Dardentor ur különféle elemekből álló társasága végre karavánná alakult. Saida-tól Lidi-bel-Abbe-ig nincs vasutvonal, csak kocsiuton és gyalogösvényen lehet tovább haladni.

Háromszázötven kilométernyi utat tettek meg eddig, „a legkellemesebb körülmények között” Dardentor ur szavai szerint. Most már ló-, öszvér- vagy teveháton kell bejárniok az alfaszállitóktól kizsákmányolt területeket és Dél-Orán rengeteg erdőségeit. Az utóbbiak a kiszinezett térképeken óriási virágkoszoruknak tetszenek, amelyeknek a Qued-patak vize ád friss harmatot.

Az egész uton szemmellátható volt, hogy Désirandelleék örököse megmaradt szokott együgyüségében és egy lépéssel sem közeledett a szüleit annyira boldogitó célhoz. Elissane asszony nagyon jól látta, mint ragad meg Marcel Lornans minden alkalmat, hogy Louise-el beszélgethessen, mig a tuskó Agathokles, bár volt alkalma, még sem törődik vele.

Vajjon Louise szivesen látja-e a fiatal ember gyöngéd figyelmét? ... Bizonyára jól esik neki... Ennél többre aztán nem is gondolt... arról jótáll Elissanené. Nem hiszi, hogy Louise valaha ellenkeznék anyja határozott kivánságával.

És Taconnat barátunk meg volt-e elégedve az utazás eredményével?

– Nem, az áldóját! - kiáltott fel éppen aznap reggel.

Lornans Marcel, kit a baleset után ideszállitottak, még feküdt, noha már semmi baja sem volt.

– Nem! - ismétlé Jean Taconnat - nem vagyok megelégedve, ugy látszik, hogy minden ellenem esküdött.

– De ellenem nem... veté közbe Marcel.

– Pedig ellened is barátom!

– Semmi esetre sem! Mert soha nem is óhajtottam Dardentor ur fogadott fiává lenni.

– Kutyaláncos! ebből a szerelem szól!...

– Én és szerelem?...

– Kópé te! Világosabb a napnál, hogy szerelmes vagy Louise kisasszonyba!

– Csöndesen Jean, valaki meghallhatná...

– És aztán? Nem ujság! Vonzalmadat már a vak is látja! Nem kell ehhez Oriental ur látcsöve, hogy meglássuk, merre felé kacsintasz. Nem nyugtalankodik-e már is Elissané asszony és nem gondolod, hogy a Désirandelle család szivesen a poklok fenekére küldene téged?

– Tulzol, Jean!

– Legkevésbbé sem! Csak Dardentor ur nem lát semmit, no meg talán Louise kisasszony sem veszi észre.

– Ő?... Gondolod - kérdé élénken Marcel.

– Jól van jól! Légy nyugodt tegnapi halott-jelölt ur. Vagy lehetségesnek tartod, hogy egy fiatal leány nem tudná mit jelent egy nagyon titkos szivdobbanás?

– Jean!

– Ami megvetését illeti, melyet Désirandelle-ék Agathokles nevü müremeke iránt érez...

– Hát jó, tudd meg Jean barátom, hogy fülig beleszerettem Louise kisasszonyba!

– Belebolondultál, igen ez a helyesebb kifejezés. De mi lesz ebből? Hogy Louise bájos és szép, azt a vak is látja; hiszen én is imádnám, ha szabad lenne... De ő már nem szabad... és ha szerelemről nem is lehet szó, de ott van a duzzadó pénzeszsák és a szülők forró kivánsága s mindezek befolyásolják a leányt. Ezt a házasságot már gyermekkoruk óta tervezik és talán csak nem gondolod, hogy mindeme tervet és kivánságot egyszerüen halomra döntheted?...

– Én semmit sem gondolok, várom a dolgok folyását.

– Pedig helytelenül cselekszel, Marcel!

– Mennyiben?

– Elpártolsz legelső tervünktől!

– Néked szabad kezet engedek, Jean!

– De gondold csak meg, Marcel... ha neked sikerülne, hogy fiává fogad...

– Engem?

