A DOKTOR LELTÁRT KÉSZÍT

Bizony, merész terv volt ez a Hatteras kapitányé: a messzi északra nyomulni, s hazájának, Angliának szerezni meg az Északi-sark felfedezésének dicsőségét. Ez a vakmerő tengerész mindent elkövetett, ami az emberi képességek határán belül csak lehetséges volt. Miután kilenc álló hónapig küszködött az áramlatokkal és viharokkal, miután egész jéghegységeket zúzott szét, s jégmezőkön tört keresztül, olyan cudar tél hidegével szállva szembe, amilyenre még nem volt példa ezeken a legmagasabban fekvő északsarki tájakon sem, miután expedícióján összesítette elődei munkájának eredményeit, s úgyszólván ellenőrizte s újraírta a sarki felfedezések történetét, miután az ismert tengereken túlra nyomult előre kétárbocosával, a *Forward*dal, most, miután munkájának fele részét elvégezte, azt kell látnia, hogy nagy tervei hirtelen megsemmisülnek! A megpróbáltatásokban tönkresilányodott legénységének árulása vagy inkább kishitűsége, néhány esztelen főkolompos bűnös bujtogatása szörnyű helyzetbe hozták: a kétárbocos fedélzetén eredetileg elindult tizennyolc emberből mindössze négy maradt itt, elhagyatva, kisemmizve, hajó nélkül, több mint kétezer-ötszáz mérföldnyire hazájától!

A szemük láttára felrobbant Forward pusztulásával a létfenntartásukhoz szükséges végső eszközök is odavesztek.

Ám Hatteras kapitány bátorságát nem rendítette meg ez a rettenetes katasztrófa. Megmaradt társai legénységének legkülönb tagjai voltak, hősi lélek valamennyi. Bízott az erélyben, Clawbonny doktor tudományában, Johnson és Bell áldozatkészségében és a vállalkozásba vetett saját hitében. Igenis, merészelt reményről beszélni ebben a kétségbeejtő helyzetben; derék társai megértették őt, s ezeknek az elszánt embereknek múltja záloga annak, hogy bátran nézhetnek a jövő elébe.

A doktor a kapitány erélyes szavai után szerette volna pontosan megállapítani, hogyan is áll hát a helyzet, s otthagyta a hajó maradványaitól ötszáz lépésre álló társait, és a katasztrófa színtere felé tartott.

A *Forward*ból, ebből az annyi gonddal épített, drága hajóból semmi sem maradt. Holmi összeolvadt, kunkorodott üvegdarabok, alaktalan, megfeketedett, üszkös roncsok, elgörbült vasrudak, kábeldarabok, amelyek úgy füstölögtek, mint az ágyú kanócos gyújtórúdja, és amott, messze, a jégmezőn néhány tekergő füstoszlop tanúsítja, mekkora volt a robbanás ereje. Az előfedélzet ágyúja több ölnyi távolságban hevert; egy ágyútalphoz hasonló jégtömbre vetette a robbanás. Százölnyi körzetben mindenféle hulladékkal volt teleszórva a talaj. A kétárbocos hajótőkéje egy rakás jégtömb alatt feküdt. Az a néhány jéghegy, amelyet felolvasztott volt a tűzvész heve, már ismét gránitkeményre fagyott.

A doktor most az ő elpusztult kabinjára, odaveszett gyűjteményeire, darabokra tört drága készülékeire, széttépett s porrá égett könyveire gondolt. Mennyi megsemmisült kincs! Könny szökött a szemébe, míg ezt a szörnyű pusztulást nézte, s most nem is a jövőre gondolt, hanem arra a csapásra, amely egyenest őt sújtotta.

Kisvártatva Johnson is odajött hozzá. Az öreg tengerész arca magán viselte legutóbbi szenvedéseinek vonásait. Neki egymagában kellett szembeszállni lázadó társaival, s védeni a rábízott hajót.

A főmatróz szomorúan szorította meg a doktornak feléje nyújtott kezét.

– Mi lesz velünk, barátom? - kérdezte a doktor.

– Ki láthat a jövőbe? - felelt Johnson.

– Az a fő, hogy ne vegyen rajtunk erőt a kétségbeesés. Legyünk férfiak! - folytatta a doktor.

– Úgy van, Clawbonny úr, önnek igaza van - hangzott az öreg tengerész válasza. - A nagy szerencsétlenségek pillanatában kell születniük a nagy elhatározásoknak! Mi most kutyaszorítóban vagyunk. Arra kell hát gondolnunk, hogyan mászunk ki belőle.

– Szegény hajó! - sóhajtott fel a doktor. - Én oly nagyon ragaszkodtam hozzá. Úgy szerettem, mint ahogy családi tűzhelyét szereti az ember, mint szülőházát, ahol egész életét töltötte, s íme, egyetlen felismerhető porcikája sem maradt!

