A kraal

Másnap reggel, április 15-én, folytatták a geodetikai munkálatokat. Azt a szöget, amelyet a baobabfa az alapvonal két végpontjával alkotott, pontosan kiszámították. Ez az új művelet lehetővé tette az első háromszög ellenőrzését.

Miután ezzel is megvoltak, két újabb állomást választottak ki a délkör jobb és bal oldalán: az egyik messziről látható kis dombocska volt, mintegy hat mérföldnyi távolságban, a másik pedig, ugyanoly távolságra letűzött jelzőpózna.

Így folytatták a háromszögelést, zavartalanul egy teljes hónapig. Május 15-ig hét jelentékeny kiterjedésű háromszöget állítottak föl és számítottak ki. Ezzel egy foknyit haladtak észak felé.

Everest ezredes és Matvej Strux ez idő alatt ritkán érintkeztek egymással közvetlenül.

Már tevékenységük kezdeténél mind a munka, mind annak ellenőrzése közben elkülönítették magukat egymástól. Naponta olyan állomásokon működtek, amelyek többmérföldnyi messzeségre estek egymástól, s ez a távolság volt legbiztosabb akadálya minden személyes hiúságból eredő civakodásnak. Este ugyan mindketten visszatértek a táborba, de a hallgatagon elköltött vacsora után megint csak külön kocsikba vonultak.

Olykor-olykor vita kerekedett ugyan az állomások kiválasztása körül, de ezekből még nem keletkezett komolyabb viszály.

Mihail Zorn és barátja, William Emery, tehát joggal remélhették, hogy hála a két vetélytárs folytonos különválásának, a geodetikai munkálatok minden kellemetlen epizód nélkül bevégezhetők lesznek.

Május 15-én a csillagászok, mint már említettük, egy foknyira haladtak előre a délkör déli pontjától számítva, s jelenleg Lattakou város párhuzamos körében jártak.

Ez a város mostani állomásuktól harmincöt mérföldnyire, északra esett. Ezen a helyen nemrégiben nagy kraalt építettek. A kraal igen alkalmas tartózkodási helyül kínálkozott, és Sir Murray indítványára elhatározták, hogy néhány napig meg is pihennek ott.

William Emery és Mihail Zorn ezt a néhány napot arra használhatták, hogy magasságméréseket végezzenek, Nyikolaj Palander feladata pedig az volt, hogy a különböző méréseket, az esési változatok tekintetbe vételével, a tenger színéhez viszonyítva átszámítsa. Végre Sir Murray, a tudomány fáradalmai után a vidék faunájának tanulmányozásában óhajtott szórakozást keresni.

Afrika bennszülöttei „kraal” néven hívják az olyasféle hordozható falut, amelyet a szükségtől függően egyik helyről a másikra szállíthatnak. Körülbelül harminc lakosztályra osztott láncolat ez, amely szükség esetén több száz embert befogadhat.

Az a kraal, ahová az angol-orosz bizottság ért, egy patak partján kör alakban elhelyezett górék csoportjából állott. Ezek a kunyhók, amelyeket a földbe ásott karók közé font gyékényből raktak, alacsony méhkasokhoz hasonlítottak; bejárásukat állatbőrrel zárták el, úgyhogy a lakosoknak térden csúszva kellett a viskóba bemászniuk.

Ezen az egyetlen nyíláson gomolygott ki a kalyiba közepén álló tűzhely csípős füstje, amely miatt e kezdetleges lakóhelyeket nagyon kellemetlennek és kényelmetlennek találta mindenki, aki nem busman vagy hottentotta szülőktől származott.

A karaván érkezése lázas mozgalomba hozta a kraal egész lakosságát.

A vityillók őrei, a félvad ebek dühösen ugattak. A helység harcosai íjakkal, furkókkal és késekkel fölfegyverkezve, bőrpajzsaik védelmében, a telepítvény szélére gyülekeztek. A harcosok mintegy kétszázan lehettek, ami a telep fontosságára utaló biztos jelnek számít. Valóban a nagy, körülbelül nyolcvan viskóból álló települést öt-hat lábnyi magas, tövises agavésövény oltalmazta a ragadozó állatok betörése ellen.

