Bosszantó szomszédság

Vancouver városa nem az ugyanilyen nevű szigeten fekszik. A columbiai partok egyik tengerbe nyúló földnyelvén épült. De nem több egy nagy városnál. Ugyanis Brit-Columbia fővárosa a közel tizenhatezer lelket számláló Victoria; a sziget délkeleti partjain fekszik, ugyanott, ahol a tízezer lakosú New Westminster városa is található.

Vancouver az északnyugati irányú Juan-de-la-Fuca tengerszoros egyik öblének a csücskében emelkedik. Az öböl körül a fenyők és a cédrusok oly magasak, mint a katedrálisok tornyai, s közöttük egy-egy templom haranglába is az égre mutat.

A tengerszoros átöleli a sziget déli felét, aztán megkerüli a keleti és az északi partját is. Látható tehát, hogy Vancouver kikötőjét könnyen megközelíthetik a Csendes-óceán felől érkező hajók, akár a kanadai partok mellett ereszkednek, akár az Amerikai Egyesült Államok partjai mentén haladnak fölfelé.

Vajon Vancouver alapítói megsejtették e város jövőjét? Az bizonyos, ha százezer lakója volna, még akkor is könnyen lehetne közlekedni a mértani pontossággal kimért, egymást derékszögben metsző utcákon. Templomai, szállodái, bankjai vannak, gázzal és villamos árammal világítanak, a False Bay-csatornán repülőhidak vezetnek át, s a félsziget északnyugati részén háromszáznyolcvan hektáros parkot telepítettek.

Amint az állomás épületéből kiléptek, Summy Skim és Ben Raddle egyenesen a Westminster szállóba hajtatott, mert amíg el nem indulnak Klondike-ba, ott szándékoztak szobát bérelni.

Nehezen jutottak szálláshoz, mert az egész szállodát ellepték az átutazók. A vonatok és a hajók huszonnégy óránként ezerkétszáz északra települőt hoztak. Könnyű elképzelni, hogy ez mekkora hasznot hajtott a városnak, de főleg a lakosainak, akik felcsaptak vendéglátóknak, és a hihetetlenül felvert árakért ugyancsak hihetetlenül igénytelen ellátást nyújtottak. Kétségtelen, a Vancouveren átáramló tömegek a lehető legrövidebb ideig maradtak a városban, mert a kalandorok lélekszakadva rohantak, hogy minél hamarabb azokra a vidékekre érjenek, amelynek aranya úgy vonzotta őket, mint mágnes a vasat. De hiábavaló minden sietség, ha gyakran nem lehetett helyhez jutni a számtalan gőzhajón, amely Mexikó vagy az Egyesült Államok kikötőit érintve haladt északnak.

Vancouverből két úton is célt lehet érinteni. Az egyik a Csendes-óceánon vitt Saint-Michelig, Alaszka nyugati partjáig, a Yukon torkolatáig, majd e folyón fel Dawson Cityig. A másik ugyancsak a Csendes-óceánon vezetett Vancouverből Skagwayig, ahonnan szárazföldön kellett továbbmenni Klondike-tartomány székhelyéig. Vajon Ben Raddle a kettő közül melyik utat választja?

Amint a szobájukat megkapták, Summy Skim a következő kérdéssel fordult unokaöccséhez:

– Kedves Ben, mennyit maradunk Vancouverben?

– Csak néhány napot - válaszolta Ben Raddle. - Úgy számítom, nemsokára megérkezik a Foot Ball.

– Legyen Foot Ball - egyezett bele Summy -, de ne haragudj, mi az a Foot Ball?

– A Canadian-Pacific Társaság tengerjáró hajója, azzal utazunk Skagway-ig. Még ma megyek, hogy két helyet foglaljak rajta.

– Vagyis a Klondike-ba vezető útvonalak közül te már választottál.