– Igen, téged. Ha akkor tennéd a szépet Louise kisasszonynak és közben megcsörgetnéd a zsebedet, nem pedig miként most a szerelmes szegény flótás módjára csak sopánkodol, akkor egyedül a bugyellárisoddal is kiütöd Agathoklest a nyeregből, nem is szólva, hogy uj apád hatalmasan támogatná terveidet. Bizonyára pillanatig sem habozna Louiset is örökébe fogadni, ha a sors ugy akarná, hogy a leány mentse meg tüztől-viztől vagy más veszedelemtől.

– Félrebeszélsz!

– Félrebeszélek? De teljes megfontolással és csak jót tanácsolok neked.

– De azt csak belátod, Jean, hogy elejétől fogva kevés a szerencsém?... A vasuton tüz támad és nemhogy én menthetném meg Dardentor életét, hanem ő menti meg az enyémet.

– Persze, persze Marcel... ez a mi balszerencsénk, a mi átkozott balszerencsénk! Hanem eszembe jutott valami! Most te volnál a törvényszabta helyzetben, hogy te adoptálnád a perpignanit, hiszen az végre is mindegy és ő apjára hagyná vagyonát!

– Bolond - nevetett Marcel Lornans.

– Miért?

– Mert a törvény ugy szól, hogy az örökbefogadónak idősebbnek kell lennie az adoptálandónál, hacsak nehány nappal is.

– Jaj Marcel, ez ismét nem javunkra szól! Micsoda nehéz dolog is jogászi eszközökkel apát hóditani!

A folyosóról hangos beszéd hallatszott.

– Ő az! - mondá Jean Taconnat.

Clovis Dardentor vigan, derüs képpel lépett be és egy ugrással Marcel ágya mellett termett.

– Micsoda, még mindig ágyban? Talán nehezen lélegzik? Talán levegőt fujjak a tüdejébe? Csak semmi szégyenkezés! Van az én mellembe sok oxigénes levegő, külön recept szerint, magánhasználatra készült. Parancsol belőle?

– Dardentor ur, kedves életmentőm... - kiáltá Marcel Lornans felemelkedve.

– Ugyan!... szóra sem érdemes!...

– Dehogy is nem - válaszolt Jean Taconnat. - Az ön segitsége nélkül megful, megfő, megsül, elhamvad. Az ön segitsége nélkül csak egy marék hamu lenne Marcel, amit dobozban vihetnék haza.

– Szegény, szegény fiu... - ismétlé Dardentor, karjait az ég felé emelve.

Majd folytatá:

– Hát igaz, hogy megmentettem az életét!

Könnyes szemekkel nézte-nézte sokáig, majd magához ölelte a „heveny ezerchronizmus” egy rohamában, mely idővel még idültté válhatik.

Aztán mindhárman jókedvvel csevegtek. Hogyan keletkezett a tüz abban a kocsiban, hol Marcel aludt?... Talán a mozdonynak egy kipattanó szikrája repült be az ablakon, meggyujtotta az ülés vánkosát... a vonat gyors haladása csak élesztette a tüzet...

– Hát a hölgyek? - kérdé Marcel Lornans.

– Azok meg vannak! már el is felejtették az ijedelmet, kedves Marcel...

– Ahá, most már „kedves Marcel” - gondolta magában Jean Taconnat.

– Ezután ugy tekintem, mintha fiam volna - folytatta Clovis Dardentor.

– Fia! - visszhangozta Jean.

– Csak látta volna Louise kisasszonyt - szólt tovább társalogva a derék férfiu - milyen eszeveszetten rohant a lángban álló kocsihoz, mikor a vonat megállt. Istenemre, oly gyorsan futott, mint én! Mikor önt letettem a földre, holmi éltető eszenciával nedvesitette meg zsebkendőjét és az ön ajkához szoritotta. Nagyon megijedt, féltem, hogy el is ájul.

Mély megindulását kissé titkolva, mindkét kezével szorongatta Marcel a Dardentor ur jobbját, hálás szivvel köszönte fáradozását... köszönte Elissane Louise zsebkendőjét... és mindent, mit érette tett... A jó perpignani-t ez annyira meghatotta, hogy szeme könnybe lábadt.

