Az Acélváros

Változik az idő és hely. Öt éve, hogy a bégum hagyatéka a két örökös kezében van. Történetünk színtere most az Egyesült Államok, azon belül Oregon állam déli része, tíz mérföldnyire a Csendes-óceán partvidékétől. Két szomszédos hatalom közt sivár vidék terül el ott, mint valami amerikai Svájc.

Igen, Svájc, ha a felületet tekintjük, az égre törő szakadékos bérceket, a hosszú hegyláncok közt húzódó mély völgyeket, az egész táj nagyszerű és vadregényes madártávlati képét.

De ebben az ál-Svájcban nem űzi békés mesterségét úgy, mint az európai Svájcban, a pásztor, az idegenvezető és a szállodás. Alpesi jellegű vidék, sziklákkal, földdel és százados fenyőkkel borított, vasércet és kőszenet rejtő hatalmas tömb.

Ha a vándor a magányosságtól elfogódva a természet zajaira figyel, nem hallja úgy, mint az Alpesek ösvényein, az életnek a hegység nagy csöndjével elvegyülő, harmonikus moraját. De messziről a gőzkalapács súlyos ütései, a mélyből pedig a lőpor robbanásai ütik meg a fülét. Úgy rémlik, mintha a talaj belül gépekkel volna fölszerelve, akárcsak egy színpad süllyesztője, mintha a gigászi sziklák üresen konganának, és egyik percről a másikra titokzatos mélységekbe merülhetnének el.

Salak- és kokszréteggel burkolt utak kanyarognak a sziklabércek közt. Aszott fűcsomók alól a szivárvány minden színében tarkálló, apró salakrögök csillannak elő, mint baziliszk szemek. Itt-ott egy elhagyott bánya aknája tátong, záporesőktől megszaggatva, szederindáktól eléktelenítve. A feneketlen gödör olyan, mint egy kiégett tűzhányó krátere. A füsttel terhes levegő mint valami súlyos, sötét köpeny borítja a földet. Madár sem röppen itt, még a rovarok is elbújnak, és emberemlékezet óta nem láttak errefelé pillangót.

Ál-Svájc! Északi határán, ott, ahol az előhegyek a síkságba olvadnak, két keskeny domblánc közt tárul fel az a terület, amelyet a vas-oxiddal átitatott talaj színéről 1871-ig „vörös pusztá”-nak neveztek, s mely most a Stahlfeld, vagyis acélmező nevet viseli.

Képzeljünk el egy öt-hat négyzetmérföld kiterjedésű fennsíkot. Kavicsos homoktalaja szikkadt és kietlen, akárcsak egy kiszáradt beltenger medre. A természet élettelenül hagyta ezt a földdarabot, de az ember páratlan erőkifejtéssel hozzálátott a felvirágoztatásához.

A kopár és köves lapályon öt év alatt tizennyolc munkásfalu keletkezett. Az egyforma, szürke kis faházakat készen szállították ide Chicagóból, s kemény kezű munkások ezrei lakják ezeket a falvakat.

A munkástelepek középpontjában, kimeríthetetlen kőszénkincseket rejtő hegyek alján óriási, komor, idegenszerű épülettömb emelkedik. Mértani szabályosságú homlokzatok, szimmetrikus ablaksorok, vörös cseréptetők tömkelegéből henger alakú kémények erdeje magasodik. Számtalan kürtőből szünet nélkül gomolyog a fekete szénfüst, sötét függönnyel vonja be az eget, és percenként vörös szikrák cikáznak át rajta. Távoli morajlást hord a szél; olyan ez, mint a mennydörgés vagy a viharzó tenger zúgása, de szabályosabb és zordonabb.

Ez az épülettömb Stahlstadt, a német Acélváros, Schultze professzor személyes tulajdona. A jénai egyetem volt kémiatanára a bégum milliói segítségével két világrész legnagyobb vastermelője és leghíresebb ágyúgyárosa lett.

Mindenféle alakú és űrméretű ágyúkat gyárt, sima és vontcsövűt, szilárd és mozgó talpút egyaránt. Szállít Oroszországnak és Törökországnak, Romániának és Japánnak, Olaszországnak és Kínának, de főleg Németországnak.

