Nemo kapitány · Második rész
XIII.
A JÉGTORLASZ
A Nautilus rendületlenül haladt tovább dél felé. Nagy sebességgel futott az ötvenedik délkör mentén. A sark felé tör-e vajon Nemo kapitány? Ezt valószínűtlennek tartottam, hiszen ez ideig minden ilyen kísérlet meghiúsult, senki sem tudott még a föld ez ismeretlen pontjára elhatolni. Az őszi évszak is már erősen előrehaladt, minthogy a déli földgömbön március 13-a szeptember 13-ának, a napéjegyenlőség kezdetének felel meg az északi földgömbön.
Március 14-én, a szélesség 55°-án, úszó jégtömböket pillantottam meg. Húsz-huszonöt láb magas, szürkés jégtörmelék volt, s a hullámok megtörtek rajta, mint a zátonyon. A Nautilus az óceán felszínén haladt. Ned Land számára a jég nem volt újdonság, hiszen halászott már sarki tengeren, látott is jéghegyet. De Conseil meg én első ízben gyönyörködtünk e csodás látványban.
A déli látóhatár irányában ragyogó fehér sáv úszott a levegőben. Az angol bálnahalászok „ice-blink”-nek1 nevezik ezt a jelenséget. A legsűrűbb felhő sem bírja elhomályosítani. Ez a fényes fehér sáv jégtorlasz jelenlétére mutat.
S valóban, nemsokára nagyobb jégtömbök jelentek meg a tengeren. Hol vakítóan, hol meg halványabban tündököltek a szeszélyesen szálló ködben. Némelyik jéghegy zölden erezett volt, mintha rézgálic rajzolt volna rá hullámos vonalakat. Mások óriási ametiszteknek2 tűntek, amint átvilágította őket a fény, egyeseken csak úgy szikrázott a nap; az ezernyi kis jégkristály, mint a gyémánt verte vissza a napsugarat, mások ismét márványos színekben csillogtak. Akár egész márványvárost lehetett volna építeni belőlük.
S ahogy mind tovább és tovább haladtunk délnek, egyre több s egyre nagyobb úszó jégheggyel találkoztunk. Ezerszámra fészkeltek rajtuk a sarkvidéki madarak. Viharfecskék, galambhojszák, vészmadarak fülsiketítő rikácsolással keringtek felettünk. Némelyek valami bálna tetemének nézték a *Nautilus*t, leereszkedtek rá, megpihentek rajta, s csőrükkel kopogtatták a kongó acéllemezeket.
Amíg a jéghegyek között hajóztunk, Nemo kapitány gyakran jött fel a tetőre. Figyelmesen vizsgálta az elhagyatott tájat. Észrevettem, hogy nyugodt tekintete néha felélénkül. Arra gondolt-e ilyenkor, hogy ezen az ember-nem-járta sarkvidéki tengeren ő otthon van, hogy ezen a járhatatlan térségen ő az úr? Meglehet. De nem beszélt.

Révedezéséből csak akkor riadt fel, ha felébredt benne a kiváló hajóvezető ösztöne. Gyakran állt a kormány mellé, s maga vezette tökéletes ügyességgel *Nautilus*át, kerülgetve az óriási jéghegyeket, melyek közül egyesek több mérföld hosszúak voltak, magasságuk pedig hetven-nyolcvan méter között váltakozott. Sokszor úgy tűnt, mintha a jéghegyek teljesen elzárnák a látóhatárt. A hatvanadik szélességi fokon azután eltűnt minden átjáró. De Nemo kapitány éberen figyelő szeme hamarosan talált valami keskeny nyílást, ezen merészen átsiklott, noha jól tudta, hogy az átjáró bezárul mögötte.
Így haladt át a Nautilus a kapitány mesteri vezetésével az úszó jég világán. Conseil nagy örömére szolgált, hogy a kapitánytól megtudta: a jég alakzatai is pontosan osztályozhatók, mégpedig nagyságuk és alakjuk szerint. Voltak iceberg*ek, vagyis jéghegyek, *icefield*ek, vagyis összefüggő, végtelen hómezők, volt *drift-ice vagy úszó jéghegy, voltak *pack*ek vagy jégtorlaszok, amelyeket, ha kör alakúak, *palk*nak nevezünk, és voltak hosszú, egyetlen, óriási tömbből álló *stream*ek, jégfolyók.
