– Csak az az intrikus, az a Forsyth, csak az is észre ne vette volna! Csak az ne!

Ekképpen szólt magában dr. Sydney Hudelson március 21-én reggel a dolgozószobájának magányában.

Ez az ember tulajdonképpen orvos volt, s ha mint ilyen, Whastonban alig működött, ennek az volt az oka, hogy szívesebben szentelte idejét és eszét a legvilágraszólóbb és a legnehezebb problémáknak. Dean Forsythnak kebelbarátja volt, de egyúttal riválisa. Őt is ugyanaz a szenvedély hajtotta, mint amazt és őneki sem volt más iránt érzéke, mint az ég végtelensége iránt és miként a barátja, ő sem riadt vissza semmi fáradságtól a világmindenség csillagászati rejtelmeinek kibogozásában.

Hudelson doktornak csinos vagyona volt, amely részben az övé volt, részben a felesége, született Flora Clarish révén került a házhoz. Gazdaságos kezelésben elég volt, hogy biztosítsa a házastársak és két lányuk, Jenny és Lou jövőjét, kik közül az egyik tizennyolc, a másik tizennégy éves volt. Ami a doktor korát illeti, virágosan fejezvén ki, azt mondhatnók, hogy már a negyvenhetedik tél hava ragyogott a fején. Csakhogy ez a szép hasonlat ezen a helyen sehogy sem áll meg, mert Hudelson doktor olyan kopasz volt, hogy semmi dolga sem akadhatott rajta a borbély ollójának.

A Sydney Hudelson és Dean Forsyth közt kimondatlanul lappangó csillagászi versengés bizonyos mértékben meg is zavarta az egyébként oly baráti kötelékben levő két család egymáshoz való viszonyát. A két férfi egyébként nem egyik vagy másik bolygóért vagy állócsillagért versengett, mert az égitestek, melyeknek első fölfedezője rendszerint ismeretlen, úgyszólván az egész világ közös kincsei, azonban nem ritkán fordult elő, hogy a meteorológiai és csillagászati megfigyeléseik olyan élénk eszmecserére szolgáltattak alkalmat, amely sokszor majdnem verekedéssé fajult.

Ami még inkább elmérgesítette volna ezeket a viszálykodásokat, sőt maga idézte volna elő őket és sajnálatra méltó eseteket hozott volna létre, az egy esetleges Forsythné asszony lenne. Szerencsére nem élt ilyen hölgy, mert az, akinek őt feleségül kellett volna venni, agglegény maradt és egyáltalán soha nem is gondolt házasságra. Így tehát nem volt Forsythné asszony, aki még jobban elrontotta volna a dolgokat azon a címen, hogy békíteni akar és ennélfogva mindig megvolt a remény arra, hogy a két csillagász közt felmerülő ellentétek békés megoldást nyerjenek.

Másrészről ugyan ott volt Hudelsonné asszony, de ő kiváló asszony volt, kitűnő anya, éppoly kitűnő háziasszony s amellett nagyon békés természetű, képtelen minden becsmérlésre más asszonnyal szemben, olyan asszony, aki nem perlekedéssel ébred, veszekedve ebédel, mint annyi nő az ó- és újvilág mindenféle társadalmi osztályában.

A feleségek eme mintaképe komolyan igyekezett lehűteni férjét, mikor az a felindulástól kivörösödött koponyával jött haza kedves barátjával, Forsyth-szal való vitatkozásából. Azonfelül Hudelsonné természetesnek találta, hogy ura a csillagászattal foglalkozik, az égbolt mélységeiben él, csak leszálljon onnan, mikor erre megkérte. Éppen ellenkezőleg, semmiképpen sem volt terhére férjének, mint Mitz néni, aki egyenesen kínozta gazdáját. Eltűrte, ha várat magára az ebédidőnél, nem duzzogott akkor sem, ha nagyon későn jött az asztalhoz, hanem inkább azon fáradozott hogy az ételeket mégis a legjobb állapotban tálalja eléje. Azért maga is nyugtalankodott néha a munkája miatt, s a jó szíve sugallatára igyekezett felvidítani őt, ha a csillagász olyan messze kóválygott el a határtalan mindenségben, hogy nem talált onnan vissza.

Röviden, olyan asszony volt, amilyent minden férfinak kívánhatunk, különösen a csillagászoknak. Sajnos azonban az ilyen mintaasszonyok legtöbbnyire csak regényekben fordulnak elő...