Roppant tőkéjének erejével óriási gyártelepet varázsolt elő, valóságos várost, amely egyszersmind mintaüzem. Harmincezer, túlnyomórészt német nemzetiségű munkás telepedett le a város körül, ezek lakják a kültelkeit. A gyár termelvényei minőségi fölényükkel néhány hónap alatt világhírre tettek szert.

Schultze professzor saját bányáiból nyeri a vasércet és a kőszenet. Ott helyben változtatja acéllá. Ott helyben önt az acélból ágyúcsöveket.

Amire egyetlen versenytársa sem képes, ő meg tudja valósítani. Franciaországban negyvenezer kilogrammos acélrudak készülnek, Angliában egy száztonnás ágyút öntöttek. Az esseni Krupp-művekben sikerült egy ötszázezer kilogrammos acéltömböt előállítani. Schultze úr azonban nem ismer korlátokat: rendelhetnek nála bármilyen súlyú és hordképességű ágyút, szállítani fogja pontos határidőre, ragyogón, mint egy vadonatúj ezüsthúszast.

De meg is fizetteti ám! Az 1871-ben örökölt kétszázötvenmillió, úgy látszik, csak megnövelte az étvágyát.

Az ágyúgyártásban, csakúgy, mint minden másban, az a piac ura, aki különbet produkál, mint más. Mondani sem kell, hogy Schultze úr ágyúi nemcsak méret dolgában tesznek túl minden eddigin, hanem abban is, hogy legfeljebb kopnak a használatban, de sohasem repednek meg. A stahlstadti acélnak, úgy látszik, különleges tulajdonságai vannak. Legendák keringenek az ottani titokzatos ötvözetekről, kémiai rejtélyekről. Annyi bizonyos, hogy senki sem ismeri a rejtély kulcsát.

Bizonyos az is, hogy Stahlstadtban féltékenyen őrzik a gyári titkot. Észak-Amerika ez eldugott vidékét járatlan pusztaság és egy hatalmas hegylánc zárja el a világtól. Ötszáz mérföldnyire vannak a legközelebbi emberi települések. Az Acélvárosban nyomát sem lehet megtalálni annak a szabadságnak, amely az Egyesült Államok köztársaságának hatalmát megalapozta.

Aki Stahlstadt falaihoz érkezik, hiába próbálna csak úgy, egyszerűen behatolni. Szigorú őrség áll az erődítményövezet mindegyik tömör kapujánál, és visszaűzi a jövevényt. Csak az léphet be az Acélvárosba, aki tudja a varázsigét, a napi jelszót, vagy pedig szabályszerűen aláírt és lebélyegzett engedélyt tud felmutatni.

Az a fiatal munkás, aki egy novemberi reggel Stahlstadtba igyekezett, nyilván el volt látva ilyen engedéllyel, mert miután a fogadóban letette kis kopott bőrtáskáját, egyenest a faluhoz legközelebb eső városkapu felé tartott.

Erős, tagbaszakadt legény volt. Az amerikai telepesek hanyag öltözetét viselte, kényelmes zubbonyt, gallértalan gyapjúinget, hosszú szárú csizmába gyűrt bársonynadrágot. Széles peremű posztókalapját szemére húzta, mintha szénportól feketéllő arcát akarná beárnyékolni. Barna szakállába fütyörészve, rugalmas léptekkel rótta az utat.

A rácsajtóhoz érve, nyomtatott igazolványt mutatott fel. Azonnal beeresztették.

– Az irányítólevele Seligmann művezetőhöz szól - magyarázta az őrparancsnok. - K részleg, IV. utca 743. számú műhely. Menjen itt a körúton jobbra a K betűs határfalig, ott jelentkezzék a kapusnál. Tudja a szabályt? Ha más részlegbe téved, mint ahová rendelték, kikergetik - szólt még a távozó után.

A fiatal munkás a jelzett irányban haladt a körúton. Tőle jobbra mély árok húzódott, annak peremén őrszemek járkáltak. Bal kéz felől a széles út és a tömör épületsorok közt egy iparvasút sínpárja látszott, azon túl egy második körfal, hasonló a külső körfalhoz, amely az Acélváros határát jelezte.

Kör alakú területen feküdt a hatalmas gyártelep. Egyes részlegeit a középpontból sugár alakban kiágazó falak szegélyezték, úgyhogy egymástól el voltak különítve, csupán a közös fal és árok foglalta egységbe valamennyit.

