Sebdon egy kerület fővárosa, tizenhatezer lakossal, kik között kevés a francia.

Fekvése gyönyörü, éghajlata nagyon egészséges és földje mód felett termékeny. Azt mondják, ez volt a benszülöttek Tafraóna-ja.

Jean Taconnat persze mindez nem érdekelte, oly kevéssé törődött vele, „mint a lazac a foghuzóval” mondaná Dardentor ur, Patrice legnagyobb szomoruságára.

Bizony Taconnat Jean sem El-Gorban, sem Sebdonban nem tudott megnyugodni. A napnak azt a részét, mikor a karaván a várost szemlélte, ő szobájában töltötte és a világért se mozdult ki onnan.

Marcel Lornans kénytelen volt őt magára hagyni. Senkit se akart látni és senkivel sem akart beszélni. A derék perpignani iránt semmi hálát sem érzett, s még kevésbbé tudta azt látszatra szép szóval kifejezni. Sőt ha életmentőjét torkon ragadhatná, legszivesebben megfojtotta volna. Igy csak Dardentor ur, Marcel Lornans és néhány más turista tartotta be pontosan az utitervet, amenyiben a várost lelkiismeretesen szemügyre vették.

A hölgyek az izgatottságtól fáradtak és kimerültek, az egész napot pihenésre szánták Marcel Lornans nagy bánatjára, aki Louiset csakis a reggelinél és az ebédnél láthatta.

Egészben véve Sebdonnak nem volt semmi különös nevezetessége és egy óra alatt kényelmesen megnézhetnék. De hát Dardentor ur, minden áron a tégla- és mészégetőket és malmokat akarta látni, noha ezt mindenütt megtehette Dardentor és kisérője, megkerülték a várost körülkeritő bástya falakat, mely néhány esztendeig a francia gyarmat egyik előretolt állomása volt. Épen szerdai nap volt, a nagy arabs vásár napja. A mi Dardentorunk legnagyobb gyönyörüségére, teljesen lekötötte idejét és érdeklődését.

Másnap, május 19-ikén a karaván korán indult utnak, hogy a negyven kilométernyi utat Sebdontól Tlemcenig még aznap megtehessék.

A Tafna egyik mellékvizének, Qued-Merdjának partján, hagyta el a karaván a várost, a városból és nagyterjedelmü alfaföldeken, tiszta hegyi patakon, kisebb erdőkön haladt. Egy helyen megreggeliztek, azután Terni falut érintve, a Fekete-hegyeken át, mig végre a Qued-Sakof innenső részén Tlemcenbe értek.

Kényelmes vendégfogadóba szálltak, mert a hosszu ut után a társaság itt harminchat órai pihenőt akart tartani. Utközben Jean Taconnat félrevonult a zajos karavántól, szótlan volt és csak immel-ámmal felelgetett Dardentor urnak apáskodóan szeretetteljes kérdéseire. Csalódásába némi szégyen is vegyült. Lekötelezettje legyen-e annak, akit ő akart mindenképen lekötelezni? Miután már egész este óta mogorva volt, akár egy durcás gyermek, ezen nap reggel ezekkel a szavakkal ugrott ki ágyából:

– Nos, mit szólsz a történtekhez, Marcel?

Ez persze semmit sem szólhatott, mert még javában aludt.

Jean fel-alá szaladgált, karjaival hadonázott, majd keresztbe fonta és mindenféle vádaskodásokat hallatott. Na most már vége a jókedvnek, ezentul tragikusan fogja fel a helyzetet.

Előbbi ismételt kérdésére, Marcel Lornans, ki tulajdonképen csak most ébredt föl, csititani kezdte Jeant, mondván:

– Mindenekelőtt azt ajánlom, Jean, hogy nyugodjál meg! Ha valakit ugy üldöz a balszerencse, az legjobban teszi, ha megadja magát...

