EGY IZGALMAS NAP TÖRTÉNETE

A permi kormányzóság az Urál gerincén át nyújtózik, fél lábbal Ázsiában, fél lábbal Európában. Északnyugatról a vologdai, keletről a tobolszki, nyugatról a vjatkai, délről pedig az orenburgi kormányzósággal határos. Földrajzi fekvésének köszönhetően lakossága ázsiai és európai népfajok keveréke.

A kormányzóság fővárosa, a történetünk idején hatezer lakost számláló Perm, a Káma partján fekszik, fontos érckereskedelmi központ. A XVIII. század előtt egyszerű mezővároska volt, 1723 után azonban - mikor felfedezték a közelében fekvő rézbányát - meggazdagodott, és 1781-ben várossá lépett elő.

Történetünk idején azonban a város elnevezés valójában alig-alig illett Permre. Nem voltak középületei, szűk és javarészt piszkos utcák kanyarogtak a kényelmetlen lakóházak és fogadók között, melyekről utasember még aligha zengett dicshimnuszt.

Igaz, a Cascabel családnak édesmindegy volt, hogy Perm rászolgált-e a város elnevezésre, vagy sem, hogy milyenek voltak a permi házak és fogadók! Guruló otthonukat nem hagyták volna el még a legfényesebb New York-i vagy párizsi szállodáért sem!

– Gondoljátok csak meg! - mondogatta César Cascabel. - A Szép Vándor Sacramentóból jött Permbe!... Már csak ez is milyen nagy dolog! Mutassatok nekem egy párizsi, londoni, bécsi vagy New York-i szállodát, amelyik képes erre.

Ilyen érvre aztán igazán nincs ellenérv!

Perm tehát e napon gazdagabb lett egy házzal, egy házzal, mely a Fő tér kellős közepén talált magának helyet a kormányzó engedélyével, aki teljesen rendbenlevőnek találta a Cascabel-társulat papirosait.

A Szép Vándor nagy kíváncsiságot ébresztett a városban. Hogyisne!... Francia komédiások, akik a messze Amerikából jöttek rénszarvasfogattal!... Az ügyes igazgató természetesen rögtön reménykedni kezdett, hogy jó hasznot húz a közönség lázas édeklődéséből.

Éppen javában folyt a permi vásár, még néhány nap van a befejezéséig, tarthatnak tehát egy-két jól jövedelmező előadást. Természetesen nem volt vesztegetni való idejük, hiszen részben Permben, részben Nyizsnyij Novgorodban meg kellett keresniük a pénzt, amivel annyi akadály leküzdése után végre hazatérhetnek Franciaországba.

Éppen ezért már kora reggel mindnyájan talpon voltak. Jean, Sandre, Szegfűszeg és a két orosz tengerész egymással versengve dolgoztak az előadás érdekében. Szergej úr viszont nem tért vissza a *Szép Vándor*hoz, ami nagyon bosszantotta Ortikot, és erősen nyugtalanította César Cascabelt.

Az előadást már kora reggel kifüggesztett hatalmas plakáton hirdették meg, a nagybetűs hirdetményt Szergej úr fogalmazta, és így szólt:

CASCABEL CIRKUSZ

Amerikából visszatérő francia társulat! Akrobatika!
Bűvészmutatványok! Egyensúlyozó művészek!
Erő- és ügyességgyakorlatok!
Tánc! Szépség! Kellem!

FELLÉPNEK:

CÉSAR CASCABEL - világhírű erőművész
CASCABELNÉ ASSZONY - világhírű birkózó, a chicagói nemzetközi
verseny nagydíjának nyertese
JEAN CASCABEL - világhírű egyensúlyozó művész
SANDRE CASCABEL - világhírű bohóc
NAPOLEONA KISASSZONY - a táncok művésznője
SZEGFŰSZEG ÚR - kiváló pojáca
JOHN BULL, MAJOM - világhírű imitátor
WAGRAM ÉS MARENGO, KUTYÁK - az állatidomítás csodái
JAKO, PAPAGÁJ - nyelvzseni

KÁPRÁZATOS BEMUTATÓ!

A FEKETE-ERDŐ HARAMIÁI!

Némajáték eljegyzéssel, házassággal, szerencsés, de rendkívül meglepő befejezéssel! A káprázatos előadást háromezer-egyszázhetvenhétszer tapsolta meg Franciaország és a külföld műélvező közönsége.

FIGYELEM!