– Ime két napsugár közé szorult könnycsepp - gondolá magában Jean, hamiskásan pislantva reájuk.

– Nos, édes Marcelem, nem akar felkelni?

– Éppen felkelőben voltam, mikor ön belépett.

– Talán segithetnék?...

– Oh! köszönöm... hisz Jean itt van...

– Kérem ne kiméljen engem, maga most már ugyis az enyém... Jogot formálok ahhoz, hogy önről gondoskodjam...

– Mint egy atya... - veté közbe Jean Taconnat.

– Igen, mint egy apa akarok gondoskodni róla, a kánya csipjen meg, ha nem mondok igazat.

Szerencsére Patrice nem hallotta ezt!

– De iparkodjanak, kedves barátaim, várnak önökre az ebédlőben. Felhajtunk egy csésze kávét, aztán sietünk az állomásra, hogy a karaván dolgát rendezzem. Később megnézzük a várost és környékét és holnap reggel nyolc-kilenc óra között arabus módon utnak indulunk. Előre turisták, előre kirándulók!... Majd meglátják, milyen igazi arabus leszek és a „ferbani”-t vállamra vetve... Valóságos sheik... sheik... a ragyogóját... tetőtől-talpig!

Ezzel aztán oly erősen megrázta Marcel kezét, hogy majd kihuzta az ágyból és egy pyreneusi népdalt dudorászva elballagott.

– Teringettét! hol találsz ehhez hasonló embert? - kiáltott fel Jean Taconnat. - Az afrikai „ferbani” a vállán... az illatos zsebkendőjü Louise...

– Jean! - felelé sértődött hangon Marcel - tréfád kissé szertelen...

– Hiszen te magad akartad, hogy vig legyek - vágott vissza Jean Taconnat, cigánykereket vetve.

Marcel Lornans öltözni kezdett. Arca még kissé halvány volt, no, de sebaj, majd elmulik.

– No ami azt illeti, hát a hetedik vadászezredben még különb kalandok is érhettek volna bennünket - folytatta Jean Taconnat. - Ördögbe, az sokkal komolyabb volna. Levet a ló, patájával jól mellbe rug... Harcban oda a láb.. vége a karnak... átlyukadt mell... bucsuzik az orr... lerepül a fej... és hegyiben a teljes lehetetlenség, hogy a tiz centiméter átmérőjü és kisebb testvéreinek brutalitása ellen tiltakozhassunk.

Marcel Lornans látván barátját teljes iramban, lemondott arról, hogy megállitsa, hanem várakozott, mig maga csukja be a szája szelepét.

– Gunyolódjál csak, Jean barátom, de ne feledd, hogy én is lemondtam a kisérletről, hogy azáltal adoptáltassam magara a megmentőm által, hogy őt is egyszer megmentsem. Tegyél amit akarsz, áldásom rajta!

– Köszönöm, Marcel!

– Szót se érdemel Jean Dardentor!

Félórával később a szálló ebédlőjébe léptek... azaz inkább egy egyszerü, de tisztán tartott és kedélyes vendéglőbe.

Az Elissane és Désirandelle család egy ablaknál állt.

– Itt van! Itt van! - kiáltá Clovis Dardentor Marcel felé mutatva. Tüdő és gyomor rendben, ép bőrrel bujt elő a sütőből!

Patrice elforditotta az arcát, mert a „sütő” kifejezést ez esetben közönségesnek találta.

Elissane asszony nehány szives szóval fogadta Marcel Lornanst, szerencsét kivánva neki szerencsés megmeneküléséhez.

– Dardentor urnak hála! áldozatkészsége nélkül...

Patrice nagyon meg volt elégedve, hogy gazdája Marcel Lornans szavaira csak néma kézszoritással felelt. Désirandellek ellenben ajkukat bigyesztve, felette közömbösek voltak és alig hajoltak meg kissé a párisiak üdvözlésére.

Louise Elissane nem szólt egy szót se, de tekintete találkozott Marceléval és ez bizonyára beszédesebb volt az ajkaknál.

