Miként írhatnánk le azt az aggodalmat, amely Veresd lakosságát emésztette, mióta a fiatal erdész és Patak doktor útra kelt? Ez csak szüntelenül fokozódott, ahogyan teltek-múltak a végtelen hosszúnak tetsző órák.

Kolc bíró, Jónás fogadós, Hermod iskolamester és még néhányan állandóan a földhányás tetején őrködtek. Mindegyikük kitartóan figyelte a vár távoli tömegét, azt leste, nem mutatkozik-e újra füstcsík az őrtorony fölött. De füst nem látszott - ezt megállapíthatták a szakadatlanul ebbe az irányba szegezett messzelátó segítségével. A műszerért kiadott két forint valóban nem volt kárba veszett pénz. A bíró, aki nagyon is haszonleső és igen zsugori ember volt, sohasem sajnálhatott kevésbé költséget, mint ezt az oly alkalmasan felhasznált pénzt.

Délben fél egykor, amikor Frik megjött a legelőről, mohón vallatóra fogták. Van-e újság, valami rendkívüli, természetfölötti dolog?

Frik azt felelte, hogy végigment a Zsil völgyén, de semmi gyanúsat nem tapasztalt.

Ebéd után, két óra tájt, ki-ki visszatért megfigyelőhelyére. Senkinek sem jutott eszébe otthon maradni, főként nem a Mátyás Királyba betérni, ahol azok a fenyegető szavak elhangzottak. Hogy a falaknak füle van, ez még hagyján, a köznyelvben használatos szólás is ezt tartja - de hogy szájuk is legyen!

A derék kocsmáros joggal félhetett attól, hogy vendéglője bojkott alá kerül, s ez mégiscsak módfelett aggasztotta. Vajon nem lesz-e kénytelen bezárni a boltját, és, vendégek híján, maga meginni a pálinkakészletet? Pedig a veresdiek megnyugtatására ő már töviről hegyire átkutatta a Mátyás Királyt, megvizsgálta a szobákat, még az ágyak alját is, felforgatta a polcos szekrényeket és a pohárszéket, tűvé tette az ivó, a pince és a padlás minden zegét-zugát, ahol valamilyen ízetlen tréfálkozó ezt az érzéki káprázatot megrendezhette volna. Semmit sem talált! Éppígy nem talált semmit az épületnek a Nyád fölé emelkedő oldalán sem. Az ablakok túlságosan magasan voltak, semhogy fel lehetett volna kapaszkodni a nyílásukig a függőleges fal hátán, amelynek alja a hegyi patak vad árjába merült. Hiába! A félelem nem okoskodik, és kétségtelenül hosszú időbe telik majd, amíg Jónás törzsvendégei visszanyerik bizalmukat a fogadója, a pálinkája meg egyéb italai iránt.

Hosszú időbe?... Tévedés, és mint majd meglátjuk, ez a kellemetlen jóslat egyáltalán nem igazolódott.

Valójában úgy történt, hogy egy teljesen előre nem látott esemény folytán a falu előkelőségei néhány nap múlva ismét a Mátyás Király asztalai mellett folytatták mindennapos tanácskozásaikat, derekas italozás kíséretében.

Most azonban térjünk vissza a fiatal erdészhez és útitársához, Patak doktorhoz.

Az olvasó emlékszik rá, hogy amikor Deck Miklós elindult Veresdről, megígérte a nekibúsult Miriotának, hogy nem időzik sokáig a kárpáti várkastélyban. Ha nem éri baj, ha a rá szórt fenyegetés nem válik valóra, akkor úgy számította, kora estére otthon lesz. Várták tehát, mégpedig türelmetlenül! Különben sem a lány, sem az apja, sem az iskolamester nem sejthette, hogy a nehéz út miatt az erdész csak az éj leszálltakor érhette el az Orgall-fennsík peremét.

Érthető hát, hogy a nyugtalanság, amely már napközben is igen heves volt, minden mértéket felülmúlt, amikor a vulkáni harang nyolcat ütött - ezt Veresden tisztán lehetett hallani. Vajon mi történhetett, hogy Deck Miklós és a doktor egész napi távollét után sem jelent meg? Senkinek sem jutott eszébe hazamenni, amíg vissza nem érnek. Minden pillanatban felbukkanni vélték őket a szoroshoz vezető út kanyarulatában.

