A LEGÉNYSÉG ELHATÁROZÁSA

A Forward ügyesen be-becsúszott egy-egy vízsikátorba, s így sikerült még néhány mérföldet haladnia észak felé. De ahelyett, hogy továbbra is csak kerülgetnék az ellenséget, most már támadni kellett. A több mérföld terjedelmű jégmezők közeledtek egymáshoz, s minthogy ezek a mozgó tömegek gyakran tízmillió tonnányi nyomást is kifejtenek, óvakodni kellett az „ölelésüktől”. Így hát a hajó belsejében összeszerelték a jégfűrészeket, mégpedig úgy, hogy ezeket szükség esetén nyomban munkába lehessen állítani.

A legénység egy része bölcs béketűréssel vállalta ezt a kemény munkát, de a többiek, ha nem is tagadták meg kereken az engedelmességet, folyton panaszkodtak. A jégfűrészek felszerelése közben Garry, Bolton, Pen és Gripper, akik különböző szemszögből nézték a dolgokat, kicserélték véleményüket.

– Az ördög tudja, miért jár nekem folyvást az a jóképű csapszék az eszemben, ott, a Water Streeten, ahol egy pohár gin meg egy flaskó portói társaságában olyan édesdeden lehet könyökölni - mondta vidáman Bolton. - Te nem látod magad előtt, Gripper?

– Hát az igazat megvallva, biztosíthatlak, hogy nem látom - vetette oda az állandóan rosszkedvű matróz.

– Ez csak amolyan szólásmondás, Gripper. Annyi biztos, hogy ezekben a hóból épült „városokban”, amelyeket Clawbonny úr annyira csodál, egyetlen fia kocsma sincs, sehol, hogy a magamfajta matróz egy-két féldecit lecsúsztathatna a gégéjén.

– Hát erről aztán biztos lehetsz, Bolton. És azt is hozzáteheted, hogy még itt a hajón sincs semmi olyasféle, amivel rendesen leöblíthetné a torkát az ember. Furcsa ötlet minden szeszes italtól megfosztani az olyan embereket, akik az északi tengereket járják!

– Igen ám - felelte Garry -, de ne felejtsd el, Gripper, amit a doktor mondott. Tartózkodni kell minden izgató italtól, hogy ellenállhassunk a skorbutnak, egészségesek maradjunk, s messzire jussunk.

– De én nem akarok messzire jutni, Garry; én már azt is szépnek találom, hogy idáig eljutottunk. Minek az a konokság, hogy odáig menjünk, ahol az ördög is jojcakát mond.

– Nahát akkor nem megyünk! - vágta oda Pen. - Ha meggondolom, hogy már az ízét is elfelejtettem a ginnek!

– De tartsd eszedben, mit mondott a doktor! - intette Bolton.

– Á, az csak úgy jártatja a száját - vágott vissza öblös, durva hangján Pen. - Kérdés, nem csak amolyan ürügy-e ez a dolog az egészséggel, oszt’ csak azér nem ihatunk egy-egy kortyot, hogy valaki zsebre tehesse az itóka árát!

– Ennek a bitang Fennek igaza lehet! - felelt Gripper.

– Ugyan, ugyan - legyintett Bolton. - Túl borvirágos az ő orra ehhez. És ha ezen a bornemissza hajón veszít is egy kicsit a színéből az orra, akkor sem lehet sok oka a panaszra.

– Mit vétett neked az én orrom? - fordult felé hirtelen, legérzékenyebb testrészének védelmében a matróz. - Az én orrom nem szorul a te tanácsaidra! Nem kér tetőled tanácsot. Törődj te csak a magad dolgával!

– Ugyan, Pen, hát ne húzd föl az orrod. Nem hittem volna, hogy olyan érzékeny a szimatolód. Mint bárki más, én se vetek meg egy jó pohár whiskyt, különösen ilyen cudar időben. De ha mán egyszer úgy van, hogy többet árt, mint használ, szívesen megvagyok nélküle.

– Te megvagy nélküle - jegyezte meg Warren, a fűtő, mert ő is részt vett a beszélgetésben -, de hát nem mindenki tud meglenni nélküle!

– Mit akarsz ezzel mondani, Warren? - folytatta Garry, és merőn ránézett.

– Én csak azt akartam mondani, hogy ezér’ vagy amazér’, de van ám itóka a hajón, s úgy gondolom, hogy amott hátul nemigen vonják meg maguktól...

– Honnan tudod?

Warren nem tudott mit felelni. Ő csak beszélt, épp hogy a szája járjon, amint mondani szokás.

– Hát látod, Garry, Warren semmit sem tud - folytatta Bolton.

