Nemo kapitány · Második rész

V.

AZ ARAB ALAGÚT

Még aznap beszámoltam Conseilnek és Ned Landnek a kapitánnyal való beszélgetésemnek arról a részéről, amely közvetlenül érdekelte őket. Amikor közöltem velük, hogy két nap múlva már a Földközi-tengeren hajózunk, Conseil örömében tapsolni kezdett. De a kanadai csak vállat vont.

– Föld alatti alagút? - hitetlenkedett. - Már hogy összeköttetés volna a két tenger között? Ki hallott már ilyet?

– Édes öregem - mondta neki Conseil -, hát a *Nautilus*nak hallottad-e valaha a hírét? Ugye soha? És mégis létezik. Ne vonogasd olyan nagyon a vállad, és ne tagadj valamit azzal a kifogással, hogy te még nem hallottál róla.

– No, majd kiderül! - felelte Ned Land, fejét rázva. - Én örülnék legjobban, ha hinnem lehetne a kapitány átjárójában. Adja az ég, hogy igazán átvezessen bennünket a Földközi-tengerre!

Aznap este a Nautilus a 21° 30’ északi szélességen, a felszínen haladva, az arab part felé közeledett. Megpillantottam Hedzsászt, Egyiptom, Szíria, Törökország és India jelentős kereskedelmi gócpontját. Tisztán láttam az épületeket, a hosszú rakodópartok mentén kikötött hajókat s a kikötőben horgonyzó mélyjáratú hajókat. A város hófehér házai szikráztak a lenyugvó nap fényében. Néhány fából, nádból összetákolt viskó jelezte a beduin-negyedet.

Hedzsász csakhamar eltűnt a leszálló estben, s a Nautilus az enyhén villódzó víz mélyére szállt.

Másnap, február 10-én több hajó tűnt fel a látóhatáron, amelyek szembe futottak velünk. A Nautilus ismét lemerült a vízbe, de délben, a földrajzi helyzet meghatározása idején, a tenger puszta volt, s hajónk merülési vonaláig emelkedett ki megint a habokból.

Conseil és Ned társaságában kiültem a tetőre. A keleti part elmosódó vonalként látszott csupán a távol párás ködében.

A csónak oldalának dőlve beszélgettünk mindenféléről, amikor Ned Land egyszerre csak a tengerre mutatott:

– Lát ott valamit, tanár úr?

– Nem látok semmit, de tudja, az én szemem nem olyan éles, mint a magáé.

– Nézzen csak jól oda, jobbra, körülbelül a fényszórófülke magasságában! Nem látja, mintha mozogna ott valami?

– Csakugyan - mondtam hosszú vizsgálódás után -, valami hosszú, feketés színű test mozog a vízben.

– Egy másik Nautilus? - kérdezte Conseil.

– Nem - felelte a kanadai. - Hacsak nem káprázik a szemem, valami tengeri állat.

– Hát a Vörös-tengerben is vannak bálnák? - kérdezte Conseil.

– Vannak, fiam - feleltem -, errefelé is megfordulnak néha.

– Csakhogy ez nem bálna - mondta Ned Land, aki le nem vette szemét a tengerről. - A bálnákkal régi jó ismeretségben vagyok, rögtön felismerem őket a mozgásukról.

– Várjunk csak türelemmel - mondta erre Conseil. - A Nautilus arrafelé tart, hamarosan megtudjuk, hogy micsoda.

A feketés színű test rövidesen már csak egy mérföldnyi távolságban volt tőlünk. Olybá tűnt, mintha valami zátony emelkednék ki a tenger kellős közepéből. Mi lehet vajon? Nem tudtam volna megmondani.

– Nézzék csak! Úszik! Alámerült! - kiáltotta Ned Land. - Ördög vigye el, miféle állat lehet ez? A farka nem kétágú, mint a bálnáé és az ámbrásceté, az uszonyai olyanok, mint a csonka végtagok.

– Hát akkor?... - kérdeztem.

– No tessék! - mondta a kanadai. - Most a hátára fekszik, s az emlői a levegőbe merednek!

– Szirén! - kiáltott fel Conseil. - Igazi szirén, ha nincs ellenére a tanár úrnak.