A hőmérséklet meglehetősen alacsony volt. A hőmérő kint a szabad levegőn 2-3 fokkal a fagypont alá süllyedt. Nem fáztunk, mert a fókák meg jegesmedvék rovására meleg prémekbe öltöztünk. A villamos készülékek egyenletesen fűtötték a Nautilus belsejét, s odabent a legnagyobb hidegben is kellemes volt a hőmérséklet. Egyébként csak néhány méternyire kellett volna leszállnunk a tenger színe alá; ott mindig elviselhető hőmérsékletet találtunk volna.
Két hónappal ezelőtt még az örökös nappalban gyönyörködhettünk volna ezen a tájon; de most már három-négy órán át éjszaka volt, s nemsokára hathónapos éj borul a sarkövre.
Még aznap - március 15-én - áthaladtunk az Új-Shetland és a Déli-Orkney-szigetek szélességén. A kapitány elmondotta nekem, hogy régebben számtalan fókatörzs lakott ezeken a szigeteken, de az angol és az amerikai fókavadászok pusztító dühükben leöldösték a kicsinyeket és a nőstényeket, s ahol nemrég még élet és mozgás volt, ott most némaság van és halál.
Március 16-án reggel nyolc óra tájt a Nautilus az 55. délkör mentén haladva átszelte a Déli-sarkkört. Jég vett körül bennünket mindenfelől, s elzárta előttünk a látóhatárt. De a kapitány folytatta útját, egyik átjáróból a másikba siklott. Mindig sikerült kijutnia a jég öleléséből.

– De hát hová megy? - kérdeztem.
– Mindig csak előre - mondta Conseil. - Egyszer majd csak nem bír már továbbmenni, s akkor megáll.
– Nem vagyok benne biztos! - feleltem.
S őszintén megvallva, ez a kalandos kirándulás nagyon is tetszett nekem. El sem tudom mondani, micsoda ámulatba ejtett a csodálatosan szép új tájék. A jég fenséges alakzatokat öltött. Emitt keleti várost miméit, számtalan minarettel és mecsettel. Amott olybá tűnt, mint valami földrengés sújtotta, romba dőlt város. Hol ezer alakot öltve csillogott a nap ferde sugaraiban, hol meg tomboló hóvihar szürke ködébe veszett. Robbanás, recsegés hallatszott mindenfelől. Óriási jéghegyek borultak fel és buktak a víz alá; a jeges táj képe folyton változott.
Ha a Nautilus a víz alatt tartózkodott, amikor egy-egy jéghegy kibillent egyensúlyából s felborult, a robaj félelmetes erővel terjedt tovább a vízben, s a hatalmas jégtömegek összeomlása az óceán mély rétegeiben is veszélyes hullámokat kavart. A Nautilus ilyenkor úgy himbálódzott, bukdácsolt, mint a tomboló viharban küszködő hajó.
Gyakran úgy láttam, nincsen már kivezető út, s azt hittem, örökre be vagyunk zárva a jég közé. De Nemo kapitány pompás tájékozódó ösztönével a legkisebb jelet is észrevette, s mindig újabb átjárókra bukkant. Egyszer sem tévedett, amikor utat keresve, a vékony, kékesen szivárgó kis vízereket figyelte, merre tartanak a jégmezőn. Biztosra vettem, hogy a kapitány *Nautilus*ával már a sark közelében kalandozik.
Március 16-án a jégmezők teljesen elzárták előttünk az utat. De még mindig nem érkeztünk el az összefüggő jégtorlaszokhoz: óriási jégmezők vettek körül bennünket, amelyek kőkeményre fagytak a hidegben. Ez az akadály sem állította meg Nemo kapitányt. Irtózatos sebességgel nekirohant a jégmezőnek. A Nautilus ék gyanánt hatolt be a jég tömegébe, s szörnyű recsegés-ropogás közepette kettészelte. Roncsolta a jeget, mint valami óriási erővel hajtott ókori faltörő kos. A magasba repülő fagyos törmelék jégeső gyanánt hullott vissza körülöttünk. Hajónk óriási hajtóerejével csatornát tört magának. Megtörtént, hogy a *Nautilus*t az erős lendület felhajtotta a jégmezőre - s ez összeomlott súlya alatt. Máskor a hajó pillanatokra a jégmező alá került, s ekkor egyszerűen bukdácsoló mozgással repesztette szét a jeget, óriási hasadékot vágva benne.