A fiatalember csakhamar odaért a K részleghez. A jelbetű ott díszelgett az út szélén fölállított oszlopon és azzal szemközt kőbe vésve a nagyszabású kapu oromzatán.

A kapuőr, akinél emberünk jelentkezett, ezúttal nem katona volt, hanem féllábú rokkant, kitüntetésekkel a mellén. Megvizsgálta az igazolványt, újból lebélyegezte, és így szólt:

– Egyenest menjen. Balra a IX. utca.

A fiatalember végre bent volt a K részlegben. A kapunál kezdődő út volt a körcikk tengelye. Jobbról-balról derékszögben húzódtak egyforma épületsorok.

Itt már fülsiketítő volt a gépek dübörgése. Az ezernyi ablakszemmel világító műhelyek élő szörnyetegeknek rémlettek. De a jövevény, mint akinek ismerős a látvány, rá sem hederített.

Öt perc alatt megtalálta a IX. utcán a 743-as műhelyt. Szűk irodába lépett, mely tele volt irattartókkal és névsorokkal. Ott találta Seligmann művezetőt.

Ez átvette a láttamozásokkal felszerelt igazolványt, maga is hitelesítette, aztán tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert.

– Kavarónak akar beállni? - kérdezte: - Fiatalnak nézem ehhez a munkához.

– Az életkor nem számít - felelte a jövevény. - Nemsokára huszonhat éves leszek, és már két hónapon át kavartam... Ha érdekli, megmutathatom a bizonyítványaimat, amelyek alapján New Yorkban a személyzeti főnök felfogadott.

A fiatalember folyékonyan beszélt németül, bár kissé idegenszerű kiejtéssel, ami föltűnt a művezetőnek.

– Nem elzászi maga? - kérdezte gyanakodva.

– Nem, svájci vagyok... schaffhauseni. Tessék, itt vannak az irataim.

Bőrtárcát vett elő, útlevelet, munkakönyvet, igazolványokat mutatott a művezetőnek.

– Rendben van. Beállhat, s nekem nincs más teendőm, mint hogy megmutassam a munkahelyét - mondta Seligmann, akit a hivatalos bizonylatok megnyugtattak.

Azzal a műhely névsorába beiktatta az igazolvány nyomán Johann Schwartz nevét, a fiatal munkásnak két papírszeletet adott át, melyen a neve mellett az 57 938-as szám állt, és így folytatta:

– Minden reggel hét órakor a K kapunál föl kell mutatnia ezt a kék jegyet, ezzel bebocsátják a külső körfalon. A kapustól jelenléti jegyet kap az anyakönyvi számával, ezt nekem felmutatja, amikor belép a műhelybe. Este hétkor, amikor távozik, bedobja a jegyet a műhely ajtajában felállított ládába, amely csak akkor van nyitva.

– Ismerem a rendszert... Lehet lakni a körfalon belül? - kérdezte Schwartz.

– Nem. Kívül kell keresnie lakást, de ebédelhet olcsón a műhely kantinjában. Napi bére mint kezdőé egy dollár, amely negyedévenként egyhuszad résszel emelkedik... Egyetlen büntetés azonnali elbocsátás. Ezt első fokon én mondom ki, másodfokon a főmérnök. Ez a büntetés jár a szabályzat bármilyen megsértéséért... Akar már ma munkába állni?

– Miért ne?

– De ez csak fél napnak számít - jegyezte meg a művezető. - Most pedig jöjjön velem.

Az egyik széles belső folyosón vezette végig a művezető a fiatal munkást. Átmentek egy udvaron, és egy csarnokba értek, amely hatalmas méreteivel és könnyed szerkezetével vasúti pályaudvarra emlékeztetett. Ahogy körülpillantott, Schwartz nem tudta magába fojtani a szakember csodálkozó felkiáltását.

A hosszúkás csarnokban mindkétfelől óriási hengerek sorakoztak, átmérőben és magasságban majd akkorák, mint a római Szent Péter-bazilika oszlopai. Fölértek egész az üvegtetőig, némelyik még azon túl is. Mindegyik egy-egy olvasztókemence kéménye volt, két sorban ötven-ötven.