Jenny, az idősebb lány, úgy látszott, anyja nyomdokain fog járni s ugyanolyan életpályát fut meg. Francis Gordon, Jenny Hudelson jövendőbelije nyilvánvalóan a legboldogabb férj lesz. Anélkül, hogy le akarnók becsülni az amerikai hölgyeket, mégis ki kell mondanunk, hogy egész Amerikában aligha lehetne Jenny Hudelsonnál elragadóbb, vonzóbb, a legjobb emberi tulajdonságokkal jobban felruházott fiatal leányt találni. Kedves és bájos szőke lány volt kék szemekkel, friss arcszínnel, szép kezekkel, formás lábakkal, karcsú alakkal, megáldva a természettől bájjal és szerénységgel, jósággal és ésszel. Francis Gordon ugyanúgy szerette őt, mint viszont ő a vőlegényét. Mr. Dean Forsyth öccse az egész Hudelson családnál komoly megbecsülésnek örvendett, amely csakhamar megnyilvánult a házassági ajánlatának készséges elfogadásában. A két fiatal lény nagyszerűen illett is egymáshoz. Jenny kiváló tulajdonságai révén magával viszi a boldogságot az új családba, Francis Gordon jövőjét pedig a nagybátyjáról rá szálló örökség már most biztosította. De hát hagyjuk el a jövőjük festését. Egyelőre a jelenről van szó, amelyben megvan a felhőtlen boldogság minden előjele.

Francis Gordon tehát Jenny Hudelson vőlegénye volt és Jenny Hudelson Francis Gordon menyasszonya, s az esküvőnek, amelyet nem szándékoztak nagyon sokáig elhalasztani, a Szent-András templomban a boldog Whaston főtemplomában O’ Garth tisztelendőnél kellett megtörténnie.

Semmi kétség, hogy erre az ünnepségre nagy számban özönlenek majd a vendégek, mert a két tiszteletreméltó család korlátlan megbecsülésnek örvendett; éppolyan bizonyos az is, hogy ezen a napon a kis Lou lesz a legvidámabb, legélénkebb teremtés, aki koszorús lány lesz a szeretett nénje esküvőjén. Alig látott még tizenöt nyarat, tehát joga volt ahhoz, hogy fiatal legyen. S fiatalságát ki is fogja majd használni, ezt nem is kell külön mondani. Mindig és örökké élénk és vidám, huncut kópé, aki még a papa bolygóival is tréfát mer űzni. De hát az ember mindent megbocsát a kópénak. Hudelson doktor az első, aki nevet lánykája tréfáin és büntetésből csókot nyom az arcára.

Hudelson úr alapjában véve rendkívül derék ember volt, csak egy kissé csökönyös és meglehetősen érzékeny. Loun kívül, akinek elnézte ártatlan tréfáit, mindenki tiszteletben is tartotta a szokásait és kedvteléseit. Vakon hódolva a csillagászati és meteorológiai vizsgálódásainak, nagyon féltékeny volt minden felfedezésre, amit csinált, vagy csinálni vélt. Mindamellett megmaradt őszinte baráti érzülete Dean Forsyth, az oly hatalmas versenytársa iránt is. Két vadász ugyanazon a területen valami ritka vadért versengve! Ebből azért eddigelé sem keletkezett semmilyen elhidegülés és nem származott komoly viszálykodás, mert ott volt Hudelsonné a közvetítő békítgetéseivel, kinek egyébként derekasan segített ebben a feladatában a két lány és Francis Gordon is. Ha Francis és Jenny házassága már szorosabbra fűzte volna egymáshoz a két családot, akkor még ritkábbak lettek volna az ilyen átmeneti zivatarok. S ki tudja, talán akkor jó barátságban folytatta volna együtt a munkásságát a két műkedvelő asztronómus, hogy ekképpen közösen osztozkodjanak az ég tág terén felfedezett, ha nem is elejtett vadon.

Hudelson doktor háza a legszebb épületek egyike volt és aligha lehetett volna egész Whastonban jobb karbantartott házat találni. Körülbelül a Morris utca közepén feküdt a kedves lakóház az udvar és a kert közt, melyet szép fák és zöld gyep díszítettek. Egyemeletes volt, hétablakos homlokzattal. A tető bal oldalán négyszögletű, körülbelül harminc méter magas torony emelkedett, amely korláttal körülvett teraszban végződött. Ennek az egyik sarkán zászlónyél meredt az égnek, amelyre minden vasárnap és minden ünnepnap felhúzták az Amerikai Egyesült Államok ötvenegy csillagos lobogóját.

