Úti kalandok

Nyolc napja utaztak a dereglyén, nagyjából változatlan körülmények között. Semmi különös esemény nem történt. Néhány mérföldnyi úton szép, lombos erdő szegélyezte a folyópartot, majd eltűnt, s újból bozótnak adott helyet.

Bennszülöttet nem láttak - aminek mindenki, de különösen Dick nagyon örült -, viszont annál nagyobb számban volt képviselve itt az állatvilág. Zebrák, antilopok, melyek az alkony beálltával eltűntek, s helyüket leopárdok foglalták el, majd oroszlánokat is hallottak, ahogy elordították magukat a magas fűben.

De mind ez ideig a dereglye utasainak nem kellett rettegniük sem az őserdő, sem a part fenevadjaitól.

Naponta, rendszerint délután, Dick a parthoz kormányoztatta a dereglyét; kikötöttek, s ilyenkor felkutatta a közel eső partvonulatot.

A napi teendőkhöz tartozott ilyenkor az éléstár kiegészítése. De ez a vidék nyomát sem mutatta földművelésnek; nem láttak sehol manióka-, kukorica- vagy cirokföldeket. Minden vad állapotban nőtt csak, és a vadnövény nem volt alkalmas fogyasztásra.

Dicknek kénytelen-kelletlen puskát kellett a kezébe vennie, bár így mindannyiukat kitette valamely kellemetlen találkozás veszélyének.

Akár a bennszülöttek, ők is két egymáshoz dörzsölt fa segítségével élesztettek tüzet, amit - ahogy egyes utazók mondják - emberszabású majmok is megtesznek, így utánozva a környezetükben élő embereket. Ha egyszer már égett a tűz, akkor azon több napra is megfőzték az antilop vagy valamilyen más négylábú húsát.

Július 4-én Dick Sandnek sikerült leterítenie egy *poku*t, és ez a vadászzsákmány komoly tartalékot jelentett. Mintegy öt láb hosszú volt ez az állat, gyűrűs, hosszú szarvval, sárga-vörös foltos köntösben, pávaragyogással, fehér hassal és - ami fő - rendkívül ízletes ételnek ígérkező hússal a bőre alatt.

Ezeket a vadászszüneteket s az éji nyugodalomra rendelt órákat leszámítva, július 8-ára körülbelül száz mérföldet kellett megtenniük. Ez mindenesetre jelentős teljesítmény volt, de Dick már most azon tűnődött, hogy hová is viszi őket ez a végtelen folyam, mely eddig még csak jelentéktelen patakokat szívott magába, s úgyszólván semennyit sem dagadt. A folyása, mely eleinte határozottan északi irányú volt, lassan elhajlott északnyugat felé.

A folyó maga is szolgáltatott eleséget. Horgokkal szerelték fel a hosszú indákat, s a haldús vízből így a legkülönbözőbb ízletes halfajtákat sikerült kihalászniuk.

Július 9-én Dicknek újból rendíthetetlen hidegvérről kellett tanúskodnia. Vadászlesen volt éppen, egyetlen lövéssel terített le egy jól megtermett antilopot, amikor alig harminclépésnyire tőle megjelent egy másik vadász, „aki” ugyancsak igényt tartott a prédára.

Hatalmas oroszlán volt, abból a fajtából, melyet a bennszülöttek *karamó*nak mondanak. Legalább öt láb magas - félelmetes ellenfél.

Egyetlen ugrással az antilopnál termett, mely Dick golyójától leterítve sírt és vergődött a szörnyű állat karmai között.

Dick fegyvertelenül állt ott, hiszen már nem volt annyi ideje, hogy új töltényt csúsztasson a puskájába. Az oroszlán az első szemvillanásra észrevette, de néhány pillanatig megelégedett azzal, hogy merően szemlélje a különös ellenfelet. Dick egyetlen mozdulatot sem tett - uralkodott magán. Emlékezett még egyes utazók leírásaira. Az ő könyveikben olvasta, hogy ez a mozdulatlanság az egyetlen fegyver, melynek segítségével fegyvertelen ember megmenekülhet a vadállat elől. Nem próbált elfutni, de puskája megtöltésével sem akarta felhívni magára a fenevad figyelmét.

