Minthogy az ifjú gróf elméje elborult, kétségtelenül soha senki sem kapott volna magyarázatot a kárpáti várkastélyban lejátszódott végzetes és titokzatos eseményekre, hacsak bizonyos körülmények folytán fény nem derül egynémely dologra.

Orfanik, megállapodásuk szerint, négy napig várta Gortz bárót Beszterce városában. De mivel az nem jelent meg, a feltaláló azon tűnődött, vajon nem lett-e a báró is a robbanás áldozata. Kíváncsiságtól és nyugtalanságtól űzve elhagyta hát a városkát, visszaindult Veresd felé, és a vár környékén csatangolt.

De rajtavesztett, mert a csendőrök hamarosan lefülelték Rockó figyelmeztetésére, aki ismerte őt, mégpedig régóta.

Orfanikot a megyeszékhelyre kísérték, s ő a bírák előtt őszintén válaszolt a szerencsétlenség ügyében elrendelt vizsgálat során neki feltett kérdésekre.

Még azt is eláruljuk, hogy Gortz báró szomorú vége szemlátomást nem rendítette meg különösebben ezt a magának való, hóbortos tudóst, akit a találmányain kívül semmi sem érdekelt.

Rockó sürgető kérdéseire Orfanik mindenekelőtt megerősítette, hogy Stilla meghalt, valóban meghalt, és - Orfanik szó szerint így mondta - öt évvel ezelőtt eltemették, valóban eltemették a nápolyi Campo Santo Nuovóban.

Ez az állítás nagy meghökkenést keltett, s nem is a legcsekélyebbet azok között, amelyeket ez a fura kaland kiváltott.

Ha Stilla csakugyan meghalt, akkor miként hallhatta a hangját Ferenc gróf a fogadó nagytermében, miként láthatta őt később a bástya fokán, azután pedig kriptabörtönében, hogyan ihatta magába mámorosan az énekét?... Végül hogyan láthatta viszont élve Stillát az őrtorony szobájában?

Most megmagyarázzuk ezeket a látszólag megfejthetetlen csodás jelenségeket.

Az olvasó emlékszik arra, milyen kétségbeesés fogta el Gortz bárót, amikor elterjedt a hír, hogy Stilla elhagyni készül a színpadot, és Teleki gróf felesége lesz. Hiszen akkor az ő számára elvész az énekesnő bámulatos tehetsége, vagyis az a gyönyörűség, amelyet az neki, a lelkes zenebarátnak szerzett.

Ekkor ajánlotta Orfanik, hogy fonográfkészülékek segítségével vegyék fel az énekesnő műsorának legfontosabb számait, amelyeket az búcsúfellépésein akart előadni. Ezek a készülékek akkoriban már bámulatosan tökéletesek voltak, s Orfanik még tovább javította őket - úgyhogy az emberi hangot a legcsekélyebb torzulás nélkül, eredeti varázsában és tisztaságában tudták tolmácsolni.

A báró elfogadta a fizikus ajánlatát. A színházi évad utolsó hónapjában, estéről estére, titokban fonográfokat helyeztek el a rácsos páholy mélyén. Így vésődtek lemezekre az opera- és hangverseny-kavatinák és románcok, többi között Stefano dallama és az Orlando végáriája, melyet Stilla halála szakított félbe.

Gortz Rudolf tehát ezek után vonult el a kárpáti várkastélyba, s itt minden este hallhatta a csodálatos készülék által megörökített dallamokat. És nemcsak úgy hallotta Stillát, mint a páholyában, hanem - ami végképp érthetetlennek tűnhet - úgy is látta a saját szemével, mintha élne.

Ez egyszerű optikai tünemény volt.

