Egy fokkal több

A válás megtörtént.

A csillagász uraknak ugyan alaposan meggyűlt a dolguk, mert mindegyik csapat felére olvadt le, de a műveleteknek nem volt szabad emiatt rövidséget szenvedniük. Az új délkör fölmérését is ugyanoly pontossággal és szigorral óhajtották végezni, mint eddig: s az ellenőrzést is épp oly lelkiismeretesen igyekeztek teljesíteni.

De miután minden bizottságban már csak hárman voltak, lassabban kellett dolgozniuk és több fáradságot tűrniük.

Egyik sem volt azonban olyan agyagból gyúrva, hogy a személyét különösen kímélni szerette volna. Az angolok versenyezni akartak eredmény dolgában az oroszokkal, akiknek sokkal kényelmesebb feladat jutott osztályrészül. A nemzeti hiúságnak kellett ösztönöznie őket új műveleteiknél.

Hárman voltak ahhoz a munkához, amelyet eddig hatan teljesítettek. Minden pillanatukat a munkának kellett tehát szentelniük. Ez a körülmény kevesebb időt engedett William Emerynek az álmodozásra, Sir Murray-nak pedig a vadászat örömeiről kellett lemondania.

Az új viszonyoknak megfelelően, új munkafelosztásra is szükség volt. Ennek értelmében Everest ezredes és Sir Murray végezték a geodetikai munkálatokat és a zenitméréseket, William Emerynek pedig Nyikolaj Palander feladata, a kiszámítás jutott.

Természetes azonban, hogy az állomások és szilárd pontok megválasztása közösen történt, és pedig annál inkább, mivel nem volt ok többé attól tartani, hogy versengés támad e kérdések miatt.

A derék Mokoum, mint eddig, úgy ezután is a karaván vezére és friss hús szállítója maradt.

Az angol matrózok természetesen honfitársaikkal maradtak, s míg a gőzöst az oroszok kapták meg, addig az angolok a kaucsuknaszádot tartották meg, s ez elég is volt arra, hogy a közönséges folyamokon átkelhessenek.

A kocsikat, az élelmiszerekkel együtt, testvériesen osztották el. Az élelmezés és kényelem tehát mindkét karavánnál biztosítva volt. A bennszülötteket is két részre osztották, de ezek félreérthetetlenül tanúsították a magatartásukkal, hogy ez az elválasztás nincsen kedvükre.

A személybiztonság tekintetéből talán igazuk is volt. E szegény emberek, távol az ismerős vidékektől, ellenséges törzsek földjén járva, kétszeresen ragaszkodhattak egymáshoz, s igazuk volt, ha nem tekintették jószemmel két részre osztásukat.

Mokoumnak és a forelopernek végül mégis sikerült rábeszélnie őket a válásra, kivált mintán tudtukra adták, hogy elkülönítve ugyan, de csekély távolságban és ugyanazon irányban fognak haladni.

Everest ezredes csapata augusztus 31-én indult el Kolobengből, az eddig fölmért területek végállomásához.

A műveleteket szeptember 2-án kezdték meg újra. Az a nagy háromszög, amelynek a csúcsát balra egy halmon fölállított pilon képezte, lehetségessé tette az angol csillagászoknak, hogy egyszerre tíz-tizenkét mérfölddel az előbbi délkörtől nyugatra kezdhessék meg munkálataikat.

Szeptember 8-án készen volt a pótháromszögek láncolata is. Everest ezredes, társaival egyetértően, kiválasztotta azt a délkört, amelynek vonalán a geodetikai munkálatokat egészen a 20. déli párhuzamos körig akarta kiterjeszteni.

Ez a délkör egy fokkal feküdt odább az előbbinél, és a huszonharmadik volt délre, Greenwich-től számítva.

Az angolok tehát mindössze hatvanmérföldnyire működtek az oroszoktól. Ez a távolság elég volt ahhoz, hogy háromszögeik ne keresztezzék egymást. Nem volt tehát valószínű, hogy találkozzanak egymással, és következésképpen arra sem lehetett kilátás, hogy az állomások kiválasztása miatt versengés támadhasson a két főnök között.