Ezekben a napokban heves szélviharok dúltak. A köd néha olyan sűrű volt, hogy a tető egyik végéről nem lehetett a másik végéig ellátni. Heves szél dühöngött, s folyton változtatta irányát. Kőkemény hótorlaszokat hordott össze, csákánnyal kellett rajtuk áttörnünk. Öt fok volt a fagypont alatt, a *Nautilus*ra kívül mindenütt jégkéreg rakódott. Vitorláshajóval ilyen időben nem lehetne ide merészkedni, mert a kezelőkötelek befagynának a csigák hornyolatába. E sarkvidéki tájra csakis vitorla nélküli, de nem is szénnel fűtött, hanem villanymotorral hajtott hajó merészkedhetik.
A barométer állása ezekben a napokban általában igen alacsony volt. Az iránytű jelzései már nem voltak megbízhatóak. Amint a föld déli mágneses sarkához közeledtünk - a mágneses sark nem esik össze a Déli-sarkkal -, a mutatók megbolondultak, s ellentmondó irányt jeleztek. Hansteen3 szerint a mágneses sark hozzávetőlegesen a szélesség 70°-ának és a hosszúság 130°-ának metszési pontján van. Duperrey4 szerint viszont a szélesség 135°-a és a hosszúság 70° 30’-e találkozásánál. Most az iránytűket a hajó különböző részein kellett elhelyeznünk, és számos megfigyelésnek a középarányosát kellett vennünk. De még így is többnyire csak becslés szerint mérhettük fel a megtett utat. Ez a módszer azonban nem volt kielégítő, mert folyvást kacskaringós átjárókban haladtunk, melyeknek iránya állandóan változott.
Március 17-én végül is, húsz eredménytelen áttörési kísérlet után úgy látszott, hogy a Nautilus végleg megállt. Most már sem „stream”-ek, sem „palk”-ok, sem jégmezők előtt nem álltunk, hanem egy végtelen hosszú, mozdulatlan, egymáshoz fagyott jéghegyekből keletkezett gát előtt.
– A jégtorlasz! - mondotta nekem a kanadai.
Megértettem: Ned Land számára - s minden tengerjáró számára, aki mielőttünk járt itt - a jégtorlasz legyőzhetetlen akadályt jelent. Déltájt egy pillanatra kisütött a nap: Nemo kapitány elég pontos mérést végezhetett, s ebből kitűnt, hogy a nyugati hosszúság 51° 30’-ének és a déli szélesség 67° 39’-ének keresztezésén vagyunk. Mélyen előretörtünk már a délsarki övezetben.
Tengert, vízfelületet semerre sem láttunk. A Nautilus előtt végtelen, egyenetlen síkság terült el. Egymásra tornyosuló jégtömbök kusza, szeszélyes összevisszasága terpeszkedett szemünk előtt, mint zajláskor a folyam hátán az egymásra torlódó jég - csakhogy ahhoz nem mérhető, óriási arányokban. Itt-ott egy-egy hegyes jégszirt, magános jégtorony emelkedett ki kétszáz lábnyi magasságra; amott távolabb szürkés, meredek jégfalak egész sora, megannyi hatalmas tükörfelület, amely visszaveri a ködön áttünedező röpke napsugarakat. A puszta tájon komor csend honolt. Hébe-hóba hallik csak egy-egy viharfecske vagy vészmadár szárnycsattogása. Itt minden, még a hang is megfagyott.

A Nautilus tehát kalandos útján végül is megállásra kényszerült a jégmezők között.
– Tanár úr - mondotta nekem Ned Land ezen a napon -, ha a kapitány még tovább megy!...
– Nos?
– Hát akkor ez az ember nagy mester.
– Miért, Ned?
– Mert a jégtorlaszon senki sem tud áthatolni. A maga barátja hatalmas ember; de az ördögbe is! a természet még őnála is hatalmasabb, s ahol a természet gátat állít az ember elé, ott akár tetszik, akár nem, meg kell állani.
– Valóban. De azért én mégis nagyon szeretném tudni, hogy mi van e mögött a jégtorlasz mögött. Rettenetesen izgat engem ez a fal.
– A tanár úrnak igaza van - mondta Conseil. - A falakat csak azért találták ki, hogy a tudósok bosszankodjanak. Sehol sem volna szabad falnak lennie.
– Ugyan kérem! - mondta a kanadai. - Nagyon jól tudjuk, hogy mi van a jégtorlasz mögött.
