott ég el együtt minden. Ez bizony nagy kegyetlenség, de azért megengedem Kennedyvel együtt, hogy az akasztófa, ha nem is oly kegyetlen, de azért éppoly embertelen.

Joe kitűnő éles szemeivel most egy falka húsevő madarat fedezett fel a láthatáron.

– Ezek sasok, - mondá Kennedy, - fölismerve őket a messzelátóval - nagyszerű madarak, éppoly sebesen repülnek, mint a mieink.

– Isten őrizzen bennünket azok támadásaitól, - mondá a doktor - ezek félelmesebbek ránk nézve a vadállatoknál és vad néptörzseknél.

– Ugyan? - gúnyolódék a vadász - majd elkergetném őket néhány puskalövéssel.

– Nem szeretném, kedves Dick, segítségedet igénybe venni; a mi léggömbünk szövete nem bírna ellentállani éles csőreiknek; azt hiszem, hogy szerencsére a mi gépünk inkább elriasztja, mint magához csábítja ezeket a rettenetes madarakat.

– Hohó! nekem egy eszmém van, - mondá Joe - az eszmék ma tucatszámra kóvályognak a fejemben. Ha volna egy fogatunk ily szárnyasokból, befoghatnók őket csónakunkba és így kocsikáznánk a levegőn keresztül!

– Erről komolyan is volt már szó, - felelé a doktor - de én nem tartom megvalósíthatónak, mivel ezek a madarak természettől nagyon nyakasak.

– Be lehetne őket tanítani, - folytatá Joe - zabola helyett ellenzőkkel kellene őket ellátni, hogy csak előre lássanak, mert egy szemmel csak vagy jobbra vagy balra tudnának repülni, vakon meg sehová sem.

– Engedj meg, jó Joe, de nekem többet ér egy kedvező szél a te sasfogatodnál; annak nem kell falni adni és a mellett mégis biztosabb.

– Megengedem uram, de az eszme mégsem rossz.

Dél lett; a Victoria egy idő óta lassította haladását, a vidékek most már csak tovasétáltak alattok és nem rohantak el.

Utazóink egyszerre nagy lármát és sikongást hallottak: letekintettek és a sík mezőn egy valóban megrendítő látvány terült szemük elé.

Két néptörzs állott egymással elkeseredett harcban és egész nyílfelhők röpködtek ide-oda a levegőben. A küzdők benne lévén az öldöklésben, nem is vették észre a Victoria megérkezését; lehettek vagy háromszázan; ember ember ellen, összekeveredve. A legtöbb a sebesültek vérétől borítva, melyben henteregtek, véres, utálatos látványt nyujtott a szemnek.

A léghajó megjelenésére kissé abbahagyták; az ordítás megkétszereződött, néhány nyíl repült a csónak felé, és azok egyike elég közel, hogy Joe elkaphatta kezével.

– Emelkedjünk fel az ő lőtávolukból - kiáltá doktor Fergusson. - Semmi bolondozás! nem szabad magunkat ilyesminek kitenni.

Az öldöklés mindkét részről ismét folytatódott csatabárdokkal és a sagájokkal; mihelyt egy ellenség a földre terült, ellensége sietett a fejét levágni; a nők szintén, kik benne voltak a tolongásban, összegyüjtötték a véres fejeket, rakásra hordták a csatatér két oldalán és nem egyszer össze is verekedtek az utálatos troféumokon.

– Iszonyú látvány! - kiáltá Kennedy mély undorral.

– Utálatos fickók, - mondá Joe - pedig ha egyenruha volna rajtok, csak olyanok volnának, mint a világ többi harcosai.

– Én dühös vágyat érzek közbelépni - felelé a vadász, megragadva karabélyát.

– Ne tedd! - szóla élénken a doktor - ne avatkozzunk abba, amihez semmi közünk. Hát tudod-e, melyik félnek van közülök igaza, hogy a gondviselés szerepét akarod játszani. Inkább meneküljünk mielőbb e visszataszító látvány elől! Ha a nagy hadvezérek így áttekinthetnék hőstetteik színterét, talán elmenne a kedvök a vérontástól és hódításoktól.

E vad törzsek egyikének főnöke kitünt atlétai termete és herkulesi ereje által. Az egyik kezével lándzsáját szúrta az ellenség sűrű csoportjába, a másikkal pedig erős fejszecsapásokat osztogatott. Éppen e pillanatban eldobta vértől pirosló sagáját, rárohant egy sebesültre, egy csapással levágta annak karját, ezt a kart a másik kezébe ragadta és a szájához vive, mohón beleharapott.

– Ó az utálatos bestia, - mondá Kennedy - tovább ki nem állom.

És a harcos egy golyótól találva, hátra bukott.

E rögtöni elbukásra ámuló rémület fogta el annak harcosait, e természetfölötti halál elrettenté őket, míg ellenfeleinek újból feltüzelte bátorságát és néhány másodperc alatt a harcosok fele elhagyta a csatatért.

– Keressünk feljebb egy légáramlatot, mely bennünket innen tovaragadjon, - mondá a doktor - undorodom e látványtól.

De az nem ment oly hamar, még látnia kellett, hogy esett neki a győztes néptörzs a halottak és sebesülteknek, hogy veszekedett a még meleg húson és mily falánkan lakmározott rajta.

– Pfuj! - rázkódott össze Joe - ez undorító!

A Victoria felduzzadva emelkedett, az őrjöngő horda lármája követte még egy pillanatig; de végre dél felé tartva, eltávozott ezen vérfürdő és kannibálizmus színhelyéről.

A talaj, mely fölött őket a kedvező szél tova ragadta, változatos képet mutatott, át- meg átszegve számtalan és mind keletre siető folyótól, valószínűleg a Nu tavát és a gazellák folyóját gazdagítva vizével, melyekről Lejean Vilmos oly csodás dolgokat mesélt.

Az éj beállt és a Victoria horgonyt vetett a hosszúság 27° és az északi szélesség 4° 20’ alatt, miután százötven mérföldet haladtak előre.