Az oroszlán vöröslőn fényes szemekkel nézte a fiút. Mintha habozott volna a két zsákmány között... az egyik még vonaglott, a másik meg sem mozdult. Ha az antilop nem vergődött volna az oroszlán karmai között, Dick talán veszve van.

Két perc pereghetett így le. Az oroszlán és Dick mereven néztek egymás szemébe; a fiú le sem vette tekintetét a fenevadról.

S akkor, egyetlen csodálatos mozdulattal, az oroszlán felragadta áldozatát, úgy, ahogy a vizsla felkapja az elejtett nyulat, s ugyanazzal a játszi könnyedséggel csörtetett át vele a bozóton. Egy ugrás csak, és már nem volt sehol.

Dick még néhány pillanatig követte a tekintetével, majd elhagyta a vadászles helyét, csatlakozott a társaihoz, de egy szót sem szólt nekik arról a szörnyű veszélyről, amelyből csak a hidegvére mentette meg.

Ahogy továbbutaztak, észrevették, hogy a folyó partja nem volt mindig lakatlan. Itt-ott, egyes emelkedéseknél rég elhagyott falvak nyomaira bukkantak. Az olyan gyakorlott utazó, mint amilyen Livingstone is volt, bizonyára kiolvasta volna a nyomokból a rég kihalt lakók történetét is. A vályogkunyhók omladékain hatalmas indák és virágok sarjadtak ki, s az egykori falu közepének tisztása ott lehetett valahol, ahol ma egy magános, hatalmas fügefa emelkedett a magasba. A falu eltűnt, vagy csak elvándorolt a népe, merthogy a bennszülöttek kifürkészhetetlen szokása szerint egyetlen baljós jövendőmondás vagy egy főnök halála éppen elegendő ahhoz, hogy az egész lakosság felkerekedjék, odahagyja hajlékát, s valahol másutt keressen magának új tanyát, új helyet az új hajlék megépítésére.

De az is meglehet, hogy a falu él, de olyan törzs lakja, mely a föld alá rejtőzködik, ahogy az már Közép-Afrika számos vidékén szokás. Ezek a népek barlangszerű menedékekben húzódnak meg, s akárcsak egyes állatfajták, éjjel merészkednek elő, és csak a teljes sötétség beálltakor indulnak el vadászlesre.

Július 10-e este meg kellett kettőzniük az elővigyázatosságot. A folyó jobb oldala lagúnaszerűen kiszélesedett, s mintegy harminc cölöpkunyhót pillantottak meg rajta. Az ár éppen arra vitte őket, s nem lehetett kitérni, minthogy a folyó bal oldala zátonyokkal volt tele.

Ezt a települést semmi esetre sem hagyhatták el a lakói, hiszen nem egy helyen tüzet láttak felvillanni a part mentén. Hangokat is hallottak, s bizony könnyen tarthattak tőle, hogy hálók vannak kifeszítve a rozzant cölöpök között, s míg ők megkísérlik kierőszakolni az áthaladást, a bennszülöttek észreveszik őket.

Dick előrehajolt, s szinte suttogó hangon adta ki a parancsokat. Az éjszaka teljesen világos volt. Tisztán látszottak a folyami akadályok, vagyis Dick nagyon jól tudta, hogy őket sem rejti el senki szeme elől az annyira óhajtott sötétség. Nehéz pillanatok következtek. A levert cölöpök mentén, melyek között az ár a csónakot sodorta, két guggoló bennszülött beszélgetett egymással. Irányt nem tudtak változtatni, mert a folyam félelmetesen összeszűkült itt. Vajon nem fedezik-e fel őket a bennszülöttek, s a két, most még csöndben beszélgető ember nem riasztja-e fel az egész falut?

Jó százlépésnyit kellett volna még baj nélkül leúsztatni. Ebben a pillanatban észrevette, hogy a két bennszülött élénkebben kezd mutogatni egymásnak. Nemsokára felhangzott a kiáltásuk is. Kezükkel mutogattak a dereglye fölé épített háncstömegre, mely félelmetesen közeledett feléjük, s azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy magával sodorja a vízbe eresztett horgaikat.

Egyre hangosabban kiáltoztak. Bizonyára segítségül hívták társaikat.