Kolc bíró és leánya az utca végébe ment, oda, ahová előzőleg pásztort küldték őrködni. Többször már azt hitték, hogy árnyak rajzolódnak ki a messzeségben, a fák közötti tisztáson túl... De merő káprázat volt! A szoros kihalt volt, mint rendesen, mivel a határmenti lakosok éjszaka ritkán merészkedtek oda. Ráadásul kedd este volt - kedd a gonosz szellemek napja -, s ezen a napon, alkonyatkor az erdélyiek nem szívesen kószálnak a vidéken. Bezzeg bolond volt Deck Miklós, hogy ilyen napot választott a vár meglátogatására! Az igaza megvallva a fiatal erdésznek akkor ez egyáltalán nem jutott eszébe, de másnak sem a faluban.

Miriota azonban most éppen erre gondolt. És milyen ijesztő látományok tárultak fel előtte! Képzeletben óráról órára követte jegyesét a Kopasz-hegy sűrű erdőségein keresztül az Orgall-fennsíkra kapaszkodó útján... Most, amikor leszállt az éj, Miriotának úgy rémlett, hogy látja Miklóst a várudvaron, amint a várkastélyban kísértő szellemek elől igyekszik menekülni... Miklós bizonyára a rontásaik játékszerévé lett... Áldozatul esett a bosszújuknak... Most pedig valamilyen föld alatti tömlöc mélyén sínylődik... talán meg is halt...

Mit nem adott volna szegény leány, ha Deck Miklós után rohanhat! És mivel ezt nem tehette, legalább egész éjszaka itt szerette volna várni a visszatérését. Apja azonban hazaparancsolta, és miután Friket ott hagyták megfigyelőnek, mindketten hazatértek.

Mihelyt Miriota magára maradt kis szobájában, egészen átengedte magát a könnyeinek. Teljes szívből szerette a derék Miklóst, és szerelme annál hálásabb volt, mert az ifjú erdész egyáltalán nem olyan körülmények között kérte meg a kezét, ahogy ezen a vidéken a házasságok rendszerint létrejönnek - mégpedig elég különös módon.

Minden esztendőben, Szent Péter ünnepén, „leányvásár” kezdődik. Ezen a napon az egész megyéből összegyűlnek a hajadonok. Legszebb szekerükkel érkeznek, amelyeket a legjobb lovak húznak; magukkal hozzák a kelengyéjüket, vagyis saját kezűleg szőtt, varrott, hímzett ruháikat, élénk színűre festett ládákban; családtagjaik, barátnőik, szomszédasszonyaik is elkísérik őket. És megérkeznek a fiatalemberek, pompásan kiöltözve, selyemövvel derekukon. Páváskodva végigjárják a vásárt, kiválasztják a lányt, aki tetszik nekik, az eljegyzés jeléül gyűrűt és kendőt adnak neki - és az ünnep elmúltával megtartják az esküvőt.

Deck Miklós egyáltalán nem efféle vásáron találkozott Miriotával. Az ő kapcsolatuk nem a véletlen műve volt. Gyerekkoruk óta ismerték és szerették egymást. Az ifjú erdész nem a vásár árverésén szemelte ki jövendőbelijét, s Miriota nagyon hálás volt ezért. De jaj! Miért ilyen határozott Miklós, ilyen makacs, ilyen csökönyös jellemű, miért ragaszkodik könnyelmű ígéretének beváltásához! Pedig szerette Miriotát, de még a lánynak sem volt elég befolyása rá, hogy visszatarthatta volna az átkozott kastély meglátogatásától.

Micsoda éjszakája volt a szomorú Miriotának - csupa aggodalom és sírás! Semmi kedve sem volt lefeküdni. Kihajolt az ablakon, tekintete a meredek utcára szegeződött, és mintha egy hangot hallott volna, amely ezt suttogta:

– Deck Miklós fittyet hányt a fenyegetésnek!... Miriotának nincs többé vőlegénye.

Ez azonban csak megzavart érzékeinek csalódása volt. Semmiféle hang nem szállt az éjszaka csendjében. A Mátyás Király különtermében észlelt, megmagyarázhatatlan tünemény Kolc bíró házában nem ismétlődött meg.

Másnap Veresd apraja-nagyja már hajnalban kicsődült. A hányástól egészen a szoroshoz vezető út kanyarulatáig fel-alá járkáltak a főutcán - egyesek azért, hogy híreket szerezzenek, mások pedig, hogy közöljék értesüléseiket. Azt beszélték, Frik pásztor nemrég előreindult, jó egy mérföldnyire ment a falutól, de egyáltalán nem a kopasz-hegyi erdőkön keresztül, hanem az erdőszélen - s nem ok nélkül cselekedett így.

