BEFEJEZÉS

César Cascabel útja véget ért, szerencsés véget! A *Szép Vándor*nak már csak Oroszországon és Németországon kell átmennie, s végre megérkezik Franciaországba, Normandiába, César Cascabel szülőföldjére! Hosszú lesz az út, az igaz, de mi ez ahhoz a kétezer-nyolcszáz mérföldhöz képest, amit eddig megtettek! - Kellemes kocsikázás - mint a családfő megjegyezte.

Bizony vége a nagy útnak, s szerencsésebben végződött, mint ahogy a sok-sok viszontagság közben remélhették volna! Még a Fekete-erdő haramiái című némajáték sem végződött jobban - pedig annak a befejezése mindenkit megörvendeztetett, kivéve persze Ortikot meg a cimboráit. Ortik és Kircsev ugyanis hamarosan kötélre került, a cinkosaik meg Szibériába!

Csakhogy fenyegetően közelgett az elválás szomorú napja. Hogyan is mondjanak búcsút egymásnak?

Ez is nagyon egyszerű volt.

Még aznap este, mikor mindnyájan együtt ültek a Szép Vándor asztala körül, Narkin gróf egyszer csak így szólt:

– Kedves barátaim, én lennék a leghálátlanabb ember, ha valaha is megfeledkeznék arról, mi mindennel tartozom mindnyájuknak!... Mit tehetnék magukért?... A szívem összeszorul a gondolatra, hogy el kell válnunk!... Figyeljenek ide!... Nem volna kedvük letelepedni Oroszországban, az édesapám birtokain?

César Cascabelt váratlanul érte ez az ajánlat, s mielőtt válaszolt volna, kicsit elgondolkozott:

– Gróf úr...

– Nagyon kérem, szólítson továbbra is Szergejnek, úgy, ahogy eddig, higgye el, örömet szerez vele!

– Nos hát akkor, Szergej úr, a magam és a családom nevében köszönetet mondok kedves ajánlatáért... ami azt mutatja, hogy ön mindnyájunkat a szívébe fogadott. Köszönjük... csakhogy... ugye érti... a szülőhazánk...

– Értem! - bólintott a gróf. - Igen, megértem... megértem, hogy haza akarnak térni Franciaországba, szeretett Normandiájukba, viszont nagyon örülnék, ha ott egy szép kis házban laknának... ha a ház körül volna egy kis földecskéjük is... Ott legalább kipihenhetnék a hosszú utat... A sok-sok törődést, fáradságot...

– Egy percig se higgye, hogy fáradtak vagyunk! - szólt közbe César Cascabel.

– Ide hallgasson, kedves barátom, legyen velem őszinte!... Mondja, nagyon ragaszkodik a mesterségéhez?

– Hát... valamiből élni kell!

– Ejnye, hát nem akar megérteni!? Kérem, ne szomorítson el! Miért akar megfosztani az örömtől, hogy valamit tehetek magukért?

– Mindössze annyit kérünk - szólt Cornélia -, hogy ne felejtsen el bennünket, mert mi sohasem fogjuk elfelejteni sem önt, sem Kayette-et.

– Anyám! - jajdult föl Kayette.

– Nem lehetek az édesanyád, kedves gyermekem!

– Már hogyne lehetne, Cascabelné asszony? - mosolygott Szergej úr.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy Kayette feleségül megy a fiához!

César Cascabel ragyogó művészi pályáján még sohasem aratott akkora sikert, amekkorát Narkin gróf aratott ezzel az egyetlen mondattal.

Jean örömében azt sem tudta, hova legyen, magánkívül szorongatta Szergej úr kezét, aki átölelve tartotta Kayette-et. Igen, Kayette Jean felesége lesz, de azért az ő fogadott leánya marad. Szergej úr azt kívánja, hogy a fiatalok mellette éljenek, mert Jeantól sem akar elszakadni! Vajon Cascabelék álmodhattak-e szebb jövőt a fiuknak? Arról azonban hallani sem akartak, hogy Narkin gróftól a barátságán kívül egyebet is elfogadjanak. Jó foglalkozásuk van, majd dolgoznak ezután is!

