BEFEJEZÉS

Több mint két és fél óráig tartott a kis hajóraj és a korvett harca. A támadók részén legalább százötvenre rúgott a halottak vagy sebesültek száma, s csaknem ugyanannyi veszteség érte a Szyphanta kétszázötven főnyi legénységét is. Látnivaló ebből, hogy milyen ádáz küzdelem folyt mindkét részről. Ám a számbéli fölény végre is felülkerekedett a bátorságon. A győzelem nem igazság szerint történt. Henry d’Albaret, tisztjei, matrózai, utasai most már a könyörtelen Szakratif kezében voltak.

Szakratif vagy Sztarkosz - valóban egy és ugyanaz az ember volt. Senki sem tudta eddig, hogy egy görög Mani gyermeke, az elnyomók ügyének megnyert áruló rejtőzik e név alatt. Igen, Nikolasz Sztarkosz vezette a kis hajórajt, melynek szörnyű gonosztettei rémületben tartották ezeket a tengervidékeket. Ő volt az, aki a gyalázatos kalózkodást egy még gyalázatosabb üzérkedéssel együtt űzte. Ő volt az, aki barbároknak, hitetleneknek adta el tulajdon, a törökök mészárlásaiból megmenekült honfitársait! Ő, Szakratif! S ez a harci név, jobban mondva, kalóz név Andronika Sztarkosz fiának neve volt!

Szakratif - mert ezentúl így kell neveznünk - jó néhány év óta Szkarpanto szigetén szervezte meg üzérkedéseinek központját. Itt, a keleti part eldugott révjeiben voltak kis hajórajának főbb állomásai. Istentelen, hazátlan cinkostársakból, akik vakon engedelmeskedtek neki, s akik egy szavára semminő erőszakos és vakmerő cselekedettől sem riadtak vissza, valami húsz hajónyi legénység alakult itten, s ezeknek ő volt a korlátlan vezére.

Miután Szakratif a Karyszta fedélzetén elhagyta Korfut, egyenesen Szkarpantóba vitorlázott. Az volt a terve, hogy folytatja kalózkodását a Szigettengeren, remélve, hogy találkozni fog a Szyphantá*val, mely szeme láttára bontotta ki vitorláit, s kelt tengerre, s melynek rendeltetését jól ismerte. De mialatt a *Szyphanta foglalkoztatta, nem mondott le arról sem, hogy Hadzsine Elizundót és millióit megtalálja, s Henry d’Albaret-n bosszút álljon.

A kis hajóraj tehát nyomozni kezdte a korvettet, azonban, bár Szakratif gyakran hallott a hajóról, a Szigettenger északi részének fosztogatói ellen indított megtorló hadjáratáról, mégsem sikerült nyomára akadnia. Bár egyáltalán nem ő volt az, aki, mint rebesgették, a lemnoszi csatában vezényelt, melyben Stradena kapitány halálát lelte, de bizony ő volt, aki a korvettnek a thazoszi kikötő előtt folytatott csatározását kihasználva, a szakoleván megfutamodott onnét. Azonban akkor még fogalma sem volt róla, hogy a Szyphanta Henry d’Albaret parancsnoksága alá került, s nem is tudta meg, csak amikor a szkarpantói vásáron megpillantotta őt.

Szakratif, Thazoszt elhagyva, Szyriában kötött ki s csak negyvennyolc órával a korvett megérkezése előtt hagyta el a szigetet. Helyes volt az a feltevés, hogy a szakoleva Krétába vitorlázott. Itt a grabuzai kikötőben már várt Szakratifra a brigg, hogy újabb kalózkodás előkészítésére Szkarpantóba vigye. Kevéssel azután, hogy elhagyta Grabuzát, a korvett észrevette és üldözőbe vette, de nem bírta utolérni, annyival gyorsabban haladt az.

Szakratif mindjárt felismerte a *Szyphantá*t. Eleinte az volt a gondolata, hogy nekivitorlázik, megpróbálja csáklyázással elfogni s megsemmisítve kitölteni rajta bosszúját. De aztán úgy határozott, hogy jobb lesz, ha hagyja magát üldöztetni a krétai partvidék mentén, a szkarpantói partokig csalogatja a korvettet s eltűnik az egyik búvóhelyen, amelyet csak ő ismer.

