NYÍLT TENGEREN

Az élet a hajó fedélzetén lassan elnyerte állandó körvonalait. A kis harang nyolc órakor teára, délben ebédre, este hétkor pedig vacsorára szólította az utasokat.

Mint látjuk, Thompson a francia szokásokat vette át. Már jó előre kihirdette, hogy a Seamew fedélzetén a számos angol étkezés nem lesz napirenden - azzal az ürüggyel, hogy a tervezett kirándulásokon ezekre úgyse lenne mód. Áldozatul esett mindegyik, még az angol gyomornak oly kedves ötórai tea is. Thompson szívesen eldicsekedett gasztronómiai forradalma előnyeivel: az utasok ily módon, úgymond, már most alkalmazkodnak ahhoz az életmódhoz, amelyet a szigetek bejárása idején meg kell majd szokniuk. Ez az emberséges intézkedése egyúttal jelentős megtakarítással járt, így két legyet ütött egy csapásra.

A hajón tehát egyformán teltek-múltak a napok, mégsem unatkozott senki, hiszen a változatos tenger szüntelen látványossággal szolgál: hajók keresztezik egymás útját, s a láthatár mértani egyhangúságát szárazföldek tagolják.

Igaz, ebből a szempontból a Seamew utasaival nem bánt kegyesen a sors. Csak útjuk első napján jelezte egy ködfolt a déli láthatáron, hogy arra van a francia Cherbourg partvidéke. Azután már egyetlen szilárd pont sem merült föl a víz tágas pusztaságának peremén, amelynek középpontját mozgásban lévő járművük képezte.

Az utasok szemlátomást meg voltak elégedve ezzel az életformával. Beszélgettek, sétálgattak, egyszóval kikapcsolódtak: szinte le sem jöttek a viharfedélzetről, amely egyszerre töltötte be a nappali és a köztér szerepét.

Mindez természetesen csak a jó egészségnek örvendő utasokra vonatkozott. Ezek száma sajnos mit sem gyarapodott azóta, hogy Thompson hallgatósága oly tetemesen megfogyatkozott.

Pedig hajójuknak ez idő alatt semmi igazi nehézséggel nem kellett megküzdenie. Olyan idő járta, hogy bármely tengerész csak a „szép” jelzőt ejtette volna ki a száján. Csakhogy a „szárazföldi patkányok” gyakran kényesebbek. S mi tagadás, ilyenek voltak a Seamew-n tartózkodó „szárazföldiek” is: ha kellett, ha nem, szapulták a meglehetősen hűvös szelet, mely ugyan nem dúlta föl a tenger felszínét, de burványló, apró hullámokat kavart.

El kell ismerni, hogy az elemek ilyesfajta incselkedése meg se kottyant a jó építésű hajónak. Akár elölről, akár oldalba kapta a hullámokat, a Seamew derekasan megállta a helyét. Erről Pip kapitány többször is meggyőződhetett, s így nem csoda, hogy négylábú rokon lelke - szabályszerű testtartásban - ezúttal örömének megnyilvánulását hallgathatta végig, ahogy korábban a gondjait is meghallgatta.

Bármilyen tengerálló is volt azonban a Seamew, utasai nem mind voltak azok, s így az Általános Ügyintéző úr csak erősen megritkult közönséget részeltethetett szervezőtehetsége gyümölcseiből.

Saunders továbbra is azok közé tartozott, akik a legszilárdabban álltak a lábukon. Egyik utastól a másikhoz lépett: mindenki szívesen hallgatta, mert engesztelhetetlen indulata mulattatta őket. Ahányszor csak összeakadt Thompsonnal, úgy szikrázott a pillantásuk, mint két kardpenge. Az Általános Ügyintéző nem felejtette el, milyen barátságtalan megjegyzést tett Saunders az első napon, s még mindig neheztelt rá. Saundersnak meg esze ágában se volt, hogy bármi módon feledtesse kirohanását. Sőt, egyetlen alkalmat sem szalasztott volna el, hogy kellemetlenkedjék. Ha valamelyik étkezésre egy perccel később szólt a harang, ő máris kezében a programfüzettel hívta tetemre az egyre idegesebb Thompsont. A szegény Általános Ügyintéző már-már azon törte a fejét, miképp szabadulhatna meg undok utasától az első kikötésnél.

Saunders újabban különösen a Hamilton családdal pendült egy húron. Hogyan sikerült áttörnie gőgjük védőpáncélját? A titok hajlamaik hasonlóságában rejlett. Hamilton minden ok nélkül épp olyan kellemetlenül viselkedett, mint Saunders. Vannak ilyen emberek: nyűgösnek születnek és zsémbesen halnak meg, kákán is csomót keresnek, és csak akkor elégedettek, ha elégedetlenkedhetnek. Ha Saundersnak panasza volt, Hamiltonben támaszra, örökös visszhangra talált. Akárminő kicsiség jött szóba, Thompsonra most már két javíthatatlan zúgolódó dohogása nehezedett lidércnyomásként.