– Vagy eldobja magát! - vetette közbe az epés Jean Taconnat. - Ah ismerem ezt a közmondást, de magamévá nem teszem. Mert már ez igazán sok. A három feltétel közt kettő már beteljesedett: a tüz és viz. És ez a lehetetlen Dardentor, hát nem ő ragad ki téged a tüzből és ránt ki engem a vizből, holott nekünk kellett volna őt mindkettőből kimentenünk! Szerepet cseréltünk hát akaratlanul, mert ő lett a mi megmentőnk. A tüz tégedet, a viz pedig engemet szemelt ki áldozatául.

– Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot, Jean?

– Csak ki vele, Marcel!

– Bevallom, hogy az egész dolgot komikusnak találom.

– Komikusnak? Ugyan miért?

– Igen, komikusnak. Még pedig azért, mert ha a harmadik föltétel is beteljesül, t. i. a harc, akkor alighanem Dardentor ur ment meg mindkettőnket.

Jean Taconnat indulatosan toppantott a lábával, össze-vissza lökdöste a székeket és ugy dobolt az ablaktáblán, hogy csörömpölt az egész alkotmány.

A dologban az volt a legkülönösebb, hogy ő ezt a boszuságot éppen nem tetette.

– Látod, öreg barátom, - folytatá Marcel, - mégis le kell mondanod arról, hogy Clovis Dardentor adoptáljon téged, mint ahogy én a magam részéről már leszámoltam...

– Soha!

– Annál is inkább, mivel a halhatatlan Perrichon ezen remek utánzója ezentul téged is olyan gyöngéd szeretettel fog szivébe zárni, miként engemet.

– Nekem se a szeretetére, se a tiszteletére nincs szükségem, Marcel, de annál inkább az adoptálására és csavarja ki Mohamed a nyakamat, ha én ennek a módját ki nem találom.

– S hogy sikerüljön ez neked, mikor a véletlen mindig az ő pártján van?

– Semmi sem lehetetlen e világon; csapdákat állitok, betaszitom a legelső folyóba, amelyhez érkezünk, lángba boritom a szobáját, ha szükséges, a házat is, szerződtetek egy rabló beduin-csapatot, kik utközben orvul ránk támadnak, vermet ások neki...

– És magad esel bele, Jean, tudod-e?

– Természetesen, tudom, de...

– És Clovis Dardentor, a jó tündérek kedveltje, a Gondviselés küldöttje, a szerencsefiak őspéldánya, kinek ez életben minden sikerül, kire Fortuna asszony mindig csak kegyesen mosolyog, ő fog téged a veremből kihuzni, ő, éppen ő, aki számára Fortuna asszony mindig a sikerre forditja kerekét.

– Lesz gondom rá, hogy Fortuna őnagysága levegye a kezét a kerekéről!...

– Jó, jó, Jean, ne feledd, hogy most Tlemcenben vagyunk!

– Hát aztán?

– Három-négy nap mulva visszatérünk Oránba és azért legokosabb lesz, ha kalandos terveinket sutba dobjuk és szépen jelentkezünk a hetes vadászoknál...

Az utolsó szavaknál Marcel Lornans hangja persze kissé csuklós volt.

– De mondjad csak, szegény barátom, - folytatta Jean Taconnat, - hogy Elissane Louise...

– Igen... Jean! Igen! De minek gondoljak erre? Ez egy szép, soha meg nem valósulható álom, De emlékét mindenesetre őrizni fogom, amig élek!

– Hát már ennyire lemondtál róla?

– Én le!

– Ugy látszik, hogy te szakasztott ugy jársz, mint én azzal a reményemmel, hogy Dardentor fogadott fiává legyek. De őszintén szólva, azt hiszem, kettőnk közül mégis csak neked van jobb kilátásod sikerre.

– Éppen nem! Téged kevésbbé üldöz a balszerencse, mint engem s azt hiszem, hogy Elissane Louiseből hamarább lesz Lornans asszony, mint belőlem Jean Dardentor, holott nálam csak egyszerü névcseréről van szó.

