A CSALÁD VAGYONA

– Hát egyikőtöknek sincs néhány garasa, amit nekem adhatna?... Rajta, gyerekek, forgassátok ki a zsebeiteket!

– Tessék, apám! - mondta a kislány.

Gyűrött, piszkos, zöldes színű papirost húzott ki a zsebéből. A négyszögletes papíron csaknem olvashatatlan szavak, United States fractional currency fogták körbe egy méltóságos külsejű redingotos úr fejét, a hatszor ismétlődő 10-es számjeggyel együtt - ami azt jelentette, hogy a papírpénz értéke tíz cent, vagyis körülbelül ötven francia fillér.

– Hol szerezted? - kérdezte az édesanyja.

– Az utolsó keresetemből maradt - felelte a kis Napoleona.

– És neked, Sandre, neked már semennyi sincs?

– Nincs, apám!

– És neked, Jean?

– Nekem sincs.

– Mennyi hiányzik még, César?... - kérdezte Cornélia, a felesége.

– Két cent kellene még, hogy kerek összeg legyen - válaszolta César Cascabel.

– Tessék, főnök úr - szólt Szegfűszeg, s megpörgetett a levegőben egy rézpénzt, melyet zsebe mélyéből kotort elő.

– Bravó, Szegfűszeg! - kiáltott föl a kislány.

– Helyes!... Ezzel meg is van! - kiáltotta Cascabel.

És valóban „meg is volt”, hogy a derék komédiás szavaival éljünk. Az összeg csaknem kétezer dollárra, vagyis tízezer frankra rúgott.

Tízezer frank, ez, ugye, már igazi kis vagyonszámba megy, ha az ember úgy jut hozzá, hogy a tehetségével bírja nagylelkűségre a közönséget.

Cornélia megcsókolta a férjét, utána a gyermekei is mind sorra csókolták.

– Most pedig - mondta Cascabel -, most pedig nyomban vásárolnunk kell egy titkos zárú pénzesládát, amiben őrizhetjük egész vagyonunkat.

– Okvetlenül szükség van rá? - aggályoskodott Cascabelné, aki félt a felesleges költségektől.

– Cornélia, erre okvetlenül szükség van!

– Talán egy ládikó is megtenné?

– Nahát, ezek az asszonyok! - tört ki Cascabel. - A ládikó ékszernek való! Pénzesláda vagy legalábbis egy kisebb páncélszekrény kell a pénznek, s minthogy hosszú útra indulunk a tízezer frankkal...

– Jó, hát vásárold meg azt a kazettát, de ügyesen alkudj! - mondta Cornélia.

A családfő kinyitotta a „pompás és célszerű” kocsi ajtaját, mely lakhelyül szolgált, mikor ide-oda utaztak a vásárokra, lement a rudakhoz rögzített vaslépcsőn, s elindult a Sacramento központja felé vezető egyik utcán.

Február havában még hideg van Kaliforniában, noha ez az állam ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint Spanyolország. De hamis nyuszttal bélelt, jó köpönyegébe burkolózva, prémsüvegét fülére húzva, César Cascabel csöppet sem félt a hidegtől, s vidáman baktatott előre. Pénzesláda! Hogy pénzesláda-tulajdonos lehessen, ez volt élete nagy álma, mely most végre megvalósul!

1867 elején történt mindez.

Tizenkilenc évvel korábban még nagy, kopár síkság terült el Sacramento helyén. A közepén egy kis erődítmény emelkedett, valami gerendaházféle, a szetterek, az első kereskedők építették, hogy könnyebben védelmezhessék táborhelyeiket a nyugat-amerikai indiánok támadásai ellen. De miután az amerikaiak Kaliforniát elhódították a mexikóiaktól, akik képtelenek voltak megtartani ezt a területet, az ország képe rendkívüli módon megváltozott. Város emelkedett az erődítmény helyén - történetünk idején az Egyesült Államok egyik legnagyobb települése, noha a tűzvészek és árvizek többször is elpusztították a születő várost.

