A kíváncsiságot kielégítették, s erre a tömegnek nem maradt egyéb dolga, mint hogy hazainduljon.

Kielégítették? Nem egészen bizonyos. Ez a végkifejtés alig érte meg az utazás fáradalmait és költségeit. Valóban sovány eredmény volt négyszáz lépésnyiről nézni a meteort, anélkül, hogy közelebb lehetett volna menni hozzá. Hiába, meg kellett ennyivel elégedniök.

Volt-e remény arra, hogy egy szép napon még elégtételt nyerhetnek? Megjelenik-e még egyszer egy hasonló aranymeteor az égen?

Nem. Ilyesmi csak egyszer szokott megtörténni.

Nem lehetetlen ugyan, hogy a világűrben még több ilyen aranytömb kering, de akkor is olyan kicsiny a valószínűsége annak, hogy a Föld vonzóerejének hatása alá jut egyikük vagy másikuk, hogy aligha számíthatunk erre.

S végeredményben jobb is így. Hat trilliónyi arany valóban egyszerre értéktelenné tenné ezt a drága fémet, mely oly becses azok számára, akiknek nincs. Nem kell tehát sajnálnunk ennek a meteornak az elvesztét, amely talán nemcsak felforgatta volna az egész pénzügyi helyzetet, hanem háborúba is dönti az egész világot.

Természetesen azok, akik érdekelve voltak a dologban, nagyot csalatkoztak ezen a megoldáson. Mily bánattal szemlélték Dean Forsyth és Sydney Hudelson azt a helyet, ahol a meteor feküdt, s ahol szétrobbant! Kegyetlen dolog volt úgy menni haza, hogy egy szemernyit sem visznek magukkal az égi aranyból. Még akkorát sem, amiből egy nyakravaló tűt vagy kézelőgombot lehetett volna csináltatni, semmit, egyetlen grammnyit sem, amit emlékül őrizhettek volna meg - feltéve, hogy Schnack úr nem foglalja le azt is a hazája számára.

A két rivális a közös bánatban tökéletesen meg is feledkezett az egykori versengésükről. Lehetett ez másként? El lehetett volna képzelni, hogy Hudelson doktor haragudjék arra, aki oly nagylelkűen kockára tette életét, hogy megmentse őt? És másrészről nem emberi dolog-e az, hogy szeresse az ember azt, akiért majdnem maga is halálát lelte? A meteor eltűnése egyébként már magába véve is meghozta volna a kibékülést, mert hiszen miért vitatkoztak volna olyasmin, ami nem létezett többé?

Gondoltak erre, tudatában voltak elkésett nagylelkűségük semmiségének, amikor az újból felújított barátságuk első holdnegyedében kart karba öltve sétálgattak együtt?

– Bizony nagy kár! - mondta Hudelson doktor -, hogy elpusztult a Forsyth-féle meteor!

– A Hudelson-meteor - igazította helyre Dean Forsyth. - Mert a tied, kedves barátom, a tied.

– Egyáltalán nem! - protestált a doktor. - Te előbb figyelted meg, mint én.

– Ugyan kérlek! A legjobb bizonyíték az a felületesség, amivel a cincinnati obszervatóriummal tudattam a megfigyelésemet. Ahelyett, hogy - miként te - megmondtam volna, hogy ebben és ebben az órában, én úgy írtam, hogy ennyi és ennyi másodperc között. Nagy különbség!

A kitűnő doktor nem engedett az álláspontjából, s Dean Forsyth sem az övéből. Ebből újabb vitatkozás származott, de szerencsére nem olyan veszedelmes.

Ez a hirtelen hangulatváltozás annyira ment, hogy már mulatságos is volt. Aki azonban egyáltalán nem gondolt a kinevetésükre, az Francis Gordon volt, aki most ismét elismert jegyese lett Jenny Hudelsonnak. A két ifjú most duplán használta ki a sok vihar után a szép időt és lelkiismeretesen igyekeztek kipótolni az elmulasztott órákat.

