Másnap reggel kilenckor, a karaván egy töredéke vonatra szállt, hogy tizennégy napi távollét után Oránba visszatérjen.

Ez a rész állott: Dardentor urból, Elissane asszony és Louise kisasszonyból, a Désirandelle házaspárból és ennek fiából, továbbá Jean Taconnat és Marcel Lornansból, nem is emlitve Patrice-t, aki csak mindenáron Perpignanban a Loge-téri házban szerette volna a régi nyugalmas életmódot folytatni.

Moktani orvosi kezelés alatt Lidi-bel-Abbés-ba maradt továbbra is. Ugy őt, mint a két benszülött szolgát, Dardentor fejedelmi bőkezüséggel megajándékozta.

Oriental Eustache a montelimari gasztronómiai társaság elnöke nem az az ember volt, aki egy várost, amelyet tréfásan „Biscuit ville”-nak neveztek el, hamarosan elhagyjon, anélkül, hogy nyalánkságaival megismerkedjék. A jelentékeny helység tizenhétezer lakost számlál. Ezek közül négyezer francia, ezerötszáz zsidó, a többi benszülött.

Ez a kerületi székhely valamikor a Beni-Amor törzsé volt, s azután a határon át Marokkóba menekültek. Az uj várost a Mekkerca partján 1843-ban épitették. A Tessalla lejtőjén négyszázhetvenkét méternyi tengerszin feletti magasságban, majdnem teljesen fák közé bujik.

A város minden szépsége dacára sem lehetett volna Dardentor urat ott marasztani. Mindenáron Oránban szeretett volna már lenni.

Azon egyáltalában nincs mit csodálkoznunk, hogy ajánlatát t. i. Elissane Louise örökbefogadását a derék asszony elfogadta, anélkül, hogy Dardentor urhoz feleségül ment volna. Olyan adoptáló apát, akinek két milliónyi vagyona van, s ezenkivül eltökélt szándéka az agglegénység, sehol a föld kerekségén vissza nem utasitanak. A forma és illendőség kedvéért Elissane asszony eleinte ugyan némileg ellenkezett, de nem komolyan. Louise hiába mondogatta:

– Fontolja meg jól Dardentor ur!

– Megfontoltam, felelte.

– Nem hozhat ilyen áldozatot...

– De igen, mert akarom kis leányom!

– Utóbb meg is bánhatja....

– Soha, édes kis lelkem!

Végül is, Elissane, mint praktikus asszony, érett megfontolás után - ami nem volt nehéz dolog - beleegyezett Dardentor ur kivánságába.

Désirandelle-ék is rendkivül örültek. Micsoda hozományhoz jut a leendő férj!

... Mily hatalmas vagyona lesz egykor! Mily gazdag örökösnő! S mindez Agathoklesé lesz, mert egy szemernyit sem kételkedtek abban, hogy ezek után barátjuk és földijük Dardentor Clovis atyai tekintélyét az ő érdekükben fogja érvényesiteni. Bizonyára ez volt titkolt gondolata, amikor Louiset örökbe fogadta... fiuk tehát a gazdag perpignani veje lesz.

Igy tehát mindannyinak volt oka, hogy visszasiessen Oránba.

Jean Taconnatról és Marcel Lornansról is kell még egyet-mást felemlitenünk.

Az előbbi, akit az események ugy érintettek mint derült égből a villámcsapás, igy szólt ama reggelen:

– Éljen Dardentor ur! Isten éltesse! Ámbár tervünk nem sikerült, nem minket fogadott fiaivá, választása felett mégis csak szivből örvendek. És te Marcel?

A fiatalember hallgatott.

Végül mégis csak megszólalt.

– Mond csak jogilag is érvényes ez a dolog?

– Micsoda?

– Nos hát az oroszlánokkal való viaskodás?

– A küzdelem, küzdelem marad, akár állatok, akár emberek ellen folytatjuk, az pedig kétségbevonhatatlan, hogy Dardentor urat, Elissane kisasszony mentette meg.

– No barátom, mégis csak szerencsénk van, hogy Dardentor megmentésében nem voltunk Louise részesei.

– Miért szerencse?

– Mert az esetben, mindhármunkat örökbe akart volna fogadni, Louise tehát testvérünk lett volna s te nem...

– Persze, válaszolt Lornans Marcel ingerülten, a törvény tiltja a testvérek közötti... Különben már nem is gondolok reá...

– Szegény barátom!... szegény feje!... Te szereted őt, ugy-e?

– Óh igen, teljes szivemből!

– Mily szerencsétlenség, hogy nem te mentetted meg a kétszeres milliomost!

– Az esetben téged választott volna fiának s ekkor te...

Bizony ez a szerencsétlenség ugyancsak lehangolta az ifjakat, amikor a vonat a Tessala hatalmas hegytömegét megkerülve, Oránnak fordult.

