Egy hottentotta mezőváros

Az utazás gyorsan folyt le a felső folyamon. Az idő esősre változott, de a kényelmes kajütben elhelyezett utasok mit sem szenvedtek az ez időszakban szokásos záporok miatt. A Queen and Tzar gyorsan haladt az árral szemben. Sem sekély helyeket, sem rohanó eséseket nem talált útjában, s a folyam hömpölygése nem bizonyult elégnek arra, hogy akadályozhassa sebes haladását.

Az Orange-folyó partjai folyvást tündéri szépségű látványt nyújtottak, s a zöld lombozatok között a madaraknak valóságos csodavilága tanyázott. Itt-ott a proteaceák családjába tartozó facsoportok szegélyezték a partokat, s e fák közül különösképp kitűnt a „wagenboom” vöröses, márványozott fájával és halványsárga, széles szirmú virágaival, továbbá a „zwartebast” fekete héjával, s a „karrees” sötét lombozatával. A folyam partjait mindenütt óriási szomorúfűzek árnyalták be. Itt-ott nagy tisztások mutatkoztak; a tisztások körül fekvő ligeteket a coloquinták számtalan példányai alkották, közben „cukorbokrok”-kal, amely méztartalmú proteákon egy apró madárfaj, a hollandus gyarmatosok nyelvén a „suikervogel” (cukormadár) egész raja nyüzsgött, fülgyönyörködtető csicsergéssel. A madárvilág különösen gazdag színváltozatokban pompázott.

A busman figyelmeztette erre Sir Murrayt, aki különösképp kedvelte a madarakat.

Az angol és a bennszülött vadász között csakhamar benső viszony fejlődött ki. Everest ezredes pedig állta a szavát, és Mokoumnak egy kitűnő Pauly-szerkezetű puskát ajándékozott.

Szükségtelen leírnunk a busman örömét, midőn e kitűnő fegyvert megkapta és kipróbálta.

A két vadász, Sir Murray és Mokoum, csakhamar igen jól összebarátkozott.

Sir Murray, kitűnő tudós létére, Ó-Kaledónia legjelesebb „foxhunter”-ei közé tartozott. A szeme valósággal ragyogott, midőn Mokoum a kérődzők osztályához tartozó vadakat mutatott neki a rengetegben.

Itt jókora zsiráfcsoport legelészett, amott hat láb magas bivalyok cammogtak, csigaszerűen csavarodó fekete szarvakkal, majd fékezhetetlen, sörényes farkú gnúk, továbbá egész nyáj kaamák vonultak, a dámvadnak az a nagyobb testű fajtája, amelynek a szarvai fenyegető háromszöget alkotnak, s végül mindenütt, mind a rengeteg sűrűjében, mind a ligetekben, az antilopok számtalan fajtája szökdécselt, amelyektől Dél-Afrika belseje úgyszólván nyüzsög - mint aminők az öszvérzerge, a közönséges zerge, a szökőkecske, stb.

Nem elég-e ennyi a vadász szenvedélyének felizgatására? S hasonlíthatók-e a skóciai Felföld rókavadászatai egy Cumming, Anderson és Baldvin vadász hőstetteihez?

Sir Murray társai kevésbé lelkesültek ettől a páratlan vadbőségtől.

William Emery figyelemmel kísérte társait, és igyekezett kitalálni, mi rejlik hideg, közönyös külsejük alatt.

Everest ezredes és Strux, mint afféle meglett korú tudósok, mindketten egyformán tartózkodó és formaságokhoz ragaszkodó, udvarias férfiúnak látszottak. Kimért lassúsággal társalogtak, és minden reggel úgy tetszett, mintha először találkoztak volna az életben. Semmi jel nem vallott arra, hogy kettejük közt valaha bizalmasabb viszony fejlődhetik.

Kétségtelen, hogy két, egymás közelébe került jéghegy között végül is vonzódás fejlődik ki; de két olyan tudós között, akik ugyanazon tudományban magas polcon állnak, minden közeledés lehetetlen.

Nyikolaj Palander ötvenöt éves volt, egyike az olyan embertípusnak, aki sohasem volt fiatal, de soha nem is vénül meg. A helsingforsi tudós, aki folytonosan elmerült számításaiba, kitűnően működő szerkezet lehetett, de nem is volt egyéb afféle bonyolult masinánál; azt lehetett volna mondani, hogy egyetemes számológép. A bizottság e tagja könnyűszerrel elvégzett fejből akár ötszámjegyű tényezőből álló szorzási műveletet is, tehát hasonlított a Mondeaux nevezetű csudagyermekhez, csakhogy ötvenvalahány éves kiadásban.

Mihail Zorn, korára, vérmérsékletére és jó kedélyére nézve legközelebb állott William Emery úrhoz: ám szeretetreméltó tulajdonságai mellett is kitűnő csillagász hírében állt, és jelenős fölfedezéseivel alapította meg jó hangzású nevét a tudományos világban. A kijevi csillagvizsgálóban az Androméda-köd képleteinek fölfedezésével egész Európában ismeretessé tette a nevét. Kétségbevonhatatlan érdemeit még fokozta szerény magatartása, amelyet annyira a túlzásba vitt, hogy soha nem igyekezett előtérbe állítani saját személyét.