Így is történt, a kalózvezér már-már elő is készítette kis hajóraját a Szyphanta megtámadására, mikor a körülmények meggyorsították e dráma végkifejlését.

A többit már tudjuk. Tudjuk, miért ment el Szakratif az arkasszai vásárra; tudjuk, hogy Hadzsine Elizundót a batistan foglyai közt találva, hogyan nézett farkasszemet Henry d’Albaret-val, a korvett parancsnokával.

Szakratif, abban a hitben, hogy Hadzsine Elizundo még mindig gazdag örökösnője a bankárnak, mindenáron hatalmába akarta keríteni a leányt... Henry d’Albaret közbelépése azonban meghiúsította a szándékát.

Még soha ennyire nem volt eltökélve, hogy magáévá teszi Hadzsinét, bosszút áll vetélytársán, megsemmisíti a korvettet. Maga mellé vette hát Szkopelót s visszatért a sziget nyugati partjára. Kétségtelen volt előtte, hogy Henry d’Albaret nyomban elhagyja Szkarpantót, mert a foglyokat vissza akarja vinni hazájukba. A kis hajóraj tehát másnap tengerre szállt. Kedvező körülmények közt haladhatott s így hatalmába került a Szyphanta.

Délután három óra volt, mikor Szakratif a korvett fedélzetére lépett. Erősebb szél kezdett fújni, s így a többi hajó úgy helyezkedett el, hogy ha kell, ágyútűz alá vehessék a *Szyphantá*t. Az oldalához kapcsolt két briggnek közben várakoznia kellett, míg a vezér elhagyja a korvettet.

De még nem gondolt rá; valami száz kalóz maradt vele a korvett fedélzetén.

Szakratif még nem szólította meg Henry d’Albaret-t. Mindössze Szkopelóval váltott néhány szót, aki a lépcsőlejárathoz vezette a foglyokat, tiszteket és matrózokat. Itt azokhoz a társakhoz csapták őket, akiket a fedélközben fogtak el, majd valamennyiüket arra kényszerítették, hogy ereszkedjenek le a hajófenékre, melynek ajtajai bezárultak fölöttük. Vajon mi sors várt ott rájuk? Nyilván szörnyű halál, megsemmisülés a *Szyphantá*val együtt.

A hajóbástyán ekkor már nem maradt senki, csak Henry d’Albaret, meg Todrosz kapitány, lefegyverezve, megkötözve, őrizet alatt.

Szakratif, tizenkét legádázabb kalózától körülvéve, egy lépést tett feléje.

– Nem is tudtam - mondotta -, hogy Henry d’Albaret vezényelte a *Szyphantá*t! Máskülönben egy pillanatig sem habozom s csatára hívom ki a krétai tengeren, akkor aztán nem ment volna a szkarpantói vásárra konkurrenciát csinálni az Irgalmas Testvéreknek!

– Ha Nikolasz Sztarkosz bevár bennünket a krétai tengeren - felelte Henry d’Albaret -, már rég ott függne a Szyphanta elővitorlarúdján!

– Csakugyan? - folytatta Szakratif - gyors és sommás ítélet.

– Az!... Olyan ítélet, amilyen kalózvezérnek dukál!

– Vigyázzon, Henry d’Albaret - kiáltotta Szakratif -, vigyázzon! Az ön elővitorlarúdja még ott van a korvett árbocán, s csak jelt kell adnom...

– Csak adja!

– Tisztet nem akasztanak! - kiáltott Todrosz kapitány - tisztet főbelőnek! Ez szégyenletes halál…

– De az egyetlen, amit egy becstelentől várhat az ember - jegyezte meg Henry d’Albaret.

Erre az utolsó szóra olyan mozdulatot tett Szakratif, aminek értelmét nagyon is felfogták a kalózok.

Halálos ítélet volt az.

Öt-hat ember Henry d’Albaret-ra vetette magát, míg a többi Todrosz kapitányt fogta le, aki szét akarta tépni kötelékeit.

Ocsmány szitkozódással előre hurcolták a Szyphanta parancsnokát. Már le is engedtek egy kötelet a vitorlarúd hegyéről, s nem telik bele néhány pillanat, s a francia tiszten végrehajtják a becstelen ítéletet, amikor Hadzsine Elizundo jelent meg a fedélzeten.