Reggeli után Dardentor felkérte a hölgyeket, hogy készülődjenek. Azután ő, a két párisi és a Désirandelle urak a vasutra mentek.

Mint már emlitettük, az arzen-saidai vasutvonal Saidban végződik. Innen tovább, a francia-algiri részvénytársaság területein át, a dél-oráni vasut-társaság Tjutett szárny-vonalat, Tafavaronatól Kzafudka állomásig. Innen pedig három irányba ágazik a vasut. Az egyik Mecharia és Ain-Sefva-ig, a másik épülő félben van és Zraguet-ig fog vezetni, a harmadikat ellenben még csak most tervezik és pedig: Ain-Sfitsifatól Greyvilleig, majdnem ezernégyszáz méter magasságban a tenger szine fölött. A turisták azonban nem akartak olyan nagyon délfelé utazni, inkább nyugat felé, Seldonig és onnan északnak tartottak, hogy aztán Sidi-bel-Abbésből vasuton visszatérjenek Oránba. Clovis Dardentor azért sietett előre a saida-i állomásra, hogy a kis társaságnak podgyászait elszállittassa. Mindent rendben talált és nem volt oka panaszra.

Nagy ernyőkkel ellátott nyitott kocsik, lovak, tevék és öszvérek, készen várták turistáinkat. Ugy látszik, hogy az Oránból érkezett utasok közül még egyik se hagyta el Saidát. S ez mindenesetre nagyon jó volt, mert minél többen csatlakoztak a karavánhoz, annál biztosabban utazhattak, bár a nomád népek támadásaitól nem igen kellett félniök.

Marcel Lornans és Jean Taconnat, jó lovasok lévén, két telivér, Dél-Orán fensikján nevelt pompás berber paripát választottak. Désirandelle ur, hosszas gondolkozás után, a hölgyek kocsijában foglalt helyet. Agathokles pedig, nem bizván lovagló tehetségében, eleven tetemét inkább egy jámbor öszvérre bizta, ezzel mindenesetre bensőbben rokonszenvezett, mint a tüzes paripával.

Clovis Dardentor kitünő lovas volt, müértő szemekkel vizsgálta a lovakat, de egyelőre még nem határozott.

A karaván vezetése természetesen egy vasuti hivatalnok kezében volt. Ennek a Derivas nevü hivatalnoknak még egy Moktani nevü vezető és több arabus szolga állt rendelkezésére. Az élelmicikkeket teherszállitó kocsira rakták. Szükség esetén Dayban, Sebdonban és Tlemcenben uj élelmiszereket akartak beszerezni. Hogy éjszaka valahol sátrat verjenek, arról szó sem lehetett, de nem is volt rá szükség, mert a legközelebbi faluig vagy tanyáig csak tiz lieu-nyi volt az ut, ott pedig megpihenhettek.

– Teljesen rendben van minden! - mondá Clovis Dardentor - és az egész rendezés az algiri-vasut igazgatójának becsületére válik. Bölcs intézkedéseiért csak szerencsét kivánhatunk neki. Holnap, kilenc órakor, gyülekezünk az állomáson, a mai szép napot pedig arra használjuk, kedves barátaim, hogy Saida város szépségeit megtekintsük.

Dardentor ur és társai éppen indulófélben voltak, mikor mintegy száz lépésnyire tőlük, közös ismerősüket pillantották meg, Eustache Oriental urat, a montelimari csillagász társulat elnökét.

– Itt jön ő! Itt jön ő! Saját uri személyében - szavalt Dardentor ur messze csengő hangon.

Néma fejbolintással köszöntötték egymást, azonban szóváltására most sem került a sor. Ugy látszik Eustache Oriental ur itt is ugyanugy elzárkozott, mint az „Argoles” fedélzetén.

– Hát ez is velünk utazik? - kérdé Marcel Lornans.

– Valószinüleg mi fogjuk őt magunkkal cipelni - felelé Dardentor ur.

– Reménylem, hogy a vasuti társaság elegendő élelmiszerekről gondoskodott.