Hamiltonék családi triója Saunders csatlakozásával előbb kvartetté, majd egy újabb személy bevonásával igen hamar kvintetté bővült. Tigg részesült abban a ritka kegyben, hogy a fennhéjázó baronet a köreibe fogadta. Az ő kedvéért az atya, az anya és édeslányuk engedtek szokásos merevségükből. Feltehető, hogy Hamiltonék nem szeszélyből cselekedtek így, hanem előbb tájékozódtak Tigg kiléte felől. Margarett kisasszony jelenléte okot adhatott bizonyos feltevésekre!

Bárhogy is volt, Tigg így szem előtt maradt, s nem fenyegette semmi veszély. Bess és Mary Blockhead nem maradt helyettes nélkül. Bezzeg ha látták volna, hogy mi történik! De a két Blockhead kisasszony éppúgy nem tűnt föl a fedélzeten, mint szüleik és öccsük. E figyelemre méltó család a tengeribetegség legszörnyűbb kínjait szenvedte el.

A talpon maradt utasok közül ketten mintegy Saunders és Hamilton ellenpárját képezték. E kettő soha nem panaszkodott semmire, ők mindig tökéletesen elégedettnek tűntek.

Egyikük Van Piperboom volt, Rotterdamból. A hollandus bölcsen letett róla, hogy az elérhetetlent hajszolja, inkább élt, mint hal a vízben. Lelkiismeretét csitítandó időnként még kipróbálta, hogy milyen hatást ér el híres mondatával, de a legtöbb utas addigra már betéve tudta azt. Máskülönben azzal mulatta idejét, hogy evett, emésztett, dohányzott és aludt - méghozzá rengeteget. E négy igével kimerítően leírhatjuk egész életmódját. Szemtelen módon majd kicsattant az egészségtől: hatalmas testét egyik üléstől a másikig vonszolta, s meg nem vált volna hatalmas pipájától, amelyből óriási füstpamacsok bodorogtak.

Ennek a filozófus léleknek Johnson volt a párja. Emez napjában kétszer-háromszor jelent meg a fedélzeten. Pár percig otrombán járkált föl-alá, szaglászott, köpködött, káromkodott, úgy gömbörgött, mintha szenvedélye kívül-belül őt magát is boroshordóvá változtatta volna, majd végül visszagurult a kávézóba, s hangoskodva máris valami koktélt vagy grogot követelt. Kellemes figurának nem lehetett mondani, de legalább nem sok vizet zavart.

E társaságban Robert-nak is nyugalmasan teltek napjai. Időnként szót váltott Saundersszal, s néha Roger de Sorgues-gal is, aki tele volt jóindulattal honfitársa iránt. Emez mindeddig habozott, s nem leplezte le Thompson csalárd túlzásait, de azt sem szívelte volna, ha érdemén fölül becsülik. Óvatos józansággal kezelte a témát, s egyelőre nem adta ki magát.

A véletlen nem hozta újból kapcsolatba a Lindsay családdal. Reggel-este köszöntek egymásnak, de ez volt minden. S bár azt is alig mondhatnók, hogy ismeretségben állt velük, Robert-t mégis, szinte akarata ellenére, érdekelte ez a család. Már-már féltékenység fogta el, amikor azt látta, hogy a Thompson által bemutatott Roger de Sorgues az elkerülhetetlen fedélzeti együttlét néhány napja alatt máris bizalmas viszonyba került a két amerikai hölggyel.

A jobbára dologtalan Robert reggeltől estig magában időzött a fedélzeten. Sikerült elhitetnie magával, hogy szórakoztatja az utasok jövés-menése. Valójában némely utasok jobban érdekelték a többinél, s rendszerint akaratlanul is Lindsayéken állapodott meg a pillantása. Ha váratlanul ráébredt, hogy milyen tapintatlan ez a kíváncsiskodás, akkor rögvest elfordította a szemét, de fél perc múlva újfent csak a figyelmét delejesen lekötő csoporton akadt meg a tekintete. Oly sokat járt az esze a két nővéren, hogy tudtukon - sőt saját tudtán - kívül meghitt barátságba került velük. Elértette kimondatlan gondolataikat, kitalálta számára nem hallható szavaikat. Távolból is együtt lélegzett a víg Dollyval, s még inkább Alice-szel; egyre világosabban érezte, milyen szép és komoly lélek rejlik a nő megejtő arcvonásai mögött.