Dardentor ur tehát nem is látta Lido-et-Abbés-t sem vizi, sem szélmalmait, gipsz és téglaégetőit, timáriparait, nem nézte meg sem polgári, sem katonai negyedét, nem járt egymást derékszögben metsző, platánokkal szegélyezett utain, nem ivott pompás kutjainak kitünő vizéből, nem ment át várkapuin s nem látogatta meg a Daya-kapu előtti gyönyörü faiskolát.

Röviden, miután a mozdony egyideig a Sig medrében haladva Trembles és Saint-Lucien állomásokat érintve, Sainte-Barbe du Tlélat-nál az Algier-oráni vonalat elérte, körülbelül hetvennyolc kilométernyi ut után elérte a tartományi székhely kikötőjét.

A körutazás szerencsésen véget ért. Igaz ugyan, hogy előfordult néhány programmon kivüli esemény is, ezeknek azonban csak az emlékei maradtak fenn.

Mialatt a két párisi Dardentor urral a Place de la Republique-en lévő szállójuk felé tartottak, tizennégynapi távollét után Elissane asszony leányával és Désirandelleékkal a régi vár-utcai házukat keresték ismét fel.

Dardentor nem szokta terveit halogatni, amig szándékai megzápulnak - ezt a kifejezést használjuk, akár hallja Patrice, akár nem, az adoptálás különben eléggé bonyodalmas kérdésének megoldásához rögtön hozzá fogott. Ő ugyan még nem volt ötven éves, Elissane Louise azonban a polgári törvények 345-ik szakaszában jelzett feltételeknek derekasan megfelelt s az ő életét megmentette. A legfontosabb feltételeknek megfeleltek.

A perpignani mindennapos vendége volt Elissane asszony házának, kapta magát tehát és egészen átköltözött hozzá.

Közben azonban feltünővé volt a különben igen beszédes és közlékeny természetü Dardentor urnak zárkózottsága. Désirandelleékat ez módfelett nyugtalanitotta, habár barátjuk szivességéről és jóindulatáról megvoltak győződve. Szüleinek unszolására a bárgyu Agathokles is többet sürgött-forgott a gazdag örökösnő körül, akinek egykor több lesz a százezer frankja, mint ahány esztendős.

Ennek következtében Marcel Lornanst és Jean Taconnat-ot megmentőjük meglehetősen elhanyagolta. Mióta a szállóból elköltözött, csak igen ritkán, legfeljebb véletlen találkozásokkor látták. Akkor is mindig sürgős dolga volt s rendesen hatalmas iratcsomót cipelt hóna alatt. Irányukban tanusitott egykori lelkesedése ugy látszik nagyon lelohadt. Mintha nem is ő mentette volna meg egyszer mindkettőjüket, majd külön-külön az egyiket a lángokból, a másikat a zugó ár hullámaiból.

– Kedves Marcelem, mondá egy szép nap reggelén Jean Taconnat, végre is dülőre kell jutnunk. Mivel azért jöttünk ide, hogy katonák legyünk, maradjunk tehát eredeti szándékunknál. Mikor jelentkezzünk?

– Holnap, - felelte Marcel Lornans.

Másnap Jean megismételte kérdését és a kapott felelet ujból az volt: holnap.

Marcel Lornanst leginkább az bántotta, hogy soha sem lehetett Louise Elissane közelében. A fiatal leány csak igen ritkán távozott hazulról. A régebbi kedélyes estélyek megszüntek, az Agathokles és Louise között kötendő házasság közbeszéd tárgya volt s Marcel a kétségbeeséssel küzdött.

Egy reggel beállitott Clovis Dardentor:

– No hát - kezdé minden bevezetés nélkül - hogy állunk a katonasággal?

– Holnap, - felelé Marcel Lornans.

– Igen, holnap, minden bizonynyal, holnap megkezdjük, - tette hozzá Jean Taconnat.

– Holnap? - ismétlé amaz, - az ördögbe is, hisz ez lehetetlen! Van még elég időtök a hetes vadászokhoz beállitani. Várjatok csak kissé, nem ég a föld talpatok alatt. Szeretném, ha tervezett ünnepélyemen részt vennétek...

– Désirandelle ur és Elissane kisasszony eljegyzésén? - kérdé Marcel Lornans láthatóan elhalaványodva.

– Dehogy, az örökbefogadás ünnepélyén, amit az esküvő előtt tartok. Számitok reátok. A viszontlátásra!

E szavakkal, nagy sietséggel elrohant.

A mi perpignaninknak az oráni kantonban, - amelynek békebirája intézte az örökbefogadás ügyét - lakást kellett bérelni. Azután a nevezett biró előtt megjelentek az érdekelt felek: Elissane asszony és leánya az egyik, Dardentor Clovis ur a másik oldalon, kezükben keresztlevéllel és egyéb okmánynyal, készen az örökbefogadást szerződésileg megerősiteni. A felek mindkét részről beleegyeztek, erről az irnok jegyzőkönyvet vett fel s mivel a szükséges okiratok beszerzése időbe került, ujabb tizennégy nap telt el.

– Torkig vagyok vele - szidta Dardentor ur ezt az örökös lótás-futást.