1867-ben tehát César Cascabelnak már nem kellett rettegnie az indián törzsek betöréseitől, sem a világ különböző tájairól ide vándorolt gonosztevő bandák támadásaitól, pedig ez a gyülevész népség valósággal ellepte a vidéket 1849-ben, mikor felfedezték kissé északabbra, a Grass Valley fennsíkján levő aranybányákat, és a híres Allison Rauch lelőhelyet, melynek érce kilogrammonként egy frank értékű aranyat tartalmaz.

A mesebeli vagyonok, az iszonyatos csődök és elmondhatatlan nyomorúságok ideje bizony elmúlt. Aranykutatók már a Washington állam fölött elterülő Angol-Columbia Caribou nevű vidékén sincsenek, ahova pedig 1863 táján csak úgy özönlöttek az aranyásók. César Cascabelt tehát nem fenyegette az a veszedelem, hogy útközben elrabolják tőle vagyonkáját, melyet a szó szoros értelmében orcája verítékével keresett, s most köpönyege zsebeiben őrzött.

A pénzesláda beszerzése valójában nem volt feltétlenül szükséges, mint ahogy állította, ahhoz, hogy pénzét biztonságban tudja, mégis ragaszkodott hozzá, mert nagy útra készült, keresztül a Vadnyugat területein, melyek nem voltak olyan biztonságosak, mint Kalifornia útjai - s e hosszú utazás végcélja az volt, hogy visszakerüljön Európába.

César Cascabel nyugodtan ballagott a város széles, tiszta utcáin. Itt-ott tereken ment át, a szép fák most csak lombtalan árnyékukat vetették rájuk; bérpalotákat látott és magánházakat, melyek éppen olyan elegánsak, mint amilyen kényelmesek voltak, angolszász stílusú középületeket, sok, hatalmas templomot, melyek olyan impozánssá tették Kalifornia e nagy városát. Mindenütt a dolguk után járó emberek, kereskedők, hajóépítők, gyárosok; voltak, akik a folyami hajókra vártak, mások meg a Folson-vasút állomásánál tolongtak, ahonnan az Egyesült Államok belső vidékei felé indulnak a vonatok.

César Cascabel a High Street felé tartott, és közben egy francia katonadalt fütyörészett. Már régebben látott ebben az utcában egy üzletet, amely a híres párizsi Fichet és Huret cégnek is versenytársa lehetett volna. Sacramentóban William J. Morlan adta el kitűnő áruit, méghozzá olcsón, vagyis viszonylag olcsón, minthogy az Észak-amerikai Egyesült Államokban minden árucikk méregdrága.

William J. Morlan éppen az üzletében volt, mikor Cascabel belépett.

– Van szerencsém, Morlan úr... Egy hordozható pénzesládát szeretnék vásárolni.

William J. Morlan ismerte César Cascabelt, no de ki nem ismerte őt Sacramentóban? Hiszen már három hét óta szórakoztatta a város lakosságát! Az érdemes kereskedő így válaszolt:

– Páncélszekrényt, Cascabel uram? Kérem, fogadja szerencsekívánataimat...

– Ugyan, milyen alkalomból?

– Mert ha valaki páncélszekrényt vásárol, ez arra mutat, hogy van néhány zacskóra való dollárja, amit beletehet.

– Ahogy mondja, Morlan uram.

– Nos, kérem, válassza ezt - folytatta a kereskedő, s egy hatalmas páncélszekrényre mutatott, melynek a Rothschild fivéreknél vagy más bankároknál lett volna helye, vagyis olyan emberek irodáiban, akik általában jól állnak pénz dolgában.

– Ó!... Ó!... kisebb is megteszi! - mondta Cascabel. - Hiszen ebbe az egész családomat betelepíthetném!... A család igazi kincs, nem mondom, de most mégsem arról van szó, hogy a családomat akarnám lakat alatt őrizni!... Mondja csak, Morlan úr, mennyi pénz férne ebbe a hatalmas ládába?

– Több millió arany.

– Több millió?... Hát jó... majd visszatérek rá... később, mikor meglesz az a több millióm!... De most egy kicsi, nagyon tartós kazettára van szükségem, amit akár a hónom alatt is magammal vihetek, és betehetek a kocsimba, mikor útra indulok.

– Olyannal is szolgálhatok, Cascabel uram.