William Emery és Mihail Zorn egyénisége tehát igencsak alkalmasnak bizonyult arra, hogy kettőjük közt barátságos viszony fejlődjék; egyforma természetük és ízlésük, valamint fiatalságuk is természetszerűen közelebb hozta egymáshoz szívüket.

Ez a két tudós többet is társalgott egymással. Everest és Strux hideg udvariasságot tanúsított egymás iránt, Palander pedig állandóan gyökvonásokkal foglalkozott, s az Orange-folyam táj szépségei egyetlen pillanatra se bilincselték le figyelmét. Sir Murray pedig, Mokoum társaságában, vadászhekatombákról álmodozott.

Az Orange-folyamon fölfelé utazás alatt semmi figyelemre méltó dolog nem történt.

Néha úgy tetszett, hogy a kétfelől emelkedő meredek gránitsziklák egészen elzárják a kanyargós folyamot, majd a vízben képződött, már ősbozóttal benőtt szigetek tették kérdésessé, hogy melyik utat kell választania a gőzösnek; a busman azonban mindig megtalálta az igazi utat, s a kormányosnak egyszer sem kellett megbánnia, hogy utasításait követte. A gőzös négy nap alatt futotta meg azt a kétszáznegyven mérföldnyi távolságot, amely a Morgheda zuhatagot elválasztja a Kuruman mellékfolyó torkolatától.

A tudósoknak ezen a mellékfolyón kellett fölfelé haladniuk, Lattakou városig. Az Orange, negyven lieue távolságra a Morgheda zuhatag fölött, hirtelen kanyarodik, s nyugatról kelet felé tartó folyását megváltoztatván, délkelet felé fordul, majd átmetszi ama hegyes szögletet, amelyet az északi Fokgyarmat itt alkot. Ettől a ponttól kezdve északnyugatnak fordul, és háromszáz mérfölddel feljebb Transvaal Köztársaság erdős vidékein tűnik el.

A Queen and Tzar február ötödikén reggel érkezett Klaarwater állomáshoz, amely mellett a Kuruman az Orange folyóba szakad.

Everest ezredes egyetlen pillanatot sem akart veszíteni; elhaladtak tehát a néhány kunyhóból álló hottentotta falu mellett, s a bárka csavarja most már a mellékfolyamnak a folytonos zápor miatt zavaros habjait csapdosta.

A folyam rendkívüli sebességét, mint ezt a kis gőzös utasai észlelték, medrének sajátságos tulajdonsága okozza. A keletkezésénél igencsak széles Kuruman, a nap forró sugarainak hatása miatt, további folyásában sokat veszít vízbőségéből az elpárolgás miatt, de az esős időszakban, a Moszkhona mellékfolyamának vizével egyesülve megárad, s mélysége és gyorsasága igencsak növekszik. A kazán tüzét tehát hatalmasan kellett szítani, hogy a gőzös óránként hárommérföldnyi sebességgel haladhasson fölfelé a Kuruman-folyamon.

Utazás közben a busman nagyszámú víziló csoportra figyelmeztette a tudósokat. Ezek a nehézkes állatok - a hollandi gyarmatosok „tengeri tehenek”-nek nevezik -, nem igen voltak jó hangulatban.

A csavar folytonos moraja megrémítette őket; valószínű; hogy a gőzöst valami szörnyetegnek tartották, amelytől óvakodniuk kell. A hajó fegyvertára valóban végzetessé is tehette volna a támadást rájuk nézve.

Sir Murray ugyan szívesen kipróbálta volna robbanógolyóinak a hatását, de Mokoum biztosította, hogy az északi vizeken elég alkalma lesz erre, s a szenvedélyes vadász meg is nyugodott ebben.

A Kuruman torkolatától Lattakouig százötven mérföldnyi távolság van, s a gőzös ezt az utat ötven óra alatt futotta meg. Február 7-én reggel három órakor érkeztek az állomáshoz.

Mihelyt a bárkát kötelekkel a parthoz erősítették, komoly tekintetű, ötvenéves férfiú jött a födélzetre, és kezet nyújtott William Emerynek, aki a következő szavakkal mutatta be őt:

– Tisztelendő Thomas Dale úr, a londoni misszió társulattól, a Lattakou állomás igazgatója.

Lattakou mezőváros a legtávolabbi térítő állomás észak felé. A város két részre, Ó- és Új-Lattakoura oszlik. Az óvárosnak, amely most csaknem teljesen néptelen, még e század elején is tizenkétezer lakosa volt, akiknek legnagyobb része azóta kivándorolt északnyugat felé. Ezt a régi várost helyettesíti az új, amely amattól nem messze, valaha akácokkal teljesen benőtt térségen emelkedik.

Ez az új város, ahová utasaink a tisztelendő misszionárius vezetése alatt igyekeztek, mintegy negyven házból állott, és lakosainak száma hatezer lehetett, akik mind a becsuána törzshöz tartoztak.