– Nahát, akkor mink meg kérünk egy porció gint a parancsnoktul; megszógáltuk, meglátjuk, mit szól hozzá!

– Én meg csak annyit mondok nektek, hogy ne tegyétek - felelte Garry.

– S vajon mér’ nem? - kiáltotta Pen és Gripper, szinte egyszerre.

– Mert a parancsnok visszautasít benneteket. Tudtátok, mi a szabály a hajón, mikor beszegődtetek. Akkor kellett volna meggondolni a dolgot.

– Egyébként - szólt Bolton, akinek tetszett Garry modora, hát szívesen tartott vele -, egyébként nem Richard Shandon az úr itt, ezen a hajón; ő is csak engedelmeskedik, akár mi valamennyien.

– De kinek? - kérdezte Pen.

– A kapitánynak.

– Ó, mindig ez a szerencsétlen kapitány! - kiáltott fel Pen. - Hát nem látjátok, hogy nincs kapitány, mint ahogy kocsma sincs ezeken a jégtáblákon? Ez csak amolyan udvarias megtagadása annak, amit jogunk van követelni.

– De igenis, van kapitány - folytatta Bolton. - És én kéthavi fizetésembe fogadok, hogy nemsokára látjuk is!

– Antul jobb - vetette oda Pen. - Mert énnekem lenne egy-két szavam hozzá!

– Ki beszél itt a kapitányról? - szólt most közbe valaki, aki eddig hallgatott.

Clifton volt, ez a babonás és irigy természetű matróz.

– Tán valami újat tudtok a kapitányról? - fordult a többihez.

– Nem - hangzott egyhangúlag a válasz.

– Nahát, én meg el vagyok készülve rá, hogy egy szép napon ott találom a kabinjában, anélkül, hogy bárki is tudná, hogyan s merről érkezett.

– Ne izélj mán, Clifton! - fordult felé Bolton. - Tán azt képzeled, hogy ez a mókás fickó valamiféle manó vagy kobold, amilyenek a skót hegyekben tanyáznak?

– Te csak nevess, amennyit jólesik, Bolton; ez nem változtat az én véleményemen. Valahányszor elmegyek az előtt a kabin előtt, mindig bekukucskálok a kulcslyukon, s egy szép napon aztán megmondom nektek, miféle pofa ez a kapitány, és minő a formája.

– Ugyan, hagyd a fenébe! - morgott Pen. - Kétágú ő is, mint minden más ember. És ha ez a pasas oda akarna vinni bennünket, ahova nekünk nem akarózik, akkor majd megmondjuk neki a magunkét!

– Na látjátok - jegyezte meg Bolton -, itt ez a Pen, aki még nem is ismeri a kapitányt, és máris össze akarja rúgni vele a patkót!

– Még hogy nem ismeri? - vágott közbe Clifton, az olyan ember hangján, aki tisztában van a helyzettel. - Hát arról lehetne beszélni, hogy ismeri-e vagy se!

– Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? - kérdezte Gripper.

– Tudom én, amit tudok!...

– Hát akkor hadd tudjuk meg mi is!

– Nahát, tán Pennek nem gyűlt meg vele a baja?

– A kapitánnyal?

– Azzal. A kutya-kapitánnyal. Mert ez a kettő egy és ugyanaz.

A matrózok csak egymásra néztek, s nemigen mertek válaszolni.

– Ember vagy kutya, egyre megy - szűrte a szót Pen a foga között -, de biztosítlak benneteket, hogy megkapja a magáét!

– Ugyan, Clifton - fordult hozzá komolyan Bolton -, hisz Johnson csak meg akart tréfálni téged, mikor azt mondta neked, hogy a kutya a kapitány; s te ezt elhitted?

– Persze - felelt Clifton teljes meggyőződéssel -, és ha ti is olyan jó megfigyelők lennétek, mint én, akkor ti is észrevettétek volna, milyen furcsán viselkedik ez az állat.

– Na lássuk, hogyan viselkedik? Beszélj!

– Hát nem láttátok, milyen tekintélyes pofával sétálgat a fedélzeten, s meresztgeti a szemét a vitorlákra, mintha legalábbis ő lenne az ügyeletes tiszt?

– Hát ez igaz - morgott Gripper. - Sőt, egyik este rajtakaptam, hogy két mancsát rárakja a kormánykerékre.

– Lehetetlen! - kiáltott fel Bolton.

– Meg aztán azt sem tagadhatjátok - mondta tovább a magáét Clifton -, hogy a kutya éjszaka lemegy a hajóról, s ott sétálgat a jégmezőkön; rá se hederít se a jegesmedvékre, se a hidegre.

