Ha e kifejezés: «a kikötőben megfenekleni» valaha a legszigorúbb értelemben alkalmazható volt, nyilván most állt elő ez az eset, és ennélfogva legyen szabad ezt a kifejezést használnom. Csakhogy, ha egy hajó a rakpart közelében megfeneklik, ebből még nem következik, hogy a hajó el van veszve. Megengedem, hogy a Kinko szabadsága nagy veszélyben forog, ha az én közbenjárásom és az úti társainké elégtelennek bizonyúl. De Kinko él és ez a fődolog.

Hanem egy órai időt sem szabad elvesztegetnünk, mert a khinai rendőrség, ha sok fogyatkozásban szenved is, legalább gyorsan és sommásan végez. Az elfogás és a felakasztás nagyon hamarosan követi egymást; azt pedig nem szabad megengednünk, hogy Kinkót felakaszszák, még csak in effigie sem.

Karomat nyújtom tehát Klork Czinka kisasszonynak, felsegítem őt a kocsimra és mind a ketten gyorsan visszatérünk a «Tizezer Álom»-hoz czímzett vendéglőbe.

Ott megtalálom Noltitz őrnagyot, Caterna urat és nejét és legnagyobb szerencsémre az ifjú Pan-Saót is, a ki ezúttal megszabadúlt Tio-King orvostól. Pan-Sao a legnagyobb örömmel lesz tolmácsunk a khinai hatóságok előtt.

Ekkor a kétségbeesett Czinka jelenlétében elmondom úti társainknak mindazt, a mi a jegyesére vonatkozik... Milyen körülmények közt útazott Kinko; hogyan ismerkedtem meg vele. Elmondom, hogy habár megcsalta is a Grand-Transzaziatik társulatot, csak e csalással juthatott a vonatunkra Uzun-Adában, és ha nem jutott volna a vonatunkra, akkor most valamennyien ott hevernénk a Csú-völgy fenekén...

Ezután részletesen elbeszéltem mindazt, a miről csak nekem lehetett tudomásom: Én kaptam tetten azt a gaz Faruszkiart abban a pillanatban, mikor a szörnyű tettét elkövette; de Kinko volt az, a ki élete koczkáztatásával, emberfeletti hidegvérűséggel és bátorsággal teletömte a kazánt tüzelővel, ránehezedett egész testével a szellentyűk emelő rúdjára és megállította a vonatot az által, hogy szétrobbantotta a mozdonyt.

Mennyi ah! és oh! kiáltás hangzott el, mikor az elbeszélésemet befejeztem! Caterna úr lelkesedésében így kiáltott fel:

– Éljen Kinko!... Rendjelet neki!

Addig is, mig az Ég Fia valamely Zöld-Sárkányrenddel kitüntetné hősünket, Caternáné asszonyság megragadta Klork Czinka kezét és szívére szorította az ifjú leányt a nélkül, hogy képes lett volna visszafojtani a könnyeit... Nem is csoda! Olyan szerelmi regény, a mely az utolsó fejezetben hirtelen kettészakad, igen megindító.

De lássunk a legsürgősebb teendő után, és mint Caterna úr mondja: mindenki a szinpadra; kezdődik az ötödik!... tudniillik az ötödik felvonás, a melyben a drámák rendszerint kibonyolódnak.

– Nem engedhetjük, hogy ezt a derék fiút elítéljék! - mondá Noltitz őrnagy. - El kell mennünk a Grand-Transzaziatik vezérigazgatójához. Ha értesül az eseményekről, ő lesz a legelső, a ki meg fogja akadályozni a további törvényes lépéseket.

– Kétségkívül, - mondám, - mert nem lehet tagadni, hogy Kinko a vonattal együtt az összes útasokat megmentette.

– Nem is említve a császári kincseket - jegyzé meg Caterna úr, - az ő felsége millióit.

– Mindez nagyon igaz, - viszonzá Pan-Sao, - de szerencsétlenségre Kinko a khinai rendőrség kezébe és a börtönbe került. Már pedig igen nehéz dolog kiszabadulni egy khinai börtönből.

– Siessünk, - mondám, - és menjünk a társulat vezérigazgatójához.

– De, - kérdé Caternáné asszonyság, - nem volna-e czélszerű, magunk közt gyűjtést rendezni az úti jegy ára értékéig?

– Ez az indítvány becsületedre válik, Karolina! - kiáltá a férje és a tárczája után nyult.

– Uraim, uraim, - mondá Klork Czinka, a kinek szép szemeiben könyek csillogtak, - mentsék meg a jegyesemet, mielőtt elitélnék!

– Meg fogjuk menteni a jegyesét, lelkem, galambom, - vigasztalá őt Caternáné asszonyság, - és ha egy előadást kell rendezni a javára...

– Bravó, Karolina, bravo! - kiáltá Caterna úr és oly nagy buzgalommal tapsolt, mint egy másod tapsoncz-főnök.

A fiatal román nőt a derék Caternáné asszonyságnak ép oly túlzó, mint őszinte gondjaira bíztuk. Karolina nem akar többé mellőle távozni; kijelentette, hogy a leányának tekinti, és egy anya hősiességével fogja őt megvédelmezni. Mi négyen: Pan-Sao, Noltitz őrnagy, Caterna úr és én elmentünk a pályaudvarba és a Grand-Transzaziatik vezérigazgatóját a saját hivatalos helyiségében kerestük fel.

Épen ott volt, és Pan-Sao kivánságára azonnal bevezettek bennünket hozzá.

Az igazgató minden ízében valóságos khinai és minden közigazgatási khinézerségre képes ember volt, a ki - tessék elhinni - a hivatalos ténykedés tekintetében leczkéket adhatott volna akárhány európai tiszttársának.

Pan-Sao elmondta neki az esetet és minthogy az igazgató eléggé folyékonyan beszéli és teljesen jól érti az orosz nyelvet, az őrnagy és én szintén részt vehettünk a vitában.

Mert igenis, vita keletkezett. Ez a valószínütlen khinézer nem tartózkodott makacsúl ragaszkodni ahhoz a fölfogáshoz, hogy a Kinko esete rendkivül komoly... Ily körülmények közt végrehajtott csalás... oly csalás, a mely hatezer kilométernyi távolságig folytattatik... oly csalás, a mely ezer frankkal károsítja meg a Grand-Transzaziatik társulatát és a részvényeseket...

Erre azt válaszoltuk ennek a buta halandónak, hogy mindez igaz; de hogy a kár sokkal nagyobb volna, ha a csaló nem lett volna a vonaton, mert hiszen az élete koczkáztatásával mentette meg a vonatot, a császári kincstárt és az útasok életét...

Ki hinné? Ez az eleven porczellán-bábú értésünkre adja, hogy bizonyos szempontból jobb lett volna körülbelül száz útas elvesztét gyászolni...

Igen! ismerjük ezt a szempontot! Inkább a gyarmatok és egy vonat összes útasai veszszenek, mintsem az elv!

Szóval, semmit se birtunk eligazítani. Az igazságszolgáltatásnak szabad folyása lesz a Kinko csalási ügyében.

Miközben eredménytelenül távoztunk, Caterna úr is szabad folyást engedett tengerészeti és szinpadi szitkozódásai egész készletének.

Mit tegyünk?...

– Uraim, - mondá Pan-Sao, - én tudom, hogyan kezelik az efféle dolgokat Pekingben és az egész Mennyei Birodalomban. Nem fog két óra eltelni azon percz közt, a melyben Kinkót elfogták és azon idő közt, a mikor a járásbiró elé állítják, a ki hivatva van az efféle ügyekben ítélni. Kinkóra nemcsak a börtön vár, hanem a talpainak a megbotozása is.

– A talpbotozás! - kiáltá a szinész.

– Valóban az, - viszonzá Pan-Sao.

– Ezt a gyalázatosságot meg kell akadályozni, - mondá Noltitz őrnagy.

– Legalább is meg kell kisérteni a megakadályozását, - felelé Pan-Sao. Ennélfogva azt indítványozom, menjünk el a birósághoz, a hol én meg fogom próbálni a szép román leány jegyesét megvédelmezni, és veszítsem el az ábrázatomat,¹ ha ki nem segítem őt a hinárból.

Ez csakugyan a legjobb, az egyetlen mód volt. Kiléptünk a pályaházból, kocsira ültünk és húsz percz alatt elérkeztünk ahhoz a meglehetősen silány külsejü házhoz, amelyben a járásbiró «hivatalosan ténykedik».

Nagy tömeg nyüzsög itt. A dolognak híre futott. Köztudomású lett, hogy egy csaló egy ládában adatta fel magát és Tiflisztől Pekingig ingyen útazott a Grand-Transzaziatik egyik podgyászkocsiján. Mindenki látni és ismerni akarja ennek az eredeti embernek az arczát... Még senki sem tudja, hogy ez a «csaló» valódi hős.

Ott áll a mi derék úti társunk, két mogorva és czitromsárga arczú rendőr közt. Ez a két bulldog kész őt visszavinni a börtönbe a biró parancsára és a talpára mérni egy tuczat pálczaütést, ha a büntetés sulyosbítására ítéltetnék el.

Kinko egészen el van csüggedve és szégyenkezik, a min én nagyon bámulok, ki őt oly elszánt s bátor fiúnak ismerem. De a mint bennünket megpillant, arczán egy reménysugár villan meg.

E pillanatban a terhes szekér kocsisa beszélte el a rendőrök tanúvallomása által megerősített tényállást egy pápaszemes úrnak, a ki a vádlottra nézve nagyon kevéssé megnyugtató módon bólintgatott a fejével. Egyébiránt a vádlott, ha olyan ártatlan lett volna is mint a ma született gyermek, nem védelmezhette volna magát, mivel egy szót se tudott khinai nyelven.

Ekkor előlépett Pan-Sao. A biró ismerte és mosolygott is rá. Ezen úti társunk atyja gazdag pekingi kereskedő és theaszállító. Igy a biró fejbólintásai mindjárt barátságosabb indulatot árulnak el.

Fiatal ügyvédünk lelkes és szellemes volt. Tudott érdeklődést kelteni a biróban; el tudta érzékenyíteni a hallgatóságot az útazás elbeszélése által, a melynek nevezetesebb mozzanatait elsorolta és végül ajánlkozott, hogy megtéríti a társaságnak az uti jegy árát.

Szerencsétlenségre a biró ezt nem fogadhatta el... A vádlott nem csupán anyagi, hanem erkölcsi kárt is okozott, stb. stb.

Erre Pan-Sao neki hevült és noha semmit sem értettünk a beszédéből, mégis eltaláltuk, hogy a Kinko bátorságáról, az utazók élete megmentésének érdekében tanúsított önfeláldozásáról beszélt és végre, mint legutolsó és legfőbb érvül azt emelte ki, hogy védencze megmentette a császári kincstárt.

Hasztalan ékesszólás! Az érvek sikertelenek e kérlelhetetlen hivatalnok előtt, a ki hosszú birói pályája alatt nem mentett fel tiz vádlottat. A talpbotozást ugyan elengedte a szegény vádlottnak, de hat hónapi börtönre és a Grand-Transzaziatik társaságnak fizetendő kártérítésre ítélte. Aztán ezen elítélő gép intésére a szegény Kinkót elvezették.

De a «XX. Század» olvasói még se szomorkodjanak a Kinko sorsán! Ha száz sornyi kéziratot kellene is elvesztenem miatta, mégis inkább megmondom már most, hogy mindent szépen rendbe hoztunk.

Kinko másnap diadalmasan vonult be a Sa-Sua sugárúton levő házba, a hol mi is egybegyülekeztünk, mialatt Caternáné asszonyság anyailag vigasztalta a szerencsétlen Klork Czinkát.

A Kinko ügyét a hirlapok vették a kezükbe. A pekingi «Si-Bao» és a tien-czini «Chinese-Times» a fiatal román megkegyelmeztetését követelték. Ezen ohajtások eljutottak az Ég Fia lábához, sőt eljutottak odáig, a hol a császár fülei vannak. Ezenfelül Pan-Sao is eljuttatott ő felségéhez egy kérvényt, a melyben elbeszélte az útazás viszontagságait és nyomatékosan kiemelte, hogy Kinko önfeláldozása nélkül a kincstár aranya és drágakövei most a Faruszkiar és czinkostársai birtokában volnának, pedig, Buddhára! ez a kincs megmentése más valamit érdemel, mint félévi börtönt.

Úgy van! Tizenötezer taelt, vagyis százezer franknál többet érdemlett, mert az Ég Fia, egy nagylelkűségi rohamában ezt az összeget küldte ajándékúl Kinkónak, egyúttal elengedvén neki a büntetését.

Nem kisérlem meg leírni azt az örömöt, boldogságot és mámort, a melyet a Kinko által személyesen közölt hír összes barátaiban, de főleg a csinos Klork Czinkában keltett. Ily dolgokat nem lehet kifejezni semmiféle nyelven, még a khinain sem, a mely pedig oly készségesen engedi magát alkalmaztatni a legvalószinűtlenebb képletes kifejezésekre is.

