ANGLIA LOBOGÓJA

Mint egyetlen ember melléből, úgy tört ki egyszerre négy kiáltás a megdöbbenés első pillanata után.

– Hatteras! - nézett szét a doktor.

– Eltűnt! - kiáltotta egyszerre Johnson és Bell.

– Vége!

Körültekintettek. Semmi sem bukkant fel a hullámokon. Duk kétségbeesetten szűkölt, mindenáron a hullámokba akarta vetni magát, Bell alig bírta visszatartani.

– Vegye át a kormányzást, Altamont - mondta a doktor -, s kövessünk el a világon mindent, hogy megtaláljuk szerencsétlen kapitányunkat!

Altamont megragadta a kormányrudat, és a tévelygő bárka ismét a szélnek feküdt.

Johnson és Bell a hullámokba vetette magát, s hatalmas tempóban úsztak; egy álló óra hosszat nem hagyták el a katasztrófa színhelyét. Keresgéltek, de hasztalan! A szerencsétlen Hatterast elragadta az orkán, s odaveszett.

Elpusztult! Ily közel a Sarkhoz! Oly közel a célhoz, hogy szinte már látta!

A doktor szólongatta, kiabált, puskáját is elsütötte; Duk rémes üvöltözéssel kísérte szavát; de senki sem felelt a kapitány két hű barátjának.

Mély fájdalom járta át Clawbonny szívét; fejét két tenyerébe ejtette, s társai hallották, hogy sír.

Ilyen távolságban a szárazföldtől, evező, sőt egy darab fa nélkül, amelybe fogózkodva fenntarthatná magát, Hatteras nem érhette el élve a partot, s ha valami eljut belőle erre az annyira áhított földre, hát az csak felpuffadt, szétzúzott holtteste lehet.

Egyórai keresés után folytatni kellett az utat észak felé, s harcba szállni a végsőt dühöngő viharral.

Július 11-én reggel öt órakor elcsitult a szél, s lassacskán a hullámverés is elült; ismét derült lett a sarki égbolt, és alig hárommérföldnyire egész nagyszerűségében megmutatkozott a szárazföld.

Ez az új föld csupán egy sziget volt, vagyis inkább a világ északi sarkán világítótoronyként égnek emelkedő tűzhányó.

A teljes működésben levő vulkán izzó köveknek egész tömegét okádta, s óriási, tüzes sziklákat hányt; úgy rengették az ismételt rázkódtatások, mintha egy óriás lélegzene; lángoszlopok közepette repültek a magasba a kivetett tömegek, és a hegy lejtőin rohanó, gőzölgő patakokban ömlött alá a folyékony láva zuhataga; itt tűzkígyók tekergőztek a füstölgő sziklák közt, amott bíborszín gőzök közepette izzó tűzzuhatag szakadt a mélybe, s lejjebb ezernyi tűzfolyó ömlött egybe, hogy tűzfolyammá áradtan, fortyogva torkolljon a tengerbe.

Úgy látszott, hogy a tűzhányónak csak egyetlen krátere van, ahonnan a villámok hasogatta tűzoszlop kitört; mintha a villamosságnak is szerepe volna ennek a nagyszerű tüneménynek létrejöttében.

A lobogó lángtenger fölött óriási, alján piros, csúcsán fekete füstoszlop emelkedett. Fenséges látvány volt, amint égnek szállt, és sűrű gomolyagokban gördült szerteszét.

Nagy magasságban hamuszínt öltött az égbolt; az a sötétség, amelyet a vihar idején tapasztaltak, s amelyet a doktor nem tudott megmagyarázni, nyilvánvalóan azoktól a hamuoszlopoktól származott, amelyek áthatolhatatlan függönyként sötétítették el a napot. Most a doktor hasonló esetre emlékezett vissza, amely 1812-ben a Barbade-szigetnél történt; fényes nappal teljes sötétség borult a szigetre attól a hamutömegtől, amelyet a Saint-Vincent-sziget krátere vetett az égre.

Ez az óriási, a nyílt tengeren emelkedő tűzhányó ezer öl magas, körülbelül akkora, mint a Hekla.

A csúcsától az alapjáig vezető ív mintegy tizenegy fokos szöget alkotva olvadt bele a látóhatár vonalába.

