Az argonnei erdő hatvan kilométernyi hosszúságu és 2-15 kilométernyi szélességű területet foglal el éjszakon Sedantól kezdve Passavant faluig, a mely a déli csúcsán fekszik. Hasonlít egy előre tolt erődhöz, a mely csaknem áthatolhatlan sűrűségeivel keleti határunkat fedezi. Erdők és vizek rendkívüli számmal váltakoznak benne; hegyek, völgyek, rohamos hegyi patakok és tavak közepette, a melyeken egy hadoszlop alig vergődhetnék keresztül.

Az erdő két folyam közt terül el. Az Aisne egész bal oldalát szegélyezi, a legelső cserjésektől az éjszak felé Semuy faluig. Az Aire is mellette folyik el a Fleurytől a fő délfiléig. Itt a folyó hirtelen oldalt kanyarodik és visszatér az Aisne felé, a melylyel Senuc közelében egyesül.

Az Aire oldalán a következő nevezetesebb városok léteznek: Clermont, Varennes, ahol a menekvő XVI. Lajost elfogták, Buzancy; Le-Chêne-Populeux; az Aisne oldalán pedig Sainte-Ménéhould, Ville-sur-Tourbe, Monthois, Vouziers.

Alakjára nézve semmivel se hasonlíthatnám össze helyesebben ezt az erdőt, mint egy nagy rovarral, a mely a szárnyait összehúzta és mozdulatlanul szendereg két folyó közt. Az alsó rész képezi a hasát. Derekát és fejét a felső rész ábrázolja, a Grand-Pré szoros felett, a melyen, mint fentebb említettem, az Aire folyik keresztül.

Noha csaknem az Argonne egész területét patakok és sűrűségek lepik el, mégis át lehet menni keskeny, de járható szorosain, még hadoszlopokkal is.

E szorosokat itt meg kell jelölnöm, az elbeszélendő események könnyebb megérthetése végett.

Öt szoros vágja át az Argonnet. Dél felé az Islette, a mely Clermonttól Saint-Ménéhould felé nyulik el, eléggé egyenes irányban; és a Chalade, a mely Vienne-le-Chateaunál jut az Aisne mellé.

Az erdő felső végén nem kevesebb mint három átjáró van. Ezek közül a legfontosabb a Grand-Pré szoros. Az Aire egész hosszában átvágja Saint-Juvintől fogva; elfolyik Termes és Senuc közt és másfél mértföldnyire Monthoistól az Aisnebe szakad. A Grand-Pré défilén felül, körülbelől nyolcz kilométernyi távolságban a Croix-aux-Bois szoros, - jól megjegyezzétek e nevet, - áthasítja az argonnei erdőt Boult-aux-Bois-tól Longwéig és csak szénégető-ösvénynek nevezhető. Ismét mintegy nyolcz kilométernyire éjszak felé a Chêne-Populeux szoros, a melyen a Rethelből Sedanba vezető út vonul át, kétszeri kanyarodás után, Vouziers átellenében az Aisne mellé ér.

A szövetséges seregek csak ezen az erdőn keresztül nyomulhattak Chalons-sur-Marne felé. Innét aztán Párisig nyitva állna előttük az út.

A feladat tehát az volt: megakadályozni a braunschweigi herczeget és Clairfayt tábornokot az argonnei erdőn való áthatolásban és elzárni előttük az öt szorost, a melyeken keresztül hadoszlopaik előnyomulhatnának.

Dumouriez, ügyes katona létére, belátta ezt a legelső pillanatban. Úgy látszik, hogy nagyon egyszerű dolog volt. De mégis gondolni kellett rá és a szövetségeseknek még csak eszükbe se jutott, hogy e szorosokat megszállják.

E tervnek még az az előnyös oldala is volt, hogy nem kellett visszavonulni a Marneig, a mely Páris előtt legutolsó védelmi vonalunkat képezte. A szövetségesek kénytelenek lesznek a Champagne e részén maradni, a hol minden segélyforrást nélkülöztek és nem terjeszkedhettek szét az argonnei erdőn elterülő termékeny síkságon, hogy ott teleljenek, ha ugyan a kedvük tartaná.

Ezt a tervet tanulmányozták tehát összes részleteiben. És - a mi a végrehajtás kezdete volt - Dillon, augusztus 30-án, nyolczezer ember élén egy merész hadi mozdulatot tett, a mely által, mint már említettem, az osztrákokat átkergette a Meuse tulsó partjára. Ez a hadoszlop aztán megszállta a legdélibb Islette szorost is.

E hadmozdulat valóban merész volt. A helyett, hogy az Aisne oldalán az erdő sűrűségeinek oltalma alatt hajtatott volna végre, a Meuse felől vétetett foganatba, úgy hogy az ellenség a mieinket oldalt támadhatta volna meg. De Dumouriez így akarta, hogy valódi terveit annál jobban elpalástolhassa a szövetségesek előtt.

