1.
Mister Sharp színre lép
„Meg kell adni, jól szerkesztik ezeket az angol lapokat!” így szólt magában a kitűnő orvos, kényelmesen elterpeszkedve az öblös bőr karosszékben.
Dr. Sarrasin világéletében szeretett önmagával beszélgetni, elvégre ez is egy fajtája a szórakozásnak.
Ötven év körüli, vonzó megjelenésű férfi volt. Acélkeretes pápaszeme mögül élénk, tiszta szempár világított. Aki ránézett komoly és szeretetreméltó arcára, rögtön látta, hogy derék emberrel van dolga. Ebben a kora délelőtti órában, bár nem volt, különös gonddal öltözve, már frissen megborotválkozott, és fehér nyakkendőt kötött.
Brightoni szállodai szobájában a szőnyegen és a bútordarabokon a Times, a Daily Telegraph és a Daily News példányai hevertek szanaszét. Még alig ütötte el a tízet, és az orvos máris sétát tett a városban, meglátogatott egy kórházat, aztán visszament szállodájába, és végigolvasta London vezető napilapjaiban a részletes tudósításokat arról a beszámolóról, amelyet ő tartott a Nemzetközi Egészségügyi Kongresszus tegnapelőtti ülésén, ismertetve saját találmányú vérsejtszámlálási eljárását.
Előtte, fehér abrosszal leterített asztalkán, ott volt a reggelije: frissen sült bordaszelet, egy csésze párolgó tea meg néhány vajas pirítós, amit a londoni szakácsok pompásan készítenek különleges apró péksüteményből.
„Igen - ismételte -, az Egyesült Királyság lapjai nagyon jól vannak szerkesztve, ez tagadhatatlan!... Szinte szó szerinti hűséggel, mondhatnám tökéletes pillanatfelvételekben közlik az alelnök beszédét, doktor Cicogna nápolyi küldött válaszát, beszámolóm gondolatmenetét.”
Doktor Sarrasin douai-i küldött emelkedik szólásra. A kongresszus tiszteletreméltó részvevője franciául tartja meg beszédét. - Tisztelt hallgatóim meg fogják bocsátani - mondja bevezetőben -, hogy élek ezzel a szabadsággal. De önök bizonyára jobban értik az én anyanyelvemet, mint én beszélem az önökét...
„Öt hasáb apró betűs szedés!... Nem is tudom, melyik tudósítás sikerültebb, a *Times*é vagy a *Telegraph*é... Kívánni sem lehetne pontosabbat és alaposabbat!”
Itt tartott tűnődéseiben doktor Sarrasin, amikor a hotel szertartásmestere - ki merte volna alacsonyabbra titulálni a kifogástalanul feketébe öltözött személyiséget?! -, maga a szertartásmester kopogtatott be, és megkérdezte, fogad-e látogatót „monsiou”.1
„Monsiou” az általános megszólítás, amellyel az angolok, úgy vélik, kötelesek illetni válogatás nélkül minden franciát, mint ahogy azt is képzelik, megszegnék az udvariasság elemi szabályait, ha egy olaszt nem címeznének „signor”-nak és egy németet „Herr”-nek. És ki tudja, talán igazuk is van. Ennek a vérükké vált szokásnak kétségtelenül megvan az az előnye, hogy az emberekre ráüti nemzetiségük bélyegét.
Doktor Sarrasin elvette a neki nyújtott névjegyet. Már az is meglepte, hogy látogatót kap ebben az országban, ahol nincsenek ismerősei, de még jobban elcsodálkozott, amikor a kis, négyszögű kartonlapon ezt olvasta:
*Mr. SHARP solicitor
93, Southampton Row
London*
Tudta, hogy az angol „solicitor” olyasmi, mint ügyvéd vagy inkább valamilyen felemás jogászféle, átmeneti lény közjegyző és ügyvéd közt - az egykori prokurátor.
„Mi az ördögöt akarhat tőlem ez a Mr. Sharp? - töprengett a doktor. - Lehet, hogy tudtomon kívül rossz fát tettem a tűzre?”
– Biztos benne, hogy ez az úr engem keres? - szólt hangosan.
– Oh, yes, monsiou!
– Akkor hát legyen szerencsém.
A szertartásmester bevezetett egy fiatalembert, akit az orvos első pillantásra a „halálfejesek” népes családjába sorolt.