És a kereskedő elibe tett egy biztonsági zárral fölszerelt pénzesládát. A súlya nem haladta meg a húsz fontot, belülről meg pontosan olyan volt, akár a bankokban álló páncélszekrények, melyekben pénzt vagy értékpapírt tartanak.

– Ezenfelül tűzálló - tette hozzá William J. Morlan -, a gyár írásban vállal érte jótállást.

– Nagyszerű!... Nagyszerű! - mondta César Cascabel. - Ez kell nekem, ha ön felel a zár biztonságáért.

– Betűzárral van ellátva - magyarázta a kereskedő. - Négy betű... négy betűből álló szót választhat négy ábécéből, ami négyszázezer kombinációra ad lehetőséget. Amíg a tolvaj az egyetlen igazit próbálgatja, akár milliószor is lefülelhetik.

– Milliószor?! Morlan úr, ez valóban pompás!... És az ára?... Mert, ugye, mégis túlságosan drága volna egy olyan pénzesláda, ami többe kerül, mint amit az ember bele tehet.

– Igaza van, Cascabel uram! Éppen ezért hat és fél dollárért kínálom önnek ezt a kazettát.

– Hat és fél dollár! - vágott közbe Cascabel. - Nem tetszik nekem ez a hat és feles szám. Ha üzletről van szó, Morlan uram, beszéljünk mindig kereken! Mondjuk, öt dollár!

– Rendben van, de csak azért, mert ön a vevő, Cascabel úr.

Miután az alku létrejött, s a vevő fizetett, William J. Morlan fölkínálta a mutatványosnak, hogy a ládát elküldi lakókocsijához, nehogy neki magának kelljen cipelnie.

– Ugyan, Morlan úr! Nekem ajánlja ezt, nekem, az ön alázatos szolgájának, aki negyvenfontos súlyokkal játszadozik?

– Ejnye, khm... Valójában mennyit nyomnak az ön negyvenfontos súlyai, Cascabel úr? Már megbocsásson! - kérdezte nevetve Morlan.

– Pontosan tizenöt fontot, de ne mondja el senkinek! - hangzott Cascabel válasza.

A vevő és az eladó ezután egymástól kölcsönösen elbűvölve, elváltak.

A pénzesláda boldog tulajdonosa fél órával később a vásártérre ért, ahol a kocsija is állt, s ő némi önelégültséggel helyezte el benne a „Cascabel cég páncélszekrényét”.

Ó, hogy megcsodálta háza népe ezt a kis ládát! S milyen boldog, milyen büszke volt az egész család! Egyre nyitogatták, csukogatták, a kis Sandre mindenáron bele akart bújni, csak úgy, játékból. De sehogy sem sikerült, Sandre nem fért a pénzesládába.

Szegfűszeg meg egész egyszerűen soha nem látott ilyen gyönyörűt, még álmában sem.

– Ezt aztán nehéz lehet kinyitni! - kiáltott föl. - Hacsak nem nagyon is könnyű, mert mondjuk, rosszul záródik!

– Okos beszéd! - válaszolt César Cascabel.

Aztán parancsoló hangon, mely nem tűr ellentmondást, és minden tétovázást kizáró mozdulat kíséretében folytatta:

– Rajta, gyerekek, egyik lábatok itt, a másik ott legyen, hozzatok valami ebédrevalót... De fejedelmit! Tessék, itt van egy dollár, elkölthetitek... Most én tartalak jól benneteket!

Ó, a derék ember! Mintha nem ő „tartotta volna jól” őket mindennap! De szerette az efféle tréfákat, amiket mindig jóízű nevetéssel kísért.

Jean, Sandre és Napoleona egy szempillantás alatt eltűnt Szegfűszeggel és egy nagy szalmakosárral együtt, hogy legyen miben hazacipelniük az ennivalót.

– És most, hogy kettesben vagyunk, Cornélia, beszélgessünk kicsit - mondta Cascabel.

– Ugyan miről, César?

– Hogy miről?... Hát meg kell beszélnünk, milyen szót választunk a pénzesládánk zárjához. Nem mintha nem bíznék a gyerekekben!... Isten őrizz! Hiszen valóságos angyalok!... Vagy akár ebben a szamár Szegfűszegben... maga a becsület... De ez a szó mégis maradjon titok.

