Circle City

Mindenki tudja, hogy a domíniumok északi területeinek és Alaszkának az altalaji kincsei nem korlátozódnak Klondike-tartományra. Ez jól jön azoknak, akik szeretik az erős izgalmakat, mert Klondike-ban a claimek ára szinte napról napra emelkedik; s noha számuk még egyre nő, nemsokára már csak tőkeerős társaságok lesznek képesek itt lelőhelyet vásárolni. Ezért a magányos, vagy csoportokba verődő aranyásók kénytelenek leereszkedni a Mackenzie-n, vagy a Porcupine Riveren, kiterjesztve a kutatást a legészakibb vidékekig.

Szállongó híresztelések e távoli vidékekről ugyancsak felkeltették a szerencsevadászok képzeletét, különösen, hogy azok a tájak kevésbé voltak ismertek, mint Ausztrália, Kalifornia vagy Transvaal az ottani első aranyleletek idején. A hírek a csodás Északról csak jöttek, szállingóztak, de nem lehetett tudni, kik indították el, kik terjesztik őket. Leginkább talán azok az indián törzsek, amelyek végigcsatangolták a kietlen északi tájakat, fel egészen a Jeges-óceán partvidékéig. Mivel ők nem tudtak aranyat mosni, arra törekedtek, hogy a távoli északi tájakra minél több bevándorlót csalogassanak. Azt beszélték, Amerika északi részén, a Sarkkörön túl az aranytermő creekek sokkal gyakoribbak. Az indiánok egy-egy Dawson City környékén talált aranyrögről azt hazudták, hogy a hatvannegyedik szélességi körön túl találták. Könnyen érthető, hogy az aranyásók, bár reményeikben nemegyszer csalatkoztak, hajlamosak voltak állításaiknak hitelt adni.

Ben Raddle is megtudta: Klondike-szerte valóságos legenda kering arról, hogy ott valahol van egy aranyvulkán. Lehet, hogy éppen ez a legenda késztette Jacques Ledunt, hogy a magasészakra kalandozzék. Egyelőre azonban még senki sem adta tanújelét, hogy szándékában volna megkeresni a csodák hegyét. Pedig a legendás tűzhányó létében sokan hittek, s mivel még többen szándékoztak a domíniumok legészakibb tájain szerencsét próbálni, előfordulhat, hogy ami ma még csak feltételezés, holnapra bizonyossággá válik.

– Keletre és nyugatra serényen folyt a munka. A Dome vidékét már teljesen felparcellázták, a vele szemben fekvő tájakon, Circle City környékén pedig csákányok hada forgatta a földet.

A texasi Hunter és Malone az elmúlt évben oly drámaian megszakadt tevékenységüket tulajdonképpen ott kezdték el. Mivel azonban a Birch Creek melléki feltárások gyenge eredményre vezettek, visszakényszerültek a 131-es claimhez, ahonnan aztán az augusztus 5-i katasztrófa elűzte őket.

Sem Hunter, sem Malone, sem pedig az embereik nem estek a szerencsétlenség áldozatául. Mikor látták, hogy nincs mit tenniök, visszatértek Circle Citybe, ezért hitték róluk, hogy talán valamennyien odavesztek.

Persze a kialakult körülmények között sem Hunter, sem Summy Skim nem gondolt már arra, hogy bizonyos találkozóban egyeztek meg. A kényszerítő körülmények hatására az ügy eo ipso kútba esett.

Mikor a két texasi a Circle City közelében elterülő lelőhelyekre érkezett, a nyárból még majdnem két hónap hátra volt. Így aztán az abbahagyott munkálatokat újrakezdhették. Ám rövidesen bebizonyosodott, hogy ezt a claimet nem valami szerencsés kézzel vásárolták. A nyereség nem érte el a kiadásokat, és ha Hunternek nem lettek volna némi tartalékai, a közelgő télen embereivel együtt bizony nagy bajba jutnak.

Egyébként egy különös véletlen valamennyiöket megszabadította a téli gondoktól.

Ezek az erőszakos fickók, ahol csak megfordultak, viszályt támasztottak maguk körül. Mindegyre bajba keveredtek, mivel az akaratukat szégyentelenül rá akarták erőszakolni mindenkire, soha senkinek az igazát el nem ismerték, magukat pedig holmi hódítóknak tekintették. Tudjuk, mit műveltek a Forty Miles Creek mentén. Ugyanúgy viselkedtek a Birch Creek mentén is. Idegenek híján ott honfitársaiknak kellett a durvaságaikat és a gazemberségeiket elszenvedniök.

