Nemo kapitány · Első rész

IX.

NED LAND MEGHARAGSZIK

Nem tudom, mennyi ideig aludtunk, de álmunk nagyon hosszú lehetett, mert teljesen kipihenten ébredtünk. Én ébredtem fel legelőbb. Társaim még nem mozdultak. A kabin sarkában hevertek, mint a tuskók, mintha nem is volna testükben élet.

Feltápászkodtam kissé kemény fekvőhelyemről; az agyam teljesen kitisztult, csodálatosan éber voltam. Nekifogtam hát, hogy még egyszer, alaposan megvizsgáljam börtönünket.

Semmi változást nem észleltem magam körül. Börtönünk most is börtön, s mi éppúgy foglyok vagyunk, mint tegnap. A steward azonban leszedte az asztalt, míg mi aludtunk. Semmi jel sem mutatott arra, hogy helyzetünk rövidesen megváltozzék, már komolyan felvetettem magamban a kérdést, vajon ebben a börtönben kell-e örökre élnünk?

Keserves kilátás! Fejem teljesen kitisztult, a tegnapi gyötrő rémképek elenyésztek, de mellemen különös nyomást éreztem. Nehezen szedtem a lélegzetet. A cella fülledt levegőjében tüdőm légszomjat érzett. Cellánk tágas volt, de már érezhetővé vált, hogy a levegő oxigéntartalmának egy részét elfogyasztottuk. Az ember egy óra alatt száz liter levegő oxigéntartalmát fogyasztja el, a levegő közben csaknem ugyanannyi szénsavval telítődik, nem lehet benne lélegzeni.

Börtönünkben tehát sürgősen fel kellene már frissíteni a levegőt - bizonyára az egész tengeralattjárót ki kellene szellőztetni.

Egy kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban. Hogyan látja el a hajót levegővel a parancsnok? Kémiai úton állítja elő? Káliumklorátból melegítéssel oxigént fejleszt, s a szénsavat kálilúggal semlegesíti? Ha ezt a módszert alkalmazza, akkor feltétlenül kapcsolatot tart fenn a szárazfölddel, mert a vegyszereket valahonnan csak be kell szereznie. Vagy tartályokban raktározza el magas nyomás alatt a levegőt és a személyzet szükségletéhez mérten adagolja? Lehetséges. Vagy pedig ennél kényelmesebb, gazdaságosabb módon jut levegőhöz. Ez a legvalószínűbb: időközönként felszáll a tenger felszínére, mint a cethal, s huszonnégy órára ellátja a hajót levegővel. Így vagy amúgy - de annyi bizonyos, hogy tanácsos volna a levegőt sürgősen felfrissíteni!

Percről percre nehezebben lélegeztem. Szaporán kellett szednem a levegőt, hogy hozzájussak ahhoz a kis oxigénhez, ami a szűk cellában még megmaradt.

Egyszerre csak tiszta, sós ízű, üde légáramlat járta át börtönünket. Éltető, jódtartalmú tengeri levegő! Kitátottam a számat, s teleszívtam tüdőm a friss levegővel. S ugyanekkor éreztem, hogy a hajó csendesen, de észrevehetően himbálódzni kezd. A vasszörny nyilván felszállt az óceán felszínére, s most bálnák módjára megszívja magát levegővel. Ez az észlelésem most már kétségtelenül megmagyarázza, hogyan látja el magát a hajó friss levegővel.

Miközben teli tüdővel szívtam a tiszta levegőt, keresgélni kezdtem a kabinban a csövet, a vasszörny „légzőútját”, amelyen hozzánk az éltető levegő betódult, s hamarosan meg is találtam. Felfedeztem az ajtó felett egy szellőző nyílást, ezen érkezett be a friss légáramlat. A cella elhasznált levegője csakhamar teljesen kicserélődött.

Eddig jutottam megfigyeléseimben, amikor a friss tengeri levegő hatására társaim szinte ugyanabban a pillanatban felébredtek. Szemüket dörzsölték, nagyot nyújtóztak, s máris talpra ugrottak.

– Jól aludt a tanár úr? - kérdezte tőlem Conseil udvariasan, mintha csak otthon az ágyamban ébredtem volna.

– Remekül aludtam, édes fiam - feleltem. - És maga, Land mester?