Szeptember 4-ikén a hadihajók és a személyszállító gőzösök felszedték Upernivik előtt horgonyaikat, s elindultak a délibb szélességek felé. A sok kíváncsi kiránduló közül, akik oly nagy felfordulást csináltak pár napon át ezen a sarkvidéki szigeten, csak Robert Lecoeur és Xirdal Zephyrin maradt még ott, mert nekik meg kellett várniuk az Atlantic visszatértét. A yacht másnapra megérkezett. Lecoeur bankár és Xirdal Zephyrin azonnal be is szállottak, mert elegük volt a ráadásul töltött huszonnégy órából.

A fakunyhójukat elvitte a nagy hullám, amely a meteor felrobbanása után elárasztotta a partot, s az éjszakát a szabad ég alatt kellett tölteniük a legsiralmasabb állapotban. A tenger nem elégedett meg azzal, hogy elvitte a házukat, hanem a csontjukig át is áztatta őket. A halvány napon csak alig tudtak félig-meddig is megszáradni, s még csak takarójuk sem volt, ami megvédte volna őket a sarki hidegtől a pár óráig tartó éjszaka alatt. A pusztulásban minden elveszett, a kunyhó egész berendezése, a csomagjaik, Xirdal Zephyrin műszerei, s minden. Vége volt a hűséges távcsőnek, amellyel annyiszor figyelte meg a meteort, s ugyancsak vége volt a titokzatos készüléknek is, amivel a meteort a Földre való esésre tudta kényszeríteni.

Lecoeur bankár nem tudott belenyugodni ennek a csodálatos készüléknek az elpusztulásába. Xirdal azonban csak nevetett rajta. Mivel egyet már megszerkesztett, semmi nehézsége sem lehetett abban, hogy csináljon még egyet, jobbat, erősebbet.

Kétségtelen, hogy tudott is volna csinálni. Sajnos azonban, sohasem gondolt rá. A keresztapja hiába sürgette, hogy fogjon hozzá, ő szakadatlanul másnapra halasztgatta a dolgot, míg végül aztán előrehaladott aggkorában sírba vitte magával a titkot.

Le kell tehát mondanunk róla. A csodálatos gépezet örök időkre elveszett az emberiség számára, az elve ismeretlen marad, míg egy új Xirdal Zephyrin nem jelenik meg ismét a Földön...

Végeredményben Xirdal Zephyrin szegényebben jött haza Grönlandból, mint ahogyan odament. Nem szólva műszereiről, gazdag gardróbjáról, otthagyta birtokát is, amit annál kevésbbé lehetett volna értékesíteni, mert a nagyobb része tenger volt.

Ezzel ellentétben hány milliót nyert ezen az úton a keresztapja.

A milliók ott várták őt a rue Drouton, mikorra hazaért és ezek képezték alapját annak a mesés vagyonnak, ami a Lecoeur Bankot a világ leghatalmasabb bankházává tette.

S Xirdal Zephyrinnek nagy része volt ennek a kolosszális vagyonnak a keletkezésében. Lecoeur bankár most már nagyon jól tudta, hogy mire képes a keresztfia és értékesíteni is tudta a képességeit. A zseniális agyból származó valamennyi találmányt ettől kezdve a keresztapa hasznosította gyakorlati szempontból. S nem volt oka panaszkodni, mert az égi arany helyett a földi arany jelentékeny részét gyűjtötte össze így a páncélszekrényeiben.

Lecoeur bankár nem volt Shylock. Abból a vagyonból, amit az ő munkáján keresett, Xirdal Zephyrin is kivehette volna a maga részét, akár a nagyobbik részt is, ha akarta volna. Csakhogy Xirdal, amikor ilyesmiről esett szó, olyan buta arcot vágott, hogy nem mertek többet beszélni a dologról. Pénz?... Arany?... Mit tudott volna csinálni vele? Teljesen megelégedett azzal, hogy időnként felvette azt a jelentéktelen összeget, ami a szükségleteit kielégítette. Élete végéig gyalog ment el mindig a bácsihoz és bankárjához ebből a célból és sohasem lett volna hajlandó elköltözni a hatodik emeletéről a rue Cassetten, s elválni Thibautnétól, a mészáros özvegyétől, aki élete utolsó napjáig takarított rá.

Hét nappal azután, hogy Lecoeur bankár megadta ama megbízatást a párizsi házának, a meteor végleges elvesztése köztudomásra jutott az egész világon. A francia cirkáló visszatérve Upernivikből leadta a hírt a legelső szemaforállomásnak, ahonnan rendkívüli gyorsasággal terjedt tova a világ minden részébe.

