A HIDEG MEG A MELEG

Hatteras és Johnson meglehetősen nyugtalanul várta a három vadászt. Ezek boldogan találtak vissza a meleg, kényelmes tanyára. Estére rendkívül alászállt a hőmérséklet, és az odakünn elhelyezett hőmérő -31°-ot mutatott.

A hazaérkezett, végképp kimerült s félig megfagyott vadászok alig álltak a lábukon; szerencsére a kályhák jól működtek, és a tűzhely is csak a vadászzsákmányra várt. A doktor menten szakáccsá vedlett át, és megsütött néhány szelet rozmárhúst. Este kilenc órakor az öt asztaltárs helyet foglalt a kiadós vacsoránál.

– Szavamra, bevallom, még ha eszkimónak néznek is - mondta Bell -, hogy az ilyen téli táborozásnak nagy eseménye az étkezés, és ha már ennivalóhoz jut az ember, akkor lásson is neki!

Az asztaltársaknak úgy tele volt a szájuk, hogy nem tudtak azonnal válaszolni a hajóácsnak, de a doktor intett neki, hogy igaza van.

A rozmárpecsenyét mindenki pompásnak nyilvánította, már aki egyáltalán nyilvánított valamit, miközben mindent befalt, az utolsó harapásig. Márpedig ez többet ér a világ minden nyilatkozatánál.

A csemegénél a doktor szokása szerint már készítette a kávét; senkinek sem engedte volna át ezt a munkát; ő maga párolta az asztalnál a pompás italt egy borszesz-kávéfőzőn, s azon forrón fel is szolgálta. Szerinte a feketekávénak égetnie kell a nyelvet, különben nem is méltó arra, hogy lenyeljük. Ezen az estén olyan forrón szürcsölte, hogy társai nem tudták követni példáját.

– De hiszen megégeti magát, doktor - mondta neki Altamont.

– Soha - felelte a doktor.

– Szóval önnek a szájpadlása rézzel van kibélelve? - csóválta a fejét Johnson.

– Dehogyis, barátaim. Ajánlom, hogy vegyenek rólam példát. Vannak olyan emberek, akik az ötvenöt fokos kávét szeretik, s jómagam is ezek közé tartozom.

– Ötvenöt fok! - kiáltott fel Altamont. - De hiszen még a kéz se állja ezt a forróságot!

– Természetesen, Altamont, a kéz csak az ötvenfokos vizet bírja ki. De a szájpadlás meg a nyelv nem olyan érzékeny, ezek ellenállnak annak a hőfoknak, amelyet a kéz nem bír ki.

– Csodálom - mondta Altamont.

– Nos hát, akkor mindjárt bebizonyítom.

Azzal a doktor fogta a szalon hőmérőjét, s belemerítette egy csésze kávéba. Addig várt, amíg a műszer nem mutatott többet ötvenöt foknál, s akkor szemmel látható élvezettel lenyelte kedvenc italát.

Bell vitézül utánozni akarta, de úgy megégette a száját, hogy hangosan feljajdult.

– Nem szokta meg - mondta a doktor.

– Clawbonny úr, meg tudná ön mondani nekünk, mi az a legmagasabb hőmérséklet, amelyet az emberi test kibír? - folytatta Altamont.

– Mi sem könnyebb ennél - felelte a doktor -; ezt már kikísérletezték, és furcsa tényekre bukkantak ebben a tekintetben. Egy-kettő eszembe is jut közülük, s ezekkel majd bebizonyítom önöknek, hogy az ember mindenhez hozzászokik, még ahhoz is, hogy ott se süljön meg, ahol a bifsztek megsül. Így például azt beszélik, hogy Franciaországban, La Rauchefoucauld városában a földesúri sütödében szolgálatban levő lányok tíz percig bírtak bennmaradni a 132 fokra fűtött kemencében, vagyis a víz forráspontjánál harminckét fokkal magasabb hőmérsékleten, miközben körülöttük tökéletesen megsült az alma meg a hús.

– Micsoda lányok! - kiáltott fel Altamont.