A csarnok egyik végén mozdonyok húzták percenként az olvasztandó anyagot szállító csilléket, a másik végén üres csillék vártak a kiolvasztott acél elszállítására. Ahhoz, hogy a vas acéllá változzék, szükség van a kavarás műveletére. Félmeztelen óriások csapata hosszú nyelű vashorgokkal végezte ezt a nehéz munkát.

A fémhulladékot salakkal bélelt kemencékbe dobálták, és magas hőfokra hevítették. Ha vasat akartak volna előállítani, az anyagot már akkor kezdték volna kavarni, mihelyt péppé olvadt. Hogy a vassal rokon, de tulajdonságaiban attól mégis nagyon eltérő acélt nyerjenek, magasabb hőt fejlesztettek a kemencében, és vártak a keveréssel, amíg az anyag teljesen folyékonnyá vált. Akkor a kavarómunkás kampós rúdjával beletúrt a fémmasszába, és minden irányban kavargatta. Abban a pillanatban, mikor a salakkal elvegyülve bizonyos mértékig ellenállóvá lett, négy likacsos tömbre, vagyis „cipóra” osztotta szét, és a tömböket egymás után továbbította a kovácslegényeknek.

A nagy csarnok középvonalában folytatódott a művelet. Mindegyik kemencével szemközt egy-egy gőzkalapács állt, amelyet a kemencére függőlegesen szerelt kazán hajtott. A magas szárú csizmába, bádogujjasba, vastag bőrköténybe öltözött, védősisakkal ellátott „sulykoló”, az üzem vértes katonája hosszú nyelű fogóval ragadta meg az izzóvá lett cipót, és a kalapács alá helyezte. A hatalmas szerszám rá-rázuhanó súlya a cipóból, mint valami szivacsból, kiszorította a szennyező anyagokat, szikrákat szórva és sarat fröcskölve szét.

A „vértes” ezután átadja a cipót a segédeknek, hogy tegyék vissza a kemencébe, s amikor ott megint izzásig hevült, újra kezdte a kalapálást.

Szakadatlan sürgés-forgás folyt ebben az óriási kovácsműhelyben. Szíjáttételek száguldása, tompa ütések az állandó mély zúgásban, vörös sziporkák tűzijátéka, fehéren izzó kemencék vakító sugárzása. A leigázott anyag dübörgése és dühöngése közepette szinte gyermekké törpült az ember.

Pedig micsoda kemény fickók ezek a kavarók! A tikkasztó forróságban gyúrni, kavarni a kétszáz kilónyi fémkását, órákon át mereszteni a szemet az izzó vas vakító fehérségébe: rettentő próbára teszi és tíz év alatt kiszívja az emberi szervezetet.

Schwartz, mint aki meg akarja mutatni, hogy állja a sarat, levetette zubbonyát és gyapjúingét - atlétatörzsén csak úgy duzzadtak a kemény izmok -, az egyik kavarómunkás kezéből kivette a kampós rudat, és munkához látott.

A művezető, látva, hogy a fiatal munkás ugyancsak érti a dolgát, otthagyta, és visszament az irodájába.

Schwartz ebédig kavarta a megolvasztott vastömegeket. De akár mert túlságos hévvel dolgozott, akár mert reggel nem vett magához annyi táplálékot, amennyit az ilyen nagy testi megerőltetés igényel, hamarosan meglátszott rajta, hogy fáradt és kimerült. A csapat vezetője is észrevette.

– Nem való maga kavarónak, fiam - mondta neki -, jobban tenné, ha mindjárt más részlegbe kéredzkedne át, mert később már nem engedélyezik.

Schwartz tiltakozott. Csak múló fáradtság: Tud ő úgy kavarni, mint akárki!...

A vezető mégis jelentette a dolgot, és a fiatalembert azonnal a főmérnökhöz rendelték.

Ez megnézte az iratait, fejét csóválta, és vizsgálóbírói hangon kérdezte:

– Maga kavaró volt Brooklynban?

Schwartz zavartan lesütötte a szemét.

– Látom már, hogy mindent be kell vallanom - mondta. - Az öntésnél voltam alkalmazva, a magasabb bér reményében akartam megpróbálkozni a kavarással.

– Mind egyformák - dörmögte a mérnök. - Huszonöt éves fővel akarják tudni azt, amire harmincöt éves férfi is csak ritkán képes... Legalább ért az öntéshez?