A fiatal leányt Szakratif rendeletére vezették elő. Tudta már, hogy Nikolasz Sztarkosz a kalózok vezére, de nyugalma, büszkesége nem hagyta el.

Szeme mindjárt Henry d’Albaret-t kereste. Nem tudta, vajon életben maradt-e a megtizedelt legénység közt. De most észrevette... Hát mégiscsak él!... él, hogy a halálbüntetést elszenvedje!

Hadzsine Elizundo sikoltva szaladt hozzá:

– Henry!... Henry!...

A kalózok szét akarták választani őket, mikor Szakratif a korvett elejére ment s néhány lépésnyire Hadzsine és Henry d’Albaret előtt megállt. Kegyetlen, gúnyos mosollyal nézte őket.

– Íme, Hadzsine Elizundo Nikolasz Sztarkosz kezében! - mondotta, karját keresztbe fonva. - Tehát hatalmamba került a gazdag korfui bankár örökösnője!

– A korfui bankár örökösnője igen, de nem az örökség! - válaszolta Hadzsine fagyosan.

Szakratif még nem értette el ezt a megkülönböztetést, így folytatta hát:

– Nikolasz Sztarkosz menyasszonya remélhetőleg nem tagadja meg tőle a kezét, amiért most Szakratif néven látja viszont!

– Én? - kiáltotta Hadzsine.

– Igen, ön! - válaszolt Szakratif még több iróniával. - Hogy ön hálás a Szyphanta nagylelkű parancsnokának, amiért kiváltotta a rabságból, az rendjén van. De amit ő tett, én is megkíséreltem! Önért s nem ezekért a foglyokért, akik kevéssé érdekelnek, igen, csak önért áldoztam fel egész vagyonomat! Egy pillanaton múlt, szép Hadzsine, s ura lehettem volna... jobban mondva, a rabszolgája!

Így szólva, Szakratif egy lépést tett előre. A fiatal leány még szorosabban simult Henry d’Albaret-hoz.

– Nyomorult! - kiáltotta.

– Eh, igen! Nagyon nyomorult, Hadzsine! - felelte Szakratif. - Ezért akarom a millióit, hogy megszabaduljak a nyomorúságomtól!

Ezekre a szavakra a fiatal leány közelebb lépett Szakratifhoz.

– Hadzsine Elizundónak - mondotta nyugodtan - már semmije sincs abból a vagyonból, ami után ön annyira sóvárog! Ezt a vagyont arra fordította, hogy jóvátegye azt a bűnt, melyet az apja a megszerzésével elkövetett! Nikolasz Sztarkosz, Hadzsine Elizundo most szegényebb, mint a legutolsó azok közül a szerencsétlenek közül, akiket a Szyphanta vissza akart vinni hazájukba!

Erre a leleplezésre mintha kicserélték volna Szakratifot. Egyszeribe más arcot öltött. Szemében gyűlöletes fény lobbant. Hát hogyne! Mikor ő annyira számított azokra a milliókra, melyeket Hadzsine Elizundo feláldozott volna, csakhogy megmentse Henry d’Albaret életét! S ezekből a milliókból - igen, most mondta az igazság minden kétséget kizáró hangján - nem maradt már semmije sem!

Szakratif hol Hadzsinét, hol Henry d’Albaret-t fürkészte. Szkopelo szemmel tartotta, hiszen elég jól ismerte ezt az embert, hogy előre tudja, mi lesz a dráma vége. Egyébként már megkapta a rendelkezést a korvett elpusztítására, s csak jeladást várt, hogy végre is hajtsa.

Szakratif feléje fordult s így szólt:

– Menj, Szkopelo!

Szkopelo, néhány társától követve, lement a fedélközbe vezető lépcsőn s a Szyphanta hátsó részén levő lőporkamra felé tartott.

Ugyanakkor Szakratif meghagyta a kalózoknak, menjenek vissza a briggek fedélzetére, melyek még mindig a Szyphanta oldalához voltak kötve.

Henry d’Albaret mindent megértett már. Szakratif nemcsak az ő halálával akarja bosszúját kielégíteni. Vele együtt szerencsétlenek százait pusztulásra kárhoztatta, hogy még inkább beteljék ennek a szörnyetegnek a gyűlölete!