Mig a két ifju között a fent leirt párbeszéd folyt, addig Clovis Dardentor Patrice segitségével az öltözködéshez látott. Tlemcent és környékét csak délután szándékozott megnézni.

– Nos, Patrice, - kérdé Dardentor ur szolgájától, - mi a véleményed a két párisi urról?

– Jean és Marcel urakról?

– Róluk!

– Azt hiszem, hogy az egyik a lángok közt, a másik a vizben vesztette volna életét, ha az én uram saját élete kockáztatásával ki nem menti őket.

– Kár is lett volna értük, Patrice! Mert mindkettő hosszu és boldog életet érdemel. Szeretetreméltó modorukkal, vig kedélyük, tudásuk és szellemességük által még sokra viszik az életben! Nemde, Patrice?

– Teljesen osztom uram nézetét! De engedelmével egy megjegyzésem volna, saját megfigyeléseim alapján!...

– Ezt megengedem, ha nem cifrázod nagyon és hosszu lére nem ereszted!

– Talán uram is osztja nézetemet?

– Pakkold ki hát azokat a nézeteket, ne kerülgesd, mint a forró kását...

– Kását! Kását! - motyogá sértődött hangon Patrice.

– No ki vele hát, bökd ki már Isten nevében!

– Megengedi uram, szerény véleményemet nyilvánitsam Désirandelleék fiára, Agathoklesre vonatkozólag?

– Agathoklesre? Jó fiu!... kissé talán, sőt lehet, hogy nagyon is fogyatékos a... mindig a bal lábbal kél, ügyetlen. Azokhoz a fiatal emberekhez tartozik, kik csak a házaséletben fejlődnek férfiuvá. Most még fajankó. Add ide bajuszfésümet.

– Méltóztassék, itt a fésü!

– De mindenesetre olyan fából van, melyből a legjobb férjeket szokták faragni. Pompás feleséget szemeltek ki számára és meg vagyok győződve, hogy a házasság mindkét részről a legboldogabb lesz. De a te „személyes megfigyeléseidről” még semmit se hallottam, Patrice!

– Ezeket rögtön nyilvánitani fogom, ha uram kegyesen megengedi, hogy egy kérdést merjek hozzá intézni.

– Merjél már, no, ha mondom!

– Mint vélekedik jó uram Elissane kisasszonyról?

– Óh! ő bájos, elragadó, jó termetü, szellemes, okos, pajkos is, komoly is... nem találok szavakat dicsőitésére... mintahogy a hajkefémet se találom... hová dugtad megint?

– Itt van a hajkefe! Méltóztassék.

– S ha én megnősültem volna, nekem is olyan kellett volna...

– Ilyen hajkefe?

– Nem, te tökfilkó! Olyan asszony, mint Louise! Annyi igaz, hogy Agathokles nem is tudja, milyen szerencsés órában született, hogy ilyen feleséget kap.

– Uram, tehát azt hiszi, hogy ez a házasság létrejön?

– Ez már oly biztos, mintha már az anyakönyvvezetőnél lettek volna mindketten. Különben is ezért a házasságért jöttünk Oránba. Persze, azt reméltem, hogy utközben kissé közelebb kerülnek a fiatalok, no de se baj. Majd csak meglesz az is. Fiatal leányok rendesen kényeskednek kissé, az már természetükben van. Jegyezd meg, amit most mondok neked: Mához három hétre lakodalom lesz és akkor csodákat fogsz látni, hogy hogyan fogok én táncra perdülni!...

Patrice kinjában nagyokat nyelt, hogy ura ilyen komoly ünnepélynél „táncra perdülésről” beszélhetett.

– Kész vagyok az öltözködéssel, - mondá Dardentor ur, - de a „saját megfigyelésedről” még egy kukkot se hallottam...

– Valóban azok sajátjaim és csak azon csodálkozom, hogy uram figyelmét kikerülték.