A harcias előkészületekkel azonban rögtön felhagytak, mihelyt Mokoum néhány szót váltott a főnökkel.

A karaván engedélyt kapott, hogy táborát a sövényzet közvetlen közelében a patak partján üthesse fel; sőt a derék busmanok még arra sem gondoltak, hogy téres legelőjük egy részét elvitassák a jövevényektől. A bizottság lovait, ökreit és quaggáit tehát szintén jól elszállásolták, s a faluban senki se akadt, aki irigy szemmel tekintett volna rájuk.

Mokoum parancsai szerint és felügyelete alatt csakhamar rendben állt a tábor; a tárkocsikat kör alakban csoportosították, s mindenki szokott foglalkozásához látott.

Sir Murray eltávozott Mokoum társaságában, és számításaikba merült társait a táborban hagyta.

Az angol vadász a lován, Mokoum pedig szelíd zebráján lovagolt. Három eb követte őket. Mindketten kitűnő puskát és robbanó golyókat vittek magukkal, számítva a veszélyre, amit a ragadozó nagyvadak jelenthettek. A vadászok északkelet felé fordultak, afelé az erdő felé tartva, amely pár mérföldnyire lehetett a kraaltól.

Egymás mellett ügetve beszélgettek.

– Remélem, Mokoum mester - kezdte Sir Murray -, beváltja a Morgheda-zuhatagnál tett ígéretét, hogy engem a világ legvaddúsabb vidékére vezet. De tudja-e, nem azért jöttem ám Dél-Afrikába, hogy nyulakat lőjek, és rókákat kergessek? Ebben odahaza is volt módom. Egy óra múlva, remélem, nemesebb vadakat teríthetek le.

– Egy óra múlva? - válaszolt a busman. - Engedelmével, Sir, ez kissé túlontúl korán volna, s nekünk mindenekelőtt türelemre van szükségünk. Én csak vadászat közben vagyok türelmes, s ekkor bűnhődöm azért a türelmetlenségemért, amely minden más körülmény között fékezhetetlen. Ön, úgy látszik, nem tudja, Sir, hogy a nagy állatokra való vadászat valóságos tudomány, s hogy tökéletesen ismernünk kell a vidéket és az állatok szokásait, ösvényeit, hogy órákig kell kerülgetnünk őket, hogy a szél alá kerülve hozzájuk közeledhessünk. Tudja-e, hogy minden fölösleges szó, hangos lépés, sőt egy-egy idő előtti tekintet is, meghiúsíthatja a vállalkozást? Én egész napokat szántam arra, hogy meglessek egy bivalyt vagy zergebakot, s ha gyakran harminchat órai fáradság után sikerült elejtenem, meg voltam győződve, hogy nem vesztegettem hiába az időmet.

– Helyesen, barátom! - válaszolt Sir John. - Én annyi türelmet bocsátok rendelkezésére, amennyire csak szüksége van; de ne feledjük, hogy itteni pihenésünk legfeljebb három vagy négy napig tart, s épp azért egyetlen veszteni való percünk sincs.

– Ez tökéletesen helyénvaló megjegyzés! - mondta a busman teljes nyugalommal. - Lelőjük tehát, ami elénk jön, és nem válogatunk. Antilop vagy dámvad, gnú vagy gazella, mind jó zsákmány ilyen vadászok számára, akiknek nincs vesztegetni való idejük.

– Antilop vagy gazella? - kiáltotta Sir Murray. - Első kirándulásom óta nem is kívánok nemesebb vadat. Hát más vadakat is helyezhet kilátásba, busman barátom?

Mokoum csodálkozva tekintett társára, s aztán kissé gunyoros hangon mondta:

– Ha nagyságod meg van elégedve, nincs több mondanivalóm. Azt hiszem, hogy néhány rinocéroszon és elefánton kívül nem ígérhetek többet.