A két brigg kiakasztotta csáklyáit s kezdtek távolodni, miután néhány vitorlát szélnek feszítettek s hosszú evezőik is munkába fogtak. A kalózok közül mindössze valami húsz maradt a korvett fedélzetén. Csónakjaik a Szyphanta oldalánál várták Szakratif rendelkezését, hogy vele együtt mindenki a csónakokba szálljon.

Ekkor Szkopelo és emberei újra megjelentek a fedélzeten.

– Csónakba! - szólt Szkopelo.

– Csónakba! - kiáltotta Szakratif rettenetes hangon. - Néhány perc és semmi sem marad ebből az átkozott hajóból! Á! te nem akartál szégyenletes halállal kimúlni, Henry d’Albaret! Hát legyen! A robbanás nem kíméli sem a foglyokat, sem a Szyphanta legénységét, sem a tisztjeit! Köszönd nekem, hogy ilyen halált szántam neked, s ilyen jó társaságban!

– Igen, köszönd meg, Henry - szólt Hadzsine -, köszönd meg! Legalább együtt pusztulunk!

– Te, meghalni, Hadzsine?... - válaszolt Szakratif. - Nem! Te élni fogsz és a rabszolgám leszel*...* a rabszolgám…

– Becstelen! - kiáltotta Henry d’Albaret.

A fiatal leány még szorosabban simult hozzá. Ő ennek az embernek a hatalmában!?…

– Ragadjátok meg! - rendelkezett Szakratif.

– Aztán csónakba! - tette hozzá Szkopelo - itt az ideje! Két kalóz Hadzsinére vetette magát. A hajófal nyílásához vonszolták.

– Most aztán hadd vesszenek mindnyájan a *Szyphantá*val együtt!... mindnyájan!…

– Igen, mindnyájan!... s az anyád is velük!

Az öreg fogoly asszony jelent meg a fedélzeten, most már fedetlen arccal.

– Anyám!... Te itt!... - kiáltotta Szakratif.

– Igen, az anyád, Nikolasz Sztarkosz! - felelt Andronika - s a te kezed által halok meg!

– Hurcoljátok el... Hurcoljátok el! - üvöltözött Szakratif.

Néhány társa Andronikának rohant.

De ekkor ellepték a fedélzetet a Szyphanta életbenmaradtjai. Sikerült betörniök börtönük - a hajófenék - ajtótábláit, s berontottak a hajó eleje felől.

– Ide hozzám!... hozzám! - kiáltotta Szakratif.

A még a fedélzeten levő matrózok Szkopelo biztatására, segítségére akartak sietni, hanem a tengerészek, ki fejszével, ki tőrrel, megadták nekik a magukét az utolsó szálig.

Szakratif érezte, hogy vége van. De legalább vele pusztul mind, akiket gyűlölt.

– Robbanj fel hát átkozott korvett! - kiáltotta. - Robbanj fel hát!

– Felrobbanni?!... A mi *Szyphantá*nk!... Soha!

Xarisz jelent meg, kezében égő kanóccal, melyet a lőporkamra egyik hordójáról tépett le. Majd Szakratifra vetette magát, s egyetlen fejszecsapással földre terítette.

Andronika felsikoltott. Mindaz a szülői érzés, ami egy anya szívében még annyi bűn után is meg tud maradni, egyszerre támadt fel benne. El akarta hárítani a fiára mért csapást.

Majd Nikolasz Sztarkosz holttestéhez ment, s mellé térdepelt, mintha búcsúszavával most, utoljára, megbocsátana neki... Aztán maga is összeesett.

Henry d’Albaret hozzá rohant.

– Ő is meghalt! - mondotta. - Isten bocsásson meg a fiúnak az anya iránti irgalomból!

Közben a csónakokban ülő kalózok közül néhányan elérték az egyik brigget. Szakratif halálának mindjárt híre ment.

Ezt meg kellett bosszulniok; a kis hajóraj ágyúi újra tüzelni kezdtek a *Szyphantá*ra.

Ezúttal hasztalan. Henry d’Albaret megint átvette a korvett parancsnokságát. Valami százan - ennyi maradt életben a legénységből - visszamentek az ágyúkhoz és a fedélzet karronádjaihoz s ezek győzedelmesen válaszoltak a kalózok sortüzeire.