Míg Jack Lindsay két útitársa mintegy ösztönösen foglalkoztatta Robert-t, magát a férfit szánt szándékkal tette tanulmánya tárgyává. Első rossz benyomása nem változott, sőt napról napra szigorúbban ítélte meg ezt az embert. Meglepte, hogy Alice és Dolly egy ilyen alak társaságában kelt útra. Ők talán nem látták, ami neki rögtön szemet szúrt?

De még jobban meglepte volna, ha azt is tudja, milyen körülmények vitték rá Lindsayéket erre az utazásra.

Jack és Williams Lindsay, két ikerfivér, húszévesek voltak, amikor apjuk meghalt, és jelentős vagyont hagyott rájuk. De hiába volt egykorú a két testvér, jellemük merőben elütött egymástól. Williams atyja életművét folytatva sokszorosára gyarapította örökségét, míg Jack nyakára hágott a maga jussának. Négy év se kellett, s mindent eltékozolt.

Hogy koldusbotra ne jusson, kétségbeesett módszerekhez folyamodott. Az a hír járta, hogy nem riadt vissza gyanús szerencsejátékoktól, szabálytalan sportfogadásoktól, gyanús tőzsdei húzásoktól sem. Még nem játszotta el teljesen a becsületét, de annyira már lejáratta magát, hogy rendes családokhoz nem volt többé bejárása.

Így állt hát a helyzet, amikor Williams huszonhat éves korában megismerkedett egy saját jogán dúsgazdag, tizennyolc éves árvalánnyal, Alice Clarckkal: meglátta, beleszeretett, s elvette feleségül.

De Williamsnek sajnos rövid élet volt megírva a sors könyvében. Szinte napra pontosan hat hónap telt el esküvője után, amikor haldokolva hozták palotájába. Egy csúnya és ostoba vadászbaleset idejekorán megözvegyítette a fiatalasszonyt.

Halála előtt Williamsnek még sikerült rendeznie a dolgait. Jól ismerte fivérét, tudta, hogyan ítélje meg. Úgy rendelkezett hát, hogy teljes vagyona a feleségére szálljon, akivel megígértette, hogy a nyomorult Jacket bőséges járadékban részesíti.

Jack számára ezzel telt be a pohár. Tajtékzott dühében, s ezerszer is elátkozta testvérét. Ha eddig a sors üldözöttjének tartotta magát, most már válogatás nélkül mindenkire fenekedett. Rosszindulata dühöngésbe csapott át.

Egy kis töprengés végül mégis lehiggasztotta. Miért is zúzná össze magát balgán ezen az akadályon? Jobban teszi, ha módszeres ostromba kezd. Úgy érezte, a gyakorlatban könnyen a maga javára fordíthatja a helyzetet: ha elnyeri tapasztalatlan sógornője kezét, akkor még őrá szállhat a vagyon, amelyből szerinte jogtalanul forgatták ki.

E terv jegyében egyik napról a másikra új életet kezdett: rá sem lehetett ismerni az egykori botrányhősre.

Azóta öt év telt el, de Jack még mindig nem merte föltárni szándékait Alice-nek. Nem tudott rést ütni az asszony ridegségének falán. De most végre úgy érezte, itt a kedvező alkalom: amikor az amerikaiasan szabad szellemű Alice húgával együtt európai útra indult, s egy falragasz láttán hirtelen szeszéllyel még a Thompson ügynökség társasutazásával is megtoldotta azt, Jack merészen fölvetette, hogy erre az útra ő is velük tartana. Alice-nek ugyan erőszakot kellett tennie magán, de végül is elfogadta Jack ajánlatát, hiszen sógora már régen jó útra tért, s láthatóan rendszeres életet élt. Talán eljött az idő, hogy ismét családtagként kezelje a férfit.

Bezzeg kikosarazta volna, ha tudja, mit forral, ha valamiképp beláthat sógora lelkébe; akkor ráébredt volna, hogy Jack jottányit sem változott, vagy ha igen, akkor csak tovább romlott: ez az ember semmilyen hitvány, aljas tettől, sőt bűntől sem riad vissza, csak hogy megkaparintsa a vagyont.

Egyébiránt, amióta elhagyták New Yorkot, Jack ügyelt rá, hogy egy szóval se említse a „szerelmét”, ahogy arcátlanul nevezte a dolgot, és a Seamew-n is tartózkodóan viselkedett. Testileg állandóan a két nővér mellett maradt, de most még egykedvűen hallgatott, magának tartotta meg gondolatait. Még jobban elkomorult, amikor Roger de Sorgues-ot bemutatták a két amerikai hölgynek, s azok szívesen fogadták a megnyerő modorú, vidám franciát. Csak az nyugtatta meg némileg Jacket, hogy Roger figyelmét ezerszer inkább Dolly kötötte le, mint a nővére.