Keskeny vagy inkább szikkadt ajkával, hosszú, fehér fogaival, pergamenszerű bőr borította múmiaarcával és szúrós tekintetű, apró, szürke szemével a látogató vitathatatlanul rászolgált erre a minősítésre.
Csontvázalakját tetőtől talpig eltakarta a nagy kockás „ulstercoat”;2 keze egy lakktáska fogantyúját szorongatta.
A különös személyiség belépett, sebtiben köszönt, táskáját s kalapját a földre tette, engedelemkérés nélkül leült és bemutatkozott:
– Ifjabb William Henry Sharp, a Billows, Green, Sharp és Társa ügyvédi iroda beltagja... Doktor Sarrasin úrhoz van szerencsém?
– Igen, uram.
– François Sarrasin?
– Az a nevem.
– Douaiból?
– Ott lakom állandóan.
– Atyja neve Isidore Sarrasin?
– Úgy van.
– Megállapítjuk tehát, hogy néhai atyját Isidore Sarrasinnak hívták.
Mr. Sharp kivett a zsebéből egy noteszt, föllapozta, és így folytatta:
– Isidore Sarrasin meghalt Párizsban 1857-ben; VI. kerület, Taranne utca 54. szám alatt, az azóta lerombolt Hotel des Écoles nevű házban.
– Valóban - szólt a doktor, egyik meglepetésből a másikba esve. - De lenne szíves megmagyarázni?...
– Az elhunyt Sarrasin anyja Julie Langévol - folytatta rendületlenül Mr. Sharp -, született Bar-le-Ducben, ennek atyja Bénédict Langévol, Loriol utcai lakos, nevezett város anyakönyvi hivatalának följegyzése szerint meghalt 1812-ben... Ezek az anyakönyvi hivatalok nagyon becses intézmények, uram, nagyon becsesek!... Hm... hm... Fivére pedig Jean-Jacques Langévol, ezreddobos a 36-os gyalog...
– Bevallom - szólalt meg doktor Sarrasin, elámulva nemzetségfájának ily alapos ismertetése fölött -, ön, amint látom, sok pontban tájékozottabb, mint jómagam. Való igaz, hogy nagyanyám családi neve Langévol, de ennél többet nem tudok róla.
– 1807-ben költözött el Bar-le-Ducből az ön nagyatyjával, Jean Sarrasinnal, akihez 1799-ben ment nőül. Melunben telepedett le, bádogosműhelyt nyitottak, és ott laktak 1811-ig, amikor Sarrasinné, született Julie Langévol elhalálozott. Házasságukból egyetlen gyermek született, Isidore Sarrasin, az ön atyja. Ettől kezdve megszakad a fonál, kivéve fent nevezett elhalálozásának dátumát, amelyet Párizsban sikerült megtalálni.
– Én összeköthetem a fonalat - szólt az orvos, akit akarata ellenére magával ragadott ez a matematikai pontosság. - Nagyanyám azért költözött Párizsba, hogy magasabb nevelésben részesíthesse fiát, akit orvosnak szánt. Meghalt 1832-ben, a Versailles mellett levő Palaiseau községben. Ott folytatott atyám orvosi gyakorlatot, és ott születtem én 1822-ben.
– Ön az én emberem - szólalt meg újból Mr. Sharp. - Fiú vagy nőtestvérei nincsenek?
– Nincsenek! Egyetlen fiú vagyok, anyám meghalt két évvel a születésem után... De hát, uram, nem mondaná meg...
Mr. Sharp fölemelkedett.
– Sir Bryah Jowahir Mothooranath - szólt, azzal a tisztelettel ejtve ki ezt a hosszú nevet, amellyel minden angol adózik a főnemesi címeknek -, tartom szerencsémnek, hogy önt fölkutattam, és elsőként mutathatom be hódolatomat.
„Ez az ember meghibbant - gondolta az orvos. - Halálfejeseknél ez meglehetősen gyakori eset.”
A solicitor a szeméből olvasta ki ezt a diagnózist.
