– Igen, Omikron, ő az, határozottan ő az - kiáltott fel Dean Forsyth, amikor belepillantott a teleszkópba.

– Kétségtelenül ő az - jelentette ki Omikron és hozzátette: - Ó bárcsak adná az ég, hogy Hudelson doktor ne legyen ebben a percben a tornyában!

– Vagy, ha ott is van - folytatta Forsyth úr - ne sikerüljön neki is feltalálni a meteort.

– A mi meteorunkat - jegyezte meg Omikron.

– Az én meteoromat - javította ki Forsyth.

Mindketten csalatkoztak.

Hudelson doktor távcsöve pontosan ugyanabban az időben, pontosan délkelet felé, az égnek ama részére mutatott, ahol a meteor volt. Ezzel a műszerrel is azonnal észre lehetett venni, s ebben a toronyban is éppúgy követték, amíg el nem tűnt a déli felhők mögött.

Egyébként a whastoni csillagászok nem az egyedüliek voltak, akik ezen a napon megfigyelték a tűzgolyót. A pittsburghi csillagdán szintén látták s hozzávéve a bostoni obszervatóriumot, ezen a napon három teljes megfigyelést csináltak róla.

A meteor visszatérése rendkívül érdekes dolog volt... habár a meteor már magában is különös érdeklődésre szolgált rá. Mivel megmaradt a szublunáris világban, most már kétségtelen volt, hogy zárt pályában mozog a Föld körül. Nem tartozott azok közé a hullócsillagok közé, melyek eltűntek a világűrben, amiután érintették a légkör legfelsőbb rétegét, sem azok közé, amelyek csak egyszer mutatkoznak s aztán végképp elvesznek a végtelenségben, sem pedig azok közé, amik a feltűnésük után mindjárt a Földre is esnek. Nem, ez a meteor visszatért, úgy keringett a Föld körül, mint egy második hold. Megérdemelte tehát, hogy foglalkozzanak vele és ez mentheti azt a csökönyösséget, amivel mind Dean Forsyth, mind Hudelson doktor magának akarta követelni a dicsőséget.

Mivel a meteor ismert természeti törvények hatása alatt állott, a pályájának kiszámítását semmi sem akadályozta. Többé-kevésbé ezzel is foglalkoztak mindenütt, de azért távolról sem olyan buzgalommal, mint Whastonban. A probléma számításbeli megoldásához azonban természetesen még egy pár további pontosabb megfigyelésre volt szükség.

Negyvennyolc órával később már ki is volt számítva a tűzgolyó pályája, azonban sem Forsyth, sem Hudelson volt az a matematikus, aki kiszámította.

A meteor pályája pontosan észak-dél irányban feküdt. A Dean Forsyth által a pittsburghi obszervatóriumhoz írt levélben említett 3 fok 3’-nyi elhajlás csak látszólagos volt, mit a Föld tengelyforgása idézett elő.

A tűzgolyót négyszáz kilométernyi távolság választotta el a Föld felszínétől, s káprázatos sebessége nem kevesebbet tett ki másodpercenként, mint hatezerkilencszázhatvankilenc métert. A Föld körül leírt pályáját tehát egy óra negyvenegy perc, negyvenegy és kilencvenhárom század másodperc alatt futotta meg, amiből aztán a szakemberek szerint meg lehetett állapítani, hogy száznégy esztendő, százhetvenhat nap és huszonkét óra múlva juthat csak ismét Whaston zenitjébe.

Ez a jó hír megnyugtatta a whastoni lakosságot, amely annyira félt a rettenetes meteor lezuhanásától. Ha le is esik, legalább nem rájuk pottyan.

– De hát mi a valószínűsége annak, hogy leesik? - kérdezte a Whaston Morning. - Arra nemigen lehetett gondolni, hogy akadállyal találkozik a pályáján, s még kevésbé arra, hogy valami egyéb dolog zavarja meg a keringésében.

Ez iránt nem volt semmi kétség.

– Minden bizonyára vannak aszteroidák - jegyezte meg a Whaston Evening -, amelyek lezuhantak és ez most sincs kizárva. Ezek azonban nagyrészt kis tömegűek és csak akkor esnek a Földre, ha a tovahaladásukban a Föld vonzóerejének hatásába jutnak.