– Van itt egy másik példa, amelyet nem lehet kétségbe vonni. 1774-ben kilenc honfitársunk 128°-os hőmérsékletet bírt ki, addig, míg egy rostélyos s néhány tojás megsült mellettük.

– És ezek angolok voltak? - kérdezte Bell, s némi büszkeség csendült ki a hangjából.

– Angolok, Bell - felelte a doktor.

– Ó, amerikaiak még különb dolgokra lettek volna képesek - jegyezte meg Altamont.

– Ők megsültek volna, ugye? - mondta nevetve a doktor.

– Miért ne? - felelte az amerikai.

– De semmi esetre sem kísérelték meg. Így hát én az én honfitársaim mellett maradok. És még egy utolsó hihetetlen tény - már tudniillik csak akkor hihetetlen, ha a szemtanúk szavahihetőségében kételkedünk: Raguza hercege és dr. Jung, egy francia meg egy osztrák láttak egy törököt, aki 78°-os fürdőben lubickolt.

– Véleményem szerint azok a lányok a kemencében, meg honfitársaink inkább megérdemlik bámulatunkat - jegyezte meg Johnson.

– Bocsánat - felelt a doktor -, de nagy a különbség aközött, hogy forró levegőben vagy forró vízben van-e az ember. A forró levegő izzadást okoz, s ez védi az embert, míg a forró vízben nem izzadunk, tehát megégetjük magunkat. Ezért hát a fürdővíz hőfokának legfelső határát általában 42°-ban szabják meg. Vagyis hát annak a töröknek valami rendkívüli embernek kellett lennie, ha azt a forróságot kibírta!

– Mennyi hát az élőlények átlagos hőmérséklete, Clawbonny úr? - érdeklődött Johnson.

– Ez a természetük szerint változik - felelt a doktor. - Így az állatok közül a madarak hőmérséklete a legmagasabb, s köztük is különösen a kacsáé meg a tyúké; testük melege meghaladja a 43°-ot, míg például a kuviké csak 40°; ez után következnek az emlősállatok, az ember; az angol ember hőmérséklete általában 37°.

– Biztos vagyok benne, hogy Altamont úr itt is többet követel majd az amerikaiaknak - jegyezte meg nevetve Johnson.

– Szavamra, igazán vannak köztünk nagyon meleg vérűek is - mondta Altamont. - Mivel azonban én még sose dugtam egynek se hőmérőt a hóna alá vagy a szájába, ebben a tekintetben nem lehet kialakult meggyőződésem.

– Fajok szerint nincs is nagy különbség az emberek között - felelt a doktor -; feltéve, hogy azonos körülmények között élnek, bármi legyen is a táplálékuk; azt mondhatnám, hogy az ember hőmérséklete csaknem egyforma az egyenlítőnél és a sarkvidéken.

– Eszerint a testünk melege itt ugyanolyan, mint Angliában? - kérdezte Altamont.

– Csaknem pontosan ugyanolyan - felelte a doktor -; ami pedig a többi emlősállatot illeti, ezeknek hőmérséklete valamivel magasabb, mint az emberé. A lóé nagyon közel áll az emberéhez, ugyanígy a nyúl, az elefánt, a delfin, a tigris hőmérséklete; de a macska, a mókus, a patkány, a párduc, a juh, az ökör, a kutya, a majom, a bakkecske, a kecske hőmérséklete eléri a 39°-ot; s végül a legmagasabb hőmérsékletű disznóé a 40°-ot is meghaladja.

– Ez megalázó ránk, emberekre - jegyezte meg Altamont.

– Azután következnek a kétéltűek és a halak; ezeknek a hőmérséklete sokban függ a víz hőfokától. A kígyó hőmérséklete alig több mint 30°, a békáé 25°; a cápáé is annyi, csak átlag másfél fokkal kevesebb. Végül a rovaroké nyilván a víz és a levegő hőmérsékletével egyenlő.