– No de most már ki vele, vén szószátyár, hadd halljam „sajátjaidat”.

– Engedje uram, hogy még egy harmadik kérdést kockáztassak...

– Még egy harmadikat?...

– Ha uram kivánja!...

– Megbolondultál? Minden áron dühbe akarsz hozni?

– Uram, jól tudja, hogy becses személye iránt ilyen vakmerőségre nem vetemedném!

– Elsütöd már egyszer azt a harmadik kérdést, vagy sem?

– Nem figyelte meg, uram, Marcel Lornans viselkedését, mióta Oránból elutaztunk?

– A kedves Marcelét? Nos hát tulságosan hálás irántam azért a kis szivességért, amit neki tettem és kedves öccsének is, csakhogy az nem tudja ugy háláját kimutatni...

– Itt kizárólag Lornans urról van szó, nem Taconnat urról, - felelé Patrice. - Nem tünt fel uramnak, hogy Louise kisasszony mennyire tetszik neki? Hogy többet foglalkozik vele, mint ahogy az egy félig-meddig eljegyzett fiatal leánnyal illő? És hogy Désirandelle ur és asszony nem éppen alaptalan gyanuval viseltetnek Lornans ur iránt.

– És te ezt láttad, Patrice?...

– Uram engedelmével...

– Igen, igen, hallottam már én is valamit erről harangozni. Szegény, jó Désirandelle asszony! Bizonyára csupa merő képzelődés az egész!

– Bátorkodom uramat biztositani, hogy nemcsak Désirandelle asszony vette észre...

– Se az egyik, se a másik nem tudja, hogy mit beszél, - válaszolta Clovis Dardentor. - És ha tényleg ugy volna, mi lenne ebből? Én egyszer megigértem, hogy Louise és Agathokles egy pár lesz és amellett maradok, punktum.

– Bármennyire sajnálom, hogy nem oszthatom uram véleményét, én mégis saját nézetemnél maradok.

– Ám maradj és szedd kottára!

– Olyan kottára, mi az emberek vakságáról szól, - felelte Patrice hüvös hangon.

– De hiszen ez üres beszéd, ennek se füle, se farka nincs, hogy az én kis Marcelem, kit én az égő kocsi lobogó lángjaiból mentettem ki, hogy az Elissane Louisera vetette volna szemét; az éppen olyan badarság, mintha a falánk Oriental megkérte volna Louiset.

– Oriental urról egy szót se szóltam, - válaszolá Patrice. - Oriental urnak az egész dologhoz semmi köze, ez kizárólag Marcel Lornans ur dolga.

– Hol a köcsögöm?

– Az ur köcsöge?

– Nos igen, a kalapom?

– Nagyságod kalapja, az itt van, nem a... - felelé Patrice megbotránkozással.

– És ne feledd el, Patrice, hogy neked most eljárt a szád, anélkül, hogy sejtenéd a dolgok mibenlétét és hogy szörnyen blamiroztad magad.

Dardentor ur kalapját véve otthagyta az elképedt Patricet.

Látszólagos nyugalma dacára, mégis mintha Dardentor ur nem volna többé oly biztos a dolgában. Mit tehetett ő arról, hogy az a hülye Agathokles nem haladt előre? És a szegény Désirandelleék talán csak nem akarják felelősségre vonni Marcel Lornans gondolataiért, ha ugyan tényleg olyan vakmerő reményeket táplál. Némely apró, jelentéktelen dolgokra mintha most ő is emlékeznék. Mindenesetre ezentul nyitott szemekkel fog reájuk figyelni.

A mai reggeli alkalmával semmit se vett észre Clovis Dardentor. Marcelt kissé mellőzve, tüntető nyájassággal foglalkozott Jean Taconattal, „legujabb megmentett”-jével, csakhogy az kedvességeit éppenséggel nem vette tudomásul.