– Vadász barátom - vágott közbe Sir John -, én követem önt, bárhová vezet és lelövöm, amit ön mutat. Tehát előre, ne vesztegessük az időt hasztalan fecsegessél.

Sarkantyúba kapták hátasaikat, s néhány perc múlva az erdő szélén vágtattak.

A síkság, melyen keresztülvágtak, észak felé menetelesen emelkedett. Helyenként bokrok s cserjék borították, amelyek között a legfeltűnőbb látványt a festőien szép bokrétás virágú „nwana” bokrok nyújtották: ez az a fügefaj, amelynek a törzse jó magasan csupasz, míg felső lombozata ernyő alakban árnyékozza be a fát. E sűrű lombozat levélrengetegében a papagájoknak egész serege fecsegett, élvezettel fogyasztván a növény fanyar gyümölcseit. Tovább sárga fürtű mimózák, majd ezüstfák mutatkoztak, amelyeknek selyemszerű virágait a szellő kellemesen hintáztatta; áloék, amelyeknek húsz-huszonöt láb magas virágbokrétája a tengerből kiemelkedő ágas-bogas korall-csoporthoz hasonlított. A gyönyörű amaryllisek - édes illatú, égőpiros virágú hölgyliliomok - kékes levelei úgyszólván zománcként födték a talajt, de legkevésbé sem akadályozták a lovak száguldását.

Még egy óra sem telt bele, hogy a kraalból elindultak, s máris a pagonyba értek.

Több mérföld területű akácberekbe jutottak. A szabálytalanul csoportosuló fák ágai olyan sűrű ernyőt alkottak, hogy a nap sugarai csak itt-ott érhették a tövises bokrokkal fedett földet.

Mokoum zebrája és Sir John paripája elég gyorsan és teljes biztonsággal poroszkált előre, s ügyesen felhasználták a sűrűségnek legkisebb ösvényét is.

Itt-ott kisebb-nagyobb tisztások következtek, ahol a vadászok megálltak, és gondosan szemügyre vették a körülöttük levő sűrűséget. Meg kell vallani, hogy ez az első nap nemigen hozott nekik szerencsét. Hasztalan kutatták át a rengetegnek nagy részét: az állatvilág egyetlen jelentékenyebb tagja sem mutatkozott, s a tiszteletre méltó Sir John Murray nem egyszer gondolt vissza Skóciára, ahol sohasem kellett ilyen hosszasan barangolnia hasztalanul.

A vadak talán a kraal közelsége miatt húzódtak távolabbra az erdőben. Mokoum arcáról azonban sem csodálkozást, sem bosszúságot nem lehetett leolvasni. Szerinte ez a kirándulás nem is vadászat volt, hanem csak elhamarkodott csatangolás az erdőben.

Hat óra felé gondolniuk kellett a visszatérésre.

Sir Murray fölöttébb bosszankodott, bár titkolta kedvetlenségét. Ő, a tapasztalt vadász, eredmény nélkül térjen haza! Soha! Föltette tehát magában, hogy irgalom nélkül lelövi az első vadat, amelyet puskavégre kaphat. És a véletlen kedvezett neki; néhányszáz lépésnyire a kraaltól, egy afrikai nyúl a „lepus rapestris” szökött föl előtte.

Sir John egyetlen percig sem gondolkozott, hanem rálőtt az ártatlan állatocskára.

A busman méltatlankodva kiáltott fel:

– Golyót vesztegetni egy nyúlra, amelynek a serét is jó?!

Az angol vadász azonban nem akart zsákmány nélkül hazatérni, s odalovagolt, ahol a kis állat tetemének lennie kellett volna. De, hasztalan kereste, nyomát sem találta a nyúlnak. A föld véres volt ugyan, de különben semmi sem mutatta, hogy a golyó talált. Az ebek is hasztalan kutatták át a bozótot.

– És mégis jól találtam! - mérgelődött Sir John.

– Kissé tán nagyon is jól! - válaszolt Mokoum. - Ha nyulat lövünk robbanó golyóval, nem kell csodálkozni, ha egy darabot sem találunk belőle.