– Úgy aludtam, mint a bunda, tanár úr. Nem tudom, képzelődöm? Mintha tengeri levegőt szagolnék.

Tengerész létére rögtön megszimatolta a változást. Elmondtam, mi történt, míg ő aludt.

– Hopp! Értem már! - kiáltotta. - Megvan hát a magyarázat, mi volt az a bőgés, amit az állítólagos narvál az Abraham Lincoln közelében hallatott!

– Úgy van, mester. Lélegzett!

– Az ám, professzor úr, de fogalmam sincs, hány óra lehet most. Mindenesetre ideje volna megvacsoráznunk.

– Vacsorázni, tisztelt barátom? Mondjuk inkább: megreggelizni. Mert a vacsorát egész biztosan átaludtuk.

– Vagyis a helyzet az, hogy huszonnégy órát aludtunk - állapította meg Conseil.

– Magam is azt hiszem - feleltem.

– Nem vitatkozom magával, tanár úr - hagyta rám a szigonyos. - De a steward igazán jöhetne már a vacsoránkkal. Vagy a reggelinkkel. Bánom is én, mit hoz, csak étel legyen.

– Legjobb volna, ha vacsorát meg reggelit is hozna - mondta Conseil.

– Igazad van - felelte a kanadai. - Két étkezés dukál. Én derekasan nekilátnék mindkettőnek.

– Türelem, Ned, türelem! - mondottam. - Várjunk türelemmel. Biztos vagyok benne, hogy a hajón nem fogunk éhen halni. Mi értelme lett volna a tegnapi vacsorának, ha ezek a titokzatos emberek végleg ki akarnának éheztetni bennünket?

– Az is lehet, hogy előbb felhizlalnak, aztán...

– Ez ellen tiltakozom! - feleltem. - Nem emberevők kezébe jutottunk!

– Persze az is lehetséges, hogy ezek itt vegyeskoszton élnek - mondta komoly képpel a kanadai. - Talán régóta nem jutottak hozzá kis friss húshoz, és most kihalásztak három jóltáplált, egészséges egyént, mint a tanár úr meg az inasa meg én... és...

– Verje ki a fejéből ezeket a gondolatokat, mester! - mondtam a szigonyosnak. - És főleg: ne dühösködjék a házigazdára, mert ezzel csak ronthat a helyzetünkön.

– Hát én csak annyit mondok, hogy fenemód éhes vagyok, és még mindig nem hoznak se vacsorát, se reggelit!

– Alkalmazkodnunk kell a hajó időrendjéhez, Ned mester - intettem a szigonyost, - Nagy a gyanúm, hogy a mi gyomrunk jóval előbbre jár, mint a hajószakács órája.

– Nos, hát akkor aszerint igazítjuk be a gyomrunkat - mondta Conseil nyugodtan.

– Hát ez rád vall, fiam! - csattant fel ingerülten a kanadai. - Neked nincs epéd. Neked nincsenek idegeid! Inkább éhen halsz, semmint panaszkodj.

– Mire jó az? - kérdezte Conseil.

– Hogy panaszkodjak! Az is valami! Ha ezek a kalózok azt hiszik - tisztesség ne essék szólván, mert nem akarom felbosszantani a tanár urat, különben emberevőknek nevezném őket -, ha ezek a kalózok azt hiszik, hogy ketrecben tarthatnak, amíg megfulladok, és én ezt jámborul tűröm, és még csak nem is fogok kacskaringósakat káromkodni, tombolni, ordítani - hát tévednek! Nézze, tanár úr, beszéljen őszintén. Mit gondol, sokáig tartanak még bennünket ebben a lyukban?

– Őszintén szólva: fogalmam sincs róla, mit gondoljak.

– De mégis: mit gondol?

– Azt gondolom, hogy mi a véletlen folytán tudomást szereztünk egy igen nagy horderejű titokról. Ha a tengeralattjáró személyzetének fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy titkuk titok maradjon, és ha a titkot megőrizni fontosabb érdek, mint három ember élete, nos, akkor szerintem, életünk igenis veszélyben forog. De ha ez a szempont elesik, biztosra veszem, hogy a tengeri szörny, amely elnyelt bennünket a gyomrába, első adandó alkalommal ki is tesz megint minket valahol az emberlakta szárazföldre.

– Hacsak be nem soroznak bennünket tengerésznek - mondta Conseil. - Hátha itt tartanak a hajón.