Nemsokára az egyik brigget - ugyanazt, amelyikre Szakratif kitűzte fekete lobogóját - találat érte a vízvonalnál, s a hajó a banditák szörnyű szitkozódásai közt elmerült.

– Csak bátran, fiúk, bátran! - kiáltotta Henry d’Albaret. - Megmentjük a mi *Szyphantá*nkat!

A harc tovább folyt mindkét részről; hanem a rettenthetetlen Szakratif már nem volt itt, hogy magával ragadja a kalózait, s ezek nem merték vállalni egy újabb csáklyázás kockázatát.

Csakhamar mindössze öt alkotmány maradt meg az egész kis hajórajból. A Szyphanta ágyúi messziről elsüllyesztették őket. S mivel elég erős szél fújt, a kalózok kihasználták és futásnak eredtek.

– Éljen Görögország! - kiáltott Henry d’Albaret, miközben a Szyphanta színeit felvonták a nagyárbocfőre.

– Éljen Franciaország! - válaszolt az egész legénység, egyszerre harsogva a két nevet, mely annyira összeforrt a függetlenségi harcban.

Délután öt óra volt. Fáradtságukkal nem törődve, senki sem akart addig nyugovóra térni, míg használhatóvá nem tették a korvettet. Tartalékvitorlákat húztak fel, megerősítették az árboctörzseket, pótolták a farvitorla árbocát, új tartókötelekről gondoskodtak, valamint új oldalkötélzetről, megjavították a kormányt, úgyhogy aznap este a Szyphanta már folytathatta útját északnyugat felé.

Andronika Sztarkosz holttestét a hajóbástya alatt helyezték el, s azzal a tisztelettel őrizték, melyet hazaszeretetének emléke parancsolt. Henry d’Albaret szülőföldjének akarta visszaadni a hőslelkű asszony földi maradványait.

Nikolasz Sztarkosz hullájához lábtól ágyúgolyót kötöttek, s úgy tűnt el a Szigettenger vizeiben, melyeket a kalóz Szakratif annyi gonosztettel háborgatott.

Huszonnégy óra múlva, szeptember 7-én este hat óra tájban a Szyphanta előtt feltárult Egina szigete, s a hajó egy évi portyázás után, melynek során Görögország tengerein újra helyreállította a közbiztonságot, bevitorlázott a kikötőbe.

Itt az utasok egetverő hurrá-kiáltásban törtek ki. Aztán Henry d’Albaret búcsút mondott hajója tisztjeinek, a legénységnek, majd átadta Todrosz kapitánynak a korvett parancsnokságát. A hajót Hadzsine az új kormánynak adományozta.

Pár nap múlva a lakosság százai, a tisztikar, a legénység és a Szyphanta fedélzetén hazájukba érkezett volt foglyok jelenlétében ülték meg Hadzsine Elizundo és Henry d’Albaret menyegzőjét. Másnap mindketten Franciaországba utaztak Xarisszal, aki most már végleg velük maradt. Azonban úgy gondolták, hogy mihelyt a körülmények megengedik, visszatérnek Görögországba.

Egyébként ezek az oly régóta nyugtalanságban tartott tengerek kezdtek megint elcsendesedni. Az utolsó kalózok is eltűntek, és a Szyphanta, Todrosz kapitány parancsnoksága alatt, nyomát sem találta soha a Szakratiffal elmerült fekete lobogónak. Most már nem lángban álló Szigettenger volt ez, csak Szigettenger, melyet, miután az utolsó lángok is kialudtak, újra átadtak kelet kereskedelmének.

Valóban, a görög királyság, hála gyermekei hősiességének, csakhamar elfoglalta helyét Európa szabad államai között. 1829. március 22-én a szultán egyezményt kötött az egyesült hatalmakkal. Szeptember 22-én a petrai csata biztosította a görögök végleges győzelmét, 1832-ben a londoni szerződés Ottó bajor hercegnek juttatta a koronát. A görög királyság alapja végleg meg volt vetve.

Henry és Hadzsine d’Albaret ekkoriban költöztek vissza ebbe az országba, igaz, szerény viszonyok közé. De mi hiányzott volna még a boldogságukhoz, amikor bennük lakozott az!

.oOo.