A Seamew többi utasával vajmi keveset törődött. Jóformán azt sem tudta, hogy a világon vannak. Robert-t egyenesen levegőnek nézte.

Alice bezzeg nem hordta ilyen magasan az orrát. Női szemével hamar átlátta, mennyire ellentmond egymásnak a tolmács jó kiállása és alárendelt szerepe, s azt is megfigyelte, milyen kimért udvariassággal fogadja némely utas közeledését, így a Roger de Sorgues-ét is.

– Mi a véleménye a honfitársáról? - kérdezte egy nap emettől. Roger épp az imént váltott pár szót Robert-ral, aki szokása szerint kurtán válaszolt neki. - Úgy látom, nem könnyen barátkozik.

– Öntudatos ember, aki nem akar kilépni a szerepéből - felelte Roger, s nem is próbálta titkolni, hogy rokonszenvez tartózkodó honfitársával.

– De hisz éppen hogy különb szerep illenék hozzá, ha emezt is ilyen önérzettel képes betölteni - szólt egyszerűen Alice.

Pedig Robert nem viselkedhetett örökké ilyen távolságtartóan. Már nem késhetett soká a pillanat, amikor igazából munkához kell látnia. Ebben a nagy nyugalomban már-már megfeledkezett valódi szerepköréről. De az első adandó alkalommal eszébe fog jutni, hogy miért is van itt - s erre az alkalomra még a Seamew első kikötéséig sem kellett várnia.

Amióta elhagyták a La Manche-csatornát, állandóan nyugat-délnyugatnak haladtak, ám kevésbé déli irányba, mint az Azori-szigetek fő csoportjának eléréséhez szükséges lett volna. Pip kapitány tudniillik a szigetcsoport legnyugatibb tagjai felé vett irányt, hogy utasai azokat is láthassák. Igaz, a dolgok állása szerint nem sokan értékelhették közülük Thompson e figyelmességét.

Az e témáról elejtett pár szó felkeltette Roger érdeklődését.

– Meg tudná mondani, professzor úr - kérdezte Robert-t négy nappal indulásuk után -, hogy a Seamew mely szigetekkel kerül szembe legelőbb?

Robert tanácstalanul hallgatott. Erről bizony halvány fogalma sem volt.

– Sebaj! - hagyta rá Roger. - A kapitány majd megmondja. Az Azori-szigetek Portugália birtoka, ugyebár? - kérdezte rövid szünet után.

– Hát, magam is úgy hiszem... - dadogta Robert.

– Meg kell vallanom, professzor úr, hogy én édeskeveset tudok erről a szigetcsoportról - folytatta Roger. - Ön szerint tartogat számunkra valami érdekeset?

– Kétségkívül - jelentette ki Robert.

– Pontosabban micsodát? - kötötte az ebet a karóhoz Roger. - Talán természeti látványosságokat?

– Hogyne, természetieket - szögezte le sietve Robert.

– S nyilván érdekes az építészete is?

– Magától értetődik.

Roger kissé meglepetten pillantott beszélgetőtársára. Ajkán kópés mosoly játszott. Újabb kérdést tett föl.

– Csak egy szót még, professzor úr. A program szerint csupán három helyen szállunk partra: Faialon, Terceirán és São Miguel szigetén. De van-e még több tagja is e szigetvilágnak? Lindsayné asszony érdeklődött, hogy hány tagú az Azori-szigetcsoport, de én nem tudtam neki megfelelni.

Robert a kínok kínját állta ki. Kissé későn ébredt rá, hogy az égvilágon semmit nem tud mindarról, amiről neki lett volna feladata fölvilágosítani a többieket.

– Öttagú - jelentette ki vakmerően.

– Nagyon köszönöm, professzor úr - szólt csúfondárosan Roger, s búcsút vett honfitársától.

Robert, mihelyt magára maradt, tüstént a fülkéjébe sietett. Elindulásuk előtt Londonban még gondja volt rá, hogy bőségesen ellássa magát olyan könyvekkel, amelyekből tájékozódhatott a meglátogatandó vidékekről. Mily dőre is volt, hogy eddig nem ütötte föl őket!

Most bezzeg átfutotta az Azori-szigetekről szóló útikalauzt. Hajaj! Durva hibát vétett, amikor csak ötre becsülte a szigetcsoport tagjainak számát. Valójában kilencre rúgott a számuk. Robert borzasztóan elszégyellte magát, s bár senki sem láthatta, fülig elvörösödött. Sietve próbálta behozni az elvesztegetett időt. A következő napokat a könyveibe bújva töltötte, s még késő éjjel is lámpafény szűrődött ki fülkéje ablakán. Roger észrevette a dolgot, és jót derült rajta.

– Biflázz csak, barátocskám! - somolygott. - Még hogy professzor úr! Én meg a római pápa vagyok!