– Válassz, ahogy akarsz - mondta Cornélia -, rád bízom. Nekem teljesen mindegy.

– Mégis, nincs olyan szó, amit szeretnél?

– Nincs.

– Rendben van, én leginkább egy tulajdonnevet szeretnék...

– Igen!... helyes... a te nevedet, César!

– Lehetetlen... túl hosszú!... Csak négy betűből állhat a név.

– Hát hagyjunk el egyet a nevedből! Mondjuk, César „r” nélkül. Elvégre azt csinálhatunk, amit akarunk!

– Bravó, Cornélia! ez jó ötlet... igazán rád vall, édes feleségem! De ha már úgy határozunk, hogy egy betűt elveszünk egy névből, jobban szeretném, ha négy betűt hagynánk el a te nevedből!

– Az én nevemből?

– Igen!... A neved végződését vennénk: élia. Ezt előkelőbbnek is találom!

– Ó!... César!

– Ugye, örülnél, ha a te nevedre nyílna a pénzesládánk?

– Igen, hiszen ez van a szívedben is - válaszolt Cornélia lelkesen és gyöngéden.

Majd boldogan megcsókolta derék férjeurát.

E kombináció tette hát lehetővé, hogy aki nem ismeri az Élia nevet, semmiképpen sem nyithatja ki a Cascabel család pénzesládáját.

Egy fél órával később a gyerekek megérkeztek az ennivalóval, hoztak sonkát s étvágygerjesztő szeletekre vágott, sózott marhahúst és néhány érdekes zöldségfélét, ami a kaliforniai növényvilág meglepetései közé tartozik: bokorszerű káposztát, dinnye nagyságú burgonyát, fél méter hosszú sárgarépát, amiről Cascabel mindig elmondta, hogy legföljebb az hasonlítható hozzá, ami csak úgy magától, vadon terem. Ami meg az italt illeti, kedvükre válogathattak mindabból, amit a természet és az ipar kínál az amerikai toroknak. Ennél az ebédnél, nem beszélve a kancsókban habzó sörről, a desszerthez mindenki kapott egy pohárka finom sherryt.

Cornélia, a mindig készségesen segédkező Szegfűszeggel, pillanatok alatt elkészítette az ebédet. Az asztalt a kocsi belső fülkéjében terítették meg, amit családi társalgónak neveztek, s amit a szomszédos fülkében fölállított tűzhely elég jól átmelegített. Ezen a napon - egyébként ez rendszerint így volt - kitűnő étvággyal evett az apa, az anya és a gyerekek is, s a körülmények igazán indokolták a jó étvágyat.

Ebéd után César Cascabel olyan ünnepélyes hangon szólalt meg, mintha a közönséghez szónokolna:

– Gyermekeim, holnap elhagyjuk Sacramento nemes városát és annak érdemes lakóit, akiket részünkről csak dicséret illethet, legyenek akár vörös, fekete vagy fehér bőrűek. De Sacramento Kaliforniában van, Kalifornia Amerikában, Amerika pedig nincs Európában. A haza pedig csak haza marad, és Európa Franciaországot jelenti, és éppen ideje, hogy annyi meg annyi éven át tartó távollét után Franciaország viszontlásson bennünket „falai között”. Vagyont szereztünk? Őszintén szólva, nem! Mégis van egy kis kupac dollárunk, s pompásan fest majd a kazettánkban, ha már beváltottuk aranyra vagy francia pénzre. Ennek az összegnek egy része arra szolgál, hogy átkeljünk az Atlanti-óceánon valamelyik gyors hajón, melyen hazánk háromszínű lobogója leng, egy olyan lobogó, melyet hajdan Napóleon hordozott győzelmesen egyik fővárosból a másikba... Egészségedre, Cornélia!

Cascabelné főhajtással köszönte meg a szeretet e jelét, mellyel férje gyakran adózott előtte, mintegy köszönetül, hogy gyermekeikben valóságos Alcideseket és Herkuleseket adott neki.

Ezután így folytatta:

– Szerencsés utazásunkra is iszom! Bárcsak kedvező szelek dagasztanák vitorláinkat!