– Mindaddig, míg egy gyorsabb járatú, mozgékonyabb fregatt, mint az Abraham Lincoln kézre nem keríti ezt a zsiványtanyát, s a legénységet velünk együtt fel nem húzza a legmagasabbik árbocra - mondta Ned Land sötéten.

– A gondolatmenet hibátlan - mondtam. - Csakhogy tudomásom szerint ilyen ajánlatot - hogy szolgálatba álljunk a hajón - ez ideig nem tettek nekünk. Fölösleges tehát azon vitatkoznunk, mit tegyünk, ha ez netalán mégis bekövetkezik. Ismétlem, mester, várjunk egyelőre, figyeljük a helyzetet, és ne tegyünk semmit, mert itt most nincs semmi tennivalónk.

– Nem úgy van az, tanár úr! - kiáltott fel a szigonyos, aki makacsul ragaszkodott a véleményéhez. - Igenis, tennünk kell valamit!

– Nos, mit tehetünk hát, Land mester?

– Megszökünk.

– Még a szárazföldi börtönből sem gyerekjáték megszökni. Lehetetlennek tartom, hogy ebből a tenger alatti börtönből elillanhassunk.

– Nos, öregem - fordult Conseil a szigonyoshoz -, halljuk, mit válaszolsz a tanár úr ellenvetésére? Az amerikaiak mindig is híresek voltak a jó ötleteikről!

A szigonyos szemlátomást zavarban volt és hallgatott. Megszökni, ilyen körülmények között, teljességgel lehetetlen. A kanadaiak azonban félig-meddig franciák, s Ned Land úgy válaszolt a kérdésre, mint egy vérbeli francia.

– Szóval, tanár úr - mondta pár pillanatnyi gondolkodás után -, maga még nem jött rá, mit kell tenni annak, aki nem tud megszökni a börtönből?

– Nem én. Fogalmam sincs róla, barátom.

– Pedig mi sem egyszerűbb. Be kell rendezkednie az ottmaradásra.

– Valóban! - helyeselt Conseil. - Még mindig jobb idebent, mint a tengerfenéken vagy az árboc tetején lógva.

– De csak úgy, ha előbb elbánunk itt ezzel a népséggel - tette hozzá Ned Land.

– Mit beszél? Csak nem akarja kézre keríteni a hajót? Komolyan erre gondol?

– A legkomolyabban - felelte a kanadai.

– Az lehetetlen.

– Miért volna ez lehetetlen, tanár úr? Adódhat valami kedvező alkalom, s nem látom be, miért ne használjunk ki minden lehetőséget? Ha a hajón nincsen több húsz embernél, hát úgy hiszem, majd csak elbánunk velük!

Nem akartam vitába bocsátkozni Ned Landdel, inkább mindent ráhagytam. Csak ennyit mondtam neki:

– Várjuk be, mester, mint alakulnak a körülmények, s akkor meglátjuk, mit tegyünk. Addig is, türtőztesse magát, nagyon kérem. Itt csakis csellel érhetünk el valamit. Ha maga dühösködik, ezzel semmivel sem viszi előre a dolgunkat. Ígérje meg nekem, hogy indulatoskodás nélkül viseli el kényszerű helyzetünket.

– Ígérem, tanár úr - felelte Ned Land, de hangja nem nagyon volt biztató. - Nem káromkodok, nem csapok az asztalra, még ha meg is feledkeznének az ebédünkről.

– Majd szaván fogom magát, Ned - mondtam a kanadainak.

A beszélgetés ekkor abbamaradt; mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Bevallom, nem osztottam a szigonyos vérmes reményeit. Mire is célozgat Ned Land? Abban nem bízhatok. A tökéletesen vezetett tengeralattjárón minden bizonnyal számos főből álló személyzet van; ha harcra kerülne a sor, nagy túlerővel állnánk szemben. De hogyan is kerülhet harcra a sor, mikor foglyok vagyunk! Márpedig úgy látom, semmi mód sincs, hogy ebből a légmentesen elzárt páncélkamrából kiszabaduljunk. És ha ez a különös ember, a parancsnok, valami nagyfontosságú titkot őriz - ami elég valószínűnek látszik -, kötve hiszem, hogy szabad mozgást engedélyezzen nekünk a hajón. Hogy erőszakos módon szándékozik-e megszabadulni tőlünk, vagy alkalomadtán valami elhagyott földrészen partra vet bennünket? - ez itt a kérdés. Mindkét feltevésnek megvan a maga valószínűsége - de hogy innen kiszabaduljunk, ilyet csak bálnavadász remélhetett!