A hetedik nap, vagyis május 17-én reggel nyolc órakor Saunders és Hamilton azzal léptek oda Thompsonhoz, hogy - mint az előbbi szárazon megjegyezte - a program szerint a Seamew-nak már előző éjjel a Faial-sziget fővárosa, Horta kikötőjében kellett volna horgonyoznia. Thompson, ahogy csak tudott, mentegetőzött, s mindent a tengerre fogott. Hát sejthette volna ő, hogy ilyen erős hullámzással és ekkora ellenszéllel kell majd megbirkózniuk? A két koma nem állt le vitatkozni vele. Ők egyelőre beérték azzal, hogy észrevételezték a szabálytalanságot. Önérzetesen visszavonultak, s a baronet azután családja körében öntötte ki epéjét.

Szinte azt hihetnénk, hogy az elemekre és a hajóra is e tekintélyes utas kedélyhullámzásai voltak befolyással. A szél már napkeltekor kezdett alábbhagyni, s mostanra fokozatosan elült. Ennek hatására természetesen csillapult a hullámzás is. A hajó gyorsabban haladt előre, s enyhült a bukdácsolása is. A szél ugyan továbbra is szembe fújt, de olyan gyönge fuvallattá szelídült, hogy a Seamew utasai akár a csöndes Temzére is képzelhették magukat.

A szélcsend igen hamar éreztette üdvös hatását. Azok a szánandó utasok, akik már hat teljes napja nem mutatkoztak, most egymás után jöttek föl a fedélzetre. Holtsápadt orcák, megviselt arcvonások, szánalmas emberi roncsok tűntek föl hosszú sorban.

Robert nem sokat törődött feltámadásukkal. A korlátra támaszkodva fürkészte a láthatárt, de a szárazföld csak nem akart föltűnni.

– Elnézést, professzor úr - hallott váratlanul egy hangot a háta mögül -, vajon nem arra járunk most éppen, ahol egykor egy egész kontinens süllyedt el: az Atlantisz?

Robert megfordult: Roger de Sorgues-gal, Alice Lindsayvel és Dollyval találta magát szemközt.

Ha Roger-nak az volt a szándéka, hogy e váratlan kérdéssel sarokba szorítsa honfitársát, akkor csak az idejét vesztegette. Robert tanult a múltkori leckéből, s már fölvértezte magát a szükséges tudással.

– De igen, uram - válaszolt.

– Tehát valóban létezett az Atlantisz? - Most Alice-en volt a kérdezés sora.

– Ki tudja, hogy mi az igazság és mi a mese - felelte Robert. - Ennek a földrésznek még a létezéséről sem tudunk bizonyosat.

– De talán fennmaradt valami beszámoló, amely alátámasztja e feltételezést? - kérdezett tovább Alice.

– Nem is egy - kezdett bele Robert, hogy fölmondja útikönyve tartalmát. - Egyrészt itt van Meropea, amelyről a khioszi Theopomposz szerint Midász az öreg és szegény Szeilénosztól értesült; de ennél is fontosabb, hogy ránk maradt az isteni Platón beszámolója. Platón formálta elbeszéléssé a szájhagyományt, ő tette a történelem részévé a mondákat. Neki köszönhetjük, hogy az emlékezet láncolata sehol nem szakad meg, hanem évről évre, századról századra nyúlik vissza, és elvezet az ősidők homályába. Amit Platón történetíróként megörökített, azt Kritiasztól tudta, emez pedig még hétéves korában hallotta a kilencvenes éveit taposó dédapja, Dropidasz beszámolójában. Dropidasz pedig csupán azt ismételte el, amit számtalanszor elmondott neki jóbarátja, Szolón, a hét görög bölcs egyike, az athéni törvényhozó. Szolónnak a nyolcezer éves egyiptomi város, Szaisz papjai árulták el annak idején, hogy milyen háborúkról tudósítanak városuk műemlékei: ezeket egy, az övékénél is ezer évvel régebben alapított görög város lakói vívták a Héraklész oszlopain túlról, egy hatalmas szigetről beözönlő népekkel. Ha hihetünk ennek a hagyománynak, akkor az atlantisziak kipusztult népe Krisztus előtt nyolc-tíz évezreddel élt itt, s hazájuk pontosan a lábunk alatt terült el.¹

Percnyi csend lett, majd Alice kezdett tamáskodni:

– No de hogyan tűnhet el csak úgy egy ilyen hatalmas földdarab?

Robert bizonytalanul intett.

– És abból a nagy szárazulatból egyetlen kő se maradt volna fönn?