Várni kellett tehát, amíg visszaér, és Kolc bíró, Miriota és Jónás fogadós, hogy minél hamarabb szót válthassanak vele, a falu vége felé vették útjukat.

Fél órával később, néhány száz lépésnyire, az út felső szakaszán megpillantották Friket.

Rossz jelnek tekintették, hogy a pásztor szemlátomást nem gyorsította meg lépteit.

– Nos, Frik, mit tudsz?... Mit hallottál?... - kérdezte tőle Kolc, amint a pásztor odaért hozzá.

– Semmit sem láttam... semmit sem hallottam! - válaszolt Frik.

– Semmit! - suttogta a fiatal leány, és szeme könnybe lábadt.

– Napkeltekor - folytatta a pásztor - egy mérföldnyire innen két embert pillantottam meg. Előbb azt hittem, hogy Deck Miklós és a doktor... de nem ők voltak!

– Hát kicsodák? - kérdezte Jónás.

– Két idegen utas, aki nemrég kelt át a román határon.

– Beszéltél velük?

– Igen.

– Lejönnek a faluba?

– Nem, a Retyezát irányában haladnak, meg akarják mászni.

– Turisták?

– Olyasfélék, bíró uram.

– És ma éjjel, amikor áthaladtak a Vulkán-szoroson, semmit sem láttak a vár környékén?

– Nem... hiszen még a határ túlsó oldalán voltak - felelte Frik.

– Tehát nincs semmilyen híred Deck Miklósról?

– Nincs.

– Istenem!... - sóhajtott a szegény Miriota.

– Egyébként néhány nap múlva kikérdezheti ezeket az utasokat, mert meg akarnak pihenni Veresden, mielőtt továbbmennek Kolozsvárra.

– „Hacsak rossz hírét nem veszik a fogadómnak - gondolta a vigasztalan Jónás. - Még kitelik tőlük, hogy meg sem szállnak nálam!”

A derék fogadóst harminchat óra óta gyötörte a félelem, hogy ezentúl egyetlen utas sem merészel a Mátyás Királyban étkezni és hálni.

A pásztor és gazdája között lezajlott párbeszéd végtére is egyáltalán nem tisztázta a helyzetet. És mivel sem az ifjú erdész, sem Patak doktor nem jelent meg reggel nyolc órára, vajon lehetett-e még remélni, hogy valaha is visszatérnek?... Bizony nem lehet büntetlenül megközelíteni a kárpáti várkastélyt!

Az álmatlan éjszaka izgalmaitól elgyötört Miriota már alig állt a lábán. Roskadozott, alig tudott járni. Apja kénytelen volt hazavezetni. Itt azután újult erővel eleredt a lány könnye. Szívet tépő hangon hívta Miklóst. Nyomban el akart indulni keresésére... Szánalmas látvány volt, attól lehetett félni, hogy belébetegszik.

Haladéktalanul tenni kellett valamit. Pillanatnyi késlekedés nélkül az erdész és az orvos segítségére kellett sietni. Hogy ők is veszélyben forognak, ha magukra vonják a várat megszállva tartó - emberi vagy másmilyen - lények bosszúját, ez most édeskeveset számított. A lényeg az volt, hogy megtudják, mi történt az erdésszel és a doktorral. Ez a kötelesség nemcsak a barátaira hárult, hanem a falu összes lakosára. A legbátrabbak bizonyára nem vonakodnak elindulni a kopasz-hegyi erdőség sűrűjébe, hogy azután felkapaszkodjanak a kárpáti várkastélyhoz.

Miután ezt elhatározták, sok-sok vita és egyezkedés után végül is három bátor ember akadt: mégpedig Kolc bíró, Frik, a pásztor és Jónás fogadós - egyetleneggyel sem több. Ami Hermod iskolamestert illeti, neki hirtelen beleállt a köszvény a lábába, és kénytelen volt két széken elnyújtózni a tanteremben.

Kilenc óra tájt Kolc bíró és társai, óvatosságból alaposan felfegyverkezve, útnak indultak a Vulkán-szoros felé. Majd ugyanott, ahol annak idején Deck Miklós letért az útról, ők is behatoltak a sűrű erdőségbe.