– Mindez rendjén van - szólalt meg most Hatteras, aki eddig nem beszélt -, s én megköszönöm a doktornak, hogy tudását rendelkezésünkre bocsátja. De mi úgy beszélünk itt, mintha tikkasztó hőséggel kellene szembenéznünk. Nem lenne inkább helyénvaló, ha a hidegről beszélgetnénk, hogy tudjuk, minek vagyunk itt kitéve, s hogy mi az eddig megfigyelt legalacsonyabb hőmérséklet?

– Igaza van - mondta Johnson.

– Mi sem könnyebb ennél - felelte a doktor -; ez irányban is felvilágosíthatom önöket.

– Meghiszem azt - mondta Johnson -, hisz ön mindent tud.

– Barátaim, én nem tudok többet, mint azt, amit másoktól tanultam, s ha majd meghallgatták mondanivalómat, önök is annyit tudnak, mint én. Hallgassák meg hát, amit a hidegre, s főként az európai nagy hidegekre vonatkozóan elmondhatok önöknek. Nagyon sok emlékezetes telünk volt, s nekem úgy tűnik, hogy a legszigorúbb telek körülbelül minden negyvenegyedik évben periodikusan visszatérnek, s hogy ez a visszatérés a napfoltok legnagyobb mérvű megfigyelésével esik egybe. Idézem például önöknek az 1364. évi telet, amikor a Rajna egészen Arles-ig befagyott; vagy az 1408. évit, amikor meg a Duna fagyott be egész hosszában, és a farkasok a jégen keltek át a Kattegaton; az 1509. évi telet, amikor az Adriai- meg a Földközi-tenger Velencéig, Cette-ig, Marseille-ig befagyott, és április 10-én még be volt fagyva a Balti-tenger; az 1608. évi tél meg minden háziállatot és szarvasmarhát elpusztított Angliában; 1789 telén pedig a Temze fagyott be, egészen Gravesendig, vagyis London alatt hatmérföldnyire; az 1813. évi tél meg a franciáknak él szörnyűségesen emlékezetében; s végül az 1829. év tele, amely a tizenkilencedik század telei közül leghamarabb állt be, s legtovább tartott. Hát ezek az európai telek.

– De itt, a sarkkörön túl hány fokra süllyedhet a hőmérséklet? - kérdezte Altamont.

– Szavamra, azt hiszem, mi szenvedtük el a legnagyobb hideget, amit valaha megfigyeltek - felelte a doktor -, mert volt olyan nap, amikor -58°-ot jelzett a borszeszhőmérőnk; s ha emlékezetem nem csal, a legalacsonyabb hőmérséklet, amit sarkutazók eddig megfigyeltek, -56,7° volt a Reliance-erődnél.

– Bizony, nekünk ez a rosszkor jött cudar tél állta utunkat! - mondta Hatteras.

– Útjukat állta? - vetette oda Altamont, s farkasszemet nézett a kapitánnyal.

– Mikor nyugatnak vettük az irányt - szólt közbe sietve a doktor.

– Így hát - folytatta az iménti témára visszatérve Altamont - a legmagasabb és legalacsonyabb hőmérséklet között, amit ember elviselhet, mintegy kétszáz fok a különbség?

– Úgy van - felelte a doktor -; a szabadba kitett s minden sugárvisszaverődéstől óvott hőmérő higanyszála sosem emelkedik +57°-nál feljebb, ugyanúgy, mint ahogyan sohasem süllyed -58°-nál lejjebb. Így hát láthatják, barátaim, hogy egészen jól megvagyunk itt.

– De mégis, ha a nap hirtelen kihunyna, vajon akkor sem lenne nagyobb hideg a földön? - kérdezte Johnson.

– A nap nem huny ki soha - felelte a doktor -, de ha ki is hunyna, akkor se valószínű, hogy mélyebbre süllyedne a hőmérséklet, mint addig a fokig, amelyet az imént említettem.

– Hát ez furcsa dolog.