– Egy csöppet sem vagyok bolond - felelte higgadtan. - Ön jelenleg egyetlen ismert örököse a baroneti címnek, amelyet Bengália tartomány főkormányzójának előterjesztésére 1819-ben nyert el Jean-Jacques Langévol honosított angol állampolgár a Gokool bégum3 halála után, mint annak özveggyé vált férje és vagyonának haszonélvezője, aki 1841-ben elhalálozván, egyetlen fiú utódot hagyott, ki is gyengeelméjűként, magtalanul halt meg, jogilag alkalmatlannak nyilvánítva, végrendelkezés nélkül, 1869-ben. A hagyaték harminc évvel ezelőtt mintegy ötmillió font sterlingre rúgott. Zárlat és gyámság alatt maradt, és kamathozama Jean-Jacques Langévol gyengeelméjű fiának életében csaknem teljes egészében tőkésíttetett. Ez a hagyaték 1870-ben kerek huszonegymillió font sterlingre, vagyis ötszázhuszonötmillió frankra értékeltetett. Az agrai törvényszék által hozott, a delhi kúria által jóváhagyott, a Titkos Tanács által jogerőre emelt ítélet végrehajtása során az ingó- és ingatlanjavak eladattak, az értékek realizáltattak, és a teljes vagyonállag az Angol Banknál letétbe helyeztetett. E pillanatban ötszázhuszonhétmillió frankot tesz ki, mely összeget ön egyszerű nyugtatvány ellenében azonnal felvehet, mihelyt hiteles leszármazási okmányait a Kancellári Bíróságon bemutatta, s amely összegre tetszés szerinti előleg felvételét a Trollop, Smith és Társa magánbank útján önnek ezennel fölajánlom.
Doktor Sarrasin kővé meredt a meglepetéstől. Egy ideig meg sem tudott szólalni.
Azután erőt vett rajta a veleszületett kritikai érzék, és képtelen lévén ezt az ezeregyéjszakai mesét tapasztalati tényként elfogadni, fölkiáltott:
– De uram, most már igazán szeretném tudni, miféle bizonyítékokat tud nekem felmutatni arra nézve, hogy ez a történet igaz, és mily úton-módon talált rám!
– A bizonyítékok itt vannak - szólt Mr. Sharp, lakktáskájára ütve. - Hogy miképpen találtam meg önt? Nagyon egyszerűen. Öt év óta keresem. A hozzátartozók, vagy ahogy angol jogászi nyelven mondjuk, a „next of kin” fölkutatása a brit birodalomban évente nyilvántartásba vett számos magvaszakadt4 hagyaték részére, cégünk különleges ügykörébe tartozik. Ami pontosan a Gokool bégum örökségét illeti, azzal teljes öt esztendeje tevékenyen foglalkozunk. Mindenfelé kiterjesztettük a nyomozást, sorra vettünk száz meg száz Sarrasin családot, anélkül hogy megtaláltuk volna azt, amelyik Isidore atyától ered. Szentül meg voltam győződve, hogy nem él más Sarrasin Franciaországban, amikor tegnap elolvastam a Daily News tudósítását az Egészségügyi Kongresszusról, és abban nagy meglepetésemre megláttam egy ilyen nevű orvos nevét, akiről eddig nem tudtam. Rögtön átfutottam saját jegyzeteimet és tömérdek kéziratos cédulát, amit ennek az örökségnek tárgyában összegyűjtöttünk. Megdöbbenve konstatáltam, hogy Douai város elkerülte figyelmünket. Most már majdnem bizonyos lévén abban, hogy nyomon vagyok, vonatra ültem, Brightonba utaztam. Megláttam önt a kongresszusról távozóban, és sejtelmem meggyőződéssé szilárdult. Ön élő képmása dédnagybátyjának, Langévolnak, ahogyan őt a birtokunkban levő, Saranoni indiai festő képéről készült fotográfia ábrázolja.
Mr. Sharp kivett a noteszéből egy fényképet, és átadta Sarrasin doktornak.
Magas termetű, dús szakállú férfit ábrázolt, kócsagtollas turbánban, zöld, sujtásos brokátköntösben, a történelmi arcképek jellegzetes tartásában, ahogy egy hadvezér a támadásra szóló parancsot írja, miközben szeme a kép nézőjét figyeli.
A háttérben elmosódva látszott a csatatér lőporfüstje és egy lovasroham.
– Ezekből az okmányokból többet megtud, mint amit én mondhatnék. Itt hagyom az egészet, és két óra múlva, ha megengedi, visszajövök, hogy átvegyem rendelkezéseit.
Azzal Mr. Sharp kivett a lakktáskájából nyolckötetnyi, részben nyomtatott, részben kéziratos okmányt, letette az asztalra, és hátrálva ment ki a szobából, halkan mormolva:
– Sir Bryah Jowahir Mothooranath, mély tisztelettel köszöntöm önt.