– Kedves Summy, igazán nem esett nehezemre. A leggyakrabban használt útvonalon megyünk mi is, s a columbiai partok mentén, a szigetek védelme alatt különösebb nehézségek nélkül Skagwaybe érkezünk. Az évnek ebben a szakában a Yukont még nagy felületen jég borítja, a hajók elpusztulhatnak a torlódó jégtáblák között, vagy akár júliusig is a jég fogságába rekedhetnek. Ellenkezőleg, a Foot-Ball*nak még egy hét sem kell, hogy Skagwaybe vagy akár Dyea-ba érkezzen. Viszont miután kihajóztunk, fel kell kapaszkodnunk a Chilkoot vagy a White Pass meredek lejtőjén. De ha azon túljutottunk, részben szárazföldön, részben a tavakon keresztül kevés fáradsággal elérjük a Yukont, amelyen lehajózhatunk Dawson-Citybe. Remélem, júniusban, tehát még a nyár elején célhoz érünk. Egyelőre nem tehetünk mást, mint türelmesen várunk a *Foot Ball megérkezéséig.

– De honnan jön ez a sportos nevű hajó? - érdeklődött Summy Skim.

– Skagway-ből, mivel állandó jelleggel e város és Vancouver között közlekedik. Legkésőbb e hónap 14-ikéig meg kell érkeznie.

– Csak 14-ikéig! - szörnyülködött Summy.

– Né te né! Ez még nálam is jobban igyekszik! - nevetett Ben Raddle.

– Persze, hogy jobban - helyeselt Summy Skim -, elvégre, hogy hamar visszatérhessünk, hamarosan kell el is indulnunk.

Az unokafivéreknek vancouveri tartózkodásuk alatt nemigen akadt tennivalója. A felszerelésük hiánytalan volt. Az sem okozott fejtörést, hogy miként szerezzék be a claim kiaknázásához szükséges eszközöket, mert Josias bácsi már mindent, ami kell, a helyszínre hordott. Azt a kényelmet, amely a Transcontinental Pacific Társaság vonatán körülvette őket, a Foot Ball fedélzetén is élvezhetik. Majd, ha Skagwaybe érkeznek, főhet a Ben Raddle feje, hogy Dawson Cityig szállítási lehetőséget kerítsen. Szert kell majd tenniök egy szétszerelhető bárkára, hogy átkelhessenek a tavakon, szükségük lesz továbbá szánvontató kutyákra, mert azok nélkül a magas észak jeges mezőségein nem lehet utazni, de előfordulhat, hogy alkalmasabb lesz megegyezniök egy karavánvezetővel, ő aztán egy jó summa pénz ellenében vállalkozik majd arra, hogy Dawson Citybe vigye őket. De vajon, egy-két szép aranyrög nem fedezi-e majd az összes kiadásokat?!

A városban akkora volt az átutazók sürgés-forgása, hogy az unokafivérek egy percig sem unatkoztak, holott semmi dolguk sem volt. Ám nincs is szórakoztatóbb a vonatok érkezésénél, akár az ország keleti feléből, akár az Egyesült Államok felől jön a szerelvény.

És nincs érdekesebb látvány, mint az a sok ezer utas, akit a hajók szakadatlanul ontanak magukból Vancouver kikötőjébe. Skagway felé tartó emberek tömege bolyongott az utcákon; legtöbbjük a kikötő valamelyik szögletében húzta meg magát éjszakára, vagy a villanyfényben úszó rakpart gerendái alatt keresett menedéket.

A rendőröknek ugyancsak meggyűlt a baja ezzel a szedett-vedett kalandornépséggel, amely eszét vesztve törte magát a klondike-beli káprázat felé. Lépten-nyomon a száraz falevél színű egyenruhába bújtatott rendőrökbe lehetett botlani, akik szakadatlanul készenlétben álltak, hogy azonnal közbelépjenek a vérontással fenyegető gyakori összetűzések lecsillapítása végett.

Bizony, a rend derék őrei makacs kitartással és nagy bátorsággal végezték veszélyes munkájukat; gondoljunk csak a lezüllött csavargóbandákra! Vajon a rendőröknek miért nem jut eszébe, hogy kevesebb veszéllyel sokkal nagyobb jövedelemre tehetnének szert, ha beállnának homokot mosni a Yukon valamelyik mellékfolyója mentén? Hogyhogy nem gondolnak arra az öt kanadai rendőrre, akik a Klondike-i aranybányászás kezdeti időszakában kétszázezer dollár nyereséggel tértek haza? Jellemszilárdságukat dicséri, hogy nem szédülnek meg, mint annyian mások.