– Ugyan mi?
– Jég és megint csak jég!
– Maga ezt biztosra veszi, Ned, de én egyáltalán nem vagyok biztos benne. Éppen ezért szeretném megnézni, hogy mi van mögötte - feleltem.
– No, tanár úr, hát csak mondjon le erről az ötletről - felelte a kanadai. - Eljött egészen idáig, a jégtorlaszig, ez már éppen elég szép út volt. Innen most már nem megy tovább se maga, se a barátja, se a Nautilus. Akár tetszik neki, akár nem, visszafordulunk megint észak felé, vagyis a becsületes emberek világába.
El kell ismernem, hogy Ned Landnek igaza van. Amíg a hajók nem lesznek úgy megszerkesztve, hogy a jégmezők tetején is járhatnak, addig a jégtorlasz megálljt parancsol nekik.
S valóban, hiába kísérelt meg mindent a Nautilus, hiába vágta teljes erővel a jeget: nem bírta szétfeszíteni. Mozdulatlanságra volt kárhoztatva. Ha valaki nem mehet tovább, az általában nem tehet mást, mint hogy visszafordul. De visszafordulni itt éppoly lehetetlen volt, mint továbbhaladni, mert az átjárók bezárultak mögöttünk, és ha hajónk tovább egy helyben áll, hamarosan teljesen körülzárja a jég.

Délután két óra tájt ez valóban be is következett; meglepő gyorsasággal képződött a Nautilus oldalán a friss jég. Őszintén megvallva, roppant nagy meggondolatlanságot követett el a kapitány.
Éppen fent voltam a tetőn. A kapitány néhány perce vizsgálta már a helyzetet, s most ezzel fordult hozzám:
– Nos, professzor úr, önnek mi a véleménye?
– Azt hiszem, foglyok vagyunk, kapitány úr.
– Foglyok? Hogyan képzeli ezt?
– Úgy képzelem, hogy nem mehetünk se előre, se hátra, se semmilyen irányba. Azt hiszem, erre az állapotra mondják, hogy az ember fogoly. A lakott földrészeken legalábbis így mondanák.
– Ön tehát azt gondolja, Aronnax úr, hogy a Nautilus nem bír innen kiszabadulni?
– Nehezen fog menni, kapitány úr, erősen közeledünk a télhez, ön nemigen számíthat már arra, hogy a jég megindul.
– Ejnye, professzor úr! - mondta gúnyos hangon a kapitány - ön még mindig a régi! Csak a nehézségeket és az akadályokat látja! Én pedig azt állítom, hogy a Nautilus kiszabadul innen - sőt, még tovább is megy!
– Még délebbre? - kérdeztem, a kapitány szeme közé nézve.
– Igen, uram. A Déli-sarkra megyünk.
– A sarkra? - kiáltottam fel, nem tudván leplezni hitetlenségemet.
– Oda! - mondotta nyugodtan a kapitány. - A Déli-sarkra, a föld ismeretlen pontjára, ahol a földteke valamennyi délköre metszi egymást. Ön tudja, hogy *Nautilus*ommal én mindent megcsinálok, amit akarok.
Igen, én tudtam ezt! Tudtam, hogy ez a férfiú nemcsak bátor, hanem igen vakmerő is! De legyőzni a Déli-sark előtt tornyosuló akadályokat, a Déli-sark felé törni, amely még sokkal megközelíthetetlenebb, mint az Északi-sark - pedig eddig még az Északi-sarkot sem érték el a legmerészebb hajósok sem - nem teljesen esztelen vállalkozás-e vajon ez, amit csak egy őrült ember agya képes kieszelni?
S ekkor az az ötletem támadt, hogy megkérdezem Nemo kapitányt, járt-e már egy korábbi útján a Déli-sarkon, ahová ember még sosem tette lábát.
– Nem, uram - felelte -, hanem majd mi ketten együtt fogjuk a Déli-sarkot felfedezni. Ami másoknak nem sikerült, az nekem sikerülni fog. Ilyen messze, mint ahol most vagyunk, eddig még sohasem jártam hajómmal a déli tengeren - de ismétlem önnek, ezúttal még messzebbre megyek!
