Másnap este Hog Sylvius visszatért Dalba, de semmit sem emlitett utazásáról. Senki se tudta hát, hogy ez idő alatt Bergenben volt. Miután kutatásai ezideig még nem vezettek eredményre, mindent el akart hallgatni a Hansen-család előtt. Minden levelet és sürgönyt, melyek Christiániából érkeztek, az ő cimére és a fogadóba kellett küldeni, ahol szándeka volt megvárni a dolgok fejlődését. És vajjon még mindig remélt? Igen, de be kell vallani, hogy ezt csak előérzetre alapitotta.

Alig hogy visszatért, a tanár észrevette, hogy távolléte alatt valami nagyon komoly dolog történt. Joél és Hulda viselkedése anyjával szemben arra engedett következtetni, hogy itt vallomásra került a sor. Valami ujabb szerencsétlenség érte volna a Hansen-családot?

Természetes, hogy ez mélyen szomoritotta volna Hog Sylviust. Igazi atyai indulattal viseltetett a két fiatal teremtés iránt.

– Majd kiöntik a szivüket, - gondolta; - hiszen ez nem is lehet máskép. Nem tartozom-e én is a családhoz?

De mennyire is megérezték távollétét! Mennyire vágytak őt látni, tanácsait hallani, valamint szeretetteljes, bátoritó szavát! De hát merjék-e közölni vele, ami köztük és a drammeni uzsorás közt történt? És mint tette anyjuk meggondolatlanul kockára az egész család jövőjét? Mit gondolna Hog Sylvius, ha hallaná, hogy a sorsjegy már nincs Hulda kezei közt, ha meghallaná, hogy Hansen asszony arra forditotta azt, hogy megszabaduljon hitelezőitől?

Ennek nem szabad előtte titokban maradni. Hogy kitől eredt az első szó: Hog Sylviustól, Huldától vagy Joéltől, azt nem lehet megállapitani. Elég az hozzá, hogy a tanárt csakhamar beavatták az egész ügybe.

Hog Sylvius némán hallgatta a szomoru hirt, melyet Joél nővére jelenlétében közölt a tanárral.

– Azon a sorsjegyen nem lett volna szabad tuladni; - felelt Sylvius hirtelen. - Nem, ennek nem lett volna szabad megtörténni.

– Tehettem-e máskép, Sylvius ur? - szólt mélyen megrendülve a fiatal leány.

– Nem... persze, nem tehetett máskép!... És mégis... Ha én itt lettem volna!...

És mit tehetett volna Hog Sylvius, ha itt lett volna?... E megjegyzést csak magában tette és aztán folytatta:

– Igen, kedves Huldám, igen Joél, ti csak gyermeki kötelességteket teljesitettétek. De ami engem dühbe hoz, az, hogy e Sandgoist csak az emberek előitéletét zsákmányolja ki. Ha valami lehetetlen árt ajánlanak szegény Ole sorsjegyéért, csak neki lesz belőle haszna. De ha a sors valami különös kegyéből a 9672. számu sorsjegy megüti a nagy nyerőt, ez már nevetséges, ez igazán őrültség! De mindent összevéve, én bizonyára nem engedtem volna át neki azt a sorsjegyet. Mikor Sandgoist ajánlatát visszautasitotta, jobb lett volna, ha anyjával szemben is ugyanazt az ellenállást őrzi meg Hulda.

Mindarra, amit Hog Sylvius beszélt, a testvérpár egy szó feleletet se adott. Azzal, amit Hulda tett, csak a gyermeki kötelességet teljesitette és emiatt csak senki se vádolhatja. Az az áldozat, amelyre elszánta magát, az nem az esetleges nyereményről való lemondást jelentette, de legkeservesebb az volt benne, hogy Ole végakaratával kellett ellenkeznie, hogy el kellett vesztenie jegyese bucsusorait.

De ezen már nem lehetett segiteni. Sandgoistnak birtokában volt a sorsjegy, mely igaz jusson őt illette és amelyet áruba fog bocsátani. Hát egy nyomorult uzsorás váltsa föl apró pénzre a hajótörött megható Istenhozzádját? Nem, ezzel nem birt megbékülni Sylvius.

Még ugyane napon alkalmat keresett a tanár arra, hogy Hansen asszonnyal beszélhessen, amely beszélgetés nem változtathatott ugyan a dolgok állásán, de amely bizonyos mértékben elkerülhetetlen volt kettőjük között. Tudta azonban, hogy kétségkivül inkább olyan nővel áll szemben, aki esze, mint szive után cselekszik.

– Ön hát megfedd engem, Hog ur? - kérdezte, miután a tanárt kényére ki engedte beszélni.

– Bizonyára, Hansen asszony.

– Ha azért tesz nekem szemrehányásokat, hogy elég meggondolatlan voltam rossz kimenetelü üzletekbe bocsátkozni; hogy eljátszottam gyermekeim vagyonát: akkor igazat adok önnek. De ha azért csinál nekem szemrehányást, hogy ugy cselekedtem, amint cselekedtem, hogy megmentsem magamat, akkor igaztalan. - Mit felelhet erre?

– Semmit.