Summy Skim az újságokból értesült, hogy Klondike-ban télen néha hatvanfokos hideg is előfordul. Eleinte ezt nem nagyon hitte. De aztán szeget ütött a fejébe, hogy egy vancouveri látszerész kirakatában olyan hőmérőket látott, amelyeken még a zéró alatti 90° is fel volt tüntetve. Igyekezett megnyugtatni önmagát: „Az ördögbe is! Lehet ez valami önhitt bolondéria!... Kilencven fok!... Ezek a klondike-beli fickók azzal büszkélkednek, hogy náluk milyen szokatlanul hideg van, de ez csak olyan hivalgás!...”

De azért Summy Skim mégse nyughatott, s végül is rászánta magát, belépett az üzletbe, hogy közelebbről kitanulmányozzon egy ilyen hőmérőt.

A különböző fajta hőmérőkön, amelyeket a kereskedő elővett, nem az Egyesült Királyságban használatos fokbeosztást alkalmazták, hanem megőrizve a francia hagyományokat, a domíniumban szokásos százfokos skálát tüntették fel.

Summy Skim, miután jól megszemlélte a hőmérőket, meggyőződhetett, hogy az újságok nem hazudtak. Valamennyi alkalmas volt nagyon alacsony hőmérsékletek jelzésére is...

– Ezek a hőmérők jól vannak megcsinálva? - kérdezte meg Summy Skim, csakhogy szóljon valamit.

– Természetes, uram - mondta a látszerész. - Remélem, akármelyikkel meg lesz elégedve.

– De nem azon a napon, amikor hatvan fokot mutat - jelentette ki Summy Skim.

– Meghiszem azt - hagyta rá a kereskedő -, de azért mégiscsak az a lényeg, hogy pontos legyen...

– Ez is fontos szempont, uram. De mondja meg őszintén - aggályoskodott Summy Skim -, nemde jól sejtem, hogy ezek az eszközök inkább csak olyan reklámcélokra szolgálnak. Nem tudom elképzelni...

– Mit, kérem?

– ...hogy az alkoholszál valaha is hatvan fokig süllyedjen.

– Gyakran, uram, ugyancsak gyakran; sőt néha még alább is.

– Még alább is!

– Miért ne? - válaszolta a kereskedő némi büszkeséggel a hangjában. - Esetleg, uram, ha egy száz fokig mérőt óhajtana...

– Köszönöm, köszönöm - tiltakozott Summy Skim rémülten. - Hatvan fok nekem már több, mint elég!

Végül is mi hasznát venné egy ilyen szerzeménynek? Amikor az ember szeme a vörösre gyulladt pillák alatt égni kezd, amikor a lehelet zúzmarává válik, amikor az ereiben félig megfagyott vért kásásodni érzi, amikor nem lehet megérinteni egy fémtárgyat sem, mert az ujjak begyéről ráragad a bőr, amikor az ember szinte megfagy a derekasan befűtött kályhák mellett, mintha a tűz is elvesztette volna melegítő erejét; akkor már kit érdekel, hogy az ádáz fagy hatvan fok körüli, vagy már megközelítette a száz fokot is?

Közben a napok teltek, és Ben Raddle nem titkolta a türelmetlenségét. Történt valami a Foot Ball-lal? Április 7-én elindult Skagway-ből. Az út pedig legfeljebb hat nap, tehát április 13-án ki kellett volna kötnie Vancouverben.

Ám minthogy semmi mást nem szállít, csak az északra települőket és a poggyászaikat, keveset kell majd vesztegelnie a kikötőben. Huszonnégy, legfennebb harminchat óra elegendő a kazánok megtisztogatására, a szén és az ivóvíz felvételére és annak a pár száz utasnak a behajózására, akik idejében gondoskodtak a helyjegyről.

Akik nem voltak eléggé előrelátók, kénytelenek lesznek egy másik hajóval utazni, amelyik majd csak a Foot Ball után érkezik Vancouverbe. Addig, mivel a szállodákban és a vendégfogadókban nincs elég hely, egész családok kényszerülnek a szabad ég alá.

Ha csak itteni szenvedéseikre gondolunk, könnyen elképzelhetjük, mit tartogat számukra a jövendő.