Az izgalom roppant nagy volt, az elképzelhető, de elég hamar le is csillapult. A megváltoztathatatlan tény fölött nem volt érdemes sokat gondolkodni. Az emberek rövid idő alatt visszatértek rendes kerékvágásukba és nem törődtek többé az ég vándorával, amely oly csúfos, mondhatjuk szánalmas véget ért.

Már akkor sem beszéltek többé róla, mikor szeptember 18-ikán a Mozik megérkezett Charlestonba.

Visszafelé jövet az eredeti utasok között egy olyan is partra szállt, aki az induláskor nem volt velük. Ez az utas Arcadia Walker volt, aki hosszabb ideig akart hálálkodni egykori férjének, s ezért lefoglalta azt a kabint, amelyet Schnack úr üresen hagyott.

Dél-Karolinától Virginiáig nem nagy a távolság, s egyébként is elég sok vonat közlekedik az Egyesült Államok e vidékén. Már másnap, szeptember 19-ikén megérkeztek Whastonba egyrészről Dean Forsyth, Francis, és Omikron, másrészről Sydney dr. és Jenny, az előbbiek az Erzsébet utcába, az utóbbiak a Morris utcába.

Mindkét helyen türelmetlenül várták őket. Hudelsonné és másik lánya, Lou a whastoni pályaudvaron vártak, valamint a derék Mitz is, mikor a Charlestonból jövő vonatból leszálltak az utasok. S az utasokat mélyen meghatotta az a fogadtatás, amiben részesültek.

Francis Gordon átölelte jövendőbeli anyósát, s Forsyth úr is szívélyesen fogott kezet Hudelsonnéval, mintha semmi sem történt volna. Senki sem tett célzást sem a kínos napokra, csak Lou kisasszony, aki még mindig nyugtalankodott egy kicsit, s őszintén megkérdezte, amikor Forsyth úr nyakába ugrott:

– De most aztán igazán vége?

Igen, vége volt, s jó vége lett. Bizonyítéka ennek, hogy szeptember 30-ikán a Szent András templom minden harangja megkondult a virginiai város fölött.

Ragyogó vendégsereg előtt, amelyben a szülőkön és barátokon kívül jelen volt a város minden előkelősége, O’ Garth tisztelendő úr összeadta Francis Gordont és Jenny Hudelsont, akik így elérték végre sok akadályon keresztül a boldogság révét.

Senki se kételkedjék benne, hogy ott volt-e Lou is az ünnepségen mint koszorúslány, bájosan az új ruhájában, mely már négy hónap óta készen várta ezt az alkalmat. És Mitz is ott volt, aki sírt és nevetett fiacskája boldogságától. Akinek csak tehette, elárulta, hogy soha életében nem volt ennyire meghatva.

Csaknem ugyanabban az órában egy másik esküvő is volt, másutt, kevesebb pompával. Ez alkalommal nem lovon, nem gyalog és nem léghajón jöttek Seth Stanfort és Arcadia Walker, John Proth bíróhoz. Nem, most kényelmesen ültek egymás mellett a hintóban, s kart karba öltve lépték át most először a bíró házának küszöbét, hogy kevésbé fantasztikus körülmények közt mutassák be neki rendben levő papírjaikat.

A bíró elvégezte kötelességét és egybeadta még egyszer a már egyszer összeadott, aztán pár hét múlva szétválasztott házaspárt, s aztán udvariasan meghajolt előttük.

– Köszönöm, Proth úr - mondta Stanfortné.

– Isten önnel - tette hozzá Stanfort úr.

– Stanfort úr, asszonyom, Isten velük! - felelte John Proth, aki azonnal visszafordult, hogy tovább gondozza virágait.

Valami kétség azonban mégis mardosta a derék bölcs lelkét. A harmadik öntözőkannánál a keze hirtelen megállott, s nem locsolta tovább a szomjas gerániumokat.

– Isten velük?... - mormogta magában, s elgondolkodva állt meg a virágok között. - Azt hiszem, inkább azt kellett volna mondanom nekik, hogy - viszontlátásra!

-&-