Végül az alaszkai kormány kényszerült rendet teremteni. Mivel a hatalom képviselőivel is összeütköztek, az egész Hunter-bandát letartóztatták, érdemük szerint tíz hónapra elítélték, és Circle City fogházába csukták őket.

A két texasi és cimboráik részére a koszt és kvártély kérdése egy csapásra megoldódott. Viszont Hunter és Malone nem élvezhették a város örömeit, s a két úriember nem látogathatta végig Skagway, Dawson vagy Vancouver játékkaszinóit.

Amíg Hunter és Malone lakat alatt ültek, volt idejük elmélkedni a jövőjükről. A büntetésüket a nyár beállta előtt letöltik. Akkor viszont mit kezdjenek az embereikkel és mit kezdjenek magukkal? A Forty Miles Creek menti lelőhely elveszett, a Circle City melletti viszont gyenge eredménnyel biztat, ha nem sikerül valami jobb üzletet felhajtani, a tartalékaik lassacskán elolvadnak. Az embereik tűzön-vízen át követték őket; egyébként válogatott akasztófavirág valamennyi, olyan vidékekről lógtak meg, ahol a rendőrhatóságoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nem kesztyűs kézzel bánnak a lókötőkkel. Hunter ezeknek bármit parancsolna, vakon teljesítenék. De valamit mégis csak kell nekik parancsolni, vagyis valami tervük, céljuk kell hogy legyen. De mit eszeljenek ki? Vajon adódik valami alkalom, hogy kisegítse őket szorult helyzetükből?

Az alkalom íme így adódott:

A foglyok között, akikkel össze voltak zárva, Hunternek feltűnt egy Krarak nevű indián, aki egyébként szintén érdeklődést mutatott Hunter irányában. Azt a bizonyos természetes vonzalmat. Zsivány a zsiványhoz húz. E két férfi arra volt teremtve, hogy egymásra találjon, ezért nemsokára bizonyos kapcsolat állandósult köztük.

Krarak negyven év körül járt. A zömök, erős, kemény tekintetű és vad arckifejezésű férfi természete igen megnyerte Hunter tetszését.

Alaszkában született, és igen jól ismerte a vidék minden zegét-zugát, mivel fiatalkorában sokat kóborolt. Nagyon jó vezető vált volna belőle, tökéletesen meg is lehetett volna bízni, ha megjelenése nem intett volna óvatosságra! Aki csak felfogadta, valamennyi aranyásó megbánta; jelenlegi börtönbüntetését is a Birch Creek menti aranymosó helyen elkövetett nagyszabású lopásért kapta.

Az első hónapban Hunter és Krarak tartózkodó magatartást tanúsított egymással szemben. Csak „tanulmányozták” egymást. Hunter megsejtette, hogy az indián mondana valamit, de várt, amíg elszánja magát a szólásra.

Nem várt hiába. Egy szép napon, hogy fokozatosan közelítse meg a mondanivalóját, Krarak mesélni kezdett. Amerika ismeretlen északi tájain tett barangolásairól szólt; akkoriban a Hudson öböl Társaság ügynökei mellett mint nyomkereső szolgált a Porcupine River öntözte vidékeken, a Fort Yukon, a Fort Mac Pherson és az Északi-Jeges-óceán közötti területen.

Eleinte az indián csak általánosságokra szorítkozott, és csak annyit mondott, amennyivel tudta, hogy ébren tarthatja Hunter kíváncsiságát; aztán lassacskán beszédesebb lett.

– Odafent északon, a Jeges-tenger partján van arany bőven - mondta egy napon. - Nemsokára az egész tengerpart megtelik aranyásókkal.

– Akkor legokosabb, ha eléjük vágunk - vélte Hunter.

– Kétségtelenül - helyeselte Krarak. - Csakhogy ismerni kell az aranytermő vidékeket!

– Te talán ismered?

– De mennyire! Nehezen járható vidék... Hónapokig lehet ott kóborolni, és úgy elmenni a claimek mellett, mintha ott sem volnának... Pedig van ott egy claim, de micsoda claim!... Hej, ha szabad volnék!...

Hunter mélyen a szemébe nézett:

– Mit tennél, ha szabad volnál? - kérdezte.