Miután akadály nem volt, ugy az elsőfoku biróság, mint az algiri felebbezési törvényszék, az örökbefogadást helyenhagyta, közben azonban egyik hét a másik után mult. A két párisi minden reggel elsétált a kaszárnya előtt, de kapujának küszöbét soha sem lépték át.

– No már elhiszem! - mondta Dardentor - hogy gyermekre legkönnyebben szert tenni mégis csak házasság utján lehet.

Miután az örökbefogadást hivatalosan is elismerték, az erről szóló okmányt kellő számban sokszorositva számos helyen ki kellett függesztetni. Clovis Dardentor, kinek a gyors elintézés érdekében volt, az engedélyt ki is nyomatta s minden egyes példányt a hivatalos pecséttel lebélyegeztetett.

Az engedélyt ezután végre valahára az oráni anyakönyvvezetőnek is elküldötték s most még csak mindkét fél törzslapjára kellett volna bevezetni, amely alakiságnak három hónap lefolyása alatt kell elintéződni, különben az adoptálás érvénytelenné válik.

A jelen esetben nem is haboztak s nem hogy három hónapot, hanem még három napot sem vártak.

– No, most már igazán rendben van! - kiáltá Dardentor ur.

Igaz ugyan, hogy a gyors elintézés háromszáz frankjába került, de háromszor annyit sem sajnált volna, ha azzal az ügyet előbbre viheti.

Röviden a nagy nap fölvirradt s a jelzett ünnepséget a szálló disztermében meg is tartották. Elissane asszony ebédlőjében a meghivott vendégek nem fértek volna el. Megjelentek Jean Taconnat, Marcel Lornans, számos ismerős és jóbarát, sőt az időközben Oránba visszatért Eustache Oriental is illő köszönettel fogadta a perpignani sokat igérő meghivását.

Sokak csodálkozására, de nem kevesek örömére, a Désirandelle család hiányzott a résztvevők közül. Ők még az előző nap estéjén, csalódva és dühöngve eltávoztak s megátkozták Dardentor fogadott leányának még hatodizigleni leszármazottjait is. Hosszu orral ismét az „Argoles” fedélzetre kerültek, ahol Bugarach kapitánynak és Bruno doktornak nem kellett falánkságuktól tartaniok, mert végül még Agathokles is elvesztette rendületlen étvágyát.

Emlitenünk sem kell, hogy a lakoma pompás hangulatban telt el, hogy Marcel Lornans szépségének teljében láthatta viszont Elissane Louiset, Jean Taconnat pedig egy „A kis Gagathokles” cimen elegiát faragott, de gyengéd figyelemből nem merte elszavalni és hogy Eustache Oriental fejebubjáig asztalkendőkbe burkolódzva, bár mindenből irigylendő étvággyal evett és ivott, mégis mérsékletet tartott.

Az ünnepély fénypontja azonban Dardentor pohárköszöntője volt. Mily bölcsen cselekedtek Désirandelleék, midőn még az előző nap elutaztak. Micsoda ábrázatot vágtak volna ebben az ünnepélyes pillanatban!

– Hölgyeim és uraim! Igaz szivből köszönöm szives megjelenésüket ma, midőn leghőbb vágyaim egyike teljesül.

Patrice kinos nyugtalanságot érzett.

– Figyelmeztetem az ünneplőket, hogy ha a lakoma eddig izletesnek tünt, a csemege még zamatosabbnak igérkezik, még pedig egy uj fogás következtében, mely nem szerepel az étlapon....

Patrice kinos nyugtalanságot érzett.

– Ohó! Uj fogás! - kiáltott örvendezve Eustache Oriental, nyelvével nagyokat csettintve.

– Nem szükséges - folytatá Dardentor ur - bájos Louiseánkat bemutatnom, akit derék anyja beleegyezésével leányommá fogadok s ezzel kettőnk leánya lesz...

Általános tetszés, sőt a női szemekben könnyek is csillogtak.

– Kedves édes anyjának jóváhagyásával feltálalom Louiset, mint az istenek asztalára is méltó csemegét...

Oriental ur csalódva huzta vissza nyalánkságra vágyó nyelvét.

– De ki számára tálalom? kérdezik önök, kedves barátaim... egyik asztaltársunknak... itt a derék Marcel Lornansnak, akit ily módon szinte fiammá fogadok...

– Hát én? - tört ki önkénytelenül Jean Taconnat.

– Te fickó, pedig az unokaöcsém lesz! Most pedig huzd reá! Csindatratta ... bum-bum ... pif-paf! ... tüzijáték. Vigadjunk! Szóljon a muzsika!

Patrice asztalkendővel fedte el arcát.

Azt hiszem, nem is kell mondanunk, hogy még a következő héten Marcel Lornans nagy ünnepség keretében Louise Elissaneval egybekelt s hogy ugy az ő neve, mint Jean Taconnat-é az afrikai hetes vadászok törzskönyvében soha sem fordult elő.

(Vége.)