A „szirén” szó nyomra vezetett, s már láttam, hogy az állat a szirénfélék rendjéhez tartozik; belőlük alkotta a görögség regéiben a sziréneknek nevezett hableányokat, ezeket a félig női, félig haltestű képzeletbeli lényeket.

– Nem, tévedsz - mondtam Conseilnek -, ez nem szirén, hanem egy igen különös állat, néhány példány van már csak belőle a Vörös-tengerben. Dugongnak hívják.

– Szirének rendje, halalakúak csoportja, egyméhűek alosztálya, emlősök osztálya, gerincesek ágazata - vágta rá Conseil.

Conseil nyilatkozatával ez a kérdés teljesen tisztázva volt.

Ned Land még mindig a vizet figyelte. Szeme mohón tapadt az állatra. Már fogta volna a szigonyát, hogy belédöfje. Mintha csak azt a pillanatot várná, mikor ugorjon a tengerbe, hogy ott küzdjön meg vele a vízben.

– Hej, tanár úr - mondta izgalomtól remegő hangon -, ilyen „micsodát” én még nem ejtettem.

Ízig-vérig szigonyos volt, s valósággal lázba hozta az az állat.

Nemo kapitány jött most fel a fedélzetre. Rögtön észrevette, hogy mi motoszkál a szigonyos fejében, s e szavakkal fordult hozzá:

– Nem bizsereg a tenyere, Land mester? Szívesen ragadna szigonyt?

– De még mennyire!

– Hát volna-e kedve egy napra visszatérni a halászmesterséghez, és elejteni, annyi más után, még ezt a cetfélét is?

– Bizony, nagy kedvem volna.

– Hát akkor próbálja meg.

– Köszönöm - mondta Ned felcsillanó szemmel.

– De figyelmeztetem, mégpedig a saját érdekében, hogy el ne hibázza a döfést - mondta a kapitány.

– Veszélyes dolog megtámadni az ilyen dugongot? - kérdeztem, a kanadai vállvonogatása ellenére.

– Igen, néha veszélyes is lehet - felelte a kapitány. - Az állat ráveti magát a támadóra, és felborítja a csónakot. Land mester esetében nem kell veszélytől tartani. Szeme gyors, karja biztos. Csak azért ajánlom, hogy el ne szalassza ezt az állatot, mert azt mondják, nagyon finom a húsa, s tudom, Land mester nem veti meg a jó falatot.

– Ohó! - kiáltott fel Ned Land. - Ennek az állatnak még ízletes húsa is van? Hát akkor kétszeresen örülök, hogy találkoztunk.

– Úgy van, Land mester. Igazi húsa, s igen jó húsa van, s épp ezért nagyon becses: Malájföldön csak a hercegek asztalára kerül. Olyan szenvedélyesen vadásszák, hogy egyre ritkább lesz, akárcsak fajtestvére, a lamantin.

– Kapitány úr - tiltakozott erre Conseil -, ez az állat talán a legutolsó példány a fajtájából. Nem volna-e helyesebb, ha megkímélnők - a tudomány érdekében?

– Talán igen - mondta a kanadai. - De a konyha érdeke amellett szól, hogy ejtsük el.

– Lásson csak munkához, Land mester - felelte a kapitány.

Hét matróz jött fel ekkor a fedélzetre; most is némák voltak, mint mindig, s az arcuk kifürkészhetetlen. Szigonyt hoztak fel meg egy kötelet, amilyent a bálnavadászok használnak. Kiemelték a csónakot, s lebocsátották a tengerre. Hat matróz az evezőkhöz ült, a hajómester a kormányhoz állt. Ned, Conseil meg én a farban helyezkedtünk el.

– Ön nem tart velünk, kapitány úr? - kérdeztem.

– Nem, tanár úr. De sok szerencsét kívánok a vadászathoz.

A csónak elindult, s a hat evezős gyorsan repített bennünket a dugong felé. Két mérföldnyi távolságban úszott most a *Nautilus*tól.

Mikor már néhány kötélhossznyira megközelítettük a cetet, a csónak lassított; az evezők nesztelenül merültek a sima vízbe. Ned Land fogta a szigonyát, s felállt a csónak orrába. A bálnavadászatnál használt szigony rendszerint igen hosszú kötélhez van hozzáerősítve, amely dobjáról könnyen lecsavarodik, amint a sebzett állat magával húzza. Ez a kötél azonban nem volt hosszabb tíz ölnél, és a vége csak kis hordóhoz volt erősítve, amely a felszínen himbálódzva jelzi a cet víz alatti útját.