Félig hivőn, félig hitetlenkedve, az orvos kezébe vette az aktacsomót, és lapozgatni kezdett bennük.
Futólagos áttekintés elegendő volt, hogy eloszlassa minden kétségét afelől, hogy a történet szóról szóra igaz. Hogy is tétovázhatott volna például egy nyomtatott okmány láttára, amelynek ez volt a címe:
JELENTÉS A BENGÁLIA TARTOMÁNYBELI
RAGGINAHRÁBAN ELHALÁLOZOTT
GOKOOL BÉGUM
GAZDÁTLAN ÖRÖKSÉGÉRŐL,
A KIRÁLYNÉ ŐFELSÉGE TITKOS TANÁCSÁNAK
NAGYMÉLTÓSÁGÚ LORDJAI ELÉ TERJESZTVE
1870. JANUÁR 5-ÉN
Tényállás. - Tisztázandó a tulajdonjogi kérdés bizonyos számú mehal és negyvenháromezer beegel művelhető földterületre, a hozzá tartozó különféle épületekkel, palotákkal, gazdasági létesítményekkel, falvakkal, ingóságokkal, kincsekkel, fegyverekkel stb. stb. egyetemben a ragginahrai Gokool bégum örökségéből eredő vagyonra vonatkozólag. Az agrai polgári törvényszékhez, majd a delhi felsőbírósághoz benyújtott iratokból kiderül, hogy a Gokool bégum, Luckmissur rádzsa özvegye és jelentékeny vagyonának örököse, házasságra lépett Jean-Jacques Langévol francia származású idegennel. Ez az idegen, miután 1815-ig a francia hadseregben szolgált, ahol altiszti (ezreddobosi) rangot ért el a 36-os gyalogezredben, a loire-i hadtest állományában történt leszerelése után mint egy kereskedelmi hajó rakományfelügyelője Nantes-ban tengerre szállt. Megérkezve Calcuttába, az ország belsejébe ment, és nemsokára kiképzőtiszti beosztást kapott egy kis bennszülött hadseregben, amelynek fenntartására Luckmissur rádzsa jogosítványt nyert. Kapitányból hamarosan ezredessé lépett elő, és nem sokkal a rádzsa halála után feleségül vette annak özvegyét. Különféle gyarmatpolitikai meggondolások, valamint azok a fontos szolgálatok, amelyeket egy veszélyes pillanatban az Agrában lakó európaiaknak Jean-Jacques Langévol - aki időközben fölvette az angol állampolgárságot - tett, arra késztették Bengália tartományi főkormányzóját, hogy a bégum számára kijárja a baroneti címet. Bryah Jowahir Mothooranath földbirtoka akkor hitbizományi rangra emelkedett. A bégum 1839-ben meghalt, vagyona haszonélvezetét Langévolra hagyományozta, aki két évvel utóbb követte őt a sírba. Házasságukból egyetlen fiú maradt, aki születésétől kezdve gyengeelméjű volt, úgyhogy azonnal gyámság alá kellett helyezni. Vagyonát hűségesen kezelték 1869-ben bekövetkezett haláláig. A hatalmas vagyon örökös nélkül maradt. Miután az agrai törvényszék és a delhi felsőbíróság elrendelte a vagyon elárverezését, az állam nevében ténykedő helyi kormányzat megkeresése értelmében van szerencsénk kérelmezni a Titkos Tanács lordjaitól a fenti döntések jogerőre emelését stb. stb.
Következtek az aláírások.
Az agrai és delhi ítéletek hitelesített másolatai, adásvételi szerződések, az Angol Banknak a tőkeletétre vonatkozóan adott rendelkezések, a Sarrasin-örökösök fölkutatására Franciaország-szerte végzett nyomozás története és más hasonló természetű okmányok tekintélyes halmaza hamarosan végleg eloszlatta Sarrasin doktor legutolsó kételyét is.
Annak rendje-módja szerint bizonyítva, ő volt a „next of kin”, a bégum törvényes jogutódja. Közte és a bank pincéiben letétként őrzött ötszázhuszonhétmillió közt nem volt más válaszfal, mint a hiteles születési és halálozási okmányok bemutatása alapján hozandó formális bírósági döntés.
Ekkora, égből pottyant vagyon alkalmas volt arra, hogy a leghiggadtabb elmét is elkápráztassa, és a kitűnő orvos sem maradhatott egészen mentes az izgalomtól, amelyet ez a váratlan bizonyosság támasztott benne.