– Ó, tudom én azt, hogy egykor több ezer fokra becsülték a légkörünkön túl fekvő térségek hőmérsékletét, de egy Fourrier nevű francia tudós tapasztalatai alapján vissza kellett vonni ezeket a tantételeket. Fourrier bebizonyította, hogy ha a Föld teljesen hőmentes környezetbe kerülne, akkor a Sarkon most megfigyelt hideg egészen más méreteket öltene, és hogy akkor szörnyű különbség lenne az éjszaka és a nappal hőmérséklete között. Így hát, barátaim, tőlünk néhány millió mérföld távolságra sincs hidegebb, mint itt.

– Mondja, doktor - kérdezte Altamont -, Amerika hőmérséklete nem alacsonyabb, mint a világ többi országáé?

– Kétségtelenül alacsonyabb, de ezzel nincs mit büszkélkednie - felelte mosolyogva a doktor.

– És hogyan magyarázható ez a jelenség?

– Már keresték a magyarázatát, de nem kielégítő módon; így például Halley arra gondolt, hogy egy üstökös, amely egykor rézsútos irányban összeütközött a Földdel, megváltoztatta a Föld forgástengelyének, azaz a Sarkoknak helyzetét; szerinte azelőtt az Északi-sark a Hudson-öbölnél feküdt, és az egykori sarkvidék, amely oly hosszú évekig át volt fagyva, olyan tömegű hideget halmozott fel, hogy hosszú évszázadok napsütése sem volt még képes ezt a tájat felmelegíteni.

– S ön nem ért egyet ezzel az elmélettel?

– Egy percig sem. Mert az, ami érvényes Amerika keleti partjára, nem érvényes a nyugati partra, amelynek magasabb a hőmérséklete. Nem! Meg kell állapítani, hogy az egyenlő hőmérsékletű pontokat összekötő vonalak különböznek a Föld délköreitől, s ennyi az egész.

– Tudja, Clawbonny úr - jegyezte meg Johnson -, mostani körülményeink között könnyen cseveghetünk a hidegről.

– Úgy van, öreg Johnsonom; mi abban a helyzetben vagyunk, hogy a gyakorlatot hívjuk az elmélet segítségére. Ezek a tájak itt hatalmas laboratóriumoknak tekinthetők, ahol a nagy hidegekre vonatkozóan kísérleteket lehet végezni. Ám azért vigyázzanak, és legyenek mindig résen; ha valamelyik testrészük elfagy, azonnal dörzsöljék hóval, amíg csak a vérkeringés meg nem indul; ha pedig a tűz közelébe kerülnek, vigyázzanak, mert kezük-lábuk megéghet anélkül, hogy észrevennék; akkor aztán amputálni kell a végtagokat; márpedig azon kell lennünk, hogy semmit se hagyjunk itt testrészeinkből a sarkvidéken. S mindezek után, barátaim, azt hiszem, jól tennénk, ha álomra hajtanánk fáradt fejünket.

– Szívesen - hangzott a válasz.

– Ki a kályhaügyeletes?

– Én vagyok - felelt Bell.

– Nos hát, akkor ügyeljen a tűzre, barátom, hogy ki ne aludjék, mert ma este kutya hideg van, az ördög vinné el.

– Nyugodt lehet, Clawbonny úr; csúnyán csíp a hideg, az igaz, de nézzen csak ki! Egy tűzben áll az egész égboltozat!

A doktor az ablakhoz lépett, s kitekintett.

– Úgy van - mondta -, a sarki fény, s méghozzá teljes szépségében! Micsoda nagyszerű látvány! Szívesen elnézném akármeddig.

A doktor valóban mindig megcsodálta ezeket a kozmikus tüneményeket, amelyeknek társai nem sok figyelmet szenteltek; egyébként azt is észrevette, hogy e tünemény megjelenése előtt mindannyiszor a mágnestű zavarai voltak észlelhetők, s erre vonatkozó megfigyeléseit a Weather Bookban¹ szándékozott közreadni.

Míg Bell elfoglalta őrhelyét a kályha mellett, többi társa elnyúlt fekvőhelyén, s nemsokára mindnyájan mély álomba merültek.