Valóban, a golyó ezer darabra robbantotta szét a nyulat.

Sir John bosszúsággal telve ült ismét a lovára, és szótlanul ügetett a táborig.

Másnap reggel Mokoum azt várta, hogy Sir John újabb kirándulást fog indítványozni. De a hiúságában sértett angol kerülte a találkozást a busmannal, s úgy látszott, egészen elfeledkezett a vadászatról, mert folytonosan tudós társaival foglalkozott.

Majd szórakozásul a kraal egyes viskóit látogatta meg, s érdeklődéssel nézte a bennszülötteket, akik nyíllal célba lövöldöztek.

Míg a férfiak a céllövészetben gyakorolták magukat, addig a nők házi dolgaikat végezték. Közben a „matokuane” élvezetét sem tagadták meg maguktól. Ez a növény az egészségre nagymértékben ártalmas kenderfaj, amelyet a bennszülöttek dohány helyett használnak.

Több utas megfigyelései szerint e növény élvezete a testi erő fokozását szüli az erkölcsi erély és az elmebeli tehetségek rovására - s valóban, a busmanok e kártékony növény túlságos élvezete folytán, csaknem kivétel nélkül elbutultaknak látszottak.

Másnap reggel Sir John arra ébredt fel, hogy Mokoum a következő szavakat súgta fülébe:

– Azt hiszem, Sir, ma szerencsésebbek leszünk. De ne lőjük a nyulat robbanó golyóval.

Sir John nem válaszolt e gunyoros szavakra, hanem kijelentette, hogy azonnal készen lesz.

A vadászok rég elhagyták a tábort, mielőtt társaik fölébredtek volna. Sir John ez alkalommal könnyebb fegyvert választott, amely gazella- vagy antilopvadászatra csakugyan alkalmasabb volt a robbanó golyóra töltött puskánál. Igaz, hogy a pusztán ragadozó állatokkal vagy vastagbőrűekkel is találkozhattak, de Sir John nagyon szívére vette a nyúlrobbantást, s inkább lőtt volna göbeccsel oroszlánra, semhogy másodszor is megismételje a sport évkönyveiben páratlan tegnapelőtti lövést.

Ezen a napon csakugyan jobban kedvezett a szerencse. Néhány „harrisbuck”, a fekete antilopoknak egyik faja, volt a vadászzsákmány; ezek pedig igen ritkák, s még ritkábban kerülnek puskavégre.

Gyönyörű, négy láb magas állatok ezek, szétálló hatalmas szarvakkal, keskeny fejjel, fekete patákkal és finom selyemszerű szőrrel. Hasuk hófehérsége kellemes ellentétet alkot a hátukon hollófekete színű szőrrel, marjukat pedig dúsgazdag sörény ékesíti.

Minden vadász büszke lehet az ilyen zsákmányra, mert a harrisbuck Delagorgue, Wahlenberg és Cumming és más híres vadászoknak is folytonos óhaja volt, s valóban egyik legérdekesebb példánya a dél-afrikai faunának.

Mégsem ez volt az, ami az angol vadász szívét hevesebben megdobogtatta, hanem bizonyos nyomok, amelyekre egy alacsony sarjú erdő szélén Mokoum figyelmeztette, nem messzire egy óriás euphorbiákkal benőtt mocsártól.

Mokoum így szólt:

– Ha nagyságod holnap hajnalban lesbe áll ide velem, ajánlom, hogy ne feledje otthon a tegnapi fegyvert, robbanó golyóival.

– Miért mondja ezt, Mokoum?

– Mert láttam bizonyos nyomokat, amelyekre van szerencsém nagyságodat is figyelmeztetni.

– Hogyan, ezek valamely állat nyomai? Hisz az ilyen állatok lábának a kerülete legalábbis fél toise lenne!

– Ez csak azt bizonyítja, hogy az az állat, amelytől származnak, legalább kilenc láb magas a marjánál.