Én is felálltam, s jól szemügyre vettem a kanadai veszedelmes ellenfelét. A dugongot tengeri tehénnek is nevezik: nagyon hasonlít a lamantin nevű cetféléhez. Farokban végződő hosszú testén az oldaluszonyok valóságos ujjakban végződnek. A lamantintól abban különbözik, hogy felső állkapcsából kétoldalt, szétálló agyar gyanánt, egy-egy hosszú, hegyes fog nyúlik ki.

Ez a dugong, amelyet most Ned Land el akart ejteni, óriási méretű volt; hét méter lehetett a hossza. Mozdulatlanul feküdt a vízen, mintha aludna: gondolom, így könnyebb lesz végezni vele.

Ned Land óvatosan megközelítette, már csak háromölnyire volt tőle. Az evezők mozdulatlanul nyúltak ki a villákból. Izgalmamban én is felálltam. Ned Land kissé hátrahajolt, s biztos kézzel elhajította a szigonyt.

Csattanás hallatszott, s a dugong hirtelen eltűnt. A nagy lendülettel elhajított szigony nyilván csak a vizet érte.

Dugongvadászat
Dugongvadászat A Képtárban →

– Ördög vigye el! - kiáltott fel dühösen a kanadai. - Elhibáztam!

– Nem a! - mondtam. - A cet megsebesült, hiszen véres a víz. De a szigony nem maradt benne a testében.

– A szigonyomat! A szigonyomat! - ordította Ned Land.

A matrózok meghúzták az evezőket s a hajómester az úszó hordócska felé kormányozta a csónakot. Kihalásztuk a szigonyt, s a csónak most a dugong üldözésére indult.

Ez időnként felbukkant a víz színén, s lélegzetet vett. A sérülés cseppet sem gyengítette el, bámulatos gyorsan menekült előlünk. A matrózok erőteljes evezőcsapásokkal repítették nyomába a csónakot. Néhányszor alig pár ölnyire meg is közelítettük, a kanadai karja megfeszült, hogy elhajítsa a szigonyt, de a dugong mindannyiszor hirtelen alámerült, s a vízben lehetetlen volt elérni.

Gondolhatja az olvasó, hogy a türelmetlen természetű Ned Landben már forrt a düh. A legválogatottabb angol szitkokat szórta szegény állatra. Jómagam is kissé bosszankodtam már, hogy a dugong ilyen soká packázhat velünk.

Egy teljes óra hosszat üldöztük szakadatlanul, s már kételkedtem, hogy sikerül-e elfognunk - s ekkor a dugongnak nyilván az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy bosszút áll üldözőin. Ugyanis egyszerre csak megfordult, s a csónak felé úszott. Most ő támadott.

A kanadai rögtön észrevette, mire készül.

– Vigyázz! - kiáltotta el magát.

A kormányos néhány szót mondott azon a különös nyelven: bizonyára figyelmeztette embereit, hogy most résen legyenek.

A dugong húszlábnyira volt a csónaktól, s ekkor egyszerre megállt. A pofája felső részén levő óriási orrlikaival gyorsan levegőt szívott be, majd nekigyürkőzött, s ránk vetette magát.

A csónak nem kerülhette ki a lökést, oldalra billent, s egy-két hordónyi víz került belé, amit ki kellett merni; a kormányos ügyességének köszönhettük csak, hogy nem oldalról, hanem rézsútosan kaptuk a lökést, s hogy fel nem borultunk. Ned Land megkapaszkodott az orrtőkében, s szigonyát gyors egymásutánban többször beledöfte az óriási állatba. Ez a csónak körül futó habvédőbe vájta fogait, s mint oroszlán az őzikét, felemelte a vízről a csónakot. Ahányan voltunk, mind egymásnak estünk, s nem tudom, hogyan végződött volna a kaland, ha a feldühödött kanadai ekkor végre szíven nem döfi a bestiát.

A dugong fogai megcsikordultak az acéllemezen, s az állat elmerült, és vele együtt a szigony is. De a hordócska hamarosan megint felszínre került, s pár pillanat múlva felbukkant a hátára fordult dugong is. A csónak utána evezett, vontatókötélre vette, s visszatért a *Nautilus*hoz.