Tervének sikerülnie kellett.

Dillon szeptember 4-én érkezett az Islette szorosba. Dumouriez, a ki tizenötezer emberével utána indult el, valamivel előbb szállta meg a Grand-Pré szorost s ezáltal elzárta az argonnei erdő legfontosabb átjáróját.

Szeptember 7-én Dubourg tábornok behatolt a Chêne-Populeux szorosba, az erdő éjszaki részét megvédelmezendő minden ellenséges betörés elől.

Mindenütt azonnal siettek sánczokat vetni, az ösvényeket palánkokkal eltorlaszolni és ágyúütegeket felállítani a szorosok teljes elzárására. A Grand-Pré défilé valóságos táborrá lett s a csapatok félkörben helyezkedtek el az Aire által is védelmezett magaslatokon.

E pillanatban az Argonne öt kapuja közül négy el volt zárva úgy, mint egy várkapu, a melynek a hidját felhuzták.

Mindazonáltal egy ötödik szoros még nyitva maradt. Ez annyira járhatlannak látszott, hogy Dumouriez nem sietett megszállni. És hozzáteszem, hogy balszerencsénk éppen e szoros felé vezetett bennünket.

Csakugyan a Chêne-Populeux és a Grand-Pré közt létező Croix-aux-Bois szoros, a mely mindegyiktől csaknem egyenlő távolságban vágja át az erdőt, ez a szoros volt az, a melyen az ellenséges hadoszlopok átvonultak.

És most visszatérek a magunk dolgára.

Szeptember 13-án estefelé értünk az Argonne oldallejtőjére, miután gondosan elkerültük volna Briqueney és Boult-aux-Bois falukat, a melyeket kétségkívül az osztrákok tartottak megszállva.

Ismervén az Argonne szorosait, a melyeket több ízben bejártam, midőn a keleti határokon feküdtem helyőrségen, éppen a Croix-aux-Bois szorost választottam, a mely legnagyobb biztonságot látszott nyujtani. Sőt tulságos óvatosságból nem is a défilén akartam végigmenni, hanem egy keskeny ösvényen, a mely kissé oldalt, Briqueneyből Longwébe vezet. Ezen az úton átmehettünk az erdő legsűrűbb részének egyikén, a tölgyek, bükkök, nyirfák, füzek és gesztenyefák oltalma alatt, a melyek a téli fagyoktól kevésbbé megtört lejtőkön buján tenyésznek. Ily módon biztosak lehettünk a felől, hogy nem találkozunk elmaradozottakkal és martalóczokkal és végre eljuthatunk az Aisne bal partjára, Vouziers környékén, a hol többé nem kell tartanunk semmitől.

Szeptember 13-ika és 14-ike közt az éjszakát szokás szerint a fák alatt töltöttük.

Minden pillanatban előbukkanhatott egy porosz gránátos csákója. Siettem is minél hamarább eljutni az erdő mélyébe és szabadabban kezdtem lélegzeni, mikor másnap felfelé kezdtünk menni az ösvényen, a mely Longwé felé vezet, jobbra hagyván a Croix-aux-Bois helységet.

Ez a nap rendkívül kínos volt. A meredek talaj tele gödrökkel, vízmosásokkal és kidőlt fatörzsekkel, nagyon nehézzé tette a gyalogolást.

Az út annál rosszabb és járhatlanabb volt, minél kevesebb ember használta. Lauranay úr elég jól tartott velünk lépést, noha ez csakugyan keserves fáradság volt ily öreg emberre nézve. Lauranay kisasszony és a néném, abban a tudatban, hogy utunk a végéhez közeleg, erősen feltették magukban, hogy egy pillanatra se fognak csüggedni. De Kellerné asszonyság teljesen kimerült. Támogatni kellett őt, különben minden lépésnél lerogyott volna. És mégse panaszkodott soha. Ha a test el is gyöngült, a lélek erős maradt. Kételkedtem rajta, hogy eljuthat velünk az utazás czéljához.

Este szokás szerint letelepedtünk. Élelmiszerünk még maradt annyi, a mennyi elég volt, mert az éhség rendszerint háttérbe lépett a pihenési és alvási vágy elől.

Egyedül maradván János úrral, az anyja állapotáról beszélgettünk, a mely kezdett nagyon nyugtalanítóvá válni.

– Addig fog menni, a míg bírja, - mondám, - és ha nem sikerül néhány napi pihenést engednünk neki...

– Látom mindezt, Natalis! - viszonzá János úr. - Minden lépésnél, a melyet a szegény anyám tesz, úgy érzem, mintha a szívemet taposná. Mit tegyünk?