E nyomorult népség legnagyobb része a Vancouver és Skagway között közlekedő hajókon sem talál majd jobb körülményeket, pedig még csak azután kezdődik számukra a szörnyűséges, végeérhetetlen vándorút, amely Dawson Citybe vezet. A hajó tatján és orrán levő kabinokban még a jómódú utasok számára sincs elegendő hely, a folyosókon pedig egymás hegyén-hátán számtalan család zsúfolódik össze, ezeknek az átkelés öt-hat napja alatt az élelmükről önmaguknak kell gondoskodniok. A túlnyomó többség viszont abba is beleegyezik, hogy a hajó rakterületébe zárják, ahol a marhákat vagy az árut szokás szállítani. Végül is csak jobb a hajófenékben, mint a nyitott fedélközben, ahol az ember ki van téve a fagyos szélrohamoknak s a hóviharoknak, amelyek oly gyakoriak az Északi-sarkhoz közel fekvő vidékeken.

Vancouvert nem csak az Ó- és Újvilágból érkező kivándorlók lepték el. Százszámra özönlöttek ide azok az aranyásók is, akik nem akarták a fagyos évszakot a Dawson City környéki gleccseres vidékeken tölteni.

Télen ugyanis a claimek kitermelését nem lehet folytatni, akkor a földeket tíz-tizenkét láb vastag hótakaró borítja, ha erre egy negyven-ötven fokos hideg szakad, a talaj olyan keménnyé válik, mint a gránit, sem ásó, sem csákány nem fogja, s ilyenkor megáll minden munka.

Emiatt azok az aranyásók, akikre rámosolygott a szerencse, boldogan visszatérnek Columbia jelentősebb városaiba. A zsebük duzzad az aranytól, amelyet hihetetlen könnyelműséggel herdálnak el. Meg vannak győződve, hogy a jó szerencse többé nem hagyja el őket, hogy a következő nyár is bő zsákmányt hoz, új aranytermő rétegekre bukkannak, s azok ontani fogják az aranyrögöket. Ők azok, akik a szállodákban a legjobb szobákat foglalják le, és a hajókon övék a legjobb kajütök.

Summy Skim hamarosan rájött, hogy az ilyen fajta aranyásók közül a legtöbb durva, erőszakos természetű, sok közönséges fickó van közöttük, botrányhősök és kocsmák rémei, akik szórják a pénzt, és adják a bankot.

Az igazat megvallva, a csendes természetű Summy nem sokat törődött ezekkel a nagymellényű senkikkel. Azt gondolta, úgysem lesz dolga egyikkel sem, s egyébként is hidegen hagyták azok a mendemondák, amelyek róluk keringtek, pedig ez hiba volt.

Április 14-ikén reggel, amikor Ben Raddle-lel sétálgatott a rakparton, hajókürt harsant.

– Vajon ez a Foot Ball? - fülelt Summy.

– Nem hinném - válaszolta Ben Raddle. - A hang dél felől jön, holott a Foot Ball északról kell hogy megérkezzék.

És valóban: a hajó, mely a vancouveri kikötőhöz közeledett a Juan-de-la-Fuca-szoroson át igyekezett észak felé, tehát nem jöhetett Skagwayből.

Mivel sem Ben Raddle-nak, sem pedig Summy Skimnek jobb elfoglaltsága úgysem volt, megindultak kifelé a mólón, sodródtak a tömeggel, amelyet a hajók érkezése annyira vonz a kikötőbe.

Persze száz meg száz utas kiszálláshoz készülődött, hogy itt aztán valamelyik északra tartó hajóra várakozzék, s bizony, a látvány, amit nyújtottak, mondhatni, festői volt.

A hajó, amely fel-felsivító kürtszóval közeledett, a kétezer-ötszáz tonnás Smith volt, a mexikói Acapulcóból indult, és a part mentén, kikötőről kikötőre tette meg idáig az utat. Mint amolyan part menti járat, miután utasait Vancouverben kihajózta, hogy azok tovább növeljék a kikötőváros zsúfoltságát, megindult ismét dél felé.

Amint a móló végén a Smith horgonyt vetett, valamennyi utasa a leszállóhely felé tolongott. Szempillantás alatt olyan zsúfoltság támadt, emberek és poggyászok olyan összevisszasága, hogy őszintén szólva úgy tűnt, végül senki sem tud kiszállni...