– De fönnmaradt - felelte Robert. - Máig is láthatók egyes hegyvonulatai, csúcsai, tűzhányói - már ha elfogadjuk, hogy ilyen eredetűek az Azori-szigetek, Madeira, a Kanári- és a Zöldfoki-szigetek. Minden mást elnyeltek a habok. A szorgosan művelt szántóföldeken az ekét hajók váltották föl. Néhány magasba törő csúcson kívül minden alámerült a kifürkészhetetlen mélységbe, minden az óceán fenekére süllyedt: a városok, az épületek, s főképp az emberek. Hírmondó sem maradt, aki beszámolhatott volna kortársainak a szörnyű végromlásról.

Ezt már nem az útikönyvből merítette, hanem saját kútfejéből tette hozzá: merészen társszerzővé avatta magát.

Meg kell hagyni, szavai hatottak hallgatóira. Elérzékenyültek, teljes iszonyát átérezték e tízezer éve történt szerencsétlenségnek, amelyhez hasonlót nem ismernek a krónikák. Szemük a hullámokat kutatta: vajon milyen titkokat rejt a mélység? Ahol egykor búzakalász aranylott, virág nyílt és tág mezőket ragyogott be a nap, most örök homály uralkodik. Egykor madarak daloltak, férfiak éltek, asszonyok szerettek, lányok, édesanyák sírtak ott. De mára mindezt az életet, szenvedélyt és fájdalmat rejtelmesen elfödte, mérhetetlen hullámsírba temette az óceán.

– Elnézést, uram - hallottak egy hangot -, csak a végét hallottam annak, amit mondott. Ha jól értem, ezen a helyen valami borzasztó baleset történt, a tenger elnyelt egy hatalmas szárazföldet. Hát, uram, ha tényleg így volt, akkor igazán különös, hogy az újságok semmit nem írtak erről!

A társalgók meghökkenve fordultak a közbeszóló felé: a nyájas Blockhead úr volt az, családja körében. Hajh, de megsápadtak orcáik! Mily böjtös képet vágott a figyelemre méltó család!

A választ Roger-tól kapták meg.

– Nocsak, maga az, drága uram? Végre jobban van? Örvendek! Hogyhogy, valóban nem olvasott az esetről az újságokban? Pedig biztosíthatom, hogy nagy teret szenteltek az eseménynek.

Blockhead már válaszra nyitotta a száját, amikor a harang ebédre szólította őket.

– Ez a jelzés muzsika a fülemnek! - kiáltott föl.

Azzal meg is lódult az ebédlő felé; nyomában loholt Georgina asszony és Abel fiuk. De - mily különös! - Bess és Mary kisasszonyok nem követték őket olyan sebesen, ahogy a többnapos böjt után elvárható lett volna. Ehelyett egy emberként iramodtak a hajó tatja felé. Egy perc múlva már Tigget terelgették: végre ismét hálójukba került a jómadár! Pár lépéssel lemaradva érkezett a Hamilton család: szemükben harag lángolt, ajkuk elvékonyult.

Tigg olyan volt ekképp, akár korunk Párisza, akiért három újmódi istennő verseng.² Mivel a közmondás szerint a vakok országában a félszemű a király, azt is mondhatjuk, hogy ebben az égi hármasban miss Margarettre jutott Vénusz szerepe. Ez esetben a dölyfös Mary játszotta Junót, s a szögletesen zordon Miss Bessre maradt Minerva szerepe... E pillanatban kétség sem fért hozzá, hogy a bevett hagyománynak fittyet hányva Minerva és Junó aratnak győzelmet. Vénusz kékült-zöldült dühében.

Jó idő óta most először terítették meg ismét teljes hosszában az asztalt. Thompsont vegyes érzelmek fogták el a népes asztaltársaság láttán.

Az ebéd vége felé Blockhead egyenesen átszólt neki az asztal fölött:

– Drága uram - mondta -, az imént tudtam meg, hogy ezen a tájékon szörnyű szerencsétlenség történt. Egy egész vidék került mindenestül víz alá. Ezért bátorkodom javasolni, hogy indítson köztünk gyűjtést a katasztrófa áldozatai javára. Magam szívesen föliratkozom egy fonttal.

Úgy tűnt, Thompson nem érti.

– Miféle katasztrófára céloz, drága uram? Az ördög vigyen, ha egy szót is hallottam róla valaha!

– Pedig nem én találtam ki - kötötte az ebet a karóhoz Blockhead. - A professzor úrtól hallottam róla, s a mellette ülő francia úriember megerősítette, hogy az újságok is írtak a dologról.

– Kétségtelen! - kiáltott föl Roger, amikor őrá hivatkoztak. - Kétségtelen! De nem mai história ez. Jó néhány éve már mindennek. Várjon csak, mennyi is? Talán kettő? Nem, több annál... Megvan! Szent János napján lesz egészen pontosan nyolcezer-négyszáz éve, hogy az Atlantiszt elnyelték a hullámok. Szavamra, saját szememmel olvastam a korabeli athéni lapokban!