– Ez is igaz - ismerte be Bolton.

– Vagy tán láttátok valaha is olyannak ezt az állatot, mint más becsületes kutyát, amelyik keresi az ember társaságát? Vagy hogy ott lebzselne a konyha körül, s szinte felfalná szemével Strong mestert, mikor az valami jó falatot visz a parancsnoknak? Vagy amikor éjjelente két-három mérföldre is elkódorog a hajótól, tán nem halljátok azt a pokoli üvöltését, amelytől a hideg is végigszalad az ember hátán, pedig ezt nehéz megérezni ilyen hidegben. S végül: ki látta valaha is enni ezt a kutyát? Ez nem fogad el senkitől semmiféle ételt: a kásája mindig érintetlen, s ha csak valaki titokban nem ad neki enni a hajón, azt kell mondanom, hogy ez a dög nem eszik, s mégis él. Márpedig ha ez nem görbe dolog, akkor - kutya legyek!

– Szavamra - szólt közbe Bell, a hajóács, aki Clifton egész érvelését végighallgatta -, szavamra mondom, biz ez lehetséges! - A többi matróz azonban hallgatott.

– De végül is - vetette fel ismét a kérdést Bolton - hová megyünk a *Forward*dal?

– Fogalmam sincs - felelte Bell. - Richard Shandon majd csak megkapja a végleges utasításokat.

– De kitől?

– Hogy kitől?

– Igenis, kitől és hogyan? - sürgette Bolton.

– Halljuk a választ, Bell! - noszogatta a többi matróz is.

– Méghogy kitől? És hogyan? Ej, hát mit tudom én! - vont vállat a hajóács. Most már ő is zavarban volt.

– Hogyan? Hát a kutya-kapitánytól! - kiáltott fel Clifton. - Már egyszer írt egy levelet, hát akkor írhat másodszor is. Tyű, ha én csak a felit tudnám annak, amit ez az állat tud, akkor könnyűszerrel lehetnék első lordja az admiralitásnak!

– Vagyis te kitartasz annál a véleményednél, hogy ez a kutya a kapitány? - szólt, mintegy a vitának véget vetendő, Bolton.

– Igen. Úgy, ahogy mondtam.

– Nahát akkor - mormogta tompa hangon Pen -, ha ez a kutya nem akar az ő kutyairhájában megdögleni, akkor sietve vissza kell változnia emberré, mert ne hívjanak Pennek, ha el nem látom a baját!

– De miért? - kérdezte Garry.

– Mer’ így tartja kedvem - lökte oda a szót durván Pen. - S nem tartozom számadással senkinek.

– Elég a locsogásból, fiaim! - kiáltotta most Johnson mester, abban a pillanatban lépve közbe, mikor a beszélgetés már-már veszekedéssé fajult. - Munkára, hogy minél hamarabb felszereljük a jégfűrészeket! Át kell vágnunk magunkat ezen a jégmezőn!

– Na jó! Péntek van! - dünnyögte Clifton, vállat vonva. - Meglátjátok, hogy nem olyan könnyű átvergődni a sarkkörön!

Bármint állt is a dolog, aznap a legénység minden munkája hiábavalónak bizonyult. A Forward, ámbár teljes gőzzel vágott neki a jégmezőnek, nem volt képes keresztültörni rajta, kénytelenek voltak éjszakára lehorgonyozni.

Másnapra, szombatra még cudarabb hideget hozott a keleti szél. Az idő kiderült, s a tekintet messze elkalandozhatott a nap visszaverődő sugaraiban vakítóan tündöklő, fehér pusztaságon. Reggel hét órára -21° Celsiust mutatott a hőmérő.

A doktor kísértésbe esett, ne maradjon-e a kabinjában, békén újra olvasgatva az északsarki utazásokat, de szokása szerint azt kérdezte önmagától, mi lenne vajon most a legkellemetlenebb foglalatoskodás. Azt felelte magának, hogy felmenni a fedélzetre ebben az ítéletidőben, és segíteni a legénységnek a hajó irányításában, ez nem lenne valami nagyon örvendetes munka, így hát az önmagának előírt viselkedési szabályok szerint elhagyta jól fűtött kabinját, s felment, hogy a matrózoknak segédkezzék a hajó vontatásában. Jópofa volt zöld szemüvegével, amellyel a sugártörés káros hatásától védte a szemét. Később is mindig gondja volt rá, hogy ott legyen a szemén ez a szemüveg, nehogy hóvakságot kapjon.