Minthogy a némajátékban egy szó sem hangzik el, a beszédet különböző taglejtések helyettesítik, így a drámaművészet e remekét azok a személyek is élvezhetik, akik sajnálatunkra süketségben szenvednek. - Hogy a közönségnek kedvezzünk, a belépés ingyenes. Helyjegyet csak annak kell fizetnie, aki már belépett a nézőtérre.

Minden jegy ára 40 kopejka

César Cascabel rendszerint szabad ég alatt tartotta az előadásokat, beérte azzal, hogy a Szép Vándor előtt egy félkör alakú sátorlapot feszített ki. Perm főterén viszont volt egy fából épült csarnok, amelyben a lovasok szoktak gyakorolni. Elég megviselt volt már az épület, szabadon járta a szél, az eső, de azért még szilárdan állt, vagy kétszáz-kétszázötven nézőt fogadhatott be, és az előadások céljára sokkal alkalmasabb volt, mint az a bizonyos félkörben kifeszített sátorponyva. César Cascabel engedélyt kért a város polgármesterétől, hogy társulata itt tarthassa az előadásokat, s az engedélyt kegyesen meg is adták neki.

Ezek az oroszok határozottan derék emberek, még ha akad is köztük néhány Ortik-féle briganti! De hát van-e olyan ország, ahol nem akad ebből a portékából? Ami meg azt illeti, a permi cirkuszra nem hoznak szégyent a Cascabel-társulat előadásai, az biztos! A társulat igazgatója csak azt sajnálta, hogy őfelsége II. Sándor cár nem jár véletlenül Perm felé. Pétervárott volt a cár, sajnos, így hát semmiképpen sem vehetett részt a megnyitó előadáson.

César Cascabel csak egytől félt: mi lesz, ha társulatának tagjai gyakorlás híján kicsit merevek lesznek a bukfencek, táncok, erőpróbák és akrobatikai mutatványok közben? Egyikük sem gyakorolt attól kezdve, hogy nekivágtak a Pecsora-hágónak! Az igazgató azzal vigasztalta magát, hogy a született művész mindig kész arra, hogy mesterségbeli tudását csillogtassa.

A némajátékot felesleges lett volna próbálniuk. Olyan gyakran adták elő - súgó nélkül -, hogy már nem okozhatott semmi gondot.

Ortik közben alig tudta titkolni, mennyire nyugtalanítja Szergej úr hosszas távolléte. Az előző napra tervezett találkozó a fogadóban, természetesen elmaradt, értesítenie kellett a cimborákat, hogy az ügy 24 órával eltolódik. Egyre törte azonban a fejét, vajon miért nem jött vissza Szergej úr Permbe, ha egyszer César Cascabelnak azt mondta, hogy még aznap este visszatér. Talán a valszkai kastélyban kellett maradnia? Valószínűleg így van, mert az biztos, hogy odament. Vigyáznia kellett, nehogy elárulja türelmetlenségét. De már alig tudott uralkodni magán, és nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze César Cascabeltól, mi hír Szergej úr felől.

– Semmi! - hangzott a válasz.

– Úgy tudtam - folytatta Ortik -, hogy tegnap estére várta őt vissza.

– Az igaz, de hát nyilván közbejött valami!... Elég bosszantó lenne, ha nem tudna részt venni az előadáson!... Mert ez egyszerűen káprázatos lesz!... Majd meglátja, Ortik barátom.

César Cascabel ugyan úgy beszélt, mint akinek se gondja, se baja, szíve mélyén azonban nagyon nyugtalan volt.

Szergej úr az előző napon indult el a valszkai kastélyba azzal, hogy még napkelte előtt visszatér. Hat versztányi gyaloglás oda, hat vissza, semmiség az egész. Hogy nem tért vissza, ennek három oka lehet: vagy letartóztatták, mielőtt Valszkába ért volna, vagy odaért, de édesapját olyan állapotban találta, hogy nem hagyhatta el, vagy letartóztatták, mikor visszafelé tartott Permbe.

Valószínűtlennek tűnt, hogy Ortik cinkosai valahogy kelepcébe csalták volna, s mikor Kayette erre gondolva aggódott, César Cascabel így nyugtatta:

– Ettől ne félj, fürjecském! Akkor ez a csirkefogó Ortik nem volna ilyen izgatott! Nem kérdezősködött volna Szergej úr felől, ha a cimborái hatalmába került volna!... Ó, ez a bitang!... Nem leszek boldog, amíg nem látom a cimborájával, azzal a Kircsevvel együtt akasztófán himbálózni.