Dugongvadászat
Dugongvadászat A Képtárban →

Erős emelőcsigákra volt szükség, hogy a dugongot felhúzhassuk a tetőre. Ötezer kilogrammot nyomott. Feldarabolása a kanadai jelenlétében történt, mert Ned Land végig akarta nézni az egész műveletet. Aznap este a steward a hajószakács által kitűnően elkészített szeleteket tálalt nekem vacsorára a dugong húsából. Roppant ízletesnek találtam, a borjúhúsnál, sőt a marhahúsnál is különb volt.

Másnap, február 11-én a hajókonyhára ismét kitűnő vad került. Egy csapat tengeri fecske szállt le a Nautilus*ra. Az Egyiptomban otthonos *sterna nilotica egyik fajtája volt: csőre fekete, feje szürke, pettyezett, szeme fehér pontokkal van körülvéve, szárnya, farka szürkés színű, hasa, nyaka fehér, lába piros. Pár tucat nílusi kacsát is összefogdostunk; e madár fehér nyaka és feje foltokkal van tarkítva; húsa erősen vadízű.

A Nautilus most mérsékelt gyorsasággal haladt. Mondhatnám, kényelmesen sétált a vízen. Megfigyeltem, hogy amint Szuez felé közeledünk, a Vörös-tenger vizének egyre csökken a sótartalma.

Délután öt óra tájt északon megpillantottuk a Ras Mohamed-fokot, Köves-Arábia partjainak legészakibb csúcsát, a Szuezi-öböl és az Akabah-öböl között.

A Nautilus a Szuezi-öbölhöz vezető Jubal-szorosba fordult. Tisztán láttam a két öböl között a Ras Mohamed fölé emelkedő magas hegyet.

Ez volt a Horeb hegye, a Sínai hegy; a Biblia szerint ennek az ormán látta Mózes szemtől szembe az Istent; most is úgy képzeljük el, hogy mindig villámok cikáznak körülötte.

Hat órakor a Nautilus hol a felszínen, hol a víz alatt haladva, elhajózott Tor előtt, amely egy öböl mélyén fekszik. Mint ahogy azt Nemo kapitány már megfigyelte, az öbölben a víz színe olyan volt, mintha vörösre volna festve. Azután nemsokára leszállt az éj, s a mélységes csendet csak egy-egy éjjeli madár s a pelikán rikoltása törte meg, vagy a sziklának csapódó hullámtörés s itt-ott egy távoli gőzös dohogása, amint lapátkerekével kavarta a vizet.

Nyolc és kilenc óra között a Nautilus néhány méter mélységben haladt a víz alatt. Számításom szerint már egészen közel lehettünk Szuezhez. A szalon ablakain át láttam a villanyfényben ragyogó sziklás tengerfenéket. Úgy tűnt, mintha a szoros elkeskenyedne.

Negyed tízkor a hajó ismét a felszínre emelkedett, s én felmentem a fedélzetre. Türelmetlenül vártam, mikor kelünk át Nemo kapitány alagútján, nem bírtam már egy helyben maradni; gondoltam, jót tesz a friss éjszakai levegő.

A sötétben nemsokára bágyadt fénysugarat pillantottam meg a könnyű ködben. A fényforrás egy mérföldnyire lehetett tőlünk.

– Úszó világítótorony - szólalt meg valaki a közelemben.

A hang irányába fordultam, s felismertem a kapitányt.

– Ez a szuezi úszó világítótorony - mondta. - Nemsokára az alagút bejáratához érünk.

– Bizonyára nem lesz könnyű dolog keresztüljutni?

– Igen, az átjáró elég veszélyes. Ezen az útszakaszon mindig magam állok a kormányhoz, személyesen irányítom a műveleteket. Most legyen szíves, professzor úr, és fáradjon le; a Nautilus mindjárt alámerül, s csak akkor száll ismét a felszínre, ha már áthaladtunk az Arab Alagúton.

Átkelés az Arab-alagúton
Átkelés az Arab-alagúton A Képtárban →

A kapitány a lépcsőhöz ment, s én követtem. A hajónyílás bezárult, a tartályok megteltek vízzel, s a hajó tíz méter mélységbe szállt le.