– Ki hinné, Clawbonny úr, hogy ez a csomó üszkös gerenda és deszka ennyire a szívünkhöz nőtt!

– Hát a bárka? - nézett körül kutatón a doktor. - Az se menekült meg a pusztulástól?

– De megmenekült, Clawbonny úr. Shandon és cimborái vitték magukkal, mikor itt hagytak bennünket!

– Hát a csónak?

– Ezer darabra tört! Nézze ezt a néhány bádoglemezt. Még meleg. Ennyi maradt a csónakból.

– Így hát már csak a gumicsónakunk van meg?

– Csak az. S ezt is csak annak köszönhetjük, hogy önnek eszébe jutott magukkal vinni az útjukra.

– Hát ez bizony nem sok - mondta a doktor.

– A nyomorult árulók! Megszöktek! - kiáltott fel Johnson. - Úgy verje őket az Isten, ahogy megérdemlik!

– Johnson - felelte szelíden a doktor -, ne felejtsük el, hogy kemény próbára tette őket a szenvedés! Csak a legkülönbek bírnak jók maradni a bajban, ott, ahol a gyengék összeroskadnak! Inkább szánjuk hát szerencsétlen társainkat, ne átkozzuk őket!

E szelíd szavak után néhány percig szótlanul hordozta körül a tájon nyugtalan tekintetét a doktor.

– Mi lett a szánnal? - kérdezte Johnson.

– Egymérföldnyire hagytuk.

– Simpsonra bízták?

– Nem, barátom. Simpson, a szegény jó Simpson nem bírta a fáradságot.

– Meghalt? - kiáltott fel a főmatróz.

– Meghalt! - felelte a doktor.

– Szerencsétlen! - mormolta Johnson. - Különben ki tudja, nem kellene-e irigyelnünk sorsát!

– De a halott helyett, akit ott hagytunk - folytatta a doktor -, hoztunk egy haldoklót.

– Egy haldoklót?

– Azt. Altamont kapitányt.

S a doktor néhány szóval elmondta a főmatróznak találkozásuk történetét.

– Amerikai? - tűnődött el Johnson.

– Igen, minden amellett szól, hogy az Egyesült Államok polgára. De mi fán terem ez a nyilván hajótörést szenvedett Porpoise, s mit keres errefelé?

– Vesztére jött ide - felelte Johnson -; a halálba hurcolta legénységét, mint mindazok, akiket vakmerőségük erre a tájra vet! De legalább elérték utazásuk célját, Clawbonny úr?

– A szénlelőhelyet? - kérdezte a doktor.

– Azt - mondta Johnson.

A doktor szomorúan rázta a fejét.

– Semmit se találtak? - kérdezte az öreg tengerész.

– Semmit! Már nem volt mit ennünk, és nem bírtuk tovább a fáradtságot! Még csak el sem értük azt a partot, amelyet sir Edward Belcher jelzett!

– Így hát nincs tüzelő? - folytatta az öreg tengerész.

– Nincs!

– S élelem se?

– Az se!

– S hajónk sincs, amellyel visszatérhetnénk Angliába!

A doktor és Johnson elhallgatott. Valóban férfibátorság kellett ahhoz, hogy ezzel a rettenetes helyzettel szembenézzenek.

– Végül is, legalább tisztán látjuk a helyzetünket! - szólalt meg ismét a főmatróz. - Tudjuk, mihez tartsuk magunkat. De sürgősen cselekednünk kell, mert megfagyunk ebben a cudar hidegben. Legelőbb is hókunyhót kell építenünk.

– Igen, Bell segítségével ez nem lesz nehéz - felelte a doktor. - Azután elmegyünk a szánért, elhozzuk az amerikait, aztán majd tovább tanácskozunk Hatterasszal.

– Szegény kapitány! - sóhajtott Johnson, feledve a maga baját. - Mennyire szenvedhet!

A doktor és a főmatróz visszament társaihoz.

Ott állt Hatteras, mozdulatlanul, szokása szerint mellén összefont karral, s némán, mintegy a jövőt kutatva, meredt a semmibe. Arca ismét felvette szokott keménységét. Vajon mire gondolt ez a különös férfi? A kétségbeejtő helyzet aggasztotta-e, vagy dugába dőlt terveire gondolt? Vagy talán arra, hogy mégiscsak vissza kellene fordulni, ha már emberek és elemek mind így összefogtak ellene?

Senki sem találhatta ki a gondolatait. Kifelé nem árulta el magát. Hűséges kutyája, Duk nem tágított tőle, s gazdája oldalán ezzel a -36°-os szörnyű hideggel is dacolt.

Bell mozdulatlanul feküdt a jégen; teljesen élettelennek látszott. Érzéketlensége az életébe kerülhetett. Könnyen kővé fagyhatott.