César Cascabel is nagyon nehezen titkolta aggodalmait, és Cornélia, aki pedig éppen olyan nyugtalan volt, mint a férje, már figyelmeztette is:

– Ejnye, César, uralkodj magadon!... Túlságosan fölizgatod magad! Szedd össze a józan eszed!

– Az ember nem szedhet össze észt, azzal kell boldogulnia, ami a fejében van! Józan ész ide, józan ész oda, Szergej úrnak már vissza kellett volna térnie, és még mindig nincs itt!

– Igazad van, César, de hát senki még csak nem is sejti, hogy ő Narkin gróffal azonos!

– Nem... senki, valóban senki... hacsak nem...

– Mit hacsak nem?... Mit akarsz ezzel mondani? Lassanként te is úgy beszélsz, mint Szegfűszeg! Hiszen csak te meg én tudjuk, hogy Szergej úr voltaképpen kicsoda! Vagy azt képzeled, hogy elárultam valakinek?

– Rólad ilyet képzelni, Cornélia!? Vagy akár rólam!? Soha!

– Akkor hát...

– Elvégre vannak Permben olyanok, akik valamikor ismerték őt és most ráismerhetnek!... Meg különben is furcsa, hogy egy orosz francia komédiásokkal járja a világot! Nézd, Cornélia, lehet, hogy túlzok, de annyira szeretem Szergej urat, s úgy féltem őt! Nincs más hátra, utána megyek, és majd...

– Vigyázz, César! Vigyázz, nehogy éppen te kelts gyanút! - figyelmeztette az előrelátó Cornélia. - És főként ne sodord magadat veszélybe azzal, hogy ügyetlenül érdeklődsz, furcsa kérdéseket teszel fel a környékbelieknek! Én sem örülök annak, hogy Szergej úr késik, én is jobban szeretném, ha itt volna már, de azért nem gondolok mindjárt a legrosszabbra, egész egyszerűen azt hiszem, hogy az éjjel Valszkában kellett maradnia az édesapja mellett. Most meg már, világos nappal, nem mer elindulni, és ez igazán érthető. De majd visszajön ma éjjel! Így hát semmi meggondolatlanság, César! Hidegvér, és gondolj arra, hogy ma este Fracassar szerepét játszod, ez volt művészpályád legragyogóbb alakítása!

Nem is lehetett volna bölcsebben érvelni, mint a józan, értelmes Cornélia, s az igazat megvallva, nehezen érthető, hogy férje miért nem mondta el neki, hogy mi is a való helyzet. Persze, lehet, hogy jól tette. Lehet, hogy a féktelen természetű Cornélia Ortik és Kircsev láttán nem tudott volna uralkodni magán, ha már egyszer tudja, hogy kicsodák, micsodák, és miben törik a fejüket.

César Cascabel hallgatott hát, ment, hogy körülnézzen, rendbe raktak-e mindent a cirkuszban a délutáni előadáshoz. Cornélia, Napoleona és Kayette a jelmezeket, parókákat meg a különböző színpadi kellékeket nézték át, melyekre ugyancsak szükségük lesz.

A két orosz közben hivatalos ügyekben járt-kelt - legalábbis ezt mondták -, a hatóságokhoz futkostak, hogy beszerezhessék az okmányokat, melyek igazolják, hogy hazatérő tengerészek.

Míg César Cascabel és Szegfűszeg a nézőtéri poros padokat tisztogatták, és fölseperték az aréna színpadul szolgáló porondját, Jean és Sandre az akrobatikához, az egyensúlyozó és zsonglőrmutatványokhoz szükséges holmikat hordta át a cirkuszba. Mikor ezzel elkészültek, a díszletekkel, mint az igazgató mondta, „a vadonatúj díszletekkel” foglalkoztak, melyek között „a páratlan művészek eljátsszák A Fekete-erdő haramiái című némajátékot”.

Jean a szokottnál is rosszabb kedvében volt. Nem tudta, hogy Szergej úr Narkin gróffal azonos, hogy politikai elítélt, aki nem maradhat a hazájában. Úgy tudta, hogy gazdag földesúr, aki most visszatér birtokaira, hogy ott telepedjék meg fogadott leányával együtt. Mennyire enyhült volna fájdalma, ha megtudja, hogy Szergej úr nem maradhat az orosz birodalom területén, s hogy miután viszontlátta öreg édesapját, ismét csak útnak indul, sőt még az is elképzelhető, hogy Franciaországban keres menedéket, és vele marad Kayette is! Ha mindezt tudja, akkor tudta volna azt is, hogy még néhány hétig nem kell elválniuk, hogy még egy ideig együtt, egymás mellett maradhatnak!