– Be kell térnünk a legközelebbi faluba, János úr. Mi ketten elviszszük őt odáig. Az osztrákok és a poroszok sohase fognak elkalandozni az Argonne e részébe és ott valamely házban bevárhatjuk, míg a vidék kissé lecsöndesül.

– Úgy van, Natalis, ez a legczélszerűbb. De nem juthatunk el Longwéig?

– Ez a falu még nagyon messze van, János úr. Kellerné asszonyság nem képes elmenni odáig.

– De hát hová menjünk?

– Azt tanácsolnám, hogy térjünk le jobbra az erdőn keresztül és menjünk Croix-aux-Bois faluba.

– Milyen messze van az innét?

– Legfeljebb három-négy kilométernyire.

– Jól van, - viszonzá János úr, - holnap, hajnalkor elindulunk Croix-aux-Bois felé.

Őszintén megvallom, nem gondoltam, hogy ennél okosabbat tehetnénk, mert meg voltam róla győződve, hogy az ellenség nem mer behatolni az argonnei erdő éjszaki részébe.

Azonban ez éjjel nagyon sok puskaropogást, sőt koronkint tompa ágyúdörgést is hallottunk. De minthogy a lövések még messziről és mögöttünk dörögtek, valószínűnek tartottam, hogy Clairfayt vagy a braunschweigi herczeg keresztül akar törni a Grand-Pré szoroson, az egyedülin, a mely elég széles volt arra, hogy a hadoszlopok átkelhessenek rajta. Se János úr, sem én nem birtunk egy óráig se pihenni. Folyvást résen kellett lennünk, noha a legsűrűbb erdőben voltunk elrejtőzve, a briqueneyi ösvénytől oldalt.

Hajnalban ismét elindultunk. Levágtam nehány ágat, a melyeket kissé összetákoltunk saraglya gyanánt. Ha nehány nyaláb száraz füvet helyezünk rá, Kellerné asszonyság kinyujtózhatik rajta és így talán sikerülni fog őt kissé megkimélni az út kellemetlenségeitől.

De Kellerné asszonyság belátta, hogy ezzel a mi fáradalmainkat növelné.

– Nem, nem, fiam, - mondá. - Még van erőm gyalogolni.

– Nem gyalogolhatsz tovább anyám! - viszonzá János úr.

– Valóban nem, Kellerné asszonyság, - mondám én is. - A mi tervünk az, hogy elérjük a legközelebbi falut és igen fontos, hogy ez mielőbb megtörténjék. Ott be fogjuk várni, míg ön ismét erőre kap. Hiszen utóvégre is Francziaországban vagyunk és nem lesz ajtó, a mely ki ne nyiljék előttünk.

Kellerné asszonyság nem adta meg magát. Felkelt és nehány lépést próbált tenni, de lerogyott volna, ha a fia és a néném fel nem fogják.

– Kellerné asszonyság, - mondám ekkor, - mi valamennyien a menekülést óhajtjuk. A mult éjjel nagy lövöldözés volt az argonnei erdő szélén. Az ellenség nincs messze. Remélem, hogy ezen az oldalon nem fog tenni semmiféle kisérletet. Croix-aux-Boisban nem lesz okunk meglepetéstől tartani, de még ma oda kell érkeznünk.

Mártha kisasszony és a néném egyesítették könyörgéseiket a mieinkkel. Lauranay úr is közbelépett. Kellerné asszonyság végre tágított.

A legközelebbi pillanatban már a saraglyán feküdt, a melyet János úr az egyik végénél fogott meg, én pedig a másiknál. Útnak indultunk és éjszaki irányban rézsut átmentünk a briqueneyi ösvényen.

Nem részletezem e kínos útat a sűrűségeken keresztül, az átjárók keserves keresését, gyakori megállapodásainkat. Elég az hozzá, hogy szeptember 15-én déltájban eljutottunk Croix-aux-Boisba, miután öt kilométernyi utat tettünk, a mely öt órát vett igénybe.

Nagy meglepetésemre és nagy boszankodásomra a falu el volt hagyatva. Az összes lakosok elmenekültek, részint Vouziers, részint a Chêne-Populeux felé. Vajjon mi történhetett?

Az utczákon tévelyegtünk. Valamennyi ajtó és ablak be volt zárva. Vajjon nem találjuk-e fel a segélyt, a melyre számoltam?

– Amott füst látszik! - mondá a néném és a falu vége felé mutatott.

Elszaladtam ama kis ház felé, a melynek a kéménye füstölt.

Egy férfi jött elém. Jó arcza volt, egyike azon arczoknak, a melyek a legelső látásra rokonszenvet ébresztenek. Csakis derék ember lehetett.

– Mit kiván ön? - kérdé.