– Komolyan szólva, vissza kellett volna utasitanom Sandgoist ajánlatát, aki végre tizenötezer márkát fizetett a sorsjegyről való lemondásért. Még egyszer kérdezem: vissza kellett volna ezt utasitanom?

– Igen is, meg nem is, Hansen asszony.

– Nem, itt nem lehet igen vagy nemről, Hog ur, de csakis nemről szó. Ha a helyzetük, beismerem: az én hibámból, nem lett volna oly fenyegető, jó, akkor megértettem volna Hulda vonakodását. Igen, én beláttam volna, hogy ő semmi áron se akar megválni a Kamp Oletól kapott sorsjegytől. De mikor arról volt szó, hogy pár nap alatt kiüznek a házból, amelyben örökre lezárta az uram a szemét, amelyben gyermekeim először pillantották meg a napot, ily esetben ön sem cselekedett volna másképen, tisztelt Hog ur.

– De igen, Hansen asszony, de igen.

– És mit tett volna ön?

– Előbb mindent megkisérlettem volna, de nem áldozom föl a sorsjegyet, amelyet leányom ilyen körülmények közt kapott.

– Hát ezek a körülmények tán értékesebbé teszik azt a sorsjegyet?

– Ezt sem én, sem ön, de egyáltalán senki se tudhatja.

– Ez se egyéb, mint egy egyszerü sorsjegy, amely kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázkilencvenkilencszer veszithet és csak egyszer nyerhet. És azért tulajdonit neki különös értéket, mert egy, a tengerből kifogott palackban találták?

Erre a különösen föltett kérdésre persze nehéz volt Hog Sylviusnak felelnie. Ismét az u. n. érzésen alapuló oldaláról tekintve az ügyet, igy szólt:

– A tényállás a következő: Kamp Ole abban a percben, mikor az elmerülés fenyegette, hagyta Huldára egyetlen értéktárgyát, amelylyel rendelkezett. Még azt is ajánlotta neki, hogy a huzás napján személyesen legyen jelen Christianiában, ha véletlen szerencse az ő kezére játszanék; és Huldának már nincs is kezében a sorsjegy!

– Ha Kamp Ole visszajött volna, - jegyezte meg Hansen asszony, - ő se habozott volna, hogy a sorsjegyet átengedje Sandgoistnak.

– Az lehetséges, - felelt Sylvius; - de egyedül is neki lett volna ehhez joga. Mit mondana ön neki, ha nem halt volna meg, ha nem pusztult el a hajótörésnél, ha visszajönne... már holnap... még ma.

– Ole nem tér vissza; - felelt Hansen asszony sötét hangon. - Ole meghalt, Hog ur, bizonyosan meghalt!

– Ezt ön nem tudja, Hansen asszony! - kiáltott a tanár, feltünően meggyőző hangon. - Tüzetes kutatás indult meg, hogy a hajótörés után esetleg életben maradottakat fedezzenek föl. Ez sikerülhet, sikerülhet még mielőtt a sorsjegyhuzás meglesz. Önnek hát nincs joga azt mondani, hogy Ole meghalt, addig legalább nem, mig bizonyság nem érkezett erről. És ha most nem beszélek egész bizonyossággal erről a gyermekei előtt, ez azért van, mert nem akarok bennük hiu reményeket ébreszteni, amelyek esetleg fájdalmas csalódássá válhatnának. Ön előtt azonban, Hansen asszony, kimondom, amit gondolok. És hogy Ole meghalt, nem, ezt képtelen vagyok elhinni... Nem, nem akarom elhinni.

Az erélyesen kimondott szavak után, Hansen asszony nem vitatkozhatott tovább a tanárral. Az alapjában szintén előitéletes norvég nő hát hallgatott. Fejét lehorgasztotta, mintha attól félne, hogy Ole minden pillanatban előbukkanhat.

– Ezenfelül, Hansen asszony, - folytatta Hog Sylvius, - mielőtt ily módon járt el Hulda sorsjegyével, egy nagyon egyszerü dolgot tehetett volna, amit ön mégis elmulasztott.

– Mit ért ezalatt, Hog ur?

– Előbb barátaihoz, családja barátaihoz kellett volna fordulnia; ezek bizonyára nem késtek volna, hogy önnek segitségére legyenek.

– Nekem nincsenek olyan barátaim, akiket eféle szivességre fölkérhetnék, Hog ur.

– Ebben téved ön, Hansen asszony, mert magam is ismerek egy olyat, aki óhaját haladéktalanul, már csupa hálából is teljesitette volna.

– És ki lenne az?

– Hog Sylvius, a storthing képviselője.

Erre nem tudott felelni az asszony, csak meghajtotta magát a tanár előtt.

– De ami megtörtént, az fájdalom, megtörtént! - vette föl Sylvius ismét a szót. - Én hát hálás lennék önhöz, ha e beszélgetésről nem tenne emlitést gyermekei előtt.

Ezzel elváltak.