Öt-hat fekete jött elő a cölöpkunyhókból, és a partszegélyhez sietett. Most már együtt ordítoztak valamennyien, és olyan erősen, hogy aki ilyet még nem hallott, elképzelni is alig tudja.

Ám magában a dereglyében halálos csend uralkodott. A csendet csak néha-néha törte meg Dick suttogva adott parancsa. Egyetlen mozdulatot sem tettek, éppencsak Hercules fordította olykor a kormánylapátot kellő irányba. Dingo is felmordult olykor, de a kis Jack tüstént befogta a száját. Így aztán nem is hallatszott más, mint a cölöpökön megtörő ár zaja és a távolban a vadállatok ordítása.

Eközben a bennszülöttek nagy igyekezettel próbálták bevonni hálóikat. Ha ez idejében sikerül nekik, utasaink megmenekülnek, hiszen akkor a dereglye simán leúszhat közöttük, míg ha belegabalyodik a hálókba, minden veszve van. Irányt változtatni már nem lehetett, és Dick úgy érezte, hogy még sebesen, akaratosabban sodorja őket lefelé az ár.

Fél perc, és a dereglye elérte a cölöpöket. Rettenetes pillanat volt. Most mi lesz? A bennszülöttek egy utolsó erőfeszítéssel felhúzták hálójukat, ők pedig észrevétlenül el is suhanhattak volna a vízre épült falu mellett, ha a cölöpök le nem sodorják a dereglyét védő háncstakaró egy részét.

Az egyik bennszülött éles kiáltást hallatott. Úgy látszik, felfedezte, mit rejt magában a fűgöngyöleg, és most jelt adott társainak... Igen, ez mindennél valószínűbb volt.

De ekkorra Dick és társai már túljutottak a cölöpházakon, s a medrében összeszorult folyó kettőzött sebességű árja tovább sodorta őket; a bennszülött falu eltűnt a szemük elől.

– A bal part felé! - irányította most Dick a csónakot.

– A bal part felé! - visszhangozta Hercules, miközben lapátjával hatalmas csapásokat mért a vízre.

Dick odaállt mellé, s az éjszaka gyér világánál kémlelte a víztükröt. Nem, semmi nyugtalanítót nem látott. Egyetlen ladik sem indult az üldözésükre. De talán ezek a bennszülöttek nem is használnak vízi járművet. Egy mindenesetre kétségtelen volt; még hajnalhasadtával sem mutatott egyetlen jel sem arra, hogy üldözésükre indultak volna. Ennek ellenére biztonságosabbnak tartották, ha átkerülnek a túlsó parthoz.

A következő négy napon - július 11-től 14-ig - Weldonné és társai lassan arra eszméltek, hogy a tájék képe teljesen megváltozott. Nemcsak hogy kopárabb lett a folyópart, de mintha körös-körül nem lett volna más, csak pusztaság... Talán éppen a Kalahári sivatagot szelték át, melyet Livingstone járt be első utazása alkalmával. A száraz, kiégett talaj nem emlékeztetett többé az afrikai felföld buja, tropikus növényzetére.

Még mindig nem volt más irányvonaluk, mint ez a véget nem érő folyam, mely egyszer egészen bizonyosan az Atlanti-óceánba ömlik majd.

A táplálék kérdését nem volt könnyű megoldani ezen a pusztaságon. A korábbi tartalékok kimerültek, a halászat alig eredményezett valamit, a vadászat pedig teljesen lehetetlenné vált. Hogyan is élhetett volna meg ebben a sivatagban nagyobb emlősállat, melynek húsa alkalmas lett volna emberi fogyasztásra? Éjszakánként nem hallották többé az őserdő állatvilágának megszokott, félelmetes zaját. Csak a békák hangversenye töltötte meg a mindent elborító csendet.