Elissane Louise végtelenül szeretetreméltó volt Dardentor urhoz s talán ez volt az oka, hogy egyszerre az a gondolat támadt elméjében, hogy hiszen ez a gyönyörü bájos leány csakugyan nem illik Agathokleshoz és hogy ugy illenének egymáshoz, mint a cukor és a só.

– Dardentor ur! - szólalt meg a csemegénél Désirandelle asszony.

– Parancsol, mélyen tisztelt barátnőm? - kérdé Dardentor ur.

– Tlemcen és Sidi-bel-Abbés között nincs valami vasuti összeköttetés?

– Még csak épülőfélben van.

– Az bizony nagy kár!

– Miért?

– Mert én és Désirandelle ur vasuton szeretnénk visszatérni Oránba.

– Ugyan mi okból? - mondá Dardentor ur, - hiszen az Abbésig való ut nagyon kitünő, nem megerőltető, nem is veszélyes.

Beszéd közben mosolyogva Marcel Lornansra pillantott, ki nem vette észre és Jean Taconnatra, ki fogait vicsorgatta, mintha harapni akarna.

– Valóban, - szólalt meg most Désirandelle ur. - Az ut nagyon megviselt bennünket, nagyon szeretnők megröviditeni, Elissane asszony és kisasszony is ugy gondolkoznak..

A mondat befejezése előtt Marcel Lornans és Louise önkéntelenül egymásra néztek. Dardentor ur figyelmét most az egyszer nem kerülte ki e beszédes szempillantás. Eszébe jutott valamelyik költő gyönyörü mondása, hogy az Isten a nőnek azért adott szájat, hogy beszéljen, szemet pedig azért, hogy feleljen. Vajjon milyen feleletet adtak Louise szép szemei Marcelnak?

– Ördögbe is! Ördögbe is! - dörmögé magában.

Azután hangosan folytatá:

– Mit akartok, kedves barátaim, a vasut még nem közlekedik, a karavánt pedig kiszabott kerékvágásából kizökkenteni nem lehet.

– Nem indulhatnánk már ma tovább? - kérdé Désirandelle asszony.

– Ma tovább indulni? - szörnyülködött Dardentor ur, - anélkül, hogy megtekintenénk Olemeent és pompás zsinagógáit, sétatereit s mindazokat a csodadolgokat, amikről a vezető mesélt? Hiszen ehhez két nap sem elegendő!

– A hölgyek nagyon ki vannak merülve, - felelt fagyos hangon Désirandelle ur Dardentornak - és én is itthon maradok, hogy szórakoztassam őket. Mi egyszer körülnézünk a városban, ez untig elég. Önt persze nem tartóztatjuk, ön mehet fiatal barátaival, kiket részint az égő kocsi lángjaiból, részint az örvény hullámaiból kimentett; önök természetesen alaposan megnézhetik Tlemcent és pompás környékét. De ugy-e, holnap korán reggel tovább indulunk?

No ezt ugyan megmondotta és Dardentor ur, ki Désirandelle időnkénti célzásait nem igen tudta megemészteni, észrevette, hogy Marcel Lornans és Elissane Louise egymásra nézve elsápadtak. Nem akarván itten szóvitába keveredni, egy futó pillantást vetve a fiatal leány kissé elborult arcára.

– Jean! Marcel! velem jöttök?

– Megyünk! - felelé Marcel.

– Utóvégre még tegezni fog bennünket, - dörmögé Jean megvetőleg.

A fenforgó események következtében akarva, nem akarva, Clovis Dardentort kellett követniök.

Agathokles közben kiszabadult családja köréből és Oriental urral valamennyi cukrászdát és csemegeboltot végigjárta. Az asztronómiai társaság elnöke inyenc hajlamokat fedezett fel benne.