A torony legfelső szobája a tulajdonos különös munkássága számára szolgált. Itt álltak a doktor műszerei, a távcsövek és teleszkópok, ha a hordozhatókat nem vihette föl a szép éjszakákon a teraszra, ahonnan az egész égboltot akadálytalanul áttekinthette. Innen szerezte be sokszor a doktor, nem hallgatva feleségének intő szavára, a legszebb náthákat, legtökéletesebb influenzákat.

– Csak aztán - szokta Lou mondogatni - rá ne ragadjon a papa náthája a bolygóira is!

A doktor azonban ilyesmivel egyáltalán nem törődött. Olykor a hét-nyolc foknyi hideggel is dacolt a jeges téli éjszakákon, ha az égbolt különösen tiszta volt.

A Morris utcabeli ház obszervatóriumából kényelmesen lehetett látni az Erzsébet utcai ház tornyát. Alig háromnegyed kilométer távolság választotta el őket egymástól és sem valami nagyobb épület, sem valami lombosabb fa nem esett közibük.

Anélkül, hogy nagyobb távcső kellett volna hozzá, már közönséges színházi látcsővel könnyen fel lehetett ismerni azt, aki az egyik vagy a másik tornyon volt. Dean Forsythnak természetesen egyéb dolga is volt, minthogy Sidney Hudelson után leselkedjék és Sidney Hudelson sem pazarolta volna idejét arra, hogy Dean Forsyth után nézzen. A megfigyelésük magasabbra, sokkal magasabbra irányult. Annál természetesebb azonban, hogy Francis Gordon már sokkal gyakrabban érdeklődött, vajon ott van-e Jenny a teraszon és ilyenkor a szemük gyöngéd párbeszédet folytatott egymással. Ebben nem is találhatunk semmi rosszat.

Könnyű lett volna a két ház között akár távíró vagy telefon összeköttetést is létesíteni. Az egyik őrtoronytól a másikig elhúzott drót szépen közvetíthette volna Francis Gordon nyájas szavait Jenny Hudelson-hoz és viszont. Ezt a hiányt az egybekelés után talán ki fogják pótolni: a házassági kötelék mellett megcsinálják az elektromos összeköttetést is, hogy a két család még szorosabban kapcsolódjék egymáshoz.

Ugyanannak a napnak a délutánjára, mikor a kitűnő, de házsártos Mitz oly sikerrel tette le ismét a vizsgát a nyelvpergetésből, Francis Gordon mindennapi szokása szerint ellátogatott Hudelsonnéhoz és lányaihoz... „kikérem magamnak: a lányához!” - javítaná ki Lou csipkelődő felháborodással.

Itt úgy fogadták mindig - nem lehet másképpen kifejezni -, mintha a ház istene lenne. Igaz, hogy még nem volt Jenny férje, Lou azonban megkövetelte, hogy vele szemben máris olyan legyen, mintha a bátyja lenne és ami egyszer befészkelte magát ebbe a kis koponyába, azt nem lehetett onnan egykönnyen kikergetni.

Ami Hudelson doktort illeti, ő már négy óra óta a toronyban ült, mintha befalazták volna oda. Éppúgy, mint Dean Forsyth, ő is későn jelent meg ma a reggelihez és megint éppúgy, mint Dean Forsyth - sietve rohant fel ismét a toronyba, mikor a nap rövid időre előbújt a felhők közül. Éppolyan nagy elfoglaltságban, mint riválisa, semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy még egyszer lejöjjön onnan.

És mégis lehetetlenség volt dönteni abban a fontos kérdésben, amellyel a családi tanács foglalkozott.

– Nini! - kiáltott Lou, alighogy átlépte a szoba küszöbét a fiatalember -, itt van Francis úr, az elmaradhatatlan Francis úr! Szavamra, már nem is igen látni másvalakit, mint őt.

Francis Gordon megelégedett azzal, hogy ujjával megfenyegette a kislányt, s mikor mindnyájan helyet foglaltak, megkezdődött a társalgás a megszokott szívélyes egyszerű modorban. Szinte úgy látszott, mintha el sem váltak volna tegnap óta és a két szerelmes gondolatban valóban folyton együtt is volt mindig. Lou kisasszony sokszor mondogatta, hogy az „elmaradhatatlan Francis” mindig ott is van a házban, mert mikor úgy látszik, hogy kiment a kapun az utcára, a kerten keresztül visszalopódzik a házba.