– Oda mennék, ahol letartóztattak - válaszolta Krarak.

– S az hol volt?

– Ott, ahonnan taligával lehetne hordani az aranyat - jelentette ki fellengzősen az indián.

Aztán hiába faggatta Hunter. Krarak erről többet nem beszélt. De mondott már eleget ahhoz, hogy a texasi kíváncsiságát felkeltse.

Mivel Hunter és Malone meg voltak győződve, hogy az indián ismer néhány aranylelőhelyet a tengerparton, arra gondoltak, hogy a tavaszi munkák érdekében, ráveszik, árulja el, amit tud. Hosszas beszélgetésekbe kezdtek Krarakkal, de semmivel sem tudtak meg többet. Az indián ugyan rendületlenül állította, hogy léteznek a csodás aranytermő helyek, viszont minden közelebbi megjelölésről mélységesen hallgatott.

Április második felében a Circle Cityben és Dawsonban egyaránt kegyetlen tél a végéhez közeledett. A raboknak ugyancsak nehezen telt az idő. Hunter és cimborái várták a szabadulást, és el voltak rá szánva, hogy azonnal megindulnak északra, az amerikai földrész legtávolabbi tájaira.

De Krarak segítségére okvetlenül szükségük volt, és úgy tűnt, hogy az indián hajlandó volna kötélnek állni. Csakhogy az alaszkai hatóságok nem sokat törődtek a szépen kihímezett tervekkel. Hunter és bandáját rövidesen szabadlábra helyezik, de az indiánnal másképpen állt a bál, ő - bizonyos régebbi ítéletek miatt, amelyeket még szülőföldjén sóztak a nyakába - évekig kellene, hogy a Circle City-i börtönben raboskodjék.

Hacsak meg nem szökik. De megszökni csak úgy lehetett, hogyha a börtönudvar kőfala alatt valaki lyukat ásna, amire a legalkalmasabbnak az udvar és a város közös fala mutatkozott. De belülről ezt a munkát az őrség ébersége miatt nem lehetett megkísérelni. Kívülről és éjjel, ha minden óvintézkedést megtesznek, nem tűnt megvalósíthatatlannak.

Így aztán Kraraknak is szüksége volt Hunter segítségére. A két jómadár hamar szót értett: amint Hunter kiszabadul, menten Krarak kiszabadítására siet, az indián viszont a texasi szolgálatába lép, és elvezeti az általa ismert aranyvidékre, Klondike legészakibb tájaira.

Május 13-án Hunter és bandája kitöltötte a büntetését. Az indián mást nem tehetett, mint leste, hogy mikor szöktetik meg. Mivel a rabok nem voltak cellába zárva, ha eljön a pillanat, kioson a közös hálószobából, s anélkül, hogy valaki észrevenné, átbújik a fal alatt.

Így is tett. Az első éjszakától kezdve a fal mellett hevert éberen, míg csak a nap fel nem kelt.

A türelme ugyancsak próbára volt téve. Napnyugtától hajnalhasadtáig semmi sem neszezett. Hunter és Malone még semmit sem tehettek. Attól féltek, hogy a rendőrök megsejtenek valamit és szeget üt a fejükbe, miért nem hagyták el azonnal Circle Cityt, s ezért okosabbnak tartották, ha huszonnégy órát inkább lapítanak. Munkaeszközeik megvoltak. Csákányaikat, ásóikat hiánytalanul megkapták abban a fogadóban, ahol akkor tanyáztak, amikor letartóztatták őket, s ahova most, hogy kiszabadultak, ismét beszállásolták magukat.

A városkában nagy volt a sürgés-forgás. A korai kitavaszodás előcsalogatta a Yukon alsó folyásának vidékén telelő aranyásókat. Az megkönnyítette a két texasinak s a bandájuknak, hogy elvegyüljenek a sokaságban.

A következő éjszaka, úgy tíz óra tájt az indián földre tapasztott fülével hallani vélte, hogy miként dolgoznak a kiszabadításáért.

És nem csalódott. Hunter és Malone munkához láttak. Mélyen a föld alatt ásták már a lyukat, hogy a köveket ne kelljen megmozgatniok.

Miután megállapította, hogy hol ásnak, Krarak a körmeivel kezdte vájni a földet.

Sehol semmi mozgás. Az őrök nem figyeltek fel a belső udvaron keletkező kisebb zajokra. Az erős szél az épületbe kényszerítette őket, és észre sem vették, hogy Krarak hiányzik.