Ugyanebben a városban tartózkodott 1840-ben David Livingstone is három hónapig, mielőtt a Zambézi folyam mentén tett első expedícióját megkezdte.

Ez volt az az utazás, amely e kitűnő férfiút arra indította, hogy később egész Közép-Afrikán át, a loandai öböltől kezdve Kilmane kikötőig előrenyomuljon; ez utóbbi város már a Mozambique partjain van.

Új-Lattakouba érkezve, Everest ezredes dr. Livingstone egy levelét kézbesítette a misszió igazgatójának, és talán szükségtelen mondanunk, hogy e levél a legmelegebben ajánlotta Thomas Dale úr barátságába az angol-orosz nemzetközi bizottság tagjait.

Thomas Dale figyelmesen átolvasta a levelet, s aztán visszaadta Everest ezredesnek, azzal a megjegyzéssel, hogy utazása közben a tartomány belsejében még hasznát veheti, mert Livingstone nevét Afrika e részében mindenütt tisztelik és becsülik.

A bizottság tagjait a misszió épületében szállásolták el. Az épület jókora dombon emelkedett, és áttörhetetlen eleven sövény lógta körül.

A tudósok kényelmesebben berendezkedhettek ebben az épületben, mintha a becsuánok kunyhóiban szálltak volna meg. Nem azért, mintha ezek a lakások is teljesen rendben nem lettek volna; ellenkezőleg. A bennszülöttek házainak agyagból simára dömöckölt padlóján a szennynek nyoma sem látszott, a szalmafödelek vízhatlanok voltak - de mindezek dacára ezek a házak mégis inkább csak kunyhóknak tekinthetők, amelyeken egyetlen, kör alakú nyílás volt a bejárat.

Ezekben a kunyhókban nem lehetett volna elkerülni a közvetlen érintkezést a bennszülöttekkel, tudósaink pedig nemigen vágyakoztak erre.

A lattakoui törzs főnöke, Moulibahan kötelességének tartotta, hogy tisztelegjen az európaiaknál, és üdvözölje őket.

Moulibahan erőteljes, szép férfi volt, és arcát nem csúfította el a négerek vastag ajka és lapos orra; öltözete nagy gonddal összeillesztett bőrdarabokból készült köpenyből, és a szokásos „pukoje” nevű előkötényből állt. Fejét bőrsipka, lábát pedig ökörbőrből készült bocskor födte, s míg karját elefántcsontkar-perecek ékítették, fülében négy hüvelyk hosszú rézrúd lógott, amely ékszert és talizmánt is jelentett egyszersmind. Sipkáján antilopfarok fityegett. Vadászbotjának végét strucctollbokréta díszítette.

A főnök bőrének természetes színét lehetetlen volt megállapítani ama vastag olajréteg miatt, amellyel tetőtől talpig bemázolták. Néhány bemetszés, amelynek a hegei láthatók voltak a combján, jelezte elejtett ellenségei számát.

A főnök, aki legalábbis volt olyan komoly egyéniség, mint Matvej Strux, odajárulván az európaiakhoz, egymás után orron fogta őket.

Az oroszok komoly ábrázattal tűrték ezt a megpróbáltatást, az angolok azonban némileg vonakodtak. Pedig ez, afrikai szokás szerint, afféle udvariassági kötelességnek számított a vendégek irányában, és záloga volt a bennszülöttek határtalan vendégszeretetének.

E bizarr szertartás befejeztével Moulibahan visszavonult, anélkül, hogy egyetlen szót is intézett volna a jövevényekhez.

– No, most naturalizált becsuánok vagyunk - mondta Everest ezredes.

– Dolgozzunk, uraim! Egyetlen napot, egyetlen percet sem szabad elmulasztanunk műveleteinkkel... - fűzte hozzá Matvej Strux.

Valóban, egyetlen perc sem múlt el haszontalanul, de a bizottság március előtt mégsem állt útra készen, annyiféle előkészület kell az ily hosszú és veszedelmes utazáshoz.

Egyébiránt Everest ezredes eleve is márciusra határozta el indulásukat. Ugyanis ebben az időben szűnik meg az esős évszak, s a föld hasadékaiban található víz gyakran megbecsülhetetlen szolgálatot tehetett az utasoknak.

Az indulás napjául március 2-át tűzték ki.

Ezen a napon, Mokoum parancsnoksága alatt, az egész karaván útra készen állott. A tudósok elbúcsúztak a misszió tagjaitól, s reggel hét órakor elhagyták Lattakout.

– Hová megyünk, ezredes? - kérdezte William Emery abban a percben, amidőn a karaván a város utolsó háza mellett elhaladt.

– Egyenesen előre, Emery úr - válaszolt az ezredes. - Míg alkalmas helyet találunk a bázis felállítására.

Nyolc órakor túljutott a karaván ama lapos, törpe fákkal benőtt dombokon, amelyek Lattakou városát környékezik.

Közvetlenül ezután a vadon kezdődött, veszélyeivel, fáradalmaival és véletleneivel.