Ez a magyarázat helyes is volt, s az eset nem látszott alkalmazhatónak a szőnyegen forgó tűzgolyóra, mely szabályosan keringett és így a lezuhanása éppoly valószínűtlennek látszott, mint a Holdé.

Miután ezt megállapították, még néhány adatot kellett kiszámítani, mielőtt pontosan ismerték volna ezt az aszteroidát, Földünk eme második holdját.

Mekkora, mi a tömege, miből van?

Az első kérdésre a Whaston Standard így felelt:

„A látszólagos nagyságából és a magasságából kiszámítva a tűzgolyó átmérőjének ötszáz méteren felül kell lennie, annyi már az eddigi megfigyelésekből is kitűnik. A fizikai mivoltát azonban mind ez ideig nem sikerült megállapítani. Ha megfelelő erős műszerrel figyeljük, annyit megtudunk róla, hogy a felülete világos fénnyel ragyog, ami mindenesetre a levegővel való súrlódás miatt keletkezik, habár ebben a nagy magasságban a levegőnek rendkívül ritkának kell lennie. Pusztán gáz alakú testekből van-e a meteor, vagy szilárd magját veszi-e körül valami fénylő burok? ...Ha igen, mekkora és miből van az a mag? Ezt nem tudjuk és sokáig nem is fogjuk megtudni.”

„Mindent egybevetve a tűzgolyón semmi különlegesség nincs sem a nagyságát, sem a sebességét tekintve. Az egyetlen sajátossága az, hogy zárt pályában mozog. De vajon mióta lebeg már a Föld fölött? Ezt még a szabadalmazott csillagászok sem tudják megmondani, mert talán sohasem is látták volna meg teleszkópjaikon, két polgártársunk, Dean Forsyth úr és Hudelson doktor nélkül, akiket dicsőség illeti ezért a szép felfedezésért.”

A Whaston Standard találó megjegyzése szerint az egészben semmi különös sem volt, kivéve talán a szerkesztőik bőbeszédűségét. A tudományos világ nem is foglalkozott többé oly feltűnően azzal, ami a derék újságot annyira felizgatta, s a nagyközönség alig is törődött többet az egész dologgal.

Egyedül Whaston lakossága égett a vágytól, hogy mindent megtudjon, ami azt a meteort illeti, melynek felfedezését a város két tiszteletreméltó személyiségének lehetett köszönni.

Egyébként tán még ők is közömbösen fogták volna fel az eseményt, mit a Punch csökönyösen komikus eseménynek jelzett, ha az újságok nem jelezték volna egyre nyíltabban a Dean Forsyth és Hudelson doktor közt folyó versengést. Ez aztán úgyszólván éltette a whastoniakat. Mindenki sóvárogva leste az alkalmat, hogy nyilatkozhassék a kérdésről, s a város lassankint két táborra kezdett szakadni.

Közben egyre közeledett a lakodalom kitűzött napja.

Egyik részről Hudelsonné, Jenny és Lou, másikról Francis Gordon és Mitz folyton növekvő nyugtalanságban éltek. Mindennap féltek attól, hogy a két versenytárs esetleges találkozása kirobbantja a nyilvános veszekedést, mint ahogyan két ellenkező elektromossággal töltött felhő találkozása villámot és dörgést vált ki. Mindnyájan tudták, hogy Dean Forsyth nem bírható enyhébb belátásra, s hogy Hudelson doktor dühe is csak az alkalmat várja a kitörésre.

Az ég most állandóan kék volt, a levegő tiszta, s Whaston horizontját nem borította felhő. A két csillagász tehát kényelmesen folytatta megfigyeléseit. Alkalom is elég volt hozzá, mert a tűzgolyó minden huszonnégy órában több mint tizennégyszer jelent meg a láthatár fölött és most már, a csillagdák adatai szerint, előre tudták minden egyes visszatérésnél, hogy merre kell beállítani távcsöveiket.

A megfigyelés kényelmessége természetesen aszerint változott, amint a meteor alacsonyabbra, vagy magasabbra emelkedett a horizont fölött. A keringés azonban oly gyakorta ismétlődött, hogy a kényelmetlenség nem is igen jött számításba. Habár matematikai pontossággal nem is haladt többé át Whaston zenitjén, mint annál a csodálatos véletlennél, amikor először felfedezték, de gyakorlatilag mindennap oly közel jött hozzá, hogy csaknem mindegy volt. A két szenvedélyes csillagász egyenesen részegre figyelhette magát, amint a meteor fénylően és vakító aureolával elvonult fejük felett az égbolton.