– Csak gunyolodjék hatalmas étvágyán Taconnat ur - mondá Clovis Dardentor - még sem lehet tudni, hogy utközben nem válhatik-e hasznunkra a kis pufók. Tegyük föl, a karaván eltévesztené az utat. Oriental ur minden bizonynyal megtudná az égi testekből, hogy hol és merre van a helyes irány? A tudós jelenléte alkalomadtán hasznunkra válhatik.

Dardentor ur inditványára, ezt a napot a város és környéke megtekintésére szentelték.

Saidanak, körülbelül háromezer lakósa nagyon vegyes, ugyanis hatodrésze francia, tizenkettedrésze zsidó, a többi pedig bennszülött. Mascará-ból 1854-ben iderendelt katonaszakasz alapitotta ezt a kis városkát. Tiz évvel később, tulajdonképen csak a franciák által lerombolt város romjai voltak láthatók. A várfal egyik négyszöge, Abd-el-Kader erődje volt. Később az uj város délkeletre és két kilométernyire a régi vártól épült, kilencszáz méter magasságban.

A „szép” Saida, mint ahogy a kis városkát nevezni szokták, Saint-Denis du Signek és Mascarának volt tökéletes képmása. Itt is van békebiró, vám, adó és erdészeti hivatal, ugymint arab iroda. Nevezetesebb régiségekül, ősrégi épületekről itt persze szó sem lehetett, ami éppen nem ejt csodálkozásba, mivel a város aránylag uj keletü. Clovis Dardentornak azonban eszébe se jutott e miatt zugolódni, ipar és kereskedelem utáni vágyát tökéletesen kielégitette a malmok zugása és a fürészek nyisszenése. Legfeljebb azt sajnálta, hogy nem egy szerdai napon értek Saidba. Mert ez volt t. i. a nagy arabus gyapjukereskedők vásárnapja. De azért az ő mindenért könnyen lelkesülő és élvezni szerető kedélye mindig olyan élénk volt, mint az utazás első napján s reméljük, hogy a végén se fog megváltozni. Szerencsére Saida környéke pompás tájképeket és kilátásokat nyujt a szemlélőnek s még a laikus is szivesen megőrzi képen vagy rajzon megörökitett emlékén. Gyönyörü pázsitok, dus szőlőkertek, gazdag faiskolák vannak mindenfelé és pazar kertek képviselik az afrikai éghajlat összes floráját. Egyáltallában a francia gyarmat mindhárom tartománya termékeny, kulturája az embert szinte bámulatba ejti. Félmillió hektárt csupán csak az alfatermelésnek szenteltek; a talaj pompás és a Qued Menarin ellátja dusan vizzel. Bő aratás van minden évben, azonfelül értékes márványbányáinak kiaknázása gazdagitja a várost.

Clovis Dardentor önkéntelen meglepetéssel kérdé:

– Hogy van az, hogy természetes segédforrásai dacára, Algir még se tud meggazdagodni?

– Mert ebben az országban sok a hivatalnok és kevés a gyarmatos - felelé Derivas - s az utóbbiakat elnyomják az előbbiek, mint a hasznos növényt a gaz.

Saidától északnyugati irányban, két kilométer hosszu uton, folytatták turistáink az utat. A hegy lejtőjén állott valamikor a régi város, alján pedig százméternyi mélységben a zuhogó Meniazin vize folyik. Persze, ma már csak a vár romjai láthatók, melyet egykor a hires arabus vezér meghóditott.

Ebédre a kis társaság visszatért a vendéglőbe, délután pedig ki-ki a maga szobájába vonult, hogy az utra felkészüljön.

Jean Taconnat a mai napon se nem nyert, se nem vesztett; annál szerencsésebb volt azonban Marcel Lornans, kinek sikerült Louiseval beszélgetni és érte való fáradozását megköszönni.

– Óh, Lornans ur! - mondá a fiatal leány, - mikor én önt eszméletlenül, félholtan megláttam, oly rémület fogott el... nem, sohasem fogom ezt a borzasztó pillanatot elfelejteni.

Ezek a szavak mindenesetre többet fejeztek ki, mint az „iszonyu rémület”, miről Dardentor ur beszélt.