Ekkor szólt közbe Sandre, a hangja meghatott volt, de a szeme huncutul fénylett:

– Ugyan, apám, minek járnánk továbbra is a vásárokat!?... Gazdagok vagyunk, nem kell másokat szórakoztatnunk azért, hogy megélhessünk! - mondta, s diadalmasan mutatta föl a cariboui erdőkben talált aranyrögöt.

– Honnan szedted ezt? - kiáltotta Cascabel, és kezébe fogta az aranyércet.

Sandre elmesélte, hogy s mint került hozzá a kincs.

– És egy szót sem szóltál róla! - ámuldozott Cornélia. - Hogy is tudtad eltitkolni?

– Bizony, elég nehezen! - mondta Sandre. - Meglepetést akartam szerezni nektek, s voltaképpen csak Franciaországban akartam elárulni, hogy milyen gazdagok vagyunk.

– Édes fiam! - ölelte át az apja. - Mi tagadás, Szergej úr, ez a vagyonka jókor jött!... Nézze csak!... Jókora darab!... És bizony arany... csak be kell váltani pénzre!

Narkin gróf fogta az aranyrögöt, gondosan megvizsgálta, a tenyerében méricskélte, s szemügyre vette az ércben fénylő apró pontokat.

– Ez bizony arany - mondta végül -, s legalább tíz font a súlya...

– Mennyit érhet? - érdeklődött César Cascabel.

– Húszezer rubelt!

– Húszezer rubelt?

– Annyit bizony! De csak azzal a feltétellel, hogy beváltják... most nyomban beváltják... azonnal... így ni!

És Szergej úr, César Cascabel méltó tanítványa, egy szempillantás alatt végrehajtotta a bűvészmutatványt: a kő helyett egy tárcát mutatott fel, majd Sandre kezébe nyomta.

– Csodálatos! - ujjongott César Cascabel. - Mindig mondtam önnek, hogy született szemfényvesztő.

– Mi van abban a tárcában? - kérdezte Cornélia.

– Az aranyérc ára!... Egy fillérrel sem több, de nem is kevesebb! - válaszolt Szergej úr.

A tárcában húszezer rubelről szóló utalvány volt, mely beváltható a Rothschild Testvérek párizsi bankházában.

Vajon mit ért az a bizonyos rög? Vajon aranyat vagy értéktelen kavicsot hozott Sandre a columbiai eldorádóból? Ez már sohasem derül ki. De akár így volt, akár úgy, César Cascabelnak el kellett hinnie, amit Narkin gróf állított, bíznia kellett barátságában, melyet többre értékelt, mint őfelsége a cár valamennyi kincsét.

A Cascabel család még egy hónapig Oroszországban maradt. Többé persze nem esett szó sem a permi, sem a Nyizsnyij Novgorod-i vásárról, hiszen jelen kellett lenniük Jean és Kayette fényes menyegzőjén, melyet a valszkai kastélyban tartottak meg.

– No, César - szólalt meg Cornélia, amikor az esküvő után kiléptek a kastély kápolnájából.

– Én is éppen ezt gondoltam - hangzott a férj válasza.

Egy héttel később César Cascabel, a felesége, Sandre, Napoleona és Szegfűszeg, aki már egészen a családhoz tartozott, elbúcsúzott Narkin gróftól. Franciaországba indultak, csakhogy vasúton, és vitték a *Szép Vándor*t is, de vitték ám.

César Cascabel visszatérése Normandiába valóban jelentős esemény volt. Pontorson környékén vásároltak házat, földet, ott telepedtek meg, és most már bizakodva gondolhattak Sandre és Napoleona jövőjére. Jean - Narkin gróf titkára - és Kayette - a világ legboldogabb menyecskéje - minden évben ellátogatott Franciaországba, és a viszontlátás mindig kimondhatatlan öröm volt mindnyájuk számára.

Így hát minden jó, ha jó a vége, és ha olyan becsületes emberekről mesélünk, mint Cascabelék, a történet csak jól végződhetik.

.oOo.