Az asztalnál mindenki fölnevetett. Blockhead eltátotta a száját. Talán meg is sértődött volna, hiszen a tréfa kissé durvára sikerült, de e percben nevetést is, haragot is elsöpört egy hang a fedélzetről:

– Szárazföld balra elöl! - kiáltott egy matróz.

Az ebédlő azon minutában kiürült. Csak Pip kapitány nem hagyta zavartatni magát, ő nyugodtan befejezte az ebédjét.

– Maga szerint ezek sose láttak szárazföldet, uram? - kérdezte a lábánál kuporgó bizalmasát.

Az utasok fölsiettek a viharfedélzetre, és délnyugat felé meresztgették a szemüket, hátha megpillantják a beígért földet.

De még egy negyedórába is beletelt, mire az ő tengerhez nem szokott szemük is meglátta a láthatáron felhőszerűen kirajzolódó foltot.

– Eddigi útirányunkból ítélve - szólt Robert a mellette állókhoz - Corvo szigete lehet az, a szigetvilág legészakibb s egyben legnyugatibb tagja.

Az Azori-szigetek három jól elkülönülő csoportra oszlanak. A középső csoportba öt sziget tartozik: Faial, Terceira, São Jorge, Pico és Graciosa; az északnyugatit és a délkeletit két-két sziget alkotja: Corvo és Flores, illetve São Miguel és Santa Maria; ez utóbbihoz jönnek még a Desertas nevű szirtek. A legközelebbi kontinenstől ezerötszáz kilométerre eső, igen eltérő nagyságú szigetek több mint száz tengeri mérföld³ hosszan húzódnak el. Összterületük alig éri el a huszonnégyezer négyzetkilométert, lakosságuk a százhetvenezer főt. Gondolható hát, hogy széles tengersávok választják el őket, s egyik szigetről ritkán látni el a másikig.

Ahogy az már szokás, több nép is a szigetcsoport fölfedezőjének tartja magát. Bárkinek is legyen igaza e hiú vitában, annyi bizonyos, hogy a szigeteknek az 1427 és 1460 között betelepedett portugálok adtak nevet, mégpedig egy akkoriban igen gyakori madárfajról, amelyet tévesen kányának vagy héjának⁴ véltek.

Minderről Thompson kérésére Robert számolt be az utasoknak. Szép sikert aratott: alig nyitotta ki a száját, a legtöbben máris köréje gyűltek, nehogy elmulasszák a francia professzor egy szavát is. Utánuk aztán odasereglettek a többiek is. Robert így egy valódi kör középpontjában találta magát, s nem tehetett mást, mint hogy előadást rögtönzött nekik - ami munkaköri kötelessége is volt. Blockhead nem tartott haragot, inkább a hallgatóság első sorába tuszkolta jeles csemetéjét:

– Nyisd ki a füled - mondta neki -, hallgasd, mit mond a professzor úr!

Bármily váratlan, nem maradt távol Van Piperboom sem. Pedig az ő rotterdami fülkagylói hiába fogták fel Robert beszámolóját, érteni egy árva szót sem értettek belőle. Akkor mi csigázhatta föl mégis az érdeklődését? Rejtély. Csak annyi biztos, hogy ő is ott állt az első sorban, s tátott szájjal fülelt, itta magába Robert szavait. Jószerivel egy kukkot sem értett, de a pénzéért ez is járt neki.

Egy óra múlva Corvo több volt már, mint felhő: huszonöt mérföld távolságból valamelyest körvonalazódott a sziget tömege. Közben a láthatáron egy másik földdarab is kezdett kirajzolódni.

– Flores - jelentette be Robert.

A hajó gyorsan haladt. Hamarosan a részletek is egyre kivehetőbbé váltak: a habok fölé több mint háromszáz méter magas, meredek sziklafal tornyosult. A Seamew három mérföldnyire megközelítette, majd a kapitány délnek fordulva a part vonalát kezdte követni.

A kopár sziklafal hosszan elnyúlt és sehol sem ereszkedett lejjebb. Ijesztő, vad látványt nyújtott, ahogy a lábánál számlálhatatlan szirten tört meg a dühöngő tenger. A Seamew-n mindenkinek elszorult a szíve. Alig akarták elhinni Robert-nak, hogy ezen a vészterhes szigeten ezer emberi lény tengeti életét. Néhány zöldebb völgytől eltekintve mindenütt csak a félelmetes pusztulás nyomain akadt meg a szem. Életre semmi jel nem utalt a komoran feketéllő bazalton, sem a fenséges, kopár sziklatömbökön, melyeket valami mérhetetlen erő szórt szét, halmozott egymásra szeszélyesen.