Az angolok bizottságától bejárt vidék termékeny volt ugyan, de vajmi kevéssé népes.

A karaván előhaladását nem gátolta semmiféle akadály sem. Az időjárás kedvezett a tiszta, felhőtlen égbolt alatt, az állomások megválasztása nem járt nehézséggel, s épp azért a munkálatok aránylag gyorsan haladtak.

Emellett a vidék meg volt áldva a természet minden adományával. Az illatos virágokat nagy csapatokban rajzották körül a méhek, különösen egyik fajuk, amely az európaitól csak kevéssé különbözik, és amelynek odvas fákba és sziklaodúkba lerakott fehéres és folyékony méze fölöttébb zamatos és édes.

Éjjelente néhány nagyobb állat közeledett a táborhoz: zsiráfok, az antilopoknak több faja, s néhány ragadozó fenevad is, a hiénák, a leopárdok s ezenkívül az orrszarvúak és az elefántok.

Sir John azonban nem engedte magát eltántoríttatni a munkától: keze a csillagász műszerét forgatta és nem a vadász fegyverét.

Ilyen körülmények közt a friss hússzállítás Mokoumnak és néhány bennszülött társának a feladata maradt, szavunkra azonban elhiheti az olvasó, hogy fegyverük dörrenése mindannyiszor hangosan megdobogtatta Sir John szívét.

Mokoum a többek közt két nagy bölényt is elejtett, azok közül a mokolokolók közül, amelyek orruktól farkukig négy méter hosszúak, s magasságuk a marjuknál két méternél is több.

Fekete bőrük kékes sugártörést mutatott.

Óriási állatok voltak, s ízletes húsuk kellemes pecsenyével pótolta a karaván élelmiszereit.

A bennszülöttek sajátszerű módon bánnak a bölényhússal; körülbelül oly módon, mint az észak-amerikai indiánok, akiknek tartósító eljárásával a hús huzamosabb ideig élvezhető marad.

Az európaiak némi idegenkedéssel ugyan, de egyúttal érdeklődéssel is nézték ezt az eredeti módszert.

A bölényhúst vékony szíjjakra hasogatva, cserzett bőrből készült zacskóba teszik, s aztán botokkal addig paskolják, míg egészen péppé oszlik széjjel, úgyhogy inkább porrá tört húsnak vagy húspornak tekinthető.

Ezt a húsport jól összenyomva, bőrzsákokban összekeverik a bölény zsírjával és egy erdei bogyó nedvével. E keveréket aztán addig paskolják, míg tömör lepényeket lehet belőle gyúrni. A nyalánkság ezzel el is készült.

Mokoum felszólította a tudósokat, hogy kóstolják meg.

Nagy rábeszélés után végre ráfanyalodtak és megkóstolták a „pemmikánt”, amely nemzeti ételről a derék Mokoum nagyon sokat tartott.

Az első falat kellemetlenül ízlett: de csakhamar hozzászoktak az afrikai puding ízéhez, és végül valódi nyalánkságképpen fogyasztották.

És valóban erőt adó, a sivatagokon utazó karavánok számára megbecsülhetetlen eledel ez a tápláló, könnyen szállítható és romlásnak csekély mértékben kitett eledel, amely viszonylag kicsiny térfogat mellett nagy tápmennyiséget egyesít magában.

Hála Mokoum gondoskodásának, nemsokára bőven el voltak látva pemmikánnal.

Így teltek-múltak a napok.

Az éjszakákat olykor megfigyelésekre szánták.

William Emery gyakran gondolt orosz barátjára Mihail Zornra, és a pokolba kívánta azt a kellemetlen háborút, amely ilyen gyorsan megzavarta gyöngéd barátságukat.

Igen! Érezte Mihail Zorn hiányát, akivel legszívesebben közölte érzéseit és észleleteit, amelyeket e nagyszerűen szép vadon természet ébresztett a szívében és a tudatában. Majdnem olyan kitartással merült bele a számításokba, mint Nyikolaj Palander, csakhogy agyonverje az időt. Everest ezredes rendületlenül hű maradt önmagához, hideg és közönyös, mint akit csupán a háromszögelési munkálatok érdekelnek.