Szobámba akartam menni, de a kapitány megállított.

– Professzor úr - kérdezte -, volna-e kedve velem jönni a kormányosfülkébe?

– Nem mertem erre megkérni - feleltem.

– Jöjjön csak. Onnan mindent figyelemmel kísérhet, ami csak e föld és víz alatti útból látható.

Nemo kapitány a központi lépcsőhöz vezetett. A középen kinyitott egy ajtót, s a felső folyosókon át a kormányfülkéhez mentünk, amely, mint tudjuk, kiemelkedik a tetőből.

Most láttam csak belülről a fülkét. Minden oldala hat láb hosszú: olyan, mint a Mississippin meg a Hudsonön járó hajók kormányosfülkéje. Középen áll a vízszintes síkban elhelyezett kormánykerék, amely a Nautilus farához futó kormányláncba kapaszkodik.

A fülke falába süllyesztett, lencseüveggel ellátott négy kerek ablakon át a kormányos minden irányban kitekinthet.

A fülke sötét volt, de szemem gyorsan megszokta a sötétséget, s megláttam a kormánykerék mellett az izmos kormányost. A tető túlsó végén elhelyezett fényszóró élesen megvilágította a vizet.

– Most pedig keressük meg az átjárót - mondta Nemo kapitány.

A kormányfülkét villanyvezeték kötötte össze a gépházzal, s Nemo kapitány a kormánykerék mellől egyidejűleg szabhatta meg az irányt és a sebességet. Megnyomott egy fémgombot, s erre a csavar forgása hirtelen meglassult.

Magas, szinte függőleges sziklafal mellett haladtunk; ezen a megingathatatlan alapon nyugszik tehát a parti homokréteg. Némán tekintettem ki az ablakon. Alig néhány méternyire meredt a sziklafal, már egy órája haladtunk mellette. Nemo kapitány le nem vette szemét a Cardan-módra1 felfüggesztett iránytűről. Néma intésére a kormányos minduntalan változtatta a Nautilus irányát.

A bal oldali kerek ablak elé álltam. Gyönyörű korallalakzatokat láttam most; a sziklákra virágállatok, moszatok tapadtak, s a mélyedésekben óriási rákok mozgatták a vízbe kinyúló lábaikat.

Negyed tizenegykor a kapitány maga vette át a kormányt. Széles, sötét, mély folyosó bejárata tárult fel előttünk.

A Nautilus merészen behatolt az alagútba. Szokatlan zúgás hallatszott mindkét oldalról. A Vörös-tenger vize zúdult az erős lejtésű alagúton át a Földközi-tengerbe. A Nautilus nyílsebesen repült élőre az árral; a gépek hasztalanul hajtották ellenkező irányba a csavart, nem bírták fékezni az őrületes iramot.

Az alagút fényszóróval megvilágított szűk falain csak fényes csíkokat, egyenes vonalakat, tűzbarázdákat láttam a szédítő rohanás közben. Szívem olyan hangosan vert, hogy kezemet mellemre kellett szorítanom. Tíz óra harmincöt perckor a kapitány átadta a kormányt, s így szólt hozzám:

– A Földközi-tenger!

Az őrületes sebességű áramlás sodrában a Nautilus nem is egész húsz perc alatt haladt át a szuezi földszoros alatt.

Jegyzetek

  1. Hajóóra (kronométer), iránytű, lámpa stb. olyan felfüggesztési módja, amely mellett ezek a hajó ingásaiban nem vesznek részt. Nevét feltalálójáról, Cardano (franciául Cardan) olasz matematikusról (1501-1576) kapta ↩

Figyeltél?

  1. Hogyan jut át a Nautilus a Vörös-tengerből a Földközi-tengerbe?

  2. Milyen állatra vadászik Ned a Vörös-tengeren?

  3. Milyen hosszú volt a dugong, amelyet Ned el akart ejteni?

  4. Mivel próbálja Conseil megmenteni a dugongot?

  5. Melyik fokot pillantják meg délután öt óra tájt északon?

Ki a kedvenc szereplőd?

Nemo kapitány – a főbb szereplők közül

Sürgöny

Feladóhivatal: a világháló · Rendeltetési hely: a Nautilus fedélzete

0 szó · díj: 0 krajcár (a pontokból STOP lesz)