Ma is arról beszélgettek, amiről mindig szoktak. Jenny a legnagyobb komolysággal figyelt arra, amit Francis mondott, közben pedig folyton egymáson csüngött a tekintetük és szőtték a szép terveket, amiknek csakhamar meg is kellett valósulniok. Hogy is gondolhattak volna a dolog elodázására?

Francis már talált a Lambeth utcában egy szép házat, amely kitűnően megfelelt a fiatal párnak. A város nyugati felében feküdt, a Potomacra nyílt, s nem esett messze a Morris utcától. Hudelsonné megígérte, hogy megnézi a házat, s ha megfelel a jövendőbeli lakók számára, akkor ki is bérlik. Lou természetesen el akarta kísérni anyját és nénjét erre a szemleútra. Semmi esetre sem tűrte volna, hogy ebben a fontos dologban ne kérjék ki az ő tanácsát is.

– Igaz, mit is akarok mondani - kiáltott fel egyszerre. - Mi van Forsyth úrral? Nem jön el ma?

– A bácsi csak négykor jön - felelt Francis Gordon.

– Ennek a fontos kérdésnek az eldöntésében igazán nélkülözhetetlen lenne -, jegyezte meg mistress Hudelson.

– Nos, ha mégis elmarad - vetette közbe Lou fenyegető mozdulattal -, akkor velem gyűlik meg a baja és nem szabadul meg olcsón.

– És hol van Hudelson úr? - kérdezte Francis. - Rá éppolyan szükségünk van, mint a nagybátyámra.

– Apa fent ül a toronyban - mondta Jenny. - Ha valaki érte menne, biztosan azonnal lejönne.

– Magamra vállalom - jelentkezett Lou. - Azon a hat emeleten egy-kettőre felszaladok.

Valóban, okvetlenül szükség volt arra, hogy Forsyth úr és Hudelson úr itt legyenek, hiszen arról volt szó, hogy meghatározzák az esküvő napját. Abban már megegyeztek, hogy a lakodalmat mielőbb megtartsák - feltéve, ha a fiatal menyasszony szép esküvői ruhája elkészül, s azonkívül az a hosszú ruha, milyent a felnőtt hölgyek hordanak, s amit Lou az emlékezetes napon akart felszentelni.

Erre vonatkozólag Francis megengedett magának egy tréfás megjegyzést:

– Igen, ha ugyan egyáltalán elkészül valaha az a híres ruha.

– Akkor - jelentette ki a kis zsarnok -, ha nem lesz kész, elhalasztjuk a lakodalmat.

Ezt a feleletet olyan szívből jövő kacagás kísérte, amit Hudelson úrnak is meg kellett hallania ott fenn a toronyban.

Az óra mutatója egyre-másra rótta a perceket, de Dean Forsyth úr csak nem jelentkezett. Akármilyen messzire hajolt is ki Lou az ablakon, ahonnan a ház bejáratát szemmel lehetett tartani, Forsyth úrból semmit sem tudott felfedezni. Így tehát türelemmel kellett lenni, már pedig ezzel a tulajdonsággal Lou egyáltalán nem rendelkezett.

– A bácsi ugyan komolyan megígérte, hogy eljön - mondta Francis -, de igazán nem tudom, hogy mi lelte pár nap óta.

– Csak nem érzi magát rosszul Forsyth úr? - kérdezte Jenny.

– Nem, de gondokba van merülve... szórakozott. Tíz szót sem lehet kicsikarni belőle. Nem tudom, mi járhat a fejében.

– Biztosan egy bolygó csillag! - kiáltott a kis huncut.

– Az én férjemmel is úgy van, - vette át a szót Hudelsonné. - Egy hét óta búskomorabb, mint valaha. Nem is lehet lehozni az obszervatóriumból. Valószínűleg nagyon különös tüneményeket lehet megfigyelni az égen.

– Bizony - szólt Francis - a bácsi viselkedéséből is azt lehet következtetni. Nem megy sehová, nem alszik, alig eszik és iszik, vagy legalábbis elmulasztja az evés idejét.

– Akkor Mitz pogányul örülhet! - vetette közbe Lou.

– Mitz? Egyenesen dühöng, de hát az sem használ. Bátyám, aki azelőtt rettegett az öreg gazdasszony szónoklataitól, most rá se hallgat.

– Akárcsak nálunk - mondta Jenny mosolyogva. - A húgom teljesen elvesztette a befolyását a papára, pedig milyen nagy volt az azelőtt!

– Lehetséges ez, Lou kisasszony? - kérdezte Francis ugyanolyan hangon.

