Mielőtt a vonat a gök-tepei állomáshoz ért, visszamentem a kocsiba. Ördög vigye ezt a dromedárt! Ha magát oly ügyetlenül össze nem töreti, a 11-dik szám nem volna többé ismeretlen előttem. Kinyitotta volna az ajtót s egy kis barátságos beszélgetés után kézszorítással váltunk volna el. Most pedig a legnagyobb nyugtalanságban lehet, mivel tudja, hogy a csalását fölfedezték s van valaki, a kinek szándékai iránt gyanakodnia kell, egyszóval valaki, a ki talán nem igen fog habozni, hogy a titkát elárulja... És akkor ládájából kihuzatva erős őrizet alatt a legközelebbi állomásig kisérik s Klork Czinka kisasszony hiába fogja várni a Mennyei Birodalom fővárosában.

Valóban, illendő dolog lenne őt még az éjjel megnyugtatni. De ez lehetetlen, mivel a vonat nem sokára Gök-Tepében, majd Aszkhabadban fog megállni, honnan hajnalban ismét továbbindul. Popov alvására többé nem számíthatok.

Mig mindezekről elmélkedtem, a vonat egy órakor éjfél után a gök-tepei pályaudvarban állott meg. Utitársaim közül senki se kelt fel ágyából.

Leszállok, s a podgyászkocsi körül forgolódom. Befurakodni nagyon veszélyes dolog lenne. Bármennyire ohajtanám is a várost megnézni, ott a sötétség miatt semmit se láthatnék. Azok után itélve, a miket Noltitz őrnagy beszélt róla, a városon Skobelev tábornok 1880-diki támadásának nyomai most is meglátszanak; romba dőlt falak és bástyák vannak ott mindenfelé... Mindezt most csak az őrnagy szemeivel láthatom. A vonat reggeli két órakor indúl. Időközben nehány új utas érkezett. Popov azt mondja, hogy turkománok. Mihelyt kivirradt, szemügyre veszem őket.

Mig nehány perczig a pályaház előtt sétálgattam, a láthatár végén a perzsa határszél magas hegylánczait szemlélhettem. Odáig gyönyörűen zöldelő, sok kisebb folyótól átszelt síkságon fogunk keresztül haladni. Mikor meggyőződtem, hogy Popov nem igen szándékszik többet aludni, újra elfoglaltam helyemet.

Három órakor a vonat ismét megáll. A vonatvezetők Aszkhabad nevét kiáltozzák. Én nyughatatlan lévén, ismét leszállok s alvó társaimat elhagyom, a város felé veszem utamat.

Aszkhabad a kaspintúli tartomány fővárosa s eszembe jut mindaz, mit Boulangier mérnöktől hallottam, mikor Mervig tett érdekes utazását elmondotta. A mint a pályaudvar bal oldalán kiléptem, csakis a turkomán erőd komor körvonalait láthattam, mely az új város felett emelkedő dombon épült. A város lakossága 1887 óta megkétszereződött, házai a sűrű fák mögött alig láthatók.

Negyedfél órakor térek vissza a vasútra. E pillanatban, - nem tudom, mi okból, - Popov a podgyászkocsiba megy. Mily nyughatatlan lehetett a fiatal román, mig ládája előtt ide-oda jártak.

Mihelyt Popov ismét visszatért, azt kérdém tőle:

– Mi újság?

– Semmi, Bombarnac úr, ha csak az nem, hogy a reggeli szellő kissé hideg.

– Csakugyan hideg. Mondja csak, van-e étterem az indóházban?

– Az utasok kényelmére és...

– Az alkalmazottak kényelmére is? Gyerünk be, Popov úr!

És Popov nem igen kérette magát. Az étterem nyitva van ugyan, de italok dolgában az utasok nem igen válogathatnak. A szeszes italokat a «kumisz» képviseli, ez az erjesztett kanczatej, mely tinta izü, de nagyon tápláló ital. Tatár legyen, a ki megissza. Én legalább ilyennek találtam. Popov kitünőnek mondta s ez a fődolog.

A sartok és kirgizek nagyobb része Aszkhabadban hagyta el a vonatot, helyettük másod osztályú utasok, afgán kereskedők, vagyis nagyon ügyes csempészek szálltak föl. A Közép-Ázsiában fogyasztott zöld theát Indián keresztül Khinából afgán kereskedők csempészik be, s habár így a szállítás sokkal hosszabb úton történik, mégis olcsóbban árulják, mint az orosz theát.

Magától értetődik, hogy az afgánok podgyászát valódi orosz szőrszálhasogató kutatással vették vizsgálat alá. A vonat négy órakor indult tovább. Kocsink még mindig háló-kocsi gyanánt szolgál. Társaim édesen alusznak; irigylem sorsukat, de mivel én velük nem tarthatok, ide-oda sétálok.

Hajnalodik; a láthatáron a régi város romjai tünnek föl. Magas fellegvárak hosszú ívezetű kapukkal, egy 1500 méternyi fal hosszában.

A vonat több töltésen áthaladva, melyek a futó homok miatt épültek, végre a sík pusztába ér ki. Folyton dél-nyugat felé tartva, hatvan kilométert teszünk meg egy óra alatt a perzsa határszél mentén. Dusakon innen a vasút vonala a perzsa határszéltől kissé eltér. Három órai út alatt vonatunk kétszer állott meg, és pedig Géursznál a Meshed felé vezető út kanyarodásánál, honnan az iráni fensík hegyei már láthatók és Artiknál, hol elég, de sósizű viz van.

Ezek után a vonat az Atek-oázon halad keresztül. Az Atek a Kaspi-tergerbe ömlik. Mindenütt zöldelő fák és bokrok. Az oáz csakugyan megérdemli nevét. Beillenék akár a Saharába is. Ez oáz a dusaki állomásig terjed, vagyis a hatszázhatodik versztig, hova hat órakor érünk.

Két órai megállás, két órai sétát jelent, miért is Noltitz őrnagy kiséretében Dusakba indulok. Az őrnagy ismét a vezető szerepét veszi át.

Az állomáson kivül egy utas előzött meg bennünket, kiben Sir Francis Trevellyanra ismerek. Az őrnagy megjegyzi, hogy ez úri ember alakja ismét jobban felegyenesedett, arczkifejezése s tartása sokkal büszkébb lett.

– És tudja-e, Bombarnac úr, hogy miért? - jegyzé meg az őrnagy. - Hát csak azért, mivel a dusaki állomástól kezdve az angol-indiai vasutak végső állomásáig egy Afganisztan határain, Kandaharon, a bolani szorosokon és a pendsehi oázon keresztül vonuló vasúti vonal elegendő lenne a két vonal csatlakozására.

– S milyen hosszú lenne a vonal?

– Alig ezer kilométer; de az angolok nem akarnak az oroszokhoz csatlakozni. Pedig mily roppant nyereség volna a kereskedelemre nézve, ha Kalkuttából Londonba tizenkét nap alatt el lehetne érkezni!

Az őrnagygyal beszélgetve bejártuk Dusakot. Már több év óta előrelátták, mily fontos pont lesz idővel e szerény falu. Egy szárnyvonal már is összeköti Teheránnal, következőleg Perzsiával, mig ellenben az indiai vasút felé még semmiféle nyomjelző tanulmányozást nem tettek. Mig a Sir Francis Trevellyanhoz hasonló urak többségben lesznek az egyesült királyság parlamentjében, addig az ázsiai vasúthálózat soha se lesz teljes.

Azt a kérdést intéztem az őrnagyhoz, hogy milyen személyi biztonságot nyújt a Grand-Transaziatik a közép-ázsiai tartományok területén.

– Turkesztánban, - viszonzá az őrnagy, - a biztonság eléggé jó lábon áll. Az orosz ügynökök folytonosan felügyelnek a vasútra; a rendőrség az állomások körül szervezve van, és mivel az állomások nem nagyon messze vannak egymástól, nem hiszem, hogy az utazóknak tartaniok kellene a kóbor törzsektől. Ezenfelül a turkomán lakosság alárendelte magát az orosz hatóságok néha nagyon sulyos követeléseinek. Azon idő alatt, mióta a vasút Kaspin túli része átadatott a forgalomnak, semmiféle támadás sem akadályozta a vonatok rendes közlekedését.

– Ez igen megnyugtató körülmény, őrnagy úr. Hát a határ és Peking közt levő szakasz?...

– Ez már más, - viszonzá az őrnagy, - a Pamir fensíktól Kasgarig szigorúan őrzik a vasútat; de azontúl a Grand Aziatik a khinai hatóságok ellenőrzése alatt áll, és azok iránt nagyon kevés bizalommal viseltetem.

– Messzire vannak ott az állomások egymástól? - kérdém.

– Néha nagyon messzire.

– És khinai személyzet fogja ott fölváltani az orosz személyzetet?

– Igen, Popov vonatvezető kivételével, a ki mindvégig velünk utazik.

– Tehát a mennyei birodalom szülöttei lesznek ellenőreink, gépészeink és fütőink?... Ej, őrnagy úr, ez kissé nyugtalanítónak látszik előttem az utasok biztonságára nézve.

– Ön téved, Bombarnac úr. A khinai vasúti személyzet nem kevésbbé jártas a mieinknél. Kitünő gépészek vannak közte. Nem különben kitünők a mérnökeik is, a kik igen ügyesen építették a khinai vasútakat. A sárga faj kétségkivül nagyon értelmes és fogékony az ipari haladás iránt.

– Nem kétlem, őrnagy úr; hiszen ez a faj van arra hivatva, hogy egykor a világ urává legyen... természetesen csak a szláv faj után.

– Nem tudhatni, mit tartott fenn számunkra a jövő; - viszonzá Noltitz őrnagy mosolyogva; - de hogy visszatérjünk a khinaiakhoz, biztosítom önt, hogy e nép igen élénk felfogással és bámulatosan könnyű elsajátító képességgel bir. Én láttam a khinaiakat a munkánál és tapasztalásból beszélek.

– Megengedem. De ha e tekintetben nem lehet is veszélytől tartani, nem barangol-e számos gonosztevő Mongolia és éjszaki Khina nagy sivatagain?

– És ön azt hiszi, hogy a gonosztevők eléggé merészek volnának egy vonatot megtámadni?

– Valóban, azt hiszem, őrnagy úr; és épen ez az, a mi engem megnyugtat.

– Hogyan... ez nyugtatja meg önt?...

– Kétségkivül; mert én inkább attól félek, hogy utazásunk minden kaland nélkül fog véget érni.

– Lelkemre mondom, bámulom önt, reporter úr... Önnek tehát kalandra van szüksége?

– Mint a betegnek orvosra. Egy szép és jó kaland...

– Attól tartok, Bombarnac úr, hogy ön részben csalódni fog, ha igaz, a mit hallottam, hogy tudniillik a társulat szerződött bizonyos rablócsapatok főnökeivel...

– Mint a hellén hatóságok Hadsi Stavroszszal «A hegyek királya» czímű regényben?...¹

– Épen úgy; és ki tudja, vajjon nincs-e az igazgatóság tagjai közt is valaki...

– Ezt már csakugyan nem vagyok képes elhinni.

– Miért nem? - kérdé Noltitz őrnagy. - Ez a mód a vonatok háborítatlan közlekedésének biztosítására a mennyei birodalom területén egészen századvégi, fin de siècle volna. Annyi azonban bizonyos, hogy egy ilyen útonálló iparlovag nem akart lemondani függetlenségéről és cselekvései szabadságáról. A neve Ki-Csang.

– Micsoda ez a khinai úr?

– Egy félig mongol, félig khinai származású vakmerő rablófőnök. Miután sokáig garázdálkodott a Junnanban, Khina legdélnyugatibb tartományában, a hol végre nagyon keményen üldözőbe vették, átköltözött az éjszaki tartományokba. Sőt már jelezték is a jelenlétét Mongolia ama részében, a melyen a Grand Aziatik áthalad.

– Nos, nekem épen ilyen tárczaczikknek való anyag kell.

– Bombarnac úr, a tárczaczikkek, a melyeket az a Ki-Csang szolgáltatna, sokba kerülhetnének önnek...

– Se baj, őrnagy úr. A «XX. Század» elég gazdag, hogy megfizethesse a hirnevét.

– Pénzzel, igen. De mi utasok talán az életünkkel fizetnők meg. Szerencse, hogy utitársaink nem hallották önt így nyilatkozni, különben tömegesen követelnék az ön kiutasíttatását a vonatról. Legyen tehát óvatos és el ne árulja kalandszomját. Mindenek fölött pedig azt tartom kivánatosnak, hogy ne legyen semmi dolgunk ezzel a Ki-Csanggal... Ez sokkal jobb lesz az utazók érdekében...

– De nem az utazás érdekében, őrnagy úr.

Ekkor már visszatértünk az állomás felé. Dusakban még fél óráig fogunk időzni. A perronra érkezve, észrevettem, hogy a vasúti személyzet a kocsik sorrendjének megváltoztatásán dolgozik.

Egy új kocsi érkezett Teheránból ama szárnyvonalon, a mely Perzsia fővárosát a kaspintúli vasúttal összeköti.

Ezt a bezárt és lepecsételt kocsit hat perzsa ügynökből álló személyzet kiséri, a mely, úgy látszik, parancsot kapott, hogy a kocsit egy perczre se hagyja el.

Nem tudom, a kedélyhangulatom okozza-e, de úgy rémlik előttem, mintha ez a kocsi sajátszerű, titokzatos jellegű volna, és miután az őrnagy magamra hagyott, felvilágosítás végett Popovhoz fordulok, a ki a vonatrendezésre felügyel.

– Hova megy ez a kocsi, Popov úr?

– Pekingbe, Bombarnac úr.

– És mit szállít?

– Mit szállít?... Egy előkelő egyéniséget.

– Egy előkelő egyéniséget?

– Ön csodálkozik ezen?

– Valóban, ez a podgyászkocsi?...