Nem alaptalanul gondolták úgy, hogy ha az ifjú erdész és a doktor már visszatérőben van a falu felé, akkor azt az utat választják, amelyen előző nap a Kopasz-hegyen keresztülhaladtak. Akkor pedig könnyen megtalálhatják a nyomaikat, és erről meg is bizonyosodtak, mihelyt hármasban átvágtak az erdőszélen.

Hagyjuk most őket továbbmenni, hogy elmondhassuk, milyen fordulat történt Veresden, amint eltűntek az emberek szeme elől. Előbb még elengedhetetlennek tartották, hogy néhány jó szándékú falubéli Deck Miklós és Patak elébe menjen, most azonban úgy vélték, példátlan meggondolatlanság volt, hogy útnak engedték őket. Az lenne csak mindennek a koronája, ha az első katasztrófát egy második tetézné! Hogy az erdész és a doktor vakmerő kísérlete áldozatául esett, abban már nem kételkedett senki; és akkor mire jó, ha Kolc bíró, Frik és Jónás is ugyanilyen veszélynek teszi ki magát önfeláldozásával? Sokra jutnak vele, ha a szép Miriota vőlegénye után most már az apját is sirathatja, ha a pásztor és a fogadós barátai is bánkódhatnak majd veszteségük miatt!

A kétségbeesés általánossá lett Veresden, és semmi jel sem mutatott rá, hogy egyhamar szűnni akarna! Még ha nem is esett bajuk a vakmerőknek, akkor sem számíthatott rá a falu népe, hogy Kolc bíró és két társa visszatér, mielőtt a környező magaslatok éji sötétbe burkolóznak.

Mily nagy volt hát a meglepetés, mikor mégis felbukkantak az országút legtávolabbi pontján! Mily lélekszakadva futott elébük Miriota a hír hallatára!

Nem hárman jöttek az úton, hanem négyen, és a negyedikről kiderült, hogy a doktor.

– Miklós... szegény Miklósom! - kiáltott fel a lány. - Miklós nincs itt?

De igen... Miklós ott volt, egy ágakból összerótt saroglyán feküdt, amelyet Jónás és a pásztor nagy üggyel-bajjal cipelt.

Miriota vőlegényéhez rohant, fölébe hajolt, karjába szorította.

– Meghalt! - kiáltotta. - Meghalt!

– Nem... nem halt meg - válaszolt Patak doktor -, bár megérdemelte volna... és magam is!

Az igazság az volt, hogy a fiatal erdész elveszítette eszméletét. Tagjai merevek voltak, arca vértelen, melle alig-alig emelkedett. Ami az orvost illeti - az ő ábrázata azért nem volt annyira színtelen, mint a társáé, mivel menet közben visszanyerte szokásos téglavörös színét.

Miriota gyengéd, szívhez szóló hangja sem tudta kiragadni Deck Miklóst fásult zsibbadtságából. Mióta visszavitték a faluba, és letették Kolc bíró szobájában, még egyetlen szót sem szólt. Néhány másodperccel később ugyan felnyílt a szeme, és mihelyt a fiatalember észrevette az ágya fölé hajló leányt - ajkán mosoly suhant át; megpróbált felkelni, de nem sikerült. Testének egy része béna volt, mintha féloldali szélütés érte volna. Mégis - hogy megnyugtassa Miriotát - megszólalt, hangja azonban bágyadtan csengett:

– Semmiség az egész... semmiség!

– Miklós... Szegény Miklósom! - ismételte a lány.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, drága Miriota, no meg egy kis izgalom ért... Hamar elmúlik... ha te ápolsz...

A betegnek azonban nyugalomra és pihenésre volt szüksége. Ezért Kolc bíró kiment a szobából, és ott hagyta Miriotát a fiatal erdész mellett, aki buzgóbb ápolót nem is kívánhatott volna - s nyomban elszunnyadt.

Eközben Jónás fogadós harsány hangon - hogy mindenki jól hallja - elmesélte a népes hallgatóságnak mindazt, ami elindulásuk óta történt.

Kolc bíró, a pásztor és ő maga, miután a fák alatt rábukkantak arra az ösvényre, amelyet az erdész és az orvos tört, a várkastély felé vették útjukat. Már két órája kapaszkodtak fölfelé a Kopasz-hegy lejtőjén, a az erdőszél már csak fél mérföldre lehetett előttük, amikor két ember tűnt fel. A doktor és az erdész volt: az egyiknek a lába teljesen felmondta a szolgálatot, a másik pedig, ereje fogytán, egy fa tövéhez roskadt.