„Igen, Szergej úr Permben marad, és vele együtt Kayette is!... Még néhány nap, mi útnak indulunk... és én többet nem láthatom őt!... Édes kis Kayette! Biztosan boldog leszel Szergej úr házában... de mégis... mégis...” - így töprengett Jean, s a szíve majd megszakadt.

Már kilenc óra volt, és Szergej úr még mindig sehol! Igaz, hogy mint Cornélia mondta is, valószínűleg bevárja az éjszakát, vagy legalábbis a késő délutáni órákat, és csak akkor indul vissza Permbe, mert így kevésbé fenyegeti a veszély, hogy ráismernek.

César Cascabel meg így okoskodott magában: „Ezek szerint nem is láthatja az előadást!... Hát annál jobb!... Szép kis előadás lesz ez, mondhatom!... Hogy így kell kezdenie a Cascabel-társulatnak a permi cirkuszban!... A sok gond miatt már semmire sem vagyok képes!... Ma este gyalázatosan fogom játszani Fracassar szerepét, gyalázatosan, én, aki pedig mindig olyan jól alakítottam a haramiavezért!... És Cornélia is csak így van, akármit is mond!... Jean esze meg egyre csak a kis Kayette-en jár!!... Sandre és Napoleona meg máris azon búslakodik, hogy el kell válniuk tőle!... Haj, gyermekeim, félek, hogy leszereplünk ma este!... Már csak Szegfűszegben bízom, ő talán helytáll a társulat becsületéért!”

S mert úgysem bírt egy helyben maradni, elment, hátha hall valamit. Egy ilyen városban, mint Perm, gyorsan járnak a hírek. A Narkin családot jól ismerték a környéken, és szerették is... Ha Szergej úr a rendőrség kezére került volna, letartóztatásának híre már biztosan elterjedt... mindenki erről beszélne... és a foglyot bezárták volna a permi erődbe, hogy ott ítélkezzenek fölötte!

César Cascabel ráhagyta a munkát Szegfűszegre, csináljon rendet a cirkuszban. Ő pedig nekiindult, a városban csavargott, végigment a Káma-parton, ahol a hajósok nyugodtan végezték szokott munkájukat, bejárta az előkelőbb utcákat meg az alsóvárost, melynek lakói most is nyugodtan dolgoztak. Itt is, ott is elbeszélgetett kicsit... fülelt... Semmi!... Egy szót sem hallott Narkin grófról.

De azért csak nem nyugodott meg, rátért arra az útra, mely Permből Valszkába vezet; ha a rendőrség elfogta volna Szergej urat, ezen az úton hoznák be a városba. S valahányszor a távolból járókelőket pillantott meg, mindannyiszor azt hitte, hogy foglyukat kísérő kozákokat lát.

Aggodalmai közepett egyszerűen nem is gondolt a feleségére, a gyermekeire és önmagára, pedig ők is komoly bajba kerülnének, ha a rendőrség letartóztatná Narkin grófot. A hatóságok könnyen rájönnének, hogyan jutott vissza a gróf orosz földre, és kik voltak azok a derék emberek, akik elősegítették hazatérését. Ez pedig sokba kerülne a Cascabel családnak.

César Cascabel annyit jött-ment, annyit ácsorgott a valszkai úton, hogy még tíz óra után sem jött vissza a cirkuszhoz, mikor pedig valaki kereste ott.

Szegfűszeg egyedül hadakozott a porond fölött úszó porfelhőben, mikor észrevette, hogy valaki jött. Kilépett a kavargó porból - egy muzsik állt előtte. Minthogy ez a muzsik nem beszélte Szegfűszeg nyelvét, s minthogy Szegfűszeg nem beszélte a muzsik nyelvét, sehogy sem tudtak szót érteni. Szegfűszeg tehát egy hangot sem értett meg a muzsik szavaiból, aki azt mondta, hogy a gazdájával szeretne beszélni, s hogy mielőtt a *Szép Vándor*nál keresné, itt próbálkozott a cirkuszban. De minthogy minden szava kárba veszett fáradság volt, végül is azt csinálta, amivel kezdenie kellett volna: egy levelet vett elő, melynek címzettje César Cascabel volt.

Ezt már értette Szegfűszeg. Egy levél, melyre a híres Cascabel nevet írták, nyilván a családfőnek szól, hacsak nem... hacsak nem Cascabelné asszonynak vagy Jeannak, vagy Sandre-nak, vagy Napoleonának.