Izgalma azonban nem tartott sokáig, és mindössze abban nyilvánult meg, hogy pár percig gyors léptekkel föl-alá járkált a szobában.
Aztán visszanyerte önuralmát; ezért a múló lázért, mint valami gyöngeségért, gondolatban megrótta magát, majd a karosszékbe telepedve egy ideig mély gondolatokba merült.
Egyszerre csak megint föl-alá kezdte róni a szobát. De most tiszta fény csillant meg a szemében, és csak hirtelen támadt nagylelkű, nemes gondolatára figyelt.
Megragadta, simogatta, dédelgette, végül teljesen hatalmába kerítette ez a gondolat.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.
Mr. Sharp visszajött.
– Bocsássa meg a kétségeimet - mondta neki szívélyesen az orvos. - Meg vagyok győzve, és ezerszeresen lekötelezve érzem magam értem való fáradozásaiért.
– Szóra sem érdemes... csak a kötelességem teljesítettem - válaszolta Mr. Sharp. - Remélhetem, hogy Sir Bryah megmarad ügyfelemnek?
– Magától értetődik. Minden ügyemet az ön kezébe teszem le... Csupán egy kérésem lenne: legyen szíves, mellőzze ezt a képtelen címet!
– Képtelen cím! Amely huszonegymillió font sterlinget ér! - csóválta a fejét Mr. Sharp. - De sokkal udvariasabb volt, semhogy ellenkezett volna. - Ahogy parancsolja, uram - válaszolta. - Most visszautazom Londonba, és várom a rendelkezéseit.
– Megtarthatom ezeket az okmányokat? - kérdezte az orvos.
– Hogyne, vannak róluk másolataink.
Doktor Sarrasin egyedül maradva, az íróasztalhoz ült, levélpapírt vett elő, és írta, amint következik:
Brighton, 1871. október 28.
Édes fiam, hatalmas, óriási, őrületes vagyon birtokába jutottunk! Ne gondold, hogy meghibbant az elmém, és olvasd el a levelemhez mellékelt két-három ügyiratot. Tisztán meglátod belőlük, hogy angol, vagy inkább indiai baroneti címet örököltem, és félmilliárd frankot meghaladó tőkét, amely jelenleg az Angol Banknál van letétben. Nem kétlem, kedves Octave-om, miféle érzelmekkel fogadod ezt a hírt. Miként én, Te is meg fogod érteni, hogy ekkora vagyon új kötelességeket ró ránk, és hogy veszélyeztetheti józan életfelfogásunkat. Alig egy órája tudtam meg a dolgot, és ez a súlyos felelősség máris félig elfojtja bennem az örömet, amit rád gondolva, a megbizonyosodás után kezdetben éreztem. Mit lehet tudni, ez a változás végzetessé válhat a sorsunkra... Szerény munkásai a tudománynak, boldogok voltunk csendes elvonultságunkban. Boldogok leszünk-e ezután is? Talán nem, ha csak... De nem merek neked beszélni arról az eszméről, amely lelkemben megfogamzott... Hacsak, mondom, maga ez a vagyon nem válik kezünkben új és hatalmas tudományos eszközzé, a civilizáció csodálatos fegyverévé!... Erről még majd beszélgetünk. Írd meg hamar, milyen hatást tett rád a nagy újság. Rád bízom, hogy tudasd édesanyáddal. Bizonyos vagyok benne, hogy ő, mint értelmes asszony, higgadtan és nyugodtan fogadja majd a hírt. A húgod még túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmi miatt elveszítse a fejét. Egyébként már érett a fejecskéje, és biztosra veszem, ha végig kell gondolnia minden esetleges következményét annak, amit most neked hírül adok, anyagi helyzetünknek ez a hirtelen megváltozása mindnyájunk közül őt fogja a legkevésbé megzavarni. Baráti kézszorításomat Marcelnak. Jövőt illető terveim kapcsán nem feledkezem meg róla.
Szerető atyád
Fr. Sarrasin
D. M. P.
Miután a levelet a legfontosabb iratokkal együtt borítékba zárta, ráírta a címzést: Sarrasin Octave úrnak, a Műszaki Főiskola hallgatójának, Párizs, rue du Roi-de-Sicile 32. Azzal fogta a kalapját, magára öltötte köpenyét, és indult a kongresszusra. Negyedóra múlva a kitűnő doktor már nem is gondolt a millióira.