– Két hónapig voltam első osztályú öntő.

– Akkor jobb lett volna, ha ott marad! Itt most mint harmadosztályú öntő fogja kezdeni. Örüljön, hogy megkönnyítettük áthelyezését a másik részlegbe.

A mérnök néhány szót jegyzett egy belépőcédulára, aztán így szólt:

– Adja le a munkalapját, hagyja el ezt a körzetet, és menjen egyenest az O részlegbe, jelentkezzék a főmérnöknél.

Az O részleg kapujában Schwartz ugyanazokon a formaságokon esett át, mint reggel a K részlegnél. Kikérdezték, befogadták, egy műhelyfőnökhöz utasították, aki bevezette az öntőterembe. Itt csöndesebb és módszeresebb munka folyt.

– Ez csak egy kis műhely, ahol a negyvenkettes lövegeket öntik. A nagy ágyúk öntőcsarnokába csak első osztályú munkásokat engednek be.

A „kis” műhely nem kevesebb, mint százötven méter hosszú és hetvenöt méter széles terem volt. Schwartz becslése szerint legalább hatszáz tégelyt táplált, amelyek az oldalsó kemencékbe, méretük szerint négyesével, nyolcasával vagy tucatjával voltak berakva.

Az olvadt acél befogadására szolgáló öntőformák a műhely hossztengelyében húzódó árokban nyúltak el. Az árok mindkét szélén lefektetett síneken emelődaru mozgott, amelyet tetszés szerint lehetett működtetni ott, ahol éppen szükség volt rá az óriás súly elmozdításához. Mint a kavarócsarnokban, itt is vasút szállította a csarnok egyik végéhez az acéltömböket, a másik végéről pedig az öntésből kikerült ágyúcsöveket fuvarozta el.

Minden öntőforma mellett vasrúddal felszerelt ember ellenőrizte az olvadási hőt a tégelyekben.

Schwartz úgy találta, hogy azokat az eljárásokat, amelyeket ő másutt látott, itt a legnagyobb tökélyre fejlesztették.

Csengőjel figyelmeztette az olvasztárokat, hogy az öntés pillanata elérkezett. Két-két egyenlő magas termetű munkás rögtön vállára vett egy vasrudat, és szigorúan kimért, egyenletes léptekkel haladva, megállt a kemence mellett.

Egy felügyelő, szájában síppal, kezében tizedmásodpercnyi pontossággal járó kronométerrel a működő kemencék közelében megfelelően elhelyezett öntőforma mellé állt. Mindenfelől tűzálló agyagból készült, bádoggal fedett vezetékek futottak össze enyhén lejtő talajon egy tölcsérszerű edénybe, közvetlenül az öntőforma fölé. Az ellenőr sípolt. A füttyjelre csípővassal kivettek a tűzből egy tégelyt, és ráakasztották az első kemencénél álló két munkás vasrúdjára. A sípjel most különféle változatokban ismétlődött, mire a két ember a tégely tartalmát a megfelelő vezetékbe öntötte. Aztán egy vizesdézsába dobták az üres, forró tégelyt. Hogy az öntés tökéletesen szabályos és folyamatos legyen, a többi kemencénél dolgozó csapatok is pontosan előírt időközökben végezték ugyanezt a műveletet.

Oly rendkívüli pontossággal ment végbe az egész, hogy az utolsó mozzanat tized másodpercében kiürült és a dézsába került az utolsó tégely. Ez a hibátlan művelet inkább valamilyen vak gépezet, mint száz együttműködő emberi akarat eredményének látszott. Pedig a vasfegyelem, a megszokás hatalma és a zenei ütemezés ereje hozta létre ezt a csodát.

Schwartz otthonosan mozgott a műhelyben. Mindjárt összepárosították egy hozzá hasonló termetű munkással, kipróbálták a kevéssé jelentős öntési folyamatban, s mivel itt kitűnően bevált, csapatának vezetője még aznap este gyors előmenetelt helyezett neki kilátásba.

Ő pedig, ahogy este hétkor elhagyta az O részleget, és kilépett a külső kerítés kőfalán, elment a fogadóba a holmijaiért. Az egyik külső útra fordult, hamarosan elért arra a lakótelepre, amelyet reggel mutattak neki, és könnyen talált legényszállást egy derék asszonyságnál, aki kvártélyadással foglalkozott.