Johnson erőteljesen rázta, hóval dörzsölte tagjait, s nagy fáradsággal életet vert belé.

– Rajta, Bell! - mondta neki. - Bátorság! Talpra! Szedd össze magad. Meg kell beszélnünk a helyzetet, és valami kuckóra is szükségünk van! Tán csak nem felejtetted el, hogyan kell egy hókunyhót összeeszkábálni? Gyere, Bell, segíts nekem! Nézd csak, itt ez a jéghegy. Mintha csak azért állna itt, hogy barlangot vájjunk az oldalába! Munkára hát! Ettől majd visszakapjuk azt, amire itt a legnagyobb szükségünk van: a bátorságot meg a bizakodást.

Ezek a szavak lelket öntöttek Bellbe, s engedelmesen követte az öreg tengerészt.

– Clawbonny úr, lesz szíves közben elmenni a szánért, és a kutyákkal együtt idehúzni.

– Máris indulok - felelte a doktor -, s egy órán belül vissza is térek.

– Ön is vele tart, kapitány? - fordult Hatterashoz Johnson.

Hatteras, bár az imént mély tűnődésbe merült, hallotta a főmatróz indítványát, mert most szelíden így felelt neki:

– Nem, barátom. Ha a doktor szíveskedik vállalni ezt... Nekem még a mai napon határoznom kell. Hagyjanak magamra, hadd gondolkozzam. Rajta. Cselekedjenek egyelőre belátásuk szerint. Én a jövőre gondolok.

Johnson visszament a doktorhoz.

– Különösnek találom - mondta neki -, hogy a kapitány, úgy látszik, teljesen megszelídült. Még sohasem hallottam ilyen nyájasnak a hangját.

– Úgy van! - felelt a doktor. - Mert visszanyerte a hidegvérét. Higgye el nekem, Johnson, ez az ember képes arra, hogy megmentsen bennünket!

E bizakodó szavak után a doktor mélyen a szemébe húzta a csuklyáját, s szeges botjával a kezében elindult a hold világította ködös úton a szán felé.

Johnson és Bell rögtön nekifogott a munkának; az öreg tengerész buzdító szavaival serkentette a szótlanul dolgozgató hajóácsot. Most nem építésről volt szó, hanem csupán arról, hogy egy nagy jégtömböt kivájjanak. Szörnyen kemény volt a jég, s nehezen hatolt belé a kés, de viszont ez a keménység biztosította a búvóhely szilárdságát. Johnson és Bell nemsokára már a maguk vájta üreg védelmében dolgozhattak, s kifelé dobálták a tömör jégfalról lehasogatott törmeléket.

Hatteras olykor meg-megindult, s nyomban megállt. Nyilván nem akart egészen odáig menni, ahol szerencsétlen hajója maradványai hevertek.

A doktor, ígéretéhez híven, nemsokára visszaérkezett. Elhozta Altamontot. Az amerikai ott feküdt a szánon, a sátorponyvába burkolva; a csonttá soványodott, kimerült, kiéhezett grönlandi kutyák már alig bírták húzni a szánt, s hámjukat is teljesen elnyűtték. Legfőbb ideje volt, hogy a kis csapat, állat és ember egyaránt táplálékhoz és pihenőhöz jusson.

Mialatt mind mélyebbre vájták a jégbarlangot, a mindenfelé kajtató doktor szerencsésen egy kis kályhára akadt, amelyet csaknem teljesen megkímélt a robbanás. A kályhácska horpadt füstcsövét könnyen rendbe lehetett hozni. A doktor diadalmasan cipelte oda. Három óra múlva a jégbarlang lakható volt. Felállították benne a kályhát, jól megtömték fahulladékkal, s a kis fűtőalkalmatosság csakhamar duruzsolva árasztotta a jóleső meleget.

Az amerikait bevitték, s a barlang mélyén takarókra fektették. A négy angol a tűz köré telepedett. A szán rakományának utolsó élelmiszerkészletéből némi kétszersültet fogyasztottak, forró teát ittak, s ettől úgy-ahogy magukhoz tértek. Hatteras nem beszélt. A többiek tiszteletben tartották hallgatását.

Mikor az étkezéssel végeztek, a doktor intett Johnsonnak, hogy jöjjön ki utána.

Odakünn aztán így szólt hozzá:

– Most felleltározzuk, amink maradt. Pontosan kell tudnunk, mennyi a vagyonunk. Mindenfelé hevernek itt dolgok. Együvé kell hordanunk mindent. Bármely percben megindulhat a havazás, akkor aztán semmit sem találhatunk meg többé a hajó maradványaiból.

– Akkor hát ne vesztegessük az időt - felelte Johnson. - Élelem és fa! Pillanatnyilag ez a kettő a legfontosabb számunkra.