Az olvasó nem felejtette el, hogy Gortz báró megvásárolta az énekesnő remekbe készült képét. Ezen Stilla életnagyságban, Orlando Angelicájának fehér ruhájában, kibontott dús hajjal volt látható. Nos, ha ezt a tükör elé állított festményt nagy erejű fényforrás világította meg, akkor bizonyos szögben elhelyezett tükörlapok segítségével – mint ezt Orfanik kiszámította - Stilla a fényvisszaverődés következtében olyan „valódinak” látszott, mint amikor még élettől duzzadt és szépsége teljében volt. E készülék révén, amelyet éjszaka kivittek a bástya fokára, vetítette oda Gortz Rudolf az énekesnő alakját, amikor a kastélyba akarta csalogatni Teleki Ferencet; ugyanezen készülék segítségével láthatta viszont az ifjú gróf Stillát az őrtorony termében, miközben lelkes csodálója mámorosan hallgatta énekét.

Ez volt tehát - röviden összefoglalva - mindaz a tájékoztatás, melyet Orfanik kihallgatásakor adott, persze részletesebben. És hozzá kell tenni, a tudós határtalan büszkeséggel vallotta magát e lángeszű találmányok szerzőjének, amelyeket ő a tökéletesség legmagasabb fokára emelt.

Bár Orfanik kézzelfogható magyarázattal szolgált ezekre a különféle tüneményekre, vagy inkább „trükkökre” - hogy e közhasznú szót alkalmazzuk -, azt nem tudta megmagyarázni, miért nem volt ideje Gortz bárónak a robbanás előtt elmenekülni a Vulkán-szoroshoz vezető alagúton keresztül. De amikor értesült róla, hogy egy golyó szétzúzta a báró kezében vitt ládikát, mindent megértett. Ez a holmi a fonográf volt, amely Stilla utolsó énekét rejtette magában, ezt akarta Gortz Rudolf még egyszer hallani az őrtorony termében, a vár pusztulása előtt. Mivel pedig ez a készülék megsemmisült, Gortz báró élete is elveszítette értelmét, s ő, a kétségbeesés tébolyában, várának romjai alá temette önmagát.

Gortz Rudolf bárót a veresdi temetőben helyezték örök nyugalomra, a vele kihalt ősi családot megillető tisztelettel. Ami az ifjú Teleki grófot illeti, őt Rockó a craiovai kastélyba vitette, és ott teljesen gazdája ápolásának szentelte magát. Orfanik szívesen átengedte neki a Stilla többi számát megörökítő fonográfokat, s amikor Ferenc gróf a nagy művésznő hangját hallgatja, többé-kevésbé odafigyelő elméje megvilágosodik, és úgy tűnik, lelke már-már újjáéled a feledhetetlen múlt emlékeitől.

Néhány hónappal később a fiatal gróf valóban visszanyerte értelmét, és maga mesélte el a kárpáti várkastélyban töltött utolsó éjszaka minden részletét.

Mondjuk még el azt is, hogy a katasztrófa után egy héttel megtartották a bájos Miriota és Deck Miklós esküvőjét. Miután Vulkán faluban a pópa megáldotta frigyüket, a fiatal házasok visszatértek Veresdre, és Kolc bíró házának legszebb szobáját engedte át nekik.

Bár a különféle csodás tünemények természetes magyarázatot kaptak, mégsem szabad azt képzelni, hogy a fiatalasszony többé nem hisz a várbeli fantasztikus kísértetekben. Deck Miklós hiába próbálja meggyőzni - akárcsak Jónás fogadós, aki vissza akarja szerezni a Mátyás Király vendégeit -, Miriota nem hajlik a józan érvekre, akárcsak egyébként Kolc bíró, Frik, a pásztor, Hermod iskolamester és Veresd többi lakosa sem. Valószínűleg jó néhány esztendőbe telik, amíg ezek a derék emberek megszabadulnak babonás hiedelmeiktől.

Patak doktor pedig, aki visszatért megszokott régi szájhősködéséhez, szüntelenül ismétli boldog-boldogtalannak:

– Nos, nem megmondtam?... Még hogy szellemek volnának a várban... Hát léteznek egyáltalán szellemek?

De senki sem figyel rá, sőt, amikor csúfolódása már túlságosan elfajul, arra kérik, hogy hallgasson.

Hermod iskolamester óráin továbbra is az erdélyi legendákat magyarázza tanítványainak. A veresdi ifjú nemzedék még sokáig hisz majd abban, hogy a kárpáti várkastély romjai között túlvilági szellemek kísértenek.

-oOo-