Csaknem elnyelték a tekintetükkel, csaknem felfalták a szemükkel. Mindegyik magáról nevezte el: a Forsyth-féle meteor, a Hudelson-féle meteor. A gyermekük volt, hús a húsukból, az övék volt, mint a gyermek a szülőié... még több, mint a teremtmény a teremtőé. Már a látása is felizgatta s felhevítette őket. A megfigyeléseiket, a hipotéziseiket, miket a meteor pályafutásából vontak le, egyik a pittsburghi, másik a bostoni csillagdával tudatta, s egyetlen alkalmat sem mulasztott el egyik sem, hogy magának követelje a felfedezés elsőségét.

A békés versengés csakhamar túl is ment a kölcsönös elhidegülésen. Nem elégedett meg azzal, hogy minden személyes vonatkozás megszüntetésével megszakították a diplomáciai érintkezést, nyílt küzdelmet, hadüzenetet kívánt.

Így történt aztán, hogy egy napon a *Whaston Standard-*ban meglehetősen célzatos, Hudelson doktor ellen irányuló cikk jelent meg, amelyet Dean Forsyth-tól származónak véltek. A cikk arról szólt, hogy egyesek nagyon élesen tudtak látni, ha másnak a távcsövén át néznek s így könnyen észreveszik azt, amit már mások is láttak.

Erre a cikkre feleletképpen a *Whaston Evening*ben jelent meg másnap egy megjegyzés, amely szerint, ami a távcsöveket illeti, viszont vannak olyanok, amelyeknek objektívjét nemigen tisztogatják, s így foltok esnek rajta, amiket meteornak nézni, nem is kell hozzá olyan nagy ügyesség.

Egyidejűleg a Punch sikerült torzképet hozott a két riválisról, kik óriási szárnyakkal felszerelve versenyt röpülnek a meteor után, amely - zebrafejnek ábrázolva - a nyelvét nyújtja feléjük.

Habár a két ellenfél egyenetlensége a két újságcikk és a sértő célzások folytán napról napra élesebbé vált, eddigelé nem volt alkalom arra, hogy a lakodalom ügyében nyilatkozzanak. Ha nem is beszéltek róla, szabadjára engedték a dolgokat, s ezért bátran fel lehetett tételezni, hogy a meghatározott napon Francis Gordon és Jenny mégis egymáséi lesznek, hogy holtomiglan-holtodiglan ásó-kapa sem választja el őket egymástól.

Április utolsó napjaiban semmi sem jött közbe. Ha a helyzet nem is igen fordult jobbra, de legalább nem rosszabbodott. Hudelson doktor az étkezésnél sohasem emlegette a meteort, és Lou kisasszony, akit anyjának parancsa hallgatásra kényszerített, egyenesen dühöngött, amiért a békebontóról nem mondhatta ki a maga véleményét. Csak nézni kellett, hogyan vágja fel a sültet, s az ember biztosan tudta, hogy most a meteorra gondol, s azt is szeretné oly apró darabokra szétvagdalni, hogy a nyomát se lehessen többé megtalálni. Jenny nem is igyekezett elpalástolni levertségét, amit a doktor látszólag nem akart észrevenni. De talán az is meglehet, hogy valóban nem vette észre, mert a feje színültig tele volt csillagászati dolgokkal.

Francis Gordon természetesen nem járt többé ebédre hozzájuk. Csak a mindennapi látogatásra szorítkozott olyankor, mikor a doktor bezárkózott a toronyba.

Az Erzsébet utcai házban sem ment kedélyesebben az étkezés. Dean Forsyth alig beszélt egy szót is, s ha néha egyszer kérdezett valamit Mitztől, ez csak egyszerű igennel vagy nemmel válaszolt, olyan szárazon, mint amilyen mostanában az időjárás volt.

Egyetlen egyszer, április 28-án, a reggeli után kérdezte meg Forsyth úr az öccsétől, mikor felkelt az asztaltól:

– Még mindig jársz Hudelsonékhoz?

– Hogyne járnék - felelte Francis határozottan.

– Miért ne járna Hudelsonékhoz? - kérdezte Mitz csípősen.

– Nem téged kérdeztelek - utasította rendre Forsyth.

– De azért felelhetek. A kutya is ugat a püspökre is.