Végül valamivel éjfél után a lyuk eléggé tágnak bizonyult ahhoz, hogy egy átlagos termetű férfi átbújhasson rajta.

– Gyere - suttogta egy hang. Hunter volt.

– Senki sem mozog odakint? - nyugtalankodott Krarak.

– Senki.

Pár perc múlva az indián szabad volt.

A Yukonon túl, amelynek bal partján fekszik Circle City, hatalmas síkság terül el; azt itt-ott a télutó hófoltjai fedték. A zajlás megindult, s a folyó hátán jégtáblák úsztak. Csónakkal, még ha Hunter meg is próbálta volna, nem lehetett megkockáztatni az átkelést anélkül, hogy a rendőrség észre ne venné őket.

Csakhogy az indián nem olyan ember volt, akit az ilyenszerű akadályok feltartóztatnak. Tudta ő, hogyan kell egyik tábláról a másikra szökellve elérni a túlsó partot. Ha egyszer odaért, előtte a széles síkság. Mire észreveszik a hiányát, ő már messze jár.

Mindenesetre a szökevénynek hajnalig el kell tűnnie. Egyetlen órát sem vesztegethet.

Hunter így szólt hozzá:

– Akkor hát megegyeztünk.

– Meg - bólintott az indián.

– Hol találkozunk?

– Ahogy elhatároztuk: tíz mérföldre Fort Yukontól a Porcupine River bal partján.

Valóban így állapodtak meg. Két-három nap múlva Hunter és az emberei elhagyják Circle Cityt, és Fort Yukon felé veszik az útjukat északnyugati irányba, felfele a folyó mentén. Onnan északkeletnek fordulnak, és felfelé a Porcupine River partján igyekeznek előre. Ami az indiánt illeti, miután átkelt a nagy folyón, északra fordul, és egyenesen a Porcupine River beömléséhez igyekszik.

Mikor elváltak, Hunter még egyszer megkérdezte:

– Minden rendben?

– Minden.

– És odavezetsz?... - szólalt meg Malone is.

– Egyenesen a lelőhelyre.

Hunterben bujkált némi bizalmatlanság:

– Most indulj - szólt. - Ha becsapsz, előlünk nem menekülsz. Harmincan szegődünk a nyomodba, és bizony elkapunk.

– Nem csaplak be - válaszolta Krarak magabiztosan.

És észak felé lendítve a karját így folytatta:

– Ott mindnyájunkat óriási gazdagság vár, óriási vagyon...

Az indián a víz partjára lépett.

– Ahova én vezetem, az nem akármilyen lelőhely - jelentette ki ünnepélyesen. - Aranyzsák az, vagy inkább aranyhegy. Nem kell ott az aranyért fáradozni, csak szekérrel elhordani. Ha százan, vagy ezren volnánk, akkor is úgy adhatnák ki az én részemet, hogy semmivel sem rövidítenék meg magukat.

Krarak egyetlen ugrással egy közeli jégtáblán termett, amelyet az ár tovaragadott. Egy pillanat múlva Hunter és Malone látta, amint átugrik egy másik jégtáblára, s így egyre távolodott a folyó bal partjától. Néhány perc múlva el is tűnt a sötétségben.

A texasiak visszatértek a fogadóba, és már másnap megkezdték a nagy vállalkozás előkészületeit.

Természetesen, amint megvirradt, észrevették a szökést. De a rendőrség hiába nyomozott, mert Hunter cinkossága nem derült ki.

Három nap múlva mind a harminc társával együtt felült egy uszályra, hogy leereszkedjenek a folyón Fort Yukonig.

Május 22-én, miután a városkában minden szükségessel ellátták magukat, málháikat felrakták egy szánra, melyet jó erőben lévő kutyák vontak, s az egész társaság a Porcupine River partján északkeletnek vette az útját. Ha az indián pontosan érkezik, még aznap este találkozniok kell.

– Csak ott legyen - aggodalmaskodott Malone.

– Ott lesz - nyugtatta meg Hunter. - Hogyha hazudott, ott lesz félelmében, ha igazat mondott, eljön saját érdekében.

És valóban, az indián a megbeszélt helyen várta őket, s az ő vezetésével az egész csapat folytatta útját a Porcupine River mellékén, a magas észak fagyos tájai felé.