Odarohantak a doktorhoz, kérdezgették, de egyetlen szó választ tudtak kapni, mivel Patak kábultabb volt, semhogy felelhetett volna; ágakból hordágyat tákoltak össze, ráfektették Deck Miklóst, Patak doktort pedig talpra állították - mindez pillanatok műve volt.

Azután Kolc bíró és a pásztor - akit néha felváltott Jónás - visszafelé indultak Veresdre.

Hogy miért volt Deck Miklós ilyen állapotban, és hogy átkutatta-e a vár romjait - ezt a fogadós nem tudta megmondani, ahogy a bíró vagy Frik sem, mivel a doktor még nem szedte össze magát kellőképp ahhoz, hogy kielégítse kíváncsiságukat.

De ha Patak doktor eddig nem is beszélt, most beszélnie kell! Az ördögbe is! Hiszen biztonságban volt a faluban, barátai körében, páciensei között! Többé nem kellett félnie túlvilági lényektől! Még ha azok esküt csikartak is ki belőle, hogy semmit se mondjon el a kastélyban látottakról - a közérdek akkor is azt parancsolta, hogy megszegje esküjét.

– Nos, nyugodjon meg hát, doktor - mondta Kolc bíró -, és próbáljon visszaemlékezni!

– Azt akarja... hogy beszéljek?

– Veresd lakóinak nevében és a falu közbiztonsága érdekében parancsolom!

Egy pohár jóféle ital, amellyel Jónás kínálta, végül visszaadta a doktornak beszélőképességét; és ő, szaggatott mondatokban, a következőket közölte:

– Elindultunk ketten... Miklós és én... Őrültek voltunk... Micsoda őrültek!... Majdnem egy napba telt, amíg átvágtunk ezen az átkozott erdőségen... Csak este értünk a vár elé... Most is reszketek... Egész életemben reszketni fogok!... Miklós be akart menni... Igen! Az őrtoronyban akarta tölteni az éjszakát... vagyis Belzebub hálószobájában!

Patak doktor mindezt olyan síri hangon mondta, hogy puszta hallatára megborzongtak.

– Én nem egyeztem bele - folytatta -, nem... nem én!... És mi történt volna... ha engedek Deck Miklós kívánságának? Égnek áll a hajam, ha rágondolok!

Ha a doktor haja valóban égnek állt, ez azért volt, mert keze gépiesen a koponyájára tévedt.

– Miklós tehát rászánta magát, hogy az Orgall-fennsíkon táborozzunk... Micsoda éjszaka volt... barátaim, micsoda éjszaka!... Próbáljon pihenni valaki, amikor a szellemek egyórányi nyugtot sem hagynak... bizony, még egyórányit sem!... Egyszerre csak tüzes szörnyek jelennek meg a felhők között, igazi sárkányok!... Lecsapnak a fennsíkra, hogy felfaljanak minket...

Minden tekintet az égre szegeződött, vajon nem nyargal-e ott holmi vágtató kísértet.

– Néhány pillanat múlva pedig - folytatta a doktor - megszólalt a kápolna harangja!

Minden fül a látóhatár felé figyelt, és egypáran távoli harangzúgást véltek hallani, a doktor elbeszélése annyira lenyűgözte hallgatóságát.

– Hirtelen - kiáltotta Patak - félelmetes bömbölés töltötte be az egész térséget!... Vagy inkább vadállatok üvöltése... Majd fény tört elő az őrtorony ablakaiból... Pokoli láng világította meg az egész fennsíkot a fenyvesig... Deck Miklóssal egymásra néztünk... Ó! Iszonyatos látvány!... Olyanok voltunk, akár a hullák... Két hulla, amely a sápadt fényben egymás arcába vigyorog...

És aki látta Patak doktort, rémülettől eltorzult arcát, őrült szemét - az valóban joggal gyanakodhatott, vajon nem arról a túlvilágról tért-e vissza, ahová már jó néhány felebarátját küldte!

Hagyni kellett, hogy lélegzethez jusson, különben képtelen lett volna folytatni elbeszélését. Ez Jónásnak egy második pohár rakijába került, s ettől a volt ápoló szemlátomást visszanyerte eszének egy részét, amelytől a szellemek megfosztották.