Forsyth úr vállat vont, és ismét Francishoz fordult.

– Én már feleltem a bácsinak - mondta Francis. - Igen, mindennap megyek hozzájuk.

– Azok után, amit a doktor velem csinált?

– Mit csinált hát magának a doktor?

– Föl merte fedezni...

– Amit maga is felfedezett, s aminek a felfedezéséhez mindenkinek egyforma joga volt. De hát az Isten szerelmére, miről is van szó...? Egy meteorról, amilyen ezerszámra vonul el Whaston felett.

– Kár az időért, fiacskám. Nem látod, hogy a bácsi egészen bele van bolondulva a meteorjába, amivel annyit sem érdemes törődni, mint a kerti kaviccsal.

Ezt mondta Mitz a szokott nyers modorában. És Forsyth úr, akit ez a beszéd még jobban felizgatott, erre olyan emberré változott át, aki már nem tud többé uralkodni magán.

– Úgy, Francis? - förmedt rá mérgesen. - Ezennel megtiltom neked, hogy még egyszer átlépd a doktor házának küszöbét.

– Sajnálom, hogy nem engedelmeskedhetem a bácsinak - felelte Francis Gordon, aki csak nehezen tudta megőrizni nyugodtságát, annyira felháborította ez a parancs. - Előre megmondom, hogy ezentúl is elmegyek hozzájuk.

– Igen, igen, el fog menni - kiáltott az öreg Mitz -, még ha darabokra is tép bennünket!

Forsyth úr nem törődött ezzel a bátor kijelentéssel.

– Tehát megmaradsz a szándékod mellett - kérdezte öccsétől.

– Igen, kedves bátyám - jelentette ki Francis.

– S még mindig el akarod venni feleségül ennek a tolvajnak a leányát.

– Okvetlenül. Semmi sem tarthat vissza ettől.

– Nos, majd meglátjuk!

Ezek után, mikor először utalt arra, hogy meg akarja hiúsítani a házasságot, elhagyta a szobát, a toronylépcsőhöz ment, s dühösen becsapta maga után az ajtót.

Mondanunk sem kell, hogy Francis Gordon ezentúl is éppúgy eljárt a Hudelson családhoz, mint eddig. De mi lesz akkor, ha Dean Forsyth példájához hasonlóan a doktor is kitiltja házából? Nem lehetett-e mindettől tartani a két ellenségnél, akiket elvakított a kölcsönös féltékenység, s a felfedező gyűlölete, amely minden gyűlölet közt a legveszedelmesebb?

Milyen nehezen tudta Francis Gordon elrejteni a szomorúságát, amikor ma is megjelent Hudelsonnénál és két lányánál! Az otthoni kínos esetről nem is akart beszélni. Minek nyugtalanítson másokat is, mikor amúgy is elhatározta, hogy nem engedelmeskedik a bátyja parancsának, még ha akármennyire is ragaszkodik az hozzá.

Valóban megérthette volna értelmes lény azt, hogy két szerelmes ne lehessen egymásé egy hullócsillag miatt?

Még ha Dean Forsyth úr és Hudelson doktor csak azt tagadnák meg, hogy jelen legyenek az esküvőn, nem lenne baj. Nélkülük is meglennének. Az ő jelenlétük nem volt okvetlen szükséges, ha a beleegyezést nem tagadnák meg. Ez elsősorban a doktornál volt fontos, mert míg Francis Gordon csak öccse volt Dean Forsytnak, addig Jenny a lánya volt apjának, és a szülői beleegyezés nélkül sohasem esküdött volna meg.

Ha a két dühöngő csak azután eszi meg egymást, az már nem akadályozta volna meg O’Garth tiszteletest abban, hogy elvégezze kötelességét a Szent András templomban...

Minden további változás nélkül telt el néhány nap, mintegy igazolva az optimisztikus felfogást. Az időjárás állandóan szép volt, talán még soha nem tartott oly sokáig a derült idő Whastonban. Az esteli és hajnali gyönge párát leszámítva, amely napnyugta után és napkelte előtt terjedt szét, egyetlen felhő sem zavarta meg az égbolt tisztaságát, amelyen keresztül rendes körfutását végezte a tűzgolyó.