Amerre csak a szem ellátott, egészen távoli dombokig, kopár volt mindkét part szegélye. Itt-ott cserjékre bukkantak, de ezek a gyér kiaszott növények nem adtak olyan gyümölcsöt, melyet táplálékul leszakíthattak volna maguknak. S mindennek ellenére, mégis táplálékot kellett szerezniük. Most Hercules jött a segítségükre azzal, hogy elmondta: a bennszülöttek jobb híján gyakorta megeszik a páfrányleveleket s a papiruszcserje szárában levő kocsonyás anyagot. Ő maga is, míg Ibn-Hamis karavánjával járta az őserdő útját, nemegyszer fanyalodott erre a táplálékra, hogy amennyire lehet, csillapítsa éhségét. Szerencsére a páfrányok és papiruszcserjék bőségesen tenyésztek a part két oldalán, s a kocsonyás nedv ízlett mindegyiküknek, különösen a kis Jacknek, merthogy édes volt és zamatos is. Sajnos, ez csak ideig-óráig csillapította az éhséget, s ami még ennél is rosszabb, kevés tápérték volt benne. Még szerencse, hogy Benedek bácsi is velük volt - a következő napon neki köszönhették bőségesebb ebédjüket.

Amióta kiváló tudósunk felfedezte a Hexapodes Benedictust, mely bizonyára halhatatlanná teszi nevét a rovargyűjtők világában, valósággal újjáéledt, és visszatért önbizalma is. A bogarat biztos helyre, pontosan kalapja bélésébe szúrta, majd mihelyt tehette - valahányszor egy kis pihenőre kikötöttek -, tovább cserkészett. Ezen a napon, miközben átkutatta a magas füvet, egy madarat vert fel, mely felkeltette a figyelmét.

Dick éppen lőni akart a madárra, de a tudós lefogta a kezét.

– Ne lőj, Dick... ne lőj... hiszen egy ilyen madár úgysem elegendő öt embernek.

– De Jacknek elég... neki egyedül - erősködött Dick, és újra célba vette a madarat.

– Nem, ne tedd, Dick... ez a madár szereti a mézet, inkább kövessük útjában, meglátod, találunk majd a fészke körül elegendőt.

Dick leeresztette a puskáját, hiszen ő is belátta, hogy néhány font méz többet ér, mint egy vékonyka madár. Így követték a kis madarat, mely ide-oda röpdösött, mintha csak hívogatná őket maga után.

Nem kellett messzire menniük, s máris néhány öreg fatörzsre bukkantak, melyet hatalmas zsongással méhek vettek körül.

Benedek bácsi természetesen tüstént tiltakozni kezdett az ellen, hogy a szorgalmas kis szárnyas munkásokat egy csapásra megfosszák „serénységük jutalmától”, ahogy már azt Benedek bácsi kenetteljesen mondta, de Dick ez egyszer nem volt hajlandó kegyelmet gyakorolni. Egy csomó száraz fűvel kifüstölte a méheket, és így jelentős mennyiségű mézhez jutott. Dolga végeztével még megjutalmazta a madárkát egy lépviasszal, melyet ínyencfalatul odavetett számára, majd sietve visszatértek a csónakjukhoz.

A mézet nagy örömmel fogadta mindenki, de sajnos, túlságosan kevés volt ez ahhoz, hogy alaposan jóllakjanak vele. Továbbra is útitársuk maradt az éhség, míg 12-én délelőtt a dereglye meg nem rekedt egy kis öbölben, melyet valósággal elárasztottak a sáskák. Milliószámra hemzsegtek itt, szőnyegszerűen lepték el a földet és a bokrokat. Benedek bácsié volt most a szó. Ő persze tudta, hogy a bennszülöttek szívesen eszik ezeket a rovarokat, és égből érkező mannának tekintik őket. Akkora tömeg volt itt belőlük, hogy akár egy egész dereglyét meg lehetett volna tölteni velük. Így hát lassú tűzön pirították meg őket, s a sáskaeledel kitűnően ízlett azoknak is, akiknek eleinte nem volt túl nagy étvágyuk hozzá. Csak Benedek bácsi sóhajtott keserűen, amikor kedves állatait terítéken látta, de aztán - mit volt mit tenni? - maga is derekasan hozzálátott a sáskapecsenyéhez.