Minél közelebb jutott hozzá a bárka, annál inkább kiemelkedett a hullámokból a tűzhányó. Nyoma sem volt rajta semmilyen növényzetnek. Még csak partja sem volt, a hegyoldalak teljesen függőlegesen szakadtak a tengerbe.

– Kiköthetünk? - kérdezte a doktor.

– Odavisz bennünket a szél - felelte Altamont.

– De én nem látok tenyérnyi partot sem, ahová kiléphetnénk!

– Ez csak úgy látszik innen, messziről - mondta Johnson -, de majd találunk annyi helyet, ahol a bárkánk elfér, s nekünk nem is kell több.

– Hát akkor gyerünk! - felelte szomorúan Clawbonny.

A doktor már rá se nézett erre az előtte elterülő, különös szárazföldre. Itt van hát az Északi-sark földje, de nincs itt az az ember, aki felfedezte!

A szikláktól ötszáz lépésnyire fortyogott a föld alatti tüzek fűtötte tenger. Ez a sziget, amelyet körülvett, semmi esetre sem lehetett több, mint nyolc-tíz mérföld kerületű, s számításaik szerint nagyon közel volt a Sarkhoz, de a Föld tengelye nem pontosan itt halad át.

Amint a hajósok a szigethez közeledtek, egy parányi kis fjordot vettek észre, amely elég volt ahhoz, hogy védett helyen húzhassa meg magát a bárka. Nyomban arrafelé tartottak hát, részben azzal a hátsó gondolattal, hogy ott esetleg megtalálják a kapitány holttestét, amelyet ide vethetett ki a vihar.

De azért mégis nehéz volt elképzelni, hogy itt egy holttest feküdjék; hisz part sem volt itt, s a meredek sziklákat csapkodta a tenger; ott, ahová a hullámverés már nem ért el, vastag s emberi lábnyom nem érintette hamuréteg lepte be a sziklák felületét.

Végre, két hullámverés közti pillanatban, a vizet alig érintve surrant be a bárka egy szűk nyíláson át, s itt tökéletesen védve volt a hullámtöréstől.

Most Duk még panaszosabban kezdett üvölteni; ezen az ő nyelvén hívta a kapitányt a szegény állat; visszakövetelte gazdáját ettől az irgalmatlan tengertől, ezektől a néma szikláktól. De hiába csaholt. A doktor hiába simogatta, nem bírta megnyugtatni. A hű kutya, mintha csak gazdáját akarná helyettesíteni, egyetlen nagyszerű ugrással elsőnek termett parton, a sziklákon, amelyeken valóságos hamufelhő porzott körülötte.

– Duk! Gyere ide, Duk! - szólította a doktor.

De Duk most rá se hederített, s eltűnt. Az utasok kikötöttek. Clawbonny és három társa partra szállt, és a bárkát erősen lehorgonyozták.

Altamont éppen egy hatalmas kőrakáson akart átmászni, amikor nem messze tőlük Duk szokatlanul heves csaholása hangzott fel; nem dühös, hanem fájdalmas ugatás volt ez.

– Hallgassák csak! - fülelt a doktor.

– Valami állatot talált - mondta a főmatróz.

– Nem! Nem! - kiáltotta remegve a doktor. - Ez panaszos vonítás! Ez sírás! Hatteras holtteste fekszik ott!

Ezekre a szavakra a négy férfi a szemükbe hulló hamueső közepette Duk nyomába vetette magát. Egy fjord aljára értek, tízlábnyi kis területre, ahol szinte észrevétlenül enyésztek el a tenger hullámai.

Itt ugatott Duk. Előtte egy Anglia lobogójába burkolt holttest.

– Hatteras! Hatteras! - jajdult fel a doktor, s ráborult barátja holttestére.

De nyomban olyan kiáltás hagyta el ajkát, amelyet lehetetlen lett volna utánozni.

A vérrel borított, élettelennek látszó test megvonaglott a keze alatt.

– Él! Él! - kiáltott fel a doktor.

– Él - visszhangozta egy halk hang -, él, az Északi-sark földjén, ahová a vihar vetette. Él, a Királynő szigetén!

– Éljen Anglia! - kiáltott fel egy emberként az öt férfi.

– És éljen Amerika! - tette hozzá a doktor, míg egyik kezével a Hatteras, a másikkal meg az amerikai kezét fogta.