És most engedjék meg nekem a «XX. Század» olvasói, hogy végezzek azon úti társaimmal, a kiknek a számaik reporteri jegyzékkönyvem lapjain szerepeltek.

Az 1-ső és 2-dik szám, Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony, nem tudván megegyezni a házassági szerződésekben megállapított különböző százalékok és osztalékok felett, Pekingben való megérkezésük után harmadnap elváltak egymástól. Akár meg se történt volna az egybekelés a Grand-Transzaziatik vonatán, és Bluett Horáczia kisasszony - Bluett Horáczia kisasszony maradt. Engedje a Mindenható, hogy a szikár és sovány hölgy tömérdek hajat arathasson a khinai koponyákon és az élelmes ügynök az amerikai gyártmányú fogakkal ékesíthesse a Mennyei Birodalom összes állkapczáit.

A 3-dik szám, Noltitz őrnagy, az orosz kormány megbízásából Pekingben építendő kórház előmunkálataival van elfoglalva, és mikor az elválás órája ütött, éreztem, hogy igaz barátot hagyok hátra e távoli országban.

A 4-dik és 5-dik számok, Caterna úr és neje, a szeretetreméltó komikus és bájos «szendé»-je, három heti tartózkodás után elútaztak a Mennyei Birodalom fővárosából Sanghaiba, a hol jelenleg a franczia gyarmat által lelkesen ünnepeltetnek.

A 6-dik szám, Weisschnitzerdörfer báró, a kinek a végnélküli nevét most irom le utolszor, nem csupán Tien-Czinben maradt le a gőzhajóról, hanem egy hónappal később Yokohamában is; aztán hat hét mulva hajótörést szenvedett az angol Columbia partjain és végre egy vonatkisiklás következtében San-Francisko és New-York közt nem minden viszontagság nélkül befejezte a földgömb körüli útazását száznyolczvanhét nap alatt - harminczkilencz helyett.

A 9-dik és 10-dik számok, Pan-Sao és Tio-King orvos. Mit mondjak ezekről, haneha azt, hogy Pan-Sao még mindig az a telivér párisi, a kinek ismeretségünk első pillanatától fogva tapasztaltam és majd ha ismét Francziaországba jön, remélem, több ízben együtt fogunk ebédelni Durandnál vagy Marguerynál. A mi az orvost illeti, most már odáig jutott, hogy naponként csupán egy tojás sárgáját eszi meg, mint mestere, Cornaro tette és azt reméli, hogy a velenczei nemes példájára ő is százkét évig fog élni.

A 8-dik szám, Sir Francis Trevellyan, és a 12-dik szám, Faruszkiar uraság; az előbbit, a ki nekem elégtételadással és egy szivarral tartozik, soha se láttam többé; az utóbbiról pedig soha se hallottam, hogy felakasztották volna. A hírneves és kiváló bandita kétségkivül lemondott a Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosi állásáról és a mongol tartományok térségein folytatja dúsan jövedelmező pályáját.

Végre a 11-dik számom: Kinko, nagy ünnepiességgel nőül vette Klork Czinka kisasszonyt, a mit talán mondanom is felesleges. Valamennyien jelen voltunk a menyegzőn, és ha az Ég Fia gazdagon megjutalmazta a vőlegényt, a menyasszony is értékes és pompás ajándékot kapott az útasoktól, a kiknek életét az ő jegyese mentette meg.

Én magam három hétig maradtam Pekingben; aztán tengeren tértem vissza Francziaországba.

Most még egy vallomást kell tennem, a mely eléggé kínos a hiúságomra nézve. A Mennyei Birodalom fővárosába való megérkezésem utáni napon a Lan-Cseuból küldött sürgönyömre a következő szövegű távirati választ kaptam:

«Bombarnac Klaudius, Peking, Khina.

A «XX. Század» szerkesztősége megbízza levelezőjét, Bombarnac Klaudiust, hogy szerencsekivánatait és hódolatát fejezze ki a hős Faruszkiar uraság előtt.»

De én mindig erősen azt vitattam, hogy ez a sürgöny soha sem érkezett el a rendeltetése helyére, - a mi a czimzettet megkiméli attól a kellemetlenségtől, hogy feleljen rá.

-&-