– De végtére is mi történt ezzel a szegény Miklóssal? - kérdezte Kolc bíró.

Nem ok nélkül tulajdonított rendkívüli fontosságot a doktor válaszának, mivel személyesen a fiatal erdészhez szólt a szellemhang a Mátyás Király nagy ivójában.

– Hát a következőre emlékszem - felelte a doktor. - Megvirradt... Könyörögtem neki, mondjon le a tervéről... De hiszen ismeri... ilyen makacs emberrel nem lehet zöldágra vergődni... Lement az árokba... én kénytelen voltam követni, mert magával vonszolt... Egyébként nem voltam már tudatában annak, hogy mit cselekszem... Miklós akkor előrement, egészen a várkapu alá... Megragadta a felvonóhíd egyik láncát, és felmászott rajta a bástyafal mentén... Ebben a pillanatban ráeszméltem a helyzetre... Még van idő megállítani a meggondolatlant... sőt, mondanám: szentségtörőt!... Utoljára ráparancsolok, hogy ereszkedjék le, jöjjön vissza, térjen haza velem Veresdre... „Nem” - kiáltja. Én erre menekülni akarok... igen, barátaim... bevallom... el akartam futni, s közületek mindenki ugyanerre gondolt volna az én helyemben!... De hiába próbáltam elszabadulni a földtől... A láb oda volt szegezve... srófolva... földbe gyökerezett... Megpróbáltam kitépni... de lehetetlen... Megpróbáltam kapálózni... de hiába!

És Patak doktor egy olyan ember kétségbeesett mozdulatait utánozta, akinek a lába beszorult, akár a csapdába esett rókáé.

Majd visszatért elbeszéléséhez:

– Ebben a pillanatban - folytatta - kiáltás hallatszott... micsoda kiáltás!... Deck Miklós kiáltott... A láncot szorító marka egyszerre csak meglazult, és ő az árok aljára zuhant, mintha láthatatlan kéz sújtotta volna le!

Bizonyos, hogy a doktor az imént úgy mesélte el az eseményeket, ahogyan lejátszódtak, s mégoly feldúlt képzelete sem toldott hozzá semmit. Ahogyan leírta, valóban úgy mentek végbe a csodálatos dolgok az elmúlt éjszakán az Orgall-fennsíkon.

Deck Miklós zuhanása után pedig a következő történt. Az erdész elájult, és Patak doktor képtelen volt segítségére sietni, mert csizmája a földhöz szegeződött, megdagadt lábát pedig nem tudta kihúzni belőle. A testét béklyózó láthatatlan erő azonban egyszer csak megtört. Lába szabad lett. Ő odarohant a társához, és - ez részéről bizony igencsak derekas, bátor tett volt - a csatorna vizébe mártott zsebkendőjével megnedvesítette Deck Miklós arcát. Az erdész magához tért, bal karja és testének egy része azonban a szörnyű megrázkódtatástól megbénult. Az orvos segítségével mégis sikerült feltápászkodnia, felkapaszkodnia a sáncárok külső oldalán. Azután visszafelé indultak a faluba. Egyórai járás után azonban Deck Miklós olyan heves fájdalmat érzett karjában és oldalában, hogy kénytelen volt megállni. Végül amikor a doktor már segítségért akart indulni Veresdre, megérkezett Kolc bíró, Jónás és Frik; éppen a legjobbkor.

Ami az ifjú erdészt illeti, hogy tudniillik súlyos volt-e az állapota - erről Patak doktor óvakodott nyilatkozni, bár rendszerint ritka magabiztosságot tanúsított, ha orvosi esetről volt szó. Most beérte annyi hogy ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

– Ha valakit természetes betegség sújt, az is súlyos! De ha természetfölötti betegségről van szó, amelyet a Csort küld az ember testébe, akkor alighanem csak a Csort tudja meggyógyítani!

Ez a kórjóslat diagnózis híján nem volt túl biztató Deck Miklós számára. Szerencsére azonban ez a megállapítás egyáltalán nem volt szentírás, és Hippokratész és Galenosz óta hány olyan orvos tévedett és téved ma is napról napra, akiknek a tudománya felülmúlja Patak doktorét! A fiatal erdész keménykötésű legény volt; erőteljes testalkata miatt remélni lehetett, hogy kilábal a bajból - mindenféle ördögi beavatkozás nélkül is -, hacsak nem követi túlságosan pontosan a hajdani vesztegzári ápoló orvosi előírásait.