Sir John sajnálta ugyan, hogy kevesebb szabad ideje van, mint eddig, de őrizkedett ezt elárulni bár csak egyetlen szóval is. A véletlen azonban olykor kárpótolta a tiszteletreméltó Sirt. Nem volt ugyan ideje, hogy az erdőket Mokoum társaságában bebarangolja, de a vadak gyakran fölkeresték, és igyekeztek munkájában háborgatni őt. Ily pillanatokban a tudós egyesült benne a vadásszal: ilyenkor a törvényes önvédelem esete forgott lenn. Így támadt komoly összekoccanása szeptember 12-én egy vén orrszarvúval, s ez a találkozás, mint később látni fogjuk, sokba került a tiszteletreméltó úriembernek.

Az említett állat néhány nap óta folytonosan a karaván mellett tartózkodott. Óriási „kuhurov” volt, mint a bennszülöttek nevezik. Hossza tizennégy láb, magassága legalább hat láb volt.

Az ázsiai fajénál kevésbé ráncos, fekete bőre volt, és a busman veszélyes bestiának minősítette. A fekete bőrű rinocéroszok ugyanis vakmerőbbek a fehéreknél, és az embert is megtámadták.

Ezen a napon Sir John, Mokoum társaságában, mintegy ötmérföldnyire a tábortól, egy domb megtekintésére indult, ahol Everest ezredes jelzőpóznát akart felállítatni. Furcsa sejtelme támadt, és közönséges vadászfegyver helyett robbanó golyóval töltött vontcsövű fegyvert vitt magával.

Az említett orrszarvú már két nap óta nem mutatkozott ugyan, de Sir John ezen a vadon vidéken tanácsosabbnak látta, ha jól fölfegyverkezve indul útnak.

Mokoum cserkészett ugyan társaival az óriási dúvad után, de nem akadt rá, amiből jogosan következtethették, hogy már odébb állott.

Sir Johnnak nem volt oka megbánnia óvatosságát. Alig érkeztek Mokoummal együtt a halomra, midőn a kuhurov előtörtetett a sűrűből és fölbukkant a halom aljában. Valóban rémületes állat volt, villámló szemével. A busman már előbb észrevette az óriási fenevadat, amint a bozótban egy masztixbokor alatt heverészett.

– Sir John! - suttogta a busman. - A szerencse kedvez önnek! Íme itt van a kuhurov!...

– A rinocérosz! - kiáltott föl Sir John villogó szemekkel.

– Úgy van, Sir John! Amint látja, hatalmas állat, s úgy látszik, az a szándéka, hogy a visszavonulást elzárja előlünk. Miért van ilyen cudar nagy kedve ránk a bestiának? Nem tudom, mert csak növénnyel táplálkozik! Azt azonban látom rajta, hogy belénk akar kötni, s azért jó lesz gondoskodni az eltávolításáról.

– Feljöhet ide ez a behemót jószág? - tudakolta Sir John.

– Nem. A halom oldala igen meredek neki. Várni fog ránk.

– Várjon tehát - válaszolta Sir John. - Ha elvégeztük itt a feladatunkat, majd elűzzük a szomszédot őrhelyéről.

Mokoum és Sir John ezután aprólékos vizsgálat alá vették a halmot, és meghatározták a helyet, ahová a jelzőpóznát föl kell állítani.

Az északnyugati irányban fekvő halmok kedvező pontokul kínálkoztak újabb háromszögek megállapítására. A munka befejezése után Sir John így szólt:

– Ha úgy tetszik, Mokoum.

– Parancsára állok, Sir.

– Vár-e még a rinocérosz?

– Vár, bizony, vár...

– Menjünk eléje, és bármily idomtalan nagy jószág legyen is, a fegyverem robbanó golyója mégis lesújtja nemsokára.