Nem is kell nagyon erősítgetnünk, hogy Forsyth és Hudelson urak még most is majd elnyelték a szemükkel, hogy kitárták karjukat, mintha el akarták volna fogni, hogy szinte magukba szerették volna szippantani a meteort. Mindenesetre jobb lett volna, ha elbújt volna valami sűrű felhőréteg mögé, mert jelenléte csak annál jobban izgatta a két ellenfelet. Mitz minden lefekvés előtt öklével fenyegette meg az eget. Hiába. A meteor tovább rótta pályája fényes ívét a csillagos égbolton.

A helyzet lényeges elrontásához hozzájárult az, hogy a nyilvánosság napról napra jobban belekeveredett a privát versengésbe. Az újságok túlbuzgalommal álltak Dean Forsythnak vagy Hudelsonnak a pártjára, és nem maradt semleges egyik sem. Az elsőség kérdéséről ugyan aligha lehetett még szó, de azért mindenki bele akart szólni a dologba. A tornyok magasságaiból a vita heve átment a szerkesztőségek irodáiba, és mindenütt a legkomolyabb bonyodalmakkal fenyegetett. Már nyilvános gyülekezésekre is meghívták az embereket, ahol pedig Amerika polgárainak erőszakos jellemét tekintve, bizonyára heves vitatkozásokra nyílt kilátás.

Hudelsonné és Jenny nagyon nyugtalankodott az általános izgalom miatt. Lou hiába próbálta megnyugtatni édesanyját, Francis pedig Jennyt. Nem lehetett tagadni, hogy a sajnálatos uszítás hatása alatt a két versenytárs folyton erősebbre hevült fel. Az emberek elkeseredetten vitatkoztak Dean Forsyth igazi vagy állítólagos nyilatkozatain és Hudelson doktor kimondott és ki nem mondott szavain, s a helyzet napról napra, óráról órára fenyegetőbb lett.

Ilyen viszonyok közt hirtelen olyan mennydörgés szólt közbe, amely úgyszólván az egész világon visszhangot keltett.

Talán felrobbant a meteor és felébresztette az égbolt minden visszhangját?

Ó, nem! Csak egy különös hírről van szó, amelyet a telefon és a távíró az elektromosság sebességével terjesztett szét az ó- és újvilág minden királyságában és köztársaságában?

Ez a hír azonban nem Hudelson doktor obszervatóriumából vagy Forsyth úr tornyából származott, nem is a pittsburghi, bostoni vagy cincinnati csillagdák egyikéből. Most a párizsi csillagvizsgáló volt az, amely az egész civilizált világ érdeklődését felkelthette, mikor a sajtónak a következő közleményt adta ki:

„Azt a tűzgolyót, melyre a cincinnati és pittsburghi obszervatórium figyelmét Whaston város (Virginia) két tekintélyes polgára hívta fel és amely eddig rendesen végzi körfutását a Föld körül, a Föld minden obszervatóriumában a kiváló csillagászok egész serege tartja szemmel.

Habár a szorgos megfigyelések dacára még több pontban hiányos a meteorról való tudásunk, a párizsi obszervatóriumnak mégis sikerült az egyik problémát megfejteni, éspedig megállapítani a meteor anyagát.

A tűzgolyó által kisugárzott fényt a színképelemzés segítségével megvizsgáltuk, és a színkép vonalaiból meg tudtuk állapítani, hogy a fényes meteor milyen anyagból való.

A magja, amelyet ragyogó burok vesz körül, miből az elemzett fénysugarak származnak, nem légnemű, hanem kétségtelenül szilárd anyag. Nem magnezit, mint annyi aszteroida, s nem azokból a vegyületekből van, mint a legtöbb kóbor kis égitest.

Ez a meteor aranyból van, tiszta aranyból, s az értékét eddig csak azért nem lehetett megállapítani, mert a magjának nagyságát még nem sikerült kielégítő pontossággal meghatározni.”

Így szólt a közlemény, amelyet az egész világ tudomására adtak. Hogy milyen hatást váltott ki, azt igazán könnyebb elképzelni, mint leírni.

Egy drága anyagból való meteor, egy aranygolyó keringett a Föld körül, amelynek értéke sok milliárdra kell, hogy rúgjon! Micsoda álmokat ébresztett fel ez a szenzációs újság! Milyen sóvárgást keltett fel az egész világon és különösen itt, Whastonban, ahol a felfedezés dicsőségére oly büszkék voltak, de mindenekfelett abban a két, halhatatlan gentlemanben, kik a Dean Forsyth és Sydney Hudelson nevet viselték!