– Tehát elefánt?! - kiáltott fel Sir John.

– Úgy van, s ha nem csalatkozom, teljesen kifejlett példány.

– Tehát holnap, Mokoum barátom.

A két vadász visszatért a táborba, s a nyeregkápákban magukkal vitték az elejtett harrisbuckokat.

Ezt a szép zsákmányt az egész karaván megcsodálta. Mindnyájan szerencsét kívántak Sir Johnnak, talán a fontoskodó Strux kivételével, aki az állatok közül csupán a medvét, a sárkányt, a kentaurust, s a mennyei fauna többi hasonló csillagképleteit ismerte.

Másnap korán reggel a két vadász, és nyomukban az ebek, lesben állva várták az elefántcsorda közeledését. Újabb nyomok kétségtelenné tették, hogy az elefántok csordában jönnek, hogy szomjukat oltsák a mocsár vizében.

Az angol és a busman felvont fegyverrel várták az elefántok érkezését.

Egy óránál tovább vizsgálták figyelmesen a körülöttük levő sűrűséget, míg végre a vadon egyik pontján neszt hallottak.

Sir John már emelte a puskáját, de a busman megragadta a karját, és jelt adott, hogy mérsékelje türelmetlenségét.

Nemsokára hatalmas alakok homályos körvonalai mutatkoztak a pitymallatban. Hallani lehetett a száraz ágak recsegését, s az óriási állatok erős szuszogását.

Az elefántcsorda közeledett.

Hat darab ilyen állatóriás tartott a mocsár felé.

A percenként világosabb hajnalfénynél Sir John mind tisztábban láthatta ezeket a tekintélyes állatokat.

Legelöl egy hatalmas hím ballagott. Széles homloka mellett kétfelől roppant fülei mozogtak, s a még folytonosan uralkodó félhomály növelni látszott a hatalmas dúvad arányait.

Az elefánt magasra emelte ormányát, s agyaraival megrázta a közelében álló fák törzseit.

Talán érezte a közeli veszélyt.

Eközben a busman Sir John füléhez hajolva súgta:

– Tetszik önnek ez az állat?

Sir John igenlőleg intett fejével.

– Jól van, tehát elválasztjuk a többiektől.

Ebben a pillanatban az elefántok a mocsár széléhez érkeztek. Óriás talpuk mélyen belesüppedt az ingoványos talajba. Ormányukkal szivattyúzták a vizet, s amint onnan a szájukba lövelltek, rettenetes „kotyogó” zajt okoztak.

A folytonosan nyugtalannak látszó hím gyakran körültekintett, és zajosan szívta be a levegőt, láthatólag keresvén a gyanús szimatot.

A busman egyszerre csak sajátszerű kurjantást hallatott. A három eb azonnal dühösen ugatni kezdett, és kirohanva a sűrűből, egyenesen az elefántoknak tartott.

Mokoum csak ezt az egyetlen szót kiáltotta társának:

– Maradjon!

Ő maga pedig sarkantyúba kapván zebráját, arra a helyre nyargalt a bozóton kívül, ahol teljesen elvágta a hatalmas hímnek az útját.

A gyönyörű állat semmi szándékot sem mutatott arra, hogy futással meneküljön.

Sir John puskája ravaszán tartva ujját, izgatottan nézte az állatot. Az elefánt ormányával csapkodta a fákat; látszott, hogy most már nem nyugtalan, hanem mérges.

Eddig csak szimatolta, most már látta is az ellenséget - a következő pillanatban pedig már rá is rohant. Sir John mintegy negyven lépésnyire engedte közeledni, s akkor jól célba vévén az oldalát, tüzet adott.

A tüzelés pillanatában azonban lova nyugtalan lett, a lövés kissé félrement, a lágy hústömegbe, úgyhogy a golyó nem robbanhatott szét, mert nem ütközött keményebb akadályba.

A dühös elefánt gyorsabban rohant támadója felé, s bár futása inkább sebes ügetésnek, mint vágtatásnak volt mondható, könnyű volt látni, hogy sebesen futó lónak kell lennie annak, amit nem ér utol.