Mindamellett, hogy így alkalmilag segítettek magukon, a dereglye utasainak ellenállóereje nagyon is a végéhez közeledett, ámbár bizonyos, hogy a csónakút a gyors áramú folyón jóval kevésbé volt fárasztó, mint a menetelés az őserdőn keresztül. A nappalok rendkívüli forrósága, az éjszakák nyirkos párázata s a szúnyogok szüntelen támadásai mégis annyira elcsigázták a menekülőket, hogy csak a legnagyobb fáradsággal tudták folytatni bizonytalan útjukat. Igazán ideje lett volna már megérkezni a végcélhoz - sajnos, Dick még elképzelni sem tudta, merre és hol lehet az a végső pont, mely felé haladnak. Egyikük sem tudhatta, hogy egy hét vagy egy hónap van-e még hátra. Azt remélték, hogy Angola északi partvidéke felé közelednek, de a folyó elhajlása folytán lehet, hogy csak hosszú kerülővel fognak az annyira áhítozott tengerhez elérkezni.

Dick nyugtalan volt, amikor erre gondolt, s éppen ezért micsoda érzéseket váltott ki belőle az a júliusi reggel, amikor is hirtelen irányváltozás következett be útjukban.

A kis Jack ott könyökölt a dereglye orrában, és íme a ködpárán keresztül hatalmas víztükröt pillantott meg a látóhatár szegélyén.

– A tenger! - kiáltotta.

Erre a kiáltásra Dick megremegett, s odakúszott a kisfiú mellé.

– Tenger? Nem... ez még nem tenger, de mindenesetre egy hatalmas folyó, mely nem nyugat felé folyik. A mi vizünk is oda ömlik... Talán ez a Zaire maga...

– Bárcsak így lenne, Dick, ahogy mondod! - sóhajtott Weldonné.

Igen ez volt a Zaire - vagy ismertebb nevén a Kongó, melyet Stanley néhány évvel előbb kutatott ki. Dick most már tudta, hogy nem kell mást csinálnia, csak leereszkedni a folyó hátán, s a torkolatnál már ott vannak a portugál kikötők.

Július 15-, 16-, 17- és 18-a következett, s a dereglye már a Kongó ezüstös habjain úszott tovább. Most is megtartották előbbi álcázásukat, s a partról továbbra is úgy tűnhetett fel a csónak, mint sásos-nádas, úszó szigetdarab.

Talán már csak néhány napig kell kitartaniuk, s a Pilgrim megmaradt utasai szenvedéseik végéhez érnek. Ám 18-án éjszaka olyan váratlan dolog történt, mely mindannyiukat a lehető legnagyobb veszélybe sodorta.

Úgy hajnali három óra tájban nyugat felől távoli erős morajlás hangját hozta feléjük a szél. Dick igyekezett kideríteni a különös hang okát. Míg Weldonné és a kisfiú a fűágyon aludtak, Dick magához intette Herculest, s kérte hallgassa ő is ezt a különös, távoli morajlást. Az éj nyugodt volt és csendes, egyetlen szellő sem zavarta a trópusi nyugalmat.

– Azt hiszem, ez a tenger hangja - mondta Hercules, és szeme szinte lázban égett az örömtől.

– Nem... az nem lehet - csóválta Dick a fejét.

– Akkor mi lehetne más? - tamáskodott a fekete.

– Mindenesetre várjuk meg a nappalt, de őrködjünk még nagyobb figyelemmel, mint eddig.

Ezzel Hercules visszament lapátjához a hajócska hátuljába, míg Dick továbbra is a csónak orrán maradt. Teltek az órák, a zaj erősödött. Olyan lett nemsokára, mint valami távoli morgás.

A nap hirtelen, majdnem átmenet nélkül kelt fel, és eloszlatta a sötétséget... Mérföldnyi távolságban finom köd lebegett a folyó felett.

De ahogy az ár továbbsodorta őket, Dick észrevette, hogy ez a pára nem egyszerű pára... nem, itt elporló vízcseppek milliárdjai vontak függönyt, és ahogy megtört rajtuk az első napsugár, csodálatos szivárvány ívelt át az egyik parttól a másikig.

– A parthoz... a parthoz! - kiáltotta most Dick. A fiú kiáltása felébresztette Weldonnét is. - Vízesés!... A köd vízfüggöny... gyorsan, Hercules, vezesd a parthoz a csónakot.

Dick nem tévedett. Mintegy százlábnyi volt itt a talaj esése, melyet a folyó hatalmas vízeséssel hidalt át. Az áradat irtózatos, ellenállhatatlan erővel szakadt le a mélységbe. Ha még fél mérföldet úsznak lefelé, menthetetlenül ott vesztek volna a kikerülhetetlen hullámsírban.