– Mindez a földrengések műve - jegyezte meg Robert.

E szóra hirtelen megnyílt az utasok tömege. Johnson ingerülten lökdöste szét az előtte állókat, majd lecövekelt a Seamew tolmácsa előtt.

– Mit mondott, uram? - kiáltotta. - Csak nem földrengést emlegetett? Vannak az Azori-szigeteken földrengések?

– Legalábbis voltak - felelte Robert.

– És manapság?

– Manapság se Floresen, se Corvón nem reng már a föld - szót Robert -, de a többi szigetről, kiváltképp São Jorge-ról és São Miguelről, nem állíthatjuk ugyanezt.

E válasz hallatán Johnsont elfutotta a pulykaméreg.

– Hát ez példátlan botrány! - fordult Thompson felé. - Ilyesmire figyelmeztetni kell mindenkit, ördög és pokol! Bele kell venni a programfüzetbe! Uram, maga csak szálljon partra nyugodtan, és kövesse bárki, akinek nincs meg a magához való esze, de egyet mondok: én ki nem teszem a lábam a hajóról, érti?

E heves kijelentés után Johnson épp olyan viharosan távozott, mint ahogy jött. Hamarosan már a kávézóban hallották mennydörögni.

Félóra múlva a Seamew elérte e kietlen sziget déli csúcspontját. A zordon sziklafal e helyt megereszkedik, s a partvonalat egy alacsonyabb földnyelv zárja le, amelyet Robert a Peisqueiro névvel illetett. A kapitány ekkor két vonással nyugatra vette az irányt: Florest célozta meg, amelyet alig tíz mérföld széles szoros választ el Corvótól.

Amióta először észlelték, Flores jócskán nagyobb lett a láthatáron. Most már ki lehetett venni általános képét is. Jól látták a sziget hegycsúcsát, a kilencszáznegyvenkét méter magas Morro Grandét, s körötte a teraszosan a tengerig lejtő hegyeket, dombokat. A szomszédjánál nagyobb Flores hosszában tizenöt, széltében kilenc mérföldre rúg, területe jó száznegyvennyolc négyzetkilométer⁵, s lakossága is eléri a kilencezer főt. Szemre is kellemesebb, enyhébb vidék. Az óceánig lenyúló dombságot zöld növénytakaró fedi, itt-ott néhány facsoporttal. A magaslatokon gazdag legelők, lejjebb lávafalakkal határolt és megtámogatott rétek fürödnek a napfényben. Az utasokat jobb kedvre derítette a természet e barátságosabb arca.

Amikor már egészen közel kerültek a sziget északnyugati végpontját alkotó Albarnaz-földnyelvhez, Pip kapitány egyenesen keletnek fordult. A Seamew így áthaladt a két ikerszigetet elválasztó szoroson: míg a kies Florest partközelből szemlélhették, addig Corvo lassan elhalványult a láthatáron. A kapitány előbb délkeletnek, majd délnek fordíttatta a hajót. A Seamew délután négy órakor ért Santa Cruzzal szembe: az erős napfényben jól láthatták a sziget fővárosának házait. Ezután a Seamew ismét változtatott útirányán: a két első Azori-szigetet maguk mögött hagyván teljes gőzzel Faial felé indultak.

Santa Cruzt Hortától, Faial fővárosától körülbelül százharminc mérföld, vagyis tizenegy órányi hajóút választja el. Hét órára már alig látszottak, s hamarosan végleg eltűntek az éjben Flores hegycsúcsai.

Mivel másnap zsúfolt napirend várt rájuk, aznap este korán elnéptelenedett a fedélzet. Már Robert is visszavonult volna, amikor Roger de Sorgues lépett hozzá, hogy pár baráti szót váltva jó éjszakát kívánjon.

– Jut eszembe - szólt még, mielőtt elváltak - tapintatlanság volna megkérdeznem, kedves honfitársam, hogy mely franciaországi iskolában professzorkodik?

Robert nem esett zavarba, sőt fölnevetett.

– Csupán Thompson úr képzeletében - felelt vidáman. - Csakis ő adományozta nekem ezt a címet, pedig nem kértem rá, meghiheti.

Roger távolodó honfitársa után tekintett, s eltöprengett.

– Tehát nem professzor, s ezt maga sem titkolja. Hogy tolmácsnak alkalmi, az is nyilvánvaló. Izgat engem ez az úriember.

Egyelőre hanyag kézlegyintéssel intézte el a dolgot. Utoljára ő is lement a fedélzetről, de még ágyában sem hagyta nyugodni a kérdés, ott is ezt dünnyögte:

– Akármi legyek, ha nem láttam már valahol ezt az alakot!... De hol, mordizomadta, vajon hol?...