– Igen, sajnos nagyon is így van - felelte a kislány. - De türelem... türelem! Mitz és én végül majd csak elkészülünk a papával és a bácsival.

– De mi történhetett egyszerre mind a kettővel? - kérdezte Jenny.

– Ugyan, biztosan elveszett valami drága bolygó - kiáltott Lou.

– No, de remélhetőleg majd csak megtalálják a lakodalomig!

– Mi itt tréfálkozunk - vette fel ismét a szót Hudelsonné - és Forsyth úr még mindig nem mutatkozik.

– Most ütötte a fél ötöt - jegyezte meg Jenny.

– Ha öt percen belül nem lesz itt, akkor érte megyek - ígérte Francis Gordon.

Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő.

– Itt van, megérkezett - állapította meg Lou. - Halljátok, folyton csenget. Valóságos harangjátékot csinál. Fogadni mernék, hogy inkább egy üstökös röptét hallja, mint azt, hogy szól a csengő.

Valóban Forsyth úr csöngetett. Csakhamar be is lépett a szobába, ahol Lou élénk szemrehányásokkal fogadta.

– Pontatlan!... Pontatlan! Úgy látszik, azt akarja, hogy megharagudjunk magára?

– Jónapot Hudelsonné asszonyom! Jónapot kedves Jenny - mondta Forsyth úr, megölelve a fiatal leányt - és ide is egy jó napot - folytatta megsimogatva Lou arcát.

Ezt az üdvözlést azonban nagyon szórakozottan csinálta végig. Amint Lou helyesen feltételezte, Dean Forsyth feje valahol egészen másutt járt.

– Azt hittem Dean bácsi - fordult most hozzá Francis Gordon -, mikor nem jöttél a megbeszélt időre, hogy meg is felejtkeztél a találkozásunkról.

– Nem egészen, de egy kicsit mégis, bevallom és engedelmet kérek érte. Szerencsére Mitz a szokott modorában figyelmeztetett rá.

– Nagyon jól tette! - jelentette ki Lou.

– Kíméljen egy kissé, Lou kisasszony! Komolyan el vagyok foglalva... talán a legérdekesebb felfedezések egyike előtt állok...

– Természetesen... akár a papa.

– Micsoda? - pattant föl egyszerre Dean Forsyth. Mintha valami erős rugó dobta volna fel a székről. - Azt mondja, hogy a doktor...

– Semmit sem mondtunk kedves Forsyth úr - sietett Hudelsonné közbevetni, mert mint mindig, úgy most is tartott tőle, hogy megint valami ok lehet a versengésre férje és Francis nagybácsija közt.

S aztán, hogy elvágja a további magyarázgatás fonalát, hozzátette:

– Lou, eredj az apádért.

Mint a madár, olyan könnyedén röpült a lányka fel a toronyba, s ha erre a célra mégis a lépcsőt használta, s nem az ablakon át szállt, ennek bizonyára az volt az oka, hogy nem akarta a szárnyait kibontani.

Pár perccel később megjelent a szobában Sydney Hudelson, de nagyon komoly arccal, fáradt szemmel, erősen kivörösödött arccal, hogy szinte félteni lehetett a fenyegető gutaütéstől.

Dean Forsyth és ő futólag kezet fogtak és igyekeztek lopva kifürkészni egymást. Úgy néztek egymásra, mintha mindegyik gyanakodna a másikra.

A két család azért jött ma össze, hogy megállapítsák azt a napot, amelyen az esküvőnek, illetve Lou kifejezése szerint Francis és Jenny csillagzata egyesülésének meg kell történnie. Egyébről nem is volt szándékuk tárgyalni.

Valamennyien megegyeztek abban, hogy az ünnepet minél előbb megtartják, s ezért a megbeszélés nem is tartott nagyon sokáig.

Hogy Dean Forsyth és Hudelson urak különös figyelemmel követték-e a tárgyalást? Nem, inkább azt lehetett hinni, hogy valamilyen, a világűrben eltűnt bolygót követtek, miközben folyton azt kérdezték maguktól, vajon nincs-e már a másik közelebb ahhoz, hogy rábukkanjon.

Semmi kifogást sem emeltek az ellen, hogy az esküvő néhány hét múlva meglegyen. Március 21-e volt, s május 16-át vették tervbe.

Ha egy kicsit sietnek, akkor elég idő lesz addig berendezni az új háztartást.

– Igen, és elkészíteni az én új ruhámat is - tette hozzá Lou a világ legkomolyabb arcával.