De ez a fiatal munkás nem ment el vacsora után kocsmázni. Bezárkózott a szobájába, kivett a zsebéből egy darabka acélt, amit nyilván a kavarócsarnokban szedett fel, meg egy törmeléket az O szektor tégelyeinek tűzálló agyagából. A füstölgő lámpa világánál alaposan megvizsgálta ezeket a tárgyakat.

Azután a bőröndjéből kemény táblájú, vastag füzetet vett elő, lapozgatott a jegyzetek, képletek és számítások közt, és franciául, de titkosírással, melynek kulcsát csak ő tudta, ezeket írta a füzetbe:

Stahlstadt, november 10. - Semmi különös nincs a kavarás módjában, legfeljebb az, hogy az előmelegítéshez és a másodhevítéshez különböző, aránylag alacsony hőfokot alkalmaznak a Csernov-szabvány szerint.

Az öntésben a Krupp-féle eljárást követik, de a mozdulatok valóban csodálatos egyöntetűségével. Az egyes műveleteknek ez a pontossága nagy erőssége a németeknek. A germán fajjal veleszületett zenei érzék eredményezi. Az angolok sohasem érhetik el ezt a tökélyt, nincs meg hozzá a hallásuk, nem is szólva a fegyelemről. A franciák könnyen elérhetnék, hiszen ők a világ első táncosai. Eddig tehát semmi titokzatosat nem észleltem az itteni gyártás feltűnő sikerei mögött. Az ércminták, amelyeket a hegységben összeszedtem, szemlátomást hasonlók a mi jó vasérceinkhez. A szénfajták tagadhatatlanul nagyon jók, és kohászati célokra kiválóan alkalmasak, de nincs rajtuk semmi rendkívüli.

Kétségtelen, hogy a Schultze-gyár különös gondot fordít arra, hogy ezeket az alapanyagokat megtisztítsa mindenféle idegen keveréktől, és csak tökéletesen tiszta állapotban használja fel őket. De ez is könnyűszerrel megvalósítható. A probléma minden részletének felderítéséhez már csak annak a tűzálló anyagnak az összetételét kell meghatározni, amelyből az öntőtégelyek és csövek készülnek. Ha ez megvan, és sikerül öntőcsapatainkat kellőképpen fegyelmezni, nem látom be, miért ne csinálhatnánk meg mi is azt, amit itt csinálnak!

Igaz, hogy eddig még csak két részleget láttam, pedig van legalább huszonnégy, nem számítva a központi szervezetet, a tervek és modellek osztályát, a titkos irodát! Mi mindent mesterkedhetnek ebben a bűnbarlangban! Mi mindentől kell tartaniuk barátainknak Schultze úr fenyegetései után, amelyeket akkor foglalt szavakba, amikor az örökség birtokába jutott?!

A kérdő mondatok leírása után Schwartz - jó fáradtan az egész napi munkától - levetkőzött, bebújt az ágyba, amely oly kényelmetlen volt, amilyen egy német ágy csak lehet - ami nem csekélység -, pipára gyújtott, és pöfékelni kezdett. Egy ócska könyvet vett elő, de olvasás közben gondolatai elkalandoztak.

Letette a könyvet, és sokáig elgondolkozott, mint aki nehéz feladvány megoldásán töri a fejét.

– Eh! - kiáltott fel végül. - Ha a fene fenét eszik, akkor is fölfedem Schultze úr titkait, főként azt, hogy mit forral Franceville ellen!

Ajkán doktor Sarrasin nevével aludt el. De álmában már a kis Jeanne nevét rebegte. Mint serdülő leányka élt az emlékezetében, holott Jeanne az ő távozása óta ifjú hajadonná növekedett. Könnyen megmagyarázható tünet: a képzettársítás törvényénél fogva kapcsolódott össze benne a doktor neve a leányéval. Ezért hát Schwartz, jobban mondva Marcel Bruckmann nem is csodálkozott, hogy reggelre kelve még mindig Jeanne neve járt az eszében. Újabb bizonyítékát látta ebben, hogy mennyire helytállók Stuart Mill¹ lélektani megállapításai.