Az egyik utas mit sem törődött ezzel, és gátlástalan dühvel úgy törte magát előre, hogy lehetőleg elsőnek hagyja el a hajót. Minden bizonnyal ismerte már a dörgést, és tudta, milyen fontos, hogy másokat megelőzve jelentkezzen az északra utazókat nyilvántartó irodában. Tagbaszakadt férfi volt, magas, durva és erős, fekete szakállú, a déliekre jellemző barna bőrű, hideg tekintetű és gyűlölködő arckifejezésű. Nyomában egy másik utas, külleméről ítélve ugyanaz a fajta és szemmel láthatólag nem elnézőbb, sem barátságosabb, mint a másik.

Valószínűleg a többi utas ugyanúgy sietett, mint ez a türelmetlen, nagy hangú alak. De nem volt mód, hogy bárki is ellenkezzék e megvadult fickóval, aki fütyült a kapitány és a tisztek figyelmeztetésére is; könyökével tört utat magának és derékon ragadva az útjába állókat, mindenkit félrelökdösött, közben szidalmazta az embereket rekedt hangján, amely még durvábbá tette a hol angolul, hol spanyolul kicifrázott káromkodásokat.

– Te Úristen! - kiáltott fel Summy Skim. - Szó se róla, kellemes egy útitársunk lesz, ha ez is a Foot Ball-lal megy tovább...

– Hát aztán. Pár napig, amíg az utazás tart, majd csak féken tartjuk, vagy távol tartjuk valahogy - nyugtatta meg Ben Raddle.

Ekkor a tömegből valaki az unokafivérek közelében felkiáltott:

– Ez az az átkozott Hunter! Azt a felfordulást nézzétek meg, amit este az ivóban rendez, hacsak tovább nem megy még ma.

– Látod, Ben, nem tévedtem. Ez az alak nagy híresség errefelé - jegyezte meg Summy Skim.

– Igazad van - értett egyet Ben -, nagy ismeretségnek örvend...

– De nem mint valami rendes embert ismerik.

– Ez is amolyan kalandor, aki a telet Amerikában tölti, nyáron meg visszatér Klondike-ba, hogy újra kezdje az aranyásást.

Úgy is volt: Hunter Texasból, szülőföldjéről tért vissza; méghozzá a cimborájával érkezett Vancouverbe, hogy aztán folytassa az utat fel északra, persze mindjárt az első hajóval, amely arra tart. Mindketten amolyan spanyol-amerikaiak voltak, akik az aranyásók tarka-barka világában megtalálták azt a környezetet, amelyben kiélhették vad ösztöneiket, féktelenkedhettek és szabadjára engedhették a zabolátlan életre ösztönző hajlamaikat, s a holnapjukat rábízhatták a vakszerencsére.

Amint megtudták, hogy a Foot Ball még nem érkezett meg, és valószínű, hogy csak harminchat vagy negyvennyolc óra múltán indulhat északra, a Westminster szállóba hajtattak, ahol a két unokafivér is lakott. Amikor Summy a szálló előcsarnokába lépett, éppen beléjük ütközött.

– Na fene! - dörmögte Summy a fogai közt.

Hiába küzdött, hogy elhessegesse azt a kellemetlen érzést, amelyet a fickóval történt találkozás ébresztett benne. Hiába próbálta magát meggyőzni: ő és Hunter majd csak kétfelé keveredik az északra áramlók tömegében, és minden oka meglehet azt gondolni, hogy a jövőben soha még csak egymás szeme elé sem kerülnek. Valami azt súgta, hogy nem így lesz. Szinte önkéntelenül, mintegy előérzettől vezérelve, belépett a szálloda irodájába, hátha valami közelebbit is megtudhat az újonnan érkezők felől.

– Hogyan? Ön nem ismeri Huntert? - csodálkoztak.

– Claim-tulajdonos?

– Az. Van egy claimje, amelyet maga termel ki.

– És hol van az a claim?

– Klondike-ban.

– Közelebbről...

– A Forty Miles Creek mentén.

– A Forty Miles Creek mentén! - hüledezett Summy. - Milyen különös. Kár, hogy nem tudom a claimjének a számát. Fogadnék, hogy...

– Azt mindenki tudja Vancouverben, akár én is megmondhatom önnek - jelentette ki Summy beszélgetőtársa.

– A 131-es.

– Ezer ördög! - kiáltott fel Summy. - A mienk a 129-es! Tehát a szomszédai vagyunk ennek a rokonszenves úriembernek. Most már biztos, hogy remekül fogunk szórakozni.

Summy Skim nem is sejtette, milyen igazat szólt abban a pillanatban.