Nyomott kedélyhangulatuk miatt fiatalembereink vajmi keveset törődtek Tlemcen nevezetességeivel. Meg se nézték az arabok hires Bab-el-Gharb-ját, mely az Isser közepén, a Tafua vize által alkotott félkörben fekszik és oly gyönyörü szép, hogy méltán az afrikaiak „Granadájának” nevezhető; de rómaiak ősrégi, most elhagyatott Pomeriáját, melynek helyén később a mostani modern Tlemcent épült. Kezében az „uti kalauzzal”, Dardentor abból citált a két párisinak, hogy Tlemcen már a tizenötödik században a berber-fajok uralma alatt, teljes virágzásban állott és kitünt nagyszerü kereskedelme, müvészete, tudományos intézményei és fejlett ipara által; hogy már 25.000 volt lakosainak száma s hogy ma is ugyanannyi van, kik közül háromezer francia és zsidó. Algir ötödik városának számitható, hogy 1553-ban a törökök, 1836-ban a franciák hóditották meg, később Abd-el-Kader visszafoglalta, de 1842-ben végleg francia fönhatóság alá került, hogy katonai szempontból a marokkói határon fontos szerepet játszik.

Mindez nem érdekelte a két párisit, akik csak szórakozott szavakkal feleltek Dardentor ur megjegyzéseire. Az érdemes férfiu már azt gondolta magában, hogy jobb lett volna ezt a két néma hangszert otthon hagyni, hadd dünnyögjenek odujokban. Csakhogy ő a két fiut szerette és most is igyekezett kedvükben járni.

Mindamellett ellenállhatatlan kedvet érzett hogy odakiáltson Marcel Lornansnak, hogy: Ki vele, ami sziveteket nyomja, tárjátok fel előttem, hogy én is olvashassak benne. Talán csak nincs bajotok?

De mégsem tette! Minek is? A praktikus gondolkozásu, számitó és okos Elissane asszony ugy sem fogadná vejéül a szegény fiatalembert. És ő maga?... hiszen ő Désirandelleék régi barátja...

A fentemlitett tényállás következtében Dardentor sem élvezte kellőképen a város gyönyörüségeit, pedig ez páratlan volt a maga nemében, nyolcszáz méter magas fekvésével, a Terni hegy lejtőjén bájos látványt nyujt; számtalan szőlőivel, virágzó kertjeivel, százesztendős diófáival, buja levelü terpentinfenyőivel, nem is szólva rengeteg sok gyümölcsfáiról. A francia kormány igen hathatós jóindulattal istápolja a város gépezetét. Tanuskodnak erről a közraktárak, árucsarnokok, malmok és szővőgyárak, főleg ahol a fekete burnuszokat készitik. Dardentor ur a Cavaignac-tér egyik boltjában emlékül pár igen csinos papucsot vásárolt.

– Az ön lábára talán kicsinyek lesznek ezek a papucsok. - jegyzé meg gunyos hangon Jean Taconnat.

– Terringettét! - akadékoskodott Clovis Dardentor.

– És kissé drágák is talán?...

– Az vesz, akinek telik!

– Kinek szánta? - kérdé Marcel Lornans.

– Egy csinos kis teremtésnek, - felelé Clovis Dardentor hamiskás szemhunyorgatással.

Szegény Marcel Lornans ezt a fényüzést ugyancsak nem engedhette meg magának, ha mindjárt egész utiköltségét is szivesen rászánta volna, hogy Louisenak szép emléket vehessen.