A tanár rendes életmódját folytatta és ismét belekezdett rendes napi sétáiba. Néhány nap mulva Hulda és Joél társaságában bejárta Dal környékét. Szobájába visszatérve, nagy kiterjedésü levelezésével foglalkozott és egyiket a másik után küldözte Bergenbe vagy Christaniába. Élénk összeköttetésbe lépett mindazokkal, akik a Viken fölkutatásának emberbaráti munkájában fáradoztak. Minden gondolatát Ole föltalálása foglalta el.

Szükségesnek tartotta azt is, hogy egy napra ismét utra keljen, bizonyára abból az okból, hogy érintkezzék azokkal, akik közelebbi összeköttetésben állnak a Hansen-családdal.

De a legszigorubb hallgatásba burkolódzott arra nézve, amit tett vagy mások által cselekedtetett.

A nehéz próbát kiállt Hulda egészsége lassu léptekkel haladt a gyógyulás felé. A fiatal leány csak Ole emlékének élt, de a reménység, amely ehhez az emlékhez füzödött, napról-napra halványodott. De mellette volt a két lény, akiket legjobban szeretett ezen a világon és ezek folyton bátoritották. De hát elég volt ez? Nem kellett-e őt minden áron szórakoztatni? Hogyan tereljék el azonban ama gondolatoktól, amelyek egész lelkét betöltötték.

Igy jött el julius 12-ike.

Négy nap mulva kellett megtörténni az iskolák sorsjátéka huzásának Christianiában.

Magától értetődik, hogy ez idő közben már közismert lett Sandgoist spekulációja.

Az uzsorás szorgalmazására fizetett hirdetések jelentek meg a napilapokban a hires, az égből küldött 9672. számu sorsjegyről, amely most Sandgoist ur tulajdona Drammenban; aki azt áruba bocsátja és a legtöbbet igérőnek engedi át; és hogy a sorsjegy Sandgoist birtokába került, onnan ered, mert magas áron magához váltotta Dalban, Hansen Huldától.

Érthető, hogy az eféle hirdetések a nyilvánosság előtt ugyancsak csökkentették a fiatal leány iránti tiszteletet. Hogyne? Hulda megvesztegettette magát, hogy a sorsjegyét, a hajótörött sorsjegyét, Kamp Ole, a jegyese sorsjegyét eladja! Üzérkedett ez utolsó emlékkel?

De a reggeli lapban csakhamar rá megjelenő tudósitás idejében fölvilágositotta ennek olvasóit a dolog mibenléte felől. Ebből kiderült Sandgoist aljas eljárása és a tulajdonképeni oka annak, hogy miért van a sorsjegy most Sandgoist kezében. Ezzel aztán közmegvetés tárgya lett a drammeni uzsorás, ez a szivtelen hitelező, aki nem átalta kihasználni a szerencsétlen család kényszerhelyzetét. Ennek azután az lett az eredménye, hogy azok, akik, mig Hulda kezében volt az értékpapir, ostromolták érte, most egészen visszahuzodtak, mióta az uj tulajdonoshoz került. Mintha iménti értékét teljesen elvesztette volna a sorsjegy, melyet Sandgoist érintése valósággal bemocskolt. Sandgoist tehát nagyon szerencsétlen üzletet csinált spekulációjával és ugy látszik a nyakán marad a hires szám.

Magától értetődik, hogy sem Hulda, sem Joél nem tudtak a szállingó hirekről. És ezt szerencsének lehetett mondani. Milyen kinos lett volna rájuk nézve, ha tudomásukra jut, hogy közszájra került az uzsorással való ügyük.

Julius 12-én ismét érkezett levél a tanár cimére.

Ez a tengerészeti hivatalból érkezett irás még egy másikat is foglalt magában, mely Christiansandból, egy kis kikötőből a christianiai tengeröbölből érkezett. Kétségkivül ebből se tudott meg Sylvius semmi különös ujdonságot, mert begyürte zsebébe és semmi emlitést se tett felőle akár Huldának, akár Joélnek.

Csak mikor jó éjt kivánva a szobájába akart visszavonulni, akkor szólt igy hozzájuk:

– Tudjátok jól, gyermekeim, hogy három nap mulva lesz a huzás. Nem szándékoztok ott jelen lenni?

– Mire volna ez, Sylvius ur? - kérdezte Hulda.

– Nos, - vélte a tanár, - hisz Ole azt kivánta, hogy mátkája legyen ott jelen... Utolsó szavaiban fejezte ki ezt az óhajt és én azt hiszem: tiszteletben kellene tartani Ole végső óhaját és eleget tenni annak.

– De hisz Huldának már nincs birtokában ez a sorsjegy és ki tudja; kinek a kezében van már.

– Ez nem változtat a dolgon; - felelt Hog Sylvius. - Meghivlak hát benneteket: kisérjetek el mind a ketten Christiániába.

– Ön hát óhajtja, Sylvius ur? - felelt a fiatal leány.

– Nem én egyedül, de Ole óhajtja ezt és neki csak engedelmeskednetek kell.

– Kedves Huldám, Sylvius urnak tökéletesen igaza van, - jelentette ki Joél; - igen, ez tulajdonképpen kötelességünk is. Mikor szándékozik utra kelni, Sylvius ur?

– Holnap hajnalban és szent Olaf oltalmazzon bennünket.