– Egy golyó!? - kiáltott fel Mokoum. - Nagyságod, úgy látszik, nem tudja, mi a „kuhurov”. Ezeknek az ormótlan szörnyeknek fenemód szívós természetük van, s még senki sem terített le rinocéroszt egyetlen lövéssel.

– Mert nem használtak robbanó golyót - vélekedett Sir John.

– Az mindegy - válaszolta Mokoum. - Az első golyó nem teríti le ezt az óriást.

– Jól van, derék Mokoum - szólt most az egészen nekihevült Sir John. - Miután ön kételkedni látszik, meg kell mutatnom, hogy mire képesek az európai lőfegyverek.

E szavak után Sir John gondosan megtöltötte puskáját, hogy a kedvező távolságról a kolosszális vadállat bőrébe pörkölhessen.

– Egy szót még, nagyságos úr! - szólt Mokoum kissé ingerkedve. - Hajlandó volna nagyságod egy fogadást tartani ellenemben?

– Miért ne, derék Mokoum? - válaszolta Sir John.

– Nem vagyok gazdag - kezdte újra Mokoum -, de szívesen kockáztatok egy fontot, a nagyságod első golyója ellen.

– Helyes! Egy fontot kap, ha első golyóm le nem teríti az illatot.

– Tartom! - vágta rá a busman.

A vadászok csakhamar ötszáz lépésnyire közeledtek a mozdulatlanul álló szörnyeteghez.

Az állat kényelmes célt szolgáltatott Sir John fegyverének.

A tiszteletreméltó angol annyira biztos volt a sikerben, hogy a lövés előtti percben még lehetségessé akarta tenni Mokoumnak a visszavonulást, mondván:

– Áll-e még a fogadás?

– Kétség kívül! - válaszolt a vadász nyugodtan.

A rinocérosz mozdulatlan állott, mint egy céltábla. Sir John szabadon választhatott, hol találja, hogy egy lövéssel leterítse.

Elhatározta, hogy az állat ormányát veszi célba. Aztán sokáig célzott és lőtt.

A golyó a rinocérosz szarvát érte, s a levegőben robbant el.

Az óriási állat nem is látszott érezni a golyót.

– E lövés nem számít - kiáltott a busman. - Nagyságod nem talált húst.

– Nagyon is számít, busman barátom. Kettő vagy semmi!

– Amint tetszik, Sir John, de ezt is elveszti.

– Majd meglátjuk.

Sir John figyelmesen megtöltötte puskáját, és másodszor is lőtt, ezúttal az állat szügyére.

A golyó azonban épp ott érte, ahol a páncélszerű bőrlapok egymásra feküsznek, s a golyó ismét eredménytelenül robbant szét.

Az orrszarva megmozdult, és néhány lépést előre botorkált

– Két font - mondta Mokoum.

– Tart-e még egyet? - kérdezte Sir John.

– Miért ne!

Ezúttal Sir John az állat homlokára célzott. A golyónak itt is ellenállott a páncélszerű bőr.

– Négy font - mondta nyugodtan a busman.

– Még négy! - kiáltott Sir John bosszankodva.

Ezúttal a golyó csakugyan behatolt a rinocérosz testébe, s az állat hatalmas erővel nekilódult, de ahelyett, hogy összerogyott volna, leírhatatlan dühvel taposta a bozótot maga körül.

– Azt hiszem, még él egy kicsit - mondta nyugodtan Mokoum.

Sir John magánkívül volt. Hidegvére teljesen elhagyta.

A nyolc fontot újabb lövésre tette fel, s elvesztette, és így ment tovább, míg végre a kilencedik golyó szíven találta és leterítette a már-már sebezhetetlennek látszó monstrumot.

Őnagysága „hurrá!”-t kiáltott; minden veszteségét elfeledte, csak arra emlékezett, hogy a rinocéroszt leterítette. Később azonban elbeszélte társainak, milyen sokba került neki ez a fölséges zsákmány.

És valóban, összesen tizenhat fontjába került; Mokoum pedig szokott hidegvérével zárta tüszőjébe ezt a tekintélyes summát.