Tlemcennek nem csak az ipara, kereskedelme és közlekedése érdekes, lévén az a nyugati és keleti kereskedelem találkozó helye; de a régiség-buvárok örömére sok históriai nevezetessége is van. Itt-ott az arabs épitészet számos emlékeire akadunk, - igaz, ma már csak nagyobbára romok, de annál érdekesebbek; a régi várat ma négy kilométer hosszu várfal zárja körül kilenc kapuval. A mór negyed szük utcái, hatvan rombadőlt mecsetjével igazán megtekintésre méltó. A két fiatalember akarva, nem akarva, kénytelen volt megnézni a hires Mechour nevü citadellát; egy a 12-ik századból származó régi palotát; a Kissariát, mely egykor a genuai és provenciel kereskedők találkozó helye volt, most pedig a pahik lakóbányája. Továbá a moseakat, számtalan fehér minaretekkel, alacsony mozaik-oszlopokkal, gazdag festmények és fayenceokkal. A Djana-Kebir, az Abdul-Hassán moscheeját, melynek hármas boltivét Onyx-pillérek tartják s melyben most az arab fiatalság irni, olvasni és számolni tanul s hol egykor az utolsó granadai király Boabdi, örökre lehunyta szemeit. Azután hármasban bejárták a város utcáit, szabályozott tereit, továbbá azt a városrészt, hol a benszülöttek és az európaiak modern házai vannak. Mindenütt szökőkutak ékesitették a tereket. Legszebb a Szent Mihály-téren volt. Mielőtt visszatértek a szállóba, gyönyörü kilátást élveztek a négy fasoros Mechauri-terraszról, ahonnan a környék teljes tájképét lehetett látni.

Tlemcen többi szomszédságait illetve, ugymint parasztfalucskáitól Sidi-Ao-edés-Salam és Sidi-Dauditól El-Ovid zugó huszonegy méter magas vizesését, valamint egyéb nevezetességekről Clovis Dardentornak az idő rövidsége miatt le kellett mondania és csupán könyvből magasztalta és csodálta azokat.

Mert bizony Tlemcen oly gazdag mindenféle látnivalókban, hogy több napot kellett volna azok tanulmányozására szentelni; ezt azonban Désirandellék miatt nem lehetett megtenni, mert azok makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy minden áron mielőbb visszatérhessenek Oránba. És dacára, hogy Dardentor a karaván előtt nagy tekintélynek örvendett, marasztaló inditványt még se mert tenni.

– Nos, kedves Marcelem és Jeanom, mi a véleményük Tlemcen felől?

– Oh elég csinos város - volt az egyik szórakozott felelete.

– Igen, csinos! - tette hozzá a másik, alig mozgatva ajkait.

– No lássák, kedves, vig pajtásaim, ugy-e, hogy okosan cselekedtem, mikor a tüzből és vizből galléruknál fogva kiráncigáltam önöket? Ily sok szép és érdekes dolgot nem láthattak volna Tlemcenben.

– Ön saját élete kockáztatásával mentette meg a mienket, - mondá Marcel Lornans és legyen meggyőződve, hogy hálánk...

– Mondja csak Dardentor ur, - szakitotta félbe társát Jean Taconnat, - szokás az önnél, hogy mások életét...

– Igen! Igen! - megtörtént az már velem sokszor, hogy mások életét megmentettem s ha akarnám egy csomó érdemkereszt ékesitené a mellemet... Ennek az a következménye, hogy senkit se fogadhatok fiammá, bármint szeretném is azt.

– Persze, ön volt mindig a megmentő, nem más, - mondá Jean...

– Ugy van, fiacskám! - válaszolt Clovis Dardentor, de most szaporábban szedjük lábainkat.

Aztán gyors léptekkel siettek a szállóba. Az ebédet nem a legjobb hangulatban ették végig. Az asztaltársaság tagjai ugy tettek, mintha már mindegyiknek utra készen volna a batyuja.

A csemegénél a perpignani Louisének átnyujtotta a néki szánt papucsokat.

– Tlemceni emlékül, kedves kisasszony! - mondá meleg hangon.

Elissane asszony nyájas mosolylyal köszönte Dardentor figyelmét, mig a Désirandelle-család gunyos ajkbigyesztéssel vonogatta a vállát.

Louise arca felvidult és csillogó szemekkel fordult a perpignanihoz:

– Köszönöm, Dardentor ur! De engedje, hogy megöleljem!

– Teringettét! - hiszen azért vásároltam! Egy csókot - egy pár papucsért!

S a fiatal leány örömtelt szivvel megölelte Dardentor urat.