– Szíves fogadtatást magam és a társaim számára.

– Kicsodák önök?

– Francziák vagyunk, a kiket Németországból kiutasítottak és a kik nem tudják, hova meneküljenek.

– Jöjjenek be.

E parasztembert Stenger Jánosnak hivták. Anyósával és a nejével lakott e házban. Csak azért nem hagyta el Croix-aux-Boist, mert az anyósa béna létére, már évek óta nem birt felkelni a karos-székéből.

Stenger János azután elmondta, miért volt a falu elhagyatva. A francziák megszállták az Argonne összes átjáróit, csupán a Croix-aux-Bois szoros maradt nyitva. Ennélfogva azt várták, hogy a szövetségesek ezt fogják hatalmukba keríteni, a mi nagy szerencsétlenségek okozója lehetett volna. A mint láthatjátok, balszerencsénk odavezetett bennünket, a hova nem kellett volna mennünk. Kellerné asszonyság állapota nem engedte, hogy elhagyjuk Croix-aux-Boist és ismét behatoljunk az Argonne sűrűségeibe. Még szerencséről beszélhettünk, hogy oly becsületes francziákhoz kerültünk, mint Stengerék voltak.

Ezek az emberek bizonyos jólétnek örvendtek. Boldogoknak látszottak, hogy szorongatott földijeiknek szolgálhattak.

Nem kell említenem, hogy nem szóltunk nekik Keller János nemzetiségéről, mert ez által csak bonyolultabbá tettük volna a helyzetet.

Szeptember 15-ike minden riadalom nélkül mult el. Szeptember 16-ika sem igazolta az aggodalmakat, a melyeket Stenger János keltett bennünk. Sőt éjjel se hallottunk lövéseket. Talán a szövetségesek nem tudták, hogy a Croix-aux-Bois szoros nyitva volt. Miután keskenysége nagy akadályául szolgált a csapatok és a társzekerek átkelésének, valószinűbbnek látszott, hogy a Grand-Pré vagy az Islette szorosban fogják az előnyomulást erőszakolni. Reményünk tehát visszatért. Ezenkivül a pihenés és az ápolás máris észrevehető javulást idézett elő Kellerné asszonyság állapotában. Derék, bátor asszony! Testi ereje hiányzott, nem pedig lelki erélye.

Kutya sors! Szeptember 16-án délután már gyanús arczok kezdtek mutatkozni a faluban, mint mikor a görény vagy a róka a baromfi-ól körül ólálkodik. Kétségkivül voltak köztük martalóczok is. De a legelső pillantásra lehetett látni, hogy a német fajhoz tartoztak és hogy a legnagyobb rész kémekből állt.

Nagy ijedelmünkre, János úrnak el kellett rejtőznie, nehogy ráismerjenek. Miután ez feltünhetett volna a Stenger család előtt, elhatároztam, hogy mindent elmondok nekik, mikor öt óra tájban a házigazda berohant e szókkal:

– Az osztrákok!... az osztrákok!

Csakugyan, nehány ezer fehér egyenruhás és kétfejű sassal diszített hegyes süvegű császári katona nyomult be Boultnál a Croix-aux-Bois szorosba. Kémeik kétségkivül kinyomozták, hogy a szoros nyitva van. Ki tudja, vajjon nem fog-e az egész invázió erre behatolhatni?

Stenger János kiáltására János úr megjelent abban a szobában, a hol az anyja feküdt.

Még most is látom őt! A tűzhely előtt állt. Várt!... Vajjon mit várt?... Azt-e, hogy minden menekülési utat elzárjanak? De ha az osztrákok kézébe jutna, a poroszok azonnal követelnék a kiadatását és ez esetben veszve lenne!

Kellerné asszonyság felült az ágyán.

– János, - mondá, - menekülj, menekülj azonnal!

– Nélküled, anyám?...

– Akarom!

– Meneküljön, János, - mondá Mártha kisasszony. - Az ön anyja az enyim is... Mi nem fogjuk őt elhagyni.

– Mártha!...

– Én is úgy akarom.

E két akarat előtt meg kellett hajolni. A zaj nőttön-nőtt. A hadoszlopok legelső szakaszai már a faluba értek. Az osztrákok nem sokára meg fogják szállni Stenger házát is.

János úr megölelte az anyját, megcsókolta Mártha kisasszony homlokát és eltünt.

Ekkor hallottam, a mint Kellerné asszonyság e szókat suttogta:

– A fiam!... A fiam!... egyedül ebben az országban, a melyet nem ismer!... Natalis...

– Natalis! - ismételte Mártha kisasszony, az ajtóra mutatván.

Megértettem, hogy mit vár tőlem e két szegény nő.

– Isten önökkel! - kiáltám.

A legközelebbi perczben már a falun kivül voltam.