– S én ezt el is hiszem önnek, kapitány úr - feleltem, s hangomban gúny csengett. - Én hiszek önnek! Gyerünk csak, előre hát! A mi számunkra nincsenek akadályok! Zúzzuk szét a jégtorlaszt. Robbantsuk fel, s ha ez nem sikerül, adjunk szárnyakat a *Nautilus*nak, hogy átvitorlázhasson felette!
– Felette? - mondta nyugodtan a kapitány. - Dehogy, professzor úr. Alatta fogok átmenni.
– Alatta?! - kiáltottam fel.
Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy mit tervez a kapitány. Csodálatos hajója a maga rendkívüli berendezésével most arra szolgál majd, hogy véghezvigye ezt az emberfeletti vállalkozást.
– Úgy veszem észre, kezdjük már érteni egymást, professzor úr - mondta a kapitány, s kissé elmosolyodott. - Ön körvonalakban látja már, micsoda lehetőségek rejlenek ebben a kísérletben - én azonban már a sikert is látom. Amit valamely közönséges hajóval lehetetlen véghezvinni, azt a Nautilus könnyűszerrel elvégzi. Ha szárazföld emelkedik ki a sarkon a tengerből, a Nautilus megáll előtte. De ha a tenger ott szabad, akkor hajóm egyenesen a sarkra tör.
A kapitány érvelése egészen fellelkesített.
– Valóban - mondtam -, ha jég borítja is a tenger felszínét, az alsó rétegek akkor is szabadok. S ha nem tévedek, ennek a jégtorlasznak a víz alatti része úgy aránylik a víz felettihez, mint négy az egyhez.
– Körülbelül úgy, professzor úr. Ha a jéghegy egy lábbal emelkedik ki a vízből, akkor három láb vastagságban merül a víz alá. Minthogy ezek a jéghegyek száz méternél nem magasabbak, háromszáz méter mélyre merülnek csupán a vízbe. Márpedig mi az a háromszáz méter a *Nautilus*nak?
– Semmi, kapitány úr.
– De sokkal mélyebbre is leszállhatnék, ahol már valamennyi tenger vizének hőmérséklete egyenlő. S így ha a felszínen 30-40 fokos is a hideg, könnyen dacolhatunk vele.
– Úgy van, uram, úgy van! - kiáltottam lelkesen.
– Az egyetlen nehézség az - folytatta a kapitány -, hogy napokon át kell majd a vízben tartózkodnunk, s nem frissíthetjük fel a levegőkészletünket.
– Ennyi az egész? - kérdeztem. - Hiszen a *Nautilus*nak vannak óriási tartályai, azokat megtöltjük, s ezzel fedezni tudjuk egész oxigénszükségletűnket.
– Ezt nagyon helyesen tervelte ki, Aronnax úr - felelte mosolyogva a kapitány. - De nem akarom, hogy vakmerőséggel vádoljon, s ezért előre közlöm önnel minden meggondolásomat.
– Vannak még meggondolásai?
– Egyetlenegy. Ha a sarkon tenger van, lehetséges, hogy a tenger ott teljesen befagyott, s akkor meglehet, hogy nem tudunk feljönni a felszínre!
– Ejnye, kapitány úr, ön elfelejti, hogy a Nautilus félelmetes vágósarkantyúval van felszerelve! Ha alulról rézsút felfelé beleszáguldunk a jégmezőbe, az összeütközés ereje széthasítja a jeget.
– Ejnye, professzor úr, micsoda ötletei vannak ma önnek!
– Különben is, kapitány úr - folytattam egyre lelkesebben -, hátha a Déli-sarkon is szabad a tenger, mint az északin? A hideg pólusok és a föld sarkai nem esnek egybe sem a déli, sem az északi féltekén, s amíg az ellenkezője nincs bebizonyítva, bízvást feltehetjük, hogy a föld mindkét sarkán vagy szárazföld, vagy pedig be nem fagyott óceán van.
– Magam is azt hiszem, Aronnax úr - felelte a kapitány. - Csak ezt akarom még megjegyezni: ön, aki kezdetben tervem ellen annyi ellenvetést hozott fel, most a saját aggályaimat is elhallgattatja a tervem mellett szóló érvekkel.
Nemo kapitány igazat szólt. Még őrajta is túltettem merészségben! Én hívtam, én ragadtam őt a Déli-sarkra! Megelőztem, túlszárnyaltam őt... Eh, mit beszélek? Ó, én szegény bolond! Nemo kapitány jobban tudta, mint én, hogy mi szól a terve mellett s mi szól ellene, csak mulat rajtam, hogy hová ragadnak lehetetlen ábrándjaim!