– Nos hát akkor egyik oldalon majd én keresgélek, a másikon meg maga - felelt a doktor. - A robbanás egész körzetét bejárjuk. Kezdjük a középen, s úgy haladunk a kör kerülete felé.

A két sorstárs azonnal a felé a jégágy felé indult, amelyben a Forward feküdt volt. A hold gyér fényénél mindketten gondosan keresgélték a hajó maradványait. Valósággal vadásztak a roncsokra. A doktor igazi vadászszenvedéllyel - hogy ne mondjuk: vadászörömmel - vetette magát erre a munkára, s minden sértetlennek látszó ládát szívének hangos dobbanásával üdvözölt. De a legtöbb láda üres volt, s szilánkjai szétszórva hevertek a jégmezőn.

A robbanás ereje hatalmas volt. A legtöbb holmi porrá lett, hamuvá égett. A hajógép nagyobb darabjai elgörbülve vagy szétzúzódva feküdtek szerteszét. A hajócsavar szárnyai a hajótól húszölnyire mélyen fúródtak be a keményre fagyott hóba. A behorpadt hengerek leszakadtak forgattyúcsapjukról. Az egész hosszában elrepedt kémény, amelyen még rajta fityegtek a láncmaradványok, félig szétmorzsolva feküdt egy óriási jégtömb alatt. A szegek, a vaskapcsok, a kormányszerkezet vasalásai, a burkolat rézlemezei, a hajó minden fémrésze úgy hevert szanaszét, mint egy ócskavasraktárban.

De a sok vastárgy, amely vagyont jelentett volna egy eszkimó törzsnek, számukra semmire se volt jó. Élelmiszer! Mindenekelőtt erre vadásztak, de a doktor alig talált valamennyit.

– Hát ez bizony rosszul megy - mormolta magában a doktor -; kétségtelen, hogy az éléskamrát teljesen megsemmisítette a robbanás, hiszen az a lőporkamra közelében volt. Ami nem égett el, porrá zúzódott. Ez bizony nagy baj, és ha Johnson élelmiszer-vadászata sem sikerül jobban, mint az enyém, akkor nemigen tudom, mi lesz velünk.

Amikor mind tágasabb körben keresgélt, a doktornak mégiscsak sikerült vagy tizenöt fontnyi pemmicanmaradékra akadnia. És még négy, mintegy öt-hat pint pálinkával telt kőpalackot is talált; ezeket jó messzire, a még puha hóra vetette a robbanás, s így menekültek meg a pusztulástól. Távolabb két csomag cochleariamagot is összeszedett; ez kapóra jött a skorbut ellen oly hatásos citromlé pótlására, mert természetesen a citromlé is odaveszett.

Két óra múlva a doktor találkozott Johnsonnal. Közölték egymással, hogy mit találtak. Élelmiszerből sajnos csak jelentéktelen mennyiségre akadtak. Alig néhány darab sózott hús, vagy ötvenfontnyi pemmican, három zsák kétszersült, valamicske csokoládé és pálinka és körülbelül két font kávé, amit szemenként szedtek össze a jégen.

Se takarót, se függőágyat, se ruhaneműt nem találtak. Nyilvánvaló volt, hogy mindezt a tűz emésztette el.

Mindent egybevetve, a doktor és a főmatróz, a legszűkebben számítva, legfeljebb három hétre elegendő élelmiszert böngésztek össze; ez még arra sem volt elég, hogy a végképp kimerült embereket talpra állítsa. Így hát a rettentő körülmények következtében, most, amikor már szenük sem volt, Hatteras a teljes élelemhiány közvetlen veszélye elé nézett.

Ami a hajó roncsaiból összeszedhető tüzelőt illeti, az árbocok és a hajótőke darabjai mintegy háromheti fűtést biztosíthattak, de még mielőtt ezeket a fadarabokat a jégbarlang fűtésére használták volna, a doktor megkérdezte Johnsont, vajon nem lehetne-e ezekből az ormótlan hulladékokból egy hajócskát, vagy ha azt nem, akkor legalább egy bárkát összeeszkábálni.

– Nem, Clawbonny úr - felelte a főmatróz -; erre gondolni sem lehet. Egyetlen hibátlan darab fa sincsen, amelynek hasznát lehetne venni. Mindez csak arra jó, hogy néhány napig fűtsünk vele, aztán...

– Aztán? - kérdezte a doktor.

– Aztán Isten kegyelme légyen velünk! - felelte a derék tengerész.

Mikor a leltár elkészült, a doktor meg Johnson elment a szánért. Kénytelen-kelletlen elébe fogták a szegény, fáradt kutyákat, s visszatértek a robbanás színhelyére; felrakták ennek a kevéske s oly becses készletnek maradványait, és odaszállították a jégbarlanghoz. Aztán, félig megfagyva, helyet foglaltak sorstársaik mellett.