Estig több mérföldnyi utat tett meg a Forward észak felé; ezt a legénység tevékenységének és a minden előnyös körülményt rendkívül ügyesen kihasználó Shandon rátermettségének köszönhették. Éjféltájt a hatvanhatodik délkörön is túljutott a hajó, s a mérőón huszonhárom öles mélységet jelzett. Shandon ebből tudta, hogy most járnak azon a mély vízen, amelyet annak idején a Victory, őfelsége hajója is érintett. Keleti irányban mintegy harmincmérföldnyire közelítették meg a szárazföldet. De ekkor az eddig mozdulatlan jégtömegek zajlani kezdtek. Úgy tűnt, mintha a látóhatár minden pontjáról jéghegyek bukkannának fel; egyszerre csak egész sor ilyen sodródó jégszikla közé került a hajó, s az a veszély fenyegette, hogy menthetetlenül ízzé-porrá zúzódik. A hajó kézbentartása elég nehéz feladat volt ahhoz, hogy Garry, az első kormányos ragadja meg a kormánykereket. A jéghegyek szinte összezárultak a hajó mögött. Így hát okvetlenül át kellett törni ezen a jégzajláson, tehát az okosság és a kötelesség egyaránt azt parancsolta, hogy csak előre! A nehézségeket még csak fokozta az a lehetetlen állapot, amelybe akkor került Shandon, mikor észrevette, hogy e folyvást nyüzsgő jégtömeg közepette nem képes irányt adni a hajónak, mert sem szilárd pont, sem tájékozódási lehetőség nincs.

A legénységet két csoportba osztották, fele a hajó jobb, fele meg a bal oldalára került. Mindegyik matróz hosszú nyelű vascsáklyával fegyverkezett fel, ezzel taszigálták el a hajó közeléből a fenyegető jégtömböket. A Forward nemsokára két jéghegy közé szorult, olyan szűk sikátorba, hogy vitorlafáinak vége súrolta ezeket a sziklakeménységű jégfalakat.

A sodródó, morzsolódó jégtáblák ropogása közepette lassacskán egy hófúváslepte, kanyargós járatba jutott be a hajó.

De csakhamar kiderült, hogy ebből a szűk jéghegytorokból nem vezet kiút. Egy szörnyű jéghegy került a csatornába, sebesen sodródott a Forward felé, úgy látszott, nem lehet kikerülni, és hátrafelé sem lehetett menekülni előle, mert a jég már ott is elzárta az utat.

Shandon Johnsonnal együtt a hajó orrában állt, onnan szemlélték a helyzetet. Shandon jobbjával jelezte a kormányosnak a követendő irányt, s bal kezével a mérnök mellett álló James Wallnak osztogatta a hajógép kezelésére vonatkozó utasításait.

– Mi lesz ennek a vége? - fordult Johnsonhoz a doktor.

– Amit az Isten rendel - felelt a főmatróz.

A száz láb magas jéghegy már csak egykötélnyi¹ távolságra volt a *Forward*tól, s szétzúzással fenyegette a hajót.

– Hogy az a hétszentséges!... - kezdett bele Pen nagy hangon egy cifra káromkodásba.

– Csend! - ordított rá egy hang; az orkán tombolásában nem lehetett megállapítani, kinek a hangja.

Úgy látszott, hogy a jéghegy mindjárt rázuhan a hajóra. Hiába ordította parancsait Shandon, emberei elhajigálták csáklyájukat, s eszeveszetten özönlöttek hátrafelé.

Most hirtelen rettentő robaj dördült, valóságos zuhatag zúdult a háznyi hullám hátán ágaskodó hajó hídjára. A legénység a borzadály ordításában tört ki, míg Garry, kezében a kormánykerékkel, e szörnyű ágaskodás ellenére is a helyes útirányban tartotta a hajót.

És, míg rémült tekintetek meredtek feléje, a jéghegy eltűnt, az út szabaddá vált, és az előttük húzódó, a nap ferde sugaraiban fénylő csatornán át folytathatta útját a hajó.

– Nos, Clawbonny úr - szólalt meg Johnson -, nem magyarázná meg nekem ezt a jelenséget?

– Nincs ennél egyszerűbb, barátom - felelte a doktor -; az ilyesmi gyakran előfordul, mikor ezek az úszó jégtömegek olvadás idején elválnak egymástól, s külön-külön folytatják útjukat, tökéletes egyensúlyban. De lassacskán dél felé haladnak, ahol aránylag melegebb a víz, s a többi jégtömbbel össze-összeütközve meginognak, olvadni, keskenyedni kezd az alapjuk. Egyszer aztán eljön a pillanat, amikor a jégtömegek súlypontja annyira eltolódik, hogy a jéghegy felborul. Ha például ez a jéghegy csak két perccel később bukik fel, rázuhan a hajóra, s szétzúzza azt.