Nemo kapitány most már egy pillanatot sem fecsérelt el a drága időből. Magához intette a másodkapitányt. A két férfi érthetetlen nyelvükön rövid tanácskozást tartott. A másodkapitány már előbb értesülve lehetett Nemo kapitány tervéről, vagy pedig kivihetőnek találta azt - annyi bizonyos, hogy arca a legcsekélyebb meglepetést sem árulta el.
Egykedvűen vette tudomásul a bejelentést, de Conseil még őnála is nagyobb lelki nyugalommal fogadta a hírt, amikor közöltem vele, hogy a Déli-sarkra megyünk. „Ahogy a tanár úr parancsolja” - hagyta rám szokása szerint a derék fiú, s nekem be kellett érnem ennyivel. Ned Land azonban olyan magasra húzta fel a vállát, hogy a nyaka is egészen elveszett közte.
– Na, tanár úr - mondta -, szívből sajnálom magát is meg a barátját is.
– De gondolja csak meg, Ned, el fogunk jutni a Déli-sarkra!
– Lehetséges. De vissza már nem térnek!
S Ned Land erre faképnél hagyott. Visszament a kabinjába, „nehogy még valami bajt csináljon” - mondta, amint kiment a szobából.
Eközben megkezdődtek a vakmerő kísérlet előkészületei. A Nautilus hatalmas szivattyúi levegőt hajtottak a tartályokba; a levegőt nagy nyomás alatt elraktározták. Négy óra tájt Nemo kapitány közölte velem, hogy a tetőnyílásokat lezárják. Még egy utolsó pillantást vetettem a vastag jégtorlaszra, amely mögé nemsokára behatolunk. Az idő derült volt, a levegő elég tiszta s metszően hideg: a hőmérő fagypont alatt 12 fokot mutatott. De a szél elült, s így a hideg elviselhető volt.
Egy tucat csákánnyal felfegyverzett férfi kapaszkodott fel a Nautilus oldalán. Vágták körös-körül a jeget, s a Nautilus csakhamar kiszabadult. A művelettel gyorsan végeztek, mert az új jég még vékony volt. Visszatértünk mindnyájan a hajó belsejébe. Az egyensúlyozó tartályok megteltek vízzel. A Nautilus süllyedni kezdett.
Leültem Conseiljel a szalonban. A nyitott ablakon át figyeltük a Déli-tenger mély rétegeit. A hőmérő higanyszála emelkedni kezdett. A feszmérő mutatója elhajolt a számlapon.
Körülbelül háromszáz méter mélységben - mint ahogyan azt Nemo kapitány előre megmondta - már a jégtorlasz hullámos alja alatt úsztunk. De a Nautilus még mélyebbre merült. Nyolcszáz méter mélységre szálltunk le. A víz hőmérséklete a felszínen 12 fok volt, itt már csak 11. A fűtőberendezéssel melegített Nautilus belső hőmérséklete ennél természetesen sokkal magasabb volt. A hajó minden mozdulatot rendkívül nagy pontossággal végzett.
– Át fogunk jutni, a tanár úr engedelmével - mondta Conseil.
– Persze hogy átjutunk! - feleltem társamnak mélységes meggyőződéssel.
A szabad vízben a Nautilus állandóan az 59. délkör mentén haladva, egyenesen a sark felé tartott. A 67° 37’-től a 90°-ig huszonkét és fél szélességi fokot kellett még befutnunk, vagyis valamivel többet ötszáz mérföldnél. A Nautilus most óránként huszonhat mérföld átlagos sebességgel haladt, ami megfelel a gyorsvonat sebességének. Ha továbbra is tartja ezt az iramot, negyven óra alatt a Déli-sarkra érünk.
A helyzet annyira új s olyan érdekes volt, hogy semmi kedvünk sem volt lefeküdni, s Conseiljel az éjszaka egy részét a szalon ablaka mellett töltöttük. A Nautilus fényszórója sugarában felragyogott a tenger. Teljesen néptelen vizeken jártunk. Halak nem éltek a jégpáncél alá zárt tengerben. Átjárónak használták csak, hogy kijussanak a Déli-Jeges-tengerből a szabad sarki tengerre. A hosszú acéltest remegésén éreztük, hogy hajónk nagy sebességgel halad.