Hamarosan észrevettem, hogy a töprengésbe merült szigonyosban nőttön-nő az elkeseredés. Dörmögött, szitkozódott magában, arca mindinkább elsötétült. Egyszerre csak talpra ugrott, s mint a vadállat, fel-alá száguldott ketrecében, s rugdosta, döngette a falat. Közben múlt az idő, s egyre gyötrelmesebben mardosott bennünket az éhség - s a steward csak nem jelentkezett. Hajótöröttek voltunk, nyomorúságos helyzetünk már szinte elviselhetetlenné vált - és nem érkezett semmiféle segítség. Ezt nem vehettük biztató jelnek.

Ned Land egészséges gyomra már kegyetlenül zúgolódott; a szigonyos ettől egyre dühösebb lett. Szavát vettem, de most mégis attól tartottam, hogy abban a pillanatban robban ki belőle az indulat, amikor majd mégis ránk nyit valaki a hajóról.

A szigonyos már két órája tombolt. Kiabált, ordított, de hasztalan. Néma vasfalak zárták körül. Semmiféle zaj sem hatolt el hozzánk a hajó belsejéből. Mintha a tengeralattjáró teljesen kihalt volna. A legkisebb rezdülést sem éreztem, bizonyára nem is működik a csavar... a hajó mozdulatlanul fekszik az óceán feneketlen mélységében, mintha örökre megvált volna a földtől... Ijesztő volt a komor csend.

Gondolni sem mertem arra, meddig tarthat még rabságunk, meddig, vajon meddig maradunk még magunkra hagyottan, elzárva a világtól. A parancsnokkal való találkozás után reménység ébredt bennem, de lassanként ez a csekély remény is szétfoszlott. Emlékezetemben elmosódtak az első benyomások: akkor még úgy láttam, hogy az idegennek szelíd a tekintete, arca jóságos, s valami nemes előkelőség van az egész magatartásában. Most már olyannak láttam ezt a titokzatos embert, amilyennek lennie kell a valóságban: könyörtelennek, kegyetlennek. Rádöbbentem, hogy ez az ember kívül áll a társadalmon, nem ismer könyörületet: embertársainak megátalkodott ellensége, nincs benne más érzés, csak engesztelhetetlen gyűlölet!

Mit akar velünk az ismeretlen? Hogy szűk cellánkban lassan éhen haljunk? A mardosó éhség förtelmes kísértésbe viszi az embert. Egy irtózatos gondolat rágta be magát az agyamba, képzeletem rémképeket festett... őrült rémület vett rajtam erőt. Így múlt az idő. Conseil most is nyugodt volt. Ned Land üvöltött.

Egyszerre csak valami zaj hatolt be kívülről a cellánkba. Léptek kongtak az acéllemezen, valaki a zárakon matatott. Az ajtó megnyílt, s belépett rajta a steward.

Még észbe sem kaptam s a szigonyos rávetette magát a szerencsétlenre, leteperte, a torkának esett. A steward már fuldoklott az ember hatalmas markában.

Ned Land rátámad a hajópincérre
Ned Land rátámad a hajópincérre A Képtárban →

Conseil a dulakodókra vetette magát, hogy kiragadja Ned kezéből a félholt áldozatot, én is odaugrottam segíteni, amikor egyszerre csaknem sóbálvánnyá váltam meglepetésemben...

– Nyugalom, Land mester! Professzor úr, szíveskedjék idefigyelni! - szólalt meg egy hang franciául.

Figyeltél?

  1. Kire veti rá magát Ned Land dühében?

  2. Milyen nyelven szólal meg végül a kapitány?

  3. Mennyi ideig aludtak Conseil szerint?

  4. Mire jönnek rá a hajó belsejéből hallatszó hangról?

Ki a kedvenc szereplőd?

Nemo kapitány – a főbb szereplők közül

Sürgöny

Feladóhivatal: a világháló · Rendeltetési hely: a Nautilus fedélzete

0 szó · díj: 0 krajcár (a pontokból STOP lesz)