Szegfűszeg fogta hát a levelet, s kézzel-lábbal magyarázta, hogy majd átadja a gazdájának. Ezek után nagy hajlongások közepett elbocsátotta a muzsikot, akiről azt sem tudta, honnan jött, ki küldte.

Negyedórával később, mikor Szegfűszeg éppen készülődött, hogy visszamegy a *Szép Vándor*hoz, César Cascabel lépett be a cirkuszba, s nyugtalanabb, levertebb volt, mint valaha.

– Főnök úr! - kiáltott feléje Szegfűszeg.

– Mit akarsz, fiam?

– Egy levelet kaptam.

– Levelet?

– Igen, egy levelet hoztak...

– Nekem?

– Önnek!

– Ki hozta?

– Egy muzsik.

– Egy muzsik?

– Hacsak nem valami egyéb volt!

César Cascabel valósággal kitépte Szegfűszeg kezéből a levelet, s miután a címzésből ráismert Szergej úr írására, úgy elsápadt, hogy a hűséges Szegfűszeg följajdult:

– Mi leli, főnök úr?

– Semmi.

Semmi?... De hisz ez az erős ember már-már Szegfűszeg karjaiba ájul!

Vajon mit ír Szergej úr ebben a levélben?... És miért ír?... Nyilván tájékoztatja, hogy miért nem ért vissza Permbe még az éjszaka... Hát mégis letartóztatták volna?

César Cascabel kinyitotta a levelet, megdörzsölte a jobb szemét, aztán a balt, s föl sem nézett, míg a levél végére nem ért.

És mikor az utolsó szót is elolvasta, elordította magát - csak a fuldokló torkából szakadhat föl ilyen rekedt üvöltés! -, görcsösen rángatódzott, a szeme kimeredt, minden vonása megdermedt, beszélni akart, s nem jött ki hang a száján.

Szegfűszeg már megrettent, hogy gazdája ott fullad meg a szeme láttára, s nekiugrott, hogy kioldja a nyakkendőjét.

César Cascabel azonban fölpattant, úgy rúgta hátra a széket, amin eddig ült, hogy az a leghátsó padsorokra röpült; ide fordult, oda fordult, kapkodott, aztán fürgén, mintha csak a cirkuszi porondon volna, belerúgott Szegfűszeg ama bizonyos testrészébe, s minthogy a derék legényt váratlanul érte az izgalomnak ez a jele, az előbb említett testrésze alaposan megérezte César Cascabel hangulatváltozását. Mi az, hát megbolondult a gazdája?

- Ejnye, főnök úr, nem vagyunk a porondon! - kiáltott méltatlankodva.

– Dehogyisnem! De még mennyire hogy ott vagyunk! És ilyen cirkuszt még nem látott a világ! Következik a legparrádésabb cirrrkuszi előadás!

Szegfűszeg - mit tehetett volna egyebet - tudomásul vette a választ, és sziszegve tapogatta fájó fenekét, melybe a legparrrádésabb előadáson sem szoktak ekkorát rúgni.

César Cascabel közben visszanyerte hidegvérét, Szegfűszeg mellé lépett, a füléhez hajolt, és titokzatos hangon kérdezte:

– Hanem Szegfűszeg, tudsz-e te hallgatni?

– De tudok ám, főnök úr! Még sohasem árultam el a rám bízott titkot... hacsak nem...

– Pszt!... Szót se!... Látod ezt a levelet?

– A muzsik levelét?

– Azt bizony!... Ha valakinek el merészeled mondani, hogy levelet kaptam...

– Jó, jó, hallgatok!

– Akár Jeannak, Sandre-nak vagy Napoleonának...

– Hallgatok!

– És főként ne merj róla szólni a feleségemnek! De ha mégis szólnál, hát kitömetlek...

– Élve?

– Elevenen, te mafla.

Az iszonyatos fenyegetés hallatára Szegfűszeg reszketni kezdett, mint a kocsonya.

César Cascabel ekkor magához húzta, és leereszkedően, ugyanakkor hencegve a fülébe súgta:

– A feleségem ugyanis féltékeny!... És tudod, Szegfűszeg, ha egyszer valaki olyan szép, daliás férfiú, mint én vagyok!... Egy csodaszép asszony írt nekem... egy orosz hercegnő!... Érted? Írt! Találkára hív!... Látod, veled ez sohasem történhetik meg. No, persze ha valakinek olyan orra van, mint neked!

– Igaz, ez velem sohasem történhetik meg - bólintott Szegfűszeg -, hacsak nem...

De hogy mit akart mondani ezzel a „hacsak nem”-mel, azt már sohasem fogjuk megtudni.