Sir John lova annyira nekivadult az óriás közeledtére, hogy lovasa képtelen volt visszatartani és megfékezni.

Az elefánt üldözőbe vette az angolt, s ormányát magasra emelve, trombitálni kezdett.

Sir John csak a combjaival szorította lova oldalát, s mindenképpen igyekezett új töltést dugni puskájába.

Az elefánt egyre közelebb ért hozzá.

Most már mindketten a síkon száguldottak: Sir John vérig sarkantyúzta paripáját, s a derék állat nyílsebességgel rohant előre.

Két eb lihegve futott mellette.

Az elefánt alig egy lóhosszra járt mögötte, és Sir John világosan hallotta az állat dühös szuszogását. Egyszerre csak megrogyott lovának a hátulja: elérte az elefánt soha sem hibázó ormányának csapása. A szegény állat fájdalmasan fölnyerítve oldalt szökött, és ez mentette meg Sir Johnt a bizonyos haláltól.

A gyors vágtatásban ugyanis az elefánt elrohant mellette, de földre érő ormányával megragadta az egyik ebet, s dühösen rázta a levegőben.

Sir John előtt csak egyetlen út nyílt a menekülésre; vissza kellett nyargalnia a sűrűbe. Lova ösztönszerűleg érezte ezt, és gyors vágtatásban menekült visszafelé.

Az elefánt is megfordult, az ebet még folyvást rázta a levegőben, s végül egy fához csapta, ő maga pedig az erdő felé tartott.

Sir John lova egy tövises liánoktól alkotott sűrűségben torpant meg. Ezer helyen vérzett a tövisek által okozott karcolások miatt, de azért egy pillanatra sem vesztette el lélekjelenlétét, hanem vállához emelte gyorsan megtöltött fegyverét, gondosan, hidegvérrel célzott és lőtt.

A golyó ezúttal csontot ért, és az akadályon szétrobbant. Az óriás állat megingott, s ebben a pillanatban találta el egy másik lövés is a sűrű széléből.

Az elefánt térdre rogyott egy kis pocsolya mellett, ormányával vizet szivattyúzott, és panaszos hangokat hallatva kezdte mosogatni halálos sebeit.

Ebben a pillanatban jelent meg Mokoum a sűrű szélén.

– A miénk, a miénk! - kiáltotta diadalmasan.

A hatalmas állat csakugyan halálos sebet kapott. Panaszos hangjai ugyan még erőteljesen harsogtak, de farka már alig mozgott; végül teleszívta ormányát a sebeitől vörösre vált víztócsából, s valódi véresőt fecskendezett támadói felé.

Aztán még egyszer megpróbált talpra tápászkodni, de már nem bírt; erőtlenül összerogyott és kimúlt.

Ebben a pillanatban lovagolt ki Sir Murray is a sűrűből. Félig meztelenül.

Vadászruhája rongyokban lógott róla, de olyan boldog volt, hogy életével is szívesen megfizette volna e vadászdiadalt.

– Gyönyörű állat, Mokoum barátom! - mondta elégedetten. - Ámbár úgy hiszem, kissé nehéz a vadásztáska számára.

– Tüstént szétdaraboljuk, a legjobb darabokat magunkkal visszük. Nézze csak, milyen felséges agyarak! Mindegyike legalább huszonöt font nehéz, és fontját öt shillinggel számítva, már ez is csinos összegre rúg.

E szavak közben a vadász az elefánt feldarabolásához fogott. Az agyarakat levágva, megelégedett az ormánnyal és az állat négy lábával, amelyeket, mint a legízletesebb falatokat, a tudós társaság asztalára szánta.

A táborban, afrikai módon készítette el a lábakat, úgyhogy előbb forró kövekkel hevített gödörbe tette, aztán betemette őket.

Természetes, hogy e felséges pecsenye még a közönyös Palandert is dicséretekre fakasztotta, s ezúttal még Matvej Strux sem maradt hátra a szerencsekívánatokban.