Hajnali két óra tájt rövid pihenőre tértem. Conseil is lefeküdt. A folyosókon végigmenve nem láttam Nemo kapitányt. Úgy gondoltam, a kormányfülkében tartózkodik.
Reggel öt órakor ismét visszatértem a szalonba. Az elektromos sebességmérő most csökkenő sebességet jelzett. Felfelé emelkedtünk, de nagyon óvatosan: egész lassan ürítik ki a tartályokat.
Szívem nagyot dobbant. Felszállhatunk-e valóban a felszínre, s a sark szabad légkörébe kerülünk-e csakhamar?
Nem, nem jutottunk ki a felszínre. Hirtelen lökést éreztem, s ebből tudtam meg, hogy a Nautilus nekiütközött a még mindig igen vastag jégtorlasz alsó felületének. A jég vastagságára a tompa koppanásból következtettem. Valóban „megfeneklettünk” - hogy a tengerész-kifejezést használjam -, csakhogy fordított irányban és ezerlábnyi mélységben. Ez azt jelenti, hogy fejünk fölött ezerháromszázötven láb magas jég tornyosul, amely háromszázötven lábbal emelkedik ki a vízből. A jégtorlasz magassága itt valamivel nagyobb, mint amelyet a partján mértünk. Nem valami biztató körülmény.
A nap folyamán a Nautilus több ízben is kísérletet tett, hogy a felszínre emelkedjék, de mindannyiszor nekiütközött a föléje boruló jégfalnak. Volt eset, hogy kilencszáz méter mélységben ütődött a jégnek, ami arra mutatott, hogy a jégfal ott ezerkétszáz méter vastag, s ebből háromszáz méter emelkedik az óceán fölé. Háromszor olyan magas volt itt a jégtorlasz, mint azon a helyen, ahol a Nautilus lemerült.
Gondosan feljegyeztem az észlelt mélységeket, s így megkaptam a víz alatt keletkezett jéghegy vonulatának rajzát.
Beköszöntött az este, de helyzetünkben még mindig semmi változás. Jég, mindig csak jég, négyszáz és ötszáz méter közti mélységben. A jégréteg vastagsága kétségtelenül csökkent, de milyen óriási vastagságú jégpáncél választ el még mindig bennünket az óceán felszínétől.
Nyolc óra volt. Mindennapos szokás szerint már négy órával ezelőtt fel kellett volna frissíteni a Nautilus belsejében a levegőt. Annak ellenére, hogy a kapitány még semmit sem vett igénybe a tartalékolt oxigénből, nem szenvedtem különösen a léghiánytól.
Nyugtalanul aludtam ezen az éjszakán. Remény és félelem közt hányódtam. Többször is felkeltem ágyamról. A Nautilus folytatta a kísérleteket, szinte tapogatózva próbált feljutni a felszínre. Hajnali három órakor észrevettem, hogy a jégtorlasz alsó felülete már csak ötvenméternyi mélységig merül a vízbe. Százötven láb választ már csak el bennünket a felszíntől. A jégtorlaszból fokozatosan jégmező lett. A hegy síksággá laposodott.
Le nem vettem többé a szemem a feszmérőről. Folyvást emelkedtünk, átlós irányban közeledve az immár villanyfényben tündöklő felszínhez. A jégtorlasz fokozatosan vékonyodott, mérföldről mérföldre keskenyebb lett.
S március 19-én, ezen az emlékezetes napon, reggel hat órakor megnyílt a szalon ajtaja. Nemo kapitány jelent meg a küszöbön.
– Kint vagyunk a szabad tengeren! - mondotta.
Jegyzetek
Figyeltél?
Mikor szeli át a Nautilus a Déli-sarkkört?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „Március 16-án reggel nyolc óra tájt a Nautilus az 55. délkör mentén haladva átszelte a Délisarkkört.”
Mekkora út van még hátra a 67° 37’-től a sarkig?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „…huszonkét és fél szélességi fokot kellett még befutnunk, vagyis valamivel többet ötszáz mérföldnél.”
Hogyan fogadja a másodkapitány Nemo tervét?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „…arca a legcsekélyebb meglepetést sem árulta el.”
Mi akadályozza, hogy a Nautilus a felszínre emelkedjék?
Talált!Nem egészen. A szövegben: „…de mindannyiszor nekiütközött a föléje boruló jégfalnak.”
Ki a kedvenc szereplőd?
Nemo kapitány – a főbb szereplők közül
Kedvenced: