Szamarkand ama termékeny oázis közepén fekszik, a melyen a Zarafsán folyó végig folyik. Egy füzetecske, a melyet az állomáson vásároltam, azt állítja, hogy e nagy város ama négy pont egyike, a melyeken a földrajzírók a földi paradicsom valószínű helyét keresik. A biblia-magyarázókra bízom a vitatkozást e kérdés felett...

Dzsingisz khán 1219-ben részben feldúlta e várost, melyet már Cyrus hadai is felgyújtottak háromszázhuszonkilencz évvel Krisztus születése előtt. Később Tamerlan fővárosává lett; de e kitüntetés, a melyre méltán büszke lehetett, nem akadályozta meg azt, hogy a nomádok a XVIII. században ki ne rabolják. A mint látjuk, Közép-Ázsia nevezetesebb városaiban a nagyság és a végromlás egymással váltakoztak.

Öt órai időzés Szamarkandban és pedig nappal, némi szórakozást és néhány hasábnyi tárczaczikk-kéziratot igér. De nincs vesztegetni való időnk. A város természetesen két részből áll. Az egyik, a melyet az oroszok építettek, egészen mai izlésű és lombos kertekkel, fasoros sugárútakkal, palotákkal, nyaralókkal pompázik; a másik, a régi város, még mindig gazdag egykori fényének maradványaiban, a melyeknek lelkiismeretes tanúlmányozása hónapokig tartana.

Ezúttal nem leszek egyedül. Noltitz őrnagynak semmi dolga sincs a városban és velem jön. Már elhagytuk az indóházat, mikor Caterna úr és neje hozzánk csatlakoztak.

– Ön a várost szándékozik bejárni, Klaudius ur? - kérdé a komikus és a karjait kitárta, mintha az egész Szamarkandot át akarta volna ölelni.

– Ez a szándékunk, Caterna úr.

– Ha Noltitz úr és ön szíveskednének megengedni, hogy önökhöz csatlakozzam...

– A legnagyobb örömmel.

– De a feleségemmel együtt, mert ő nélküle semmit se teszek.

– Kirándulásunk csak annál kellemesebb lesz, - mondá az őrnagy, meghajtván magát a szeretetreméltó «szende» előtt.

– Én pedig, hogy el ne fáradjunk és időt nyerjünk, kedves útitársainknak egy arbát ajánlok fel - mondám.

– Egy arbát? - kérdé Caterna úr. - Mi lehet az az arba?

– Egy hintó, mely ezen országban divatos.

– Legyen hát arba!

Rögtön lefoglaltunk egyet e kerekeken járó alkotmányok közül, a melyek a pályaudvar előtt állomásoztak. Miután jó «szilaót», vagyis borravalót igértünk, a kocsis fogadta, hogy két «kis gerliczéje» vagyis a két lova, oly sebesen fog röpülni, mint a szél; és csakugyan elég gyors ügetésben indultunk el.

Balra elhagytuk a legyező alakban épült orosz várost, a kormányzó palotáját, a melyet szép kertek környeznek, a nyilvános közkertet, árnyékos fasoraival, végre a kerületi főnök házát, a mely már kissé átnyúlik a régi városba. Útközben az őrnagy figyelmeztet bennünket az erődre, a melyet az arba megkerül. Itt a bokharai emir régi palotája szomszédságában ásták meg azon orosz katonák sírját, a kik az 1868-iki ostrom alkalmával elestek.

Arbánk innét egy keskeny, de egyenes utczán keresztül a Righistán-térre jutott, a melyet nem kell összetéveszteni a Bokharában levő hasonnevü térrel - jegyzi meg naivúl a könyvecském.

E szép, négyszögű piaczot talán kissé elrontották az oroszok azáltal, hogy kikövezték és több ágú lámpákkal diszítették fel; de ezt bizonyosan helyeselni fogja Ephrinell, ha ugyan elszánja magát Szamarkand megtekintésére. E tér három oldalán három medresz (iskola) jó állapotban levő romjai láthatók. Itt a «mollah»-k a gyermekeket igen jó nevelésben részesítik. Szamarkandban tizenhét ilynemű iskola és nyolczvanöt mecset van. Ez említett három medresz nevei: Tilla-Kari, Sir-Dar és Ulong-Bég. Általában azt lehet mondani, hogy valamennyien hasonlítanak egymáshoz; a középen levő kapu a belső udvarokba nyilik. A falak halványsárga és halványkék zománczú téglákból vannak építve, kék és arany-arabeszk diszítéssel; a kék általában az uralkodó szín. A minaretek valamennyien ferdék és ledőléssel fenyegetnek, de soha se dőlnek le, a mi nagy szerencse a zománczos diszítésekre nézve, melyek Ujfalvyné, e merész utazónő, állítása szerint, a legszebb zománczokat is sokkalta felülmúlják, pedig itt nem is egy kandallóra való, vagy állványra helyezett virágedényről van szó, hanem meglehetős magasságú minaretekről.

E csodaművek még ugyanazon állapotban vannak ma is, a milyenben Marco Polo, a XIII. századbeli velenczei útazó látta.

– Nos, Bombarnac úr, - nem bámúlja ön ezt a Righistán-teret? - kérdé az őrnagy.

– Valóban nagyszerű! - viszonzám.

– Úgy van, - mondá Caterna úr, - és ugy-e, Karolina, milyen felséges díszlet volna valamely balletben! Balról ez a mecsetféle és jobbról ez a másik...

– Igazad van, Adolf, - jegyzé meg a «szende». - De a szabályosság miatt talán ki kellene egyenesíteni ezeket a tornyokat és a tér közepén «fontaine lumineuse»-ket (világított vizü szökőkutakat) lehetne elhelyezni.

– Pompás gondolat, Karolina. Ugyan, Klaudius úr, irjon egy nagy, látványos drámát, a melynek harmadik felvonása ebben a díszletben játszanék... A mi a czímet illeti...

– Tamerlan volna a legalkalmasabb, - jegyzém meg.

A komikus erre nagyon sokat jelentőleg elfintorította az orrát. Ázsia meghódítóját nem tartotta eléggé aktuálisnak, sem eléggé «fin de siècle»-nek.

Sőt a feleségéhez hajolva, így szólt félhangon:

– Különben láttam én ennél szebb teret is, a Porte-Saint-Martin szinházban, az Ég fiá-ban.

– Én pedig a Chatelet szinházban, Strogoff Mihály-ban.

Hagyjuk beszélni szinészeinket. Ők mindent csak szinházi szempontból ítélnek meg. A kék vásznat és festett lombokat jobban szeretik az ég azurjánál és az erdők lombjainál, a fújtatókkal lebegtetett ponyvákat az Oczeán hullámainál, egy díszlet perspektiváit ama helyeknél, amelyeket a díszletfüggöny ábrázol, Cambon, Rubé, vagy Jambon díszleteit bármily nagyszerű képnél, szóval jobban szeretik a művészetet a természetnél és én bizonynyal nem fogom megkísérleni, hogy ízlésüket e részben megváltoztassam.

Minthogy épen Tamerlant említettem, egyúttal meg is kérdeztem Noltitz őrnagyot, nem fogjuk-e meglátogatni e híres tatár sírját. Az őrnagy azt felelte, hogy visszatérőben látni fogjuk; útunk most a szamarkandi nagy bazár felé visz. Az arba megállt e nagy kerek épület egyik kapuja előtt, miután végig vitt bennünket a régi város egy részén, a melynek házai csak földszintesek és a legcsekélyebb kényelemre sem vallanak.

Itt a boltok állványain össze-vissza óriási mennyiségü gyapjúszövetek, élénk színü szőnyegek és csinos shawlok vannak felhalmozva. A vevő és az eladó a legcsekélyebb árú fölött is hévvel és nagy lármával alkudozik egymással. E kelmék közt van egy «kanausz» nevü selyemszövet, a melyet a szamarkandi szépek nagyon látszanak kedvelni, noha távolról se versenyezhet a hasonnemű lyoni gyártmányokkal, se minőség, se színek tekintetében.

Caternáné azonban, úgy látszik, a kisértésnek ép oly kevéssé birt ellentállni, mintha a Bon Marché vagy a Louvre kirakatait nézegette volna.

– Ezzel a szövettel nagy hatást tennék a Gerolsteini nagyherczegnő-ben.

– És ezek a papucsok nagy sikert arathatnának Ali-Bazsu lábain a Kaid-ban, - mondá Caterna úr.¹

És mialatt a «szende» egy darab kanausz szövetet vett, a komikus is vásárolt egy párt ama zöld papucsok közül, a melyeket a turkománok szoktak a lábukra húzni, mielőtt a mecseteik küszöbét átlépik. De mindez alig történhetett volna meg az őrnagy szíves közbenjárása nélkül, a ki a tolmács szerepét vitte Caterna úr és a kalmár közt, kinek öblös szájából a jok... jok!... (nem!... nem!...) szók oly sűrűn hullottak, mint a kartács, és oly recsegve, mint a sortüzelés.

Az arba tovább indúlt a Bibi-Khanim-tér felé, a hol a hasonnevü mecset áll, mely Tamerlan egyik nejétől vette nevét. Ez nem oly szabályos ugyan, mint a Righistán-tér, de szerintem festőibb: sajátszerüen csoportosított romok, ívek maradványai, ketté vált boltozatok, félig bedőlt kupolák, töredezett oszlopok, a melyeknek zománczolása megőrízte egész épségét, végre a nagy tér egyik oldalát egészen elfoglaló alacsony boltívek. E látvány valóban nagy hatású, mert a hajdani pompás Szamarkandnak e műemlékei oly fényes égboltozat és oly ragyogó lombfüggöny hátteréből válnak ki, a melyhez hasonlót hiába keresnénk még a nagy Operában is, Caterna úr engedelmével. De meg kell vallanunk, hogy a hatás még nagyobb, mikor az arba megáll a legszebb kelet-ázsiai mecsetek egyike, a Szindéh sah mecsete előtt, mely a hedsra 795-ik évében épült (1392. Kr. sz. u.)

Toll nem képes fogalmat nyújtani e világcsodáról. Bármennyi építészeti műszót írnék le ide sorjában egymásután, a kép mindig tökéletlen maradna. Ecset kellene ide, nem toll. A képzelem bámúlva áll meg az építészet e maradványai előtt, mert a legfényesebbek mindazok közt, melyeket az ázsiai művészeti szellem valaha alkotott.

E mecset legvégén végzik a hívek ájtatosságukat, a muzulmán vallás egy nagy tiszteletben álló szentje, Kasszim-Ben-Abbas, sírja előtt. Úgy mondják, hogy ha a sírt felnyitnák, a szent élve és teljes fényében emelkednék ki belőle. Hanem ezt még soha se próbálták meg, és a hívek inkább elhiszik a legendát.

Végre kénytelenek voltunk kiragadni magunkat bámulatunkból és újból elfoglaltuk helyeinket az arbán és a jemcsikünk (kocsis) «gerliczéi» végig vágtatnak velünk az árnyékos utczákon, melyeket az orosz hatóságok igen jól gondoznak.

Az utczákon számos járókelő méltán magára vonja figyelmünket. Nagyon különféle öltözékeket viselnek; élénk khinai «khalat»-ot és művésziesen bogozott turbánt.

Természetes, hogy e negyvenezer lakossal biró városban a typusok is nagyon különfélék. A lakosok nagy része az iráni eredetű tadsik fajhoz tartozik. Az erőteljes férfiak fehér bőrét a szabad levegő és a napsugarak megbarnították. Ide iktatom, a mit Ujfalvyné mond róluk érdekes útleírásában:

«A hajuk rendszerint épen oly fekete, mint rendkivül sűrű szakálluk. Szép, szabályos metszésű szemeik többnyire barnák. Az orruk igen szép, az ajkaik finomak és a fogaik aprók. A homlokuk magas, széles, és arczuk tojásdad.»

Kénytelen is voltam helyeslőleg inteni a fejemmel, mikor Caterna úr egy büszke magatartású és pompás tarka khalatba öltözött tadsik láttára így kiáltott föl:

– Milyen nagyszerű szinpadi hős!... Szinte magam előtt látom Richepin Nana Sahib-jában vagy Meurice Samil-jában.

– Sok pénzt kereshetne! - jegyzé meg Caternáné.

– Meghiszem azt, Karolina! - kiáltá a neki lelkesült komikus.

Caterna úrra, valamint igen sok más szinészre nézve a «bevétel» a drámai művészetnek legkomolyabb és legczáfolhatatlanabb bizonysága.

Már öt óra és e páratlanúl szép Szamarkandban egyik díszlet még egyre követte a másikat... Szépen vagyunk! Már én is elsajátítottam a szinész-nyelvet. Az előadásnak kétségkivül csak éjfél után lesz vége. De mivel nyolcz órakor tovább indulunk, a darab befejezését nem várhatjuk be.

Minthogy már csak a reporterség jó hírneve miatt sem akartam elhagyni Szamarkandot a nélkül, hogy Tamerlan sírját meg ne nézzem, az arba visszafordult, délnyugat felé és a Gur-Emir mecset előtt, az orosz városrész szomszédságában állt meg. Mily piszkos városrészen, a sár- és polyvakeverékből épült házaknak és nyomorúlt viskóknak mily tömkelegén mentünk végig!

A mecset külseje tekintélyes. Kupolája, melyen a türkiz-kék szín uralkodik, olyanformán emelkedik a magasba, mint egy perzsa süveg, és egyetlen minaretje, melynek a teteje hiányzik, szinte csillog az antik tisztaságukban pompázó zománczos arabeszkektől.

Megnéztük a kupola alatt levő középső termet és abban a «sánta vasember» sírját. Ez volt a hódító Tamerlan mellékneve. Fiainak és védszentjének négy sírja környezi azt a fekete lapos kőlemezt, mely alatt Tamerlan csontjai porladoznak, kinek neve szinte egy jelentésű az ázsiai történelem egész tizennegyedik századával. E terem falait szintén megszámlálhatatlan rovátkokkal borított kőlemezek diszitik és a délnyugati oldalon egy kis oszlop jelzi Mekka irányát. Ujfalvyné méltán hasonlította a mecset e részét egy szentélyhez. Reánk is így hatott, és ez a hatás még vallásosabb jellegűvé lett, mikor egy sötét és keskeny lépcsőn lementünk a sírboltba, a hol Tamerlan nejeinek és leányainak koporsói vannak.

– Hát aztán csakugyan ez az a Tamerlan, - kérdé Caterna úr, - a kit annyit emlegetnek?!

– Ez a Tamerlan, - viszonzá Noltitz őrnagy, - egyike volt a világ legnagyobb hódítóinak, sőt épen a legnagyobb volt, ha hódításai területének a nagyságát tekintjük. Leigázta Ázsiának a Kaspi-tengertől keletre eső részeit, Perzsiát és a vele éjszakon szomszédos tartományokat, Oroszországot az Azovi tengerig, Indiát, Sziriát, Kis-Ázsiát, végre Khinát, a hova két százezer emberrel rontott be. Egy egész földrész volt az ő háborúinak szintere.

– Pedig sánta volt! - jegyzé meg Caternáné.

– Úgy van, asszonyom, sánta volt, mint Genzerik, mint Shakespeare, mint Lord Byron, mint Scott Walter, s mint Talleyrand; ez azonban nem gátolta őt, hogy nagy utakat ne tegyen. De fanatikus és vérszomjas is volt. A történelem azt állítja róla, hogy Delhiben százezer foglyot mészároltatott le és Bagdadban nyolczvanezer fejből állíttatott obeliszket.

– No, már akkor jobban szeretem a Concorde-tér obeliszkjét Párisban, - jegyzé meg Caterna úr. - Az legalább egy darabból van faragva.

Ezután elhagytuk a Gur-Emir mecsetét és mivel az indulás órája közelgett, arbánunk a pályaudvar felé vette útját.

Én részemről, daczára a Caterna házaspár megjegyzéseinek, teljesen átengedtem magamat a Szamarkand csodái által okozott hatásnak, mikor egyszerre csak durván visszarántott valami a jelenkori valóságba.

Az útczákon, igen, az orosz városrész közelében levő utczákon, igen, Tamerlan fővárosának utczáin két embert látok végig gurulni veloczipédeken!

– Ah! kiáltá Caterna úr... kerekező urak!

És ezek az urak turkomán törzsbeliek voltak!

«Ez után» már csak menekülni lehetett az olyan városból, a melyet a járógépek e remekei ennyire meggyaláztak, a mint hogy vonatunk este nyolcz órakor csakugyan el is hagyta Szamarkandot.