Abbahagyta a szónoklást, hogy mindenkinek töltsön egy utolsó pohárkát a kitűnő sherryből.

– De te, Szegfűszeg, te talán azt akarod mondani, hogy ha kifizettük az útiköltségünket, nem marad semmi a pénzesládánkban!

– Nem, főnök úr... hacsak a hajójegy ára a vasúti jegy árával együtt...

– Vasút! rails-roads, mint a jenkik mondják! - kiáltott föl Cascabel. - Hogyan lehet valaki ilyen együgyű, ilyen megfontolatlan! Egyáltalán nem veszünk vasúti jegyet! Meg akarom spórolni az útiköltséget Sacramentótól New Yorkig, s ezért a lakókocsiban utazunk! Néhány száz mérföldtől, úgy gondolom, nem ijed meg a Cascabel család, hiszen már megszokhatta a világjárást!

– Ez csak természetes! - mondta Jean.

– És milyen öröm lesz viszontlátni Franciaországot! - sóhajtott fel Cascabelné.

A mi Franciaországunkat - mondta César Cascabel -, ti még nem ismeritek a mi szép hazánkat, hiszen Amerikában születtetek, de most végre meglátjátok! Ó, Cornélia, húszévi távollét után milyen öröm lesz számodra Provence, a szülőfölded, nekem meg az enyém, a szép Normandia!

– Bizony, César, bizony!

– Tudod, Cornélia, ajánlhatnának most nekem szerződést akár a Barnum-társulathoz, még azt is visszautasítanám! Halogatni a visszautazásunkat? Azt már nem!... Inkább kézen járva tenném meg az utat; a honvágy fogott el bennünket, s ezt a betegséget úgy kell kezelni, hogy visszatérünk a szülőföldre! Nincs más gyógyszere.

César Cascabel igazat mondott. Feleségének és neki is csak egy gondolata volt: hazatérni Franciaországba, s milyen öröm, hogy megtehetik, hiszen megvan hozzá a pénzük.

– Holnap tehát elindulunk - mondta Cascabel.

– S talán ez lesz az utolsó utazásunk - jegyezte meg a felesége.

– Cornélia - válaszolt méltóságosan a férje -, csak egyetlen utolsó utazásról tudok, arról, amihez az Isten nem ad retúrjegyet.

– Igazad van, César, de ha majd összegyűjtöttünk egy kis vagyont, ugye pihenünk kicsit ez előtt az utolsó út előtt?

– Hogy mi pihenjünk, Cornélia? Soha! Nem akarok vagyont, ha a vagyon a tétlenséghez vezet! Vagy azt gondolod, jogodban áll parlagon hevertetni a képességeket, melyekkel a természet oly bőven fölruházott? El tudod képzelni, hogy képes lennék ölbe tett kézzel ülni, kitenni magamat a veszélynek, hogy az izmaim berozsdásodjanak? El tudod képzelni, hogy Jean abbahagyja egyensúlyozó gyakorlatait, hogy Napoleona nem táncol többé a kötélen egyensúlyzóval vagy anélkül? Hogy Sandre nem áll az emberpiramis csúcsán, vagy hogy Szegfűszeg nem kap percenként fél tucat pofont a közönség nagy derűjére? Nem, Cornélia, mondd azt, hogy az eső kioltja a napot, hogy a halak fölisszák a tengert, de ne mondd azt, hogy eljön a nap, mikor a pihenés órája üt a Cascabel család számára!

És most már csak be kellett fejezniük az előkészületeket, hogy másnap útnak indulhassanak, mihelyt a nap Sacramento láthatárára emelkedik.

Délután mindennel elkészültek. Fölösleges is mondanunk, hogy a híres-nevezetes pénzesládát biztos helyre tették, a kocsi legbelső fülkéjébe.

– Ilyen módon éjjel-nappal őrizhetjük - mondta Cascabel.

– Azt hiszem, César, valóban jó ötlet volt ez a kazettavásárlás, most már nem sajnálom érte a pénzt.

– Talán kicsit kisebb a kelleténél, de majd nagyobbat vásárolunk... ha a vagyonunk gyarapszik.