– Hát ha egyszer a szeszélye úgy kivánja.

– Nos hát, Popov úr értesítsen, ha majd ez az előkelő egyéniség kiszáll.

– Nem fog kiszállni.

– Miért nem?

– Mert meg van halva.

– Halott?...

– A bizony, és csak a holttestét viszik haza Pekingbe, a hol a rangját megillető ünnepélyességgel fogják eltemetni.

Végre van hát a vonatunkon egy előkelő egyéniség is, - igaz, hogy csak holttest alakjában. Mindegy, meghagyom Popovnak, hogy igyekezzék megtudni a nevét. Bizonyosan valamely magas rangú mandarin volt. Mihelyt megtudom, hogyan hivták, azonnal táviratozni fogok a «XX. Század»-nak.

Mielőtt a kocsit szemügyre veszem, látom, hogy egy újonnan érkezett utas is nem csekélyebb kiváncsisággal vizsgálja.

Az idegen egy körülbelül negyven éves, büszke magatartású ember. Olyan öltözetet visel, mint a gazdag mongolok. A termete magas, a tekintete kissé komor, a bajusza olyan, mint Scholl Aureliené;² - bár szellem dolgában is hasonlítana hozzá. Az arczszine halvány és a szempilláit soha se hunyorgatja.

– Gyönyörű typus! - mondám magamban. Nem tudom, nem ő lesz-e az a vezérszereplő, a kit keresek; de minden esetre ő rá adom a 12-dik számot a vándortársulatomban!

Nem sokára megtudtam Popovtól, hogy e vezérszereplő neve Faruszkiar uraság. Egy alacsonyabb rangú, de egykorú mongol a kisérője, a kinek a neve Ghangir. A két új utas nehány szót vált egymással, mialatt a kocsit becsatolják a vonat végén, a podgyászkocsi elé.

E perczben a perronon éles kiáltások hallatszanak.

Ismerem e hangot. Weisschnitzerdörfer báró ordít.

– Megállj!... Megállj!

Ezuttal nem indulófélben levő vonatról van szó, hanem egy elröpült kalapról. A minden oldalon nyitott pályaházba meglehetősen erős szél csapott be és a báró kalapját, egy kékes szinű utazósüveget, hirtelen elsodorta. A süveg végig gurúl a sineken, a perronon, a falak és kerítések mellett és a tulajdonosa lélekszakadtából fut utána.

Meg kell vallanom, hogy ez eszeveszett futás láttára Caterna úr és neje az oldalukat fogták nevettükben, Pan-Sao, a fiatal khinai csaknem megpukkadt kaczagtában, Tio-King orvost ellenben egy pillanatra se hagyta el méltóságos komolysága.

A lihegő, ziháló, violaszin arczú német nem birja tovább. Két izben is sikerült a kezét rátenni a süvegére, de az ismét tovább gurúlt, ő maga pedig egész hosszában elhasalt s e közben hosszú köpenye ráborúlt a fejére, a mi teljesen feljogosította Caterna urat, hogy rágyújtson Miss Helyett híres dallamára:

Ah! e látvány milyen pompá-á-ás!
Ah! a váratlan kilátá-á-ás!

Nem ismerek valami gonoszabbat, nevettetőbbet egy kalapnál, a melyet a szél elkapott és a mely röpköd, ugrál, bukfenczeket vet, meg-megáll és ismét elröpül abban a pillanatban, a mikor az ember azt hiszi, hogy megfogta. Ha ilyesmi rajtam történnék, teljes szívemből megbocsátanék azoknak, a kik e komikus küzdelem felett nevetnének.

De a báró nincs megbocsátó kedvében. Ugrál jobbra-balra, és ide-oda futkos a sineken. Mindenki elkezd kiabálni:

– Vigyázzon!... vigyázzon!

Mert a Mervből érkező vonat épen berobog a pályaudvarba.

Ez volt az utazó süveg halála: a mozdony irgalom nélkül szétmorzsolta; csak rongyokban vihették vissza a bárónak.

Ekkor aztán újra kezdődtek a Grand-Transaziatik társulata elleni kifakadások.

A jeladás megtörténvén, a régi és új utasok sietnek elfoglalni a helyeiket. Az újak közt három, meglehetősen gyanús külsejü mongolt pillantok meg, a kik a másodosztályú kocsik egyikébe szállnak.

Abban a pillanatban, mikor a tornáczra lépek, a fiatal khinai így szól a kisérőjéhez:

– Nos, Tio-King úr, látta ön azt a németet a furcsa süvegével?... Mekkorát nevettem rajta!

Milyen folyékonyan beszél ez a khinai francziáúl!... Mit mondok? francziáúl? még annál is többet: párisi nyelven... Oda vagyok bámulatomban!