Duk is vakkantott egy hurrát, a maga módján, s ez is ért annyit, mint a többi.

Az első pillanatokban e derék emberek egész valóját a boldogság töltötte el, hogy viszontláthatják kapitányukat, s érezték, hogy elönti szemüket a könny.

A doktor megvizsgálta Hatterast. A kapitány nem sebesült meg súlyosan. A szél sodorta a partig, ahol életveszélyes volt a hullámverés, többször is visszavetette a nyílt vízre a vakmerő tengerészt, de végül, végső erőfeszítéssel sikerült megkapaszkodnia egy sziklában, felhúzódzkodott rá, s kijutott a hullámok közül.

Ott, miután begöngyölte magát lobogójába, elvesztette eszméletét, és csak arra tért magához, hogy Duk nyalogatja arcát, és hangosan csahol.

Néhány percnyi ápolás után Hatteras felállt, s a doktor karjára támaszkodva elindulhatott a bárka felé vezető úton.

– A Sark! Az Északi-sark! - motyogta útközben.

– Most aztán boldog! - mondta a doktor.

– Igen, boldog vagyok! Hát maga, barátom, maga tán nem boldog, hogy itt lehet? Ez a föld, amelyet most taposunk, az Északi-sark földje! Ez a tenger, amelyen átkeltünk, az Északi-Jeges-tenger! Ez a levegő, amit belélegzünk, az Északi-sark levegője! Ó, az Északi-sark! Az Északi-sark!

Hatteras szinte magánkívül volt, azért beszélt így, mintegy lázálomban, s a doktor hasztalan próbálta megnyugtatni. A kapitány szeme csodálatos fényben ragyogott, és gondolatai szinte felforrtak agyában. Clawbonny a lelki túlfeszültségnek ezt az állapotát azoknak a szörnyű veszélyeknek tulajdonította, amelyeket a kapitány átélt.

Nyilvánvaló volt, hogy Hatterasnak pihenésre van szüksége, s így az volt az első gondjuk, hogy táborozásra alkalmas helyet keressenek.

Altamont csakhamar talált egy sziklabarlangot, amely olyként jött létre, hogy a lezuhant sziklák üreget alkottak. Johnson és Bell ide hordta be a készleteket, s szabadon engedték a grönlandi kutyákat.

Tizenegy óra tájt minden készen volt az étkezéshez; a sátorponyva szolgált asztalterítőül; a pemmicanből, sózott húsból, teából és kávéból álló ebéd tálalva volt a földön, s csak neki kellett esni.

De Hatteras ragaszkodott ahhoz, hogy előbb határozzák meg a sziget földrajzi helyzetét. Pontosan akarta tudni, hogy mihez tartsa magát.

A doktor és Altamont elővették hát műszereiket, és megfigyeléseik eredményeként megállapították, hogy a barlang az északi szélesség 89° 59’ 15”-én fekszik. Ebben a magasságban a hosszúságnak már nem volt semmi jelentősége, mert néhány száz lábbal feljebb már minden délkör egy pontban fut össze.

Tehát a valóságban a sziget az Északi-sarkon fekszik, és a 90. szélességi fok már csupán 45”-re van innen, pontosan háromnegyed mérföldnyire, vagyis a tűzhányó csúcsán.

Mikor Hatteras megtudta az eredményt, kérte társait, hogy foglalják ezt két példányban kiállított jegyzőkönyvbe, s azt egy jelzőoszlopba zárva helyezzék el a parton.

Így hát a doktor rögtön tollat fogott és az alábbi okmányt szerkesztette meg, amelynek egyik példánya ma a londoni Királyi Földrajztudományi Társaság irattárában található:

„Ma, 1861. július 11-én a 89° 59’ 15” északi szélesség alatt, az Északi-sarkon a Királynő szigetét a liverpooli Forward nevű kétárbocos kapitánya, Hatteras fedezte fel, s ő és négy társa is aláírta ezt az okmányt.

Bárki találja meg ez okmányt, kérjük, juttassa el az admiralitáshoz.

Aláírta: John Hatteras, a Forward kapitánya, dr. Clawbonny, Altamont, a Porpoise kapitánya, Johnson főmatróz, Bell hajóács.’

– És most asztalhoz, barátaim! - kiáltotta vidáman a doktor.