Saknussemm tőre

Még egy fél órát gázoltunk a csontváz-rétegeken keresztül. Égő kíváncsiság hajtott. Miféle csodákat tartogat számunkra a mélység, micsoda kincseket a tudomány számára? Szemem és fejem készen állt minden meglepetés befogadására.

Vagy 1500 métert tettünk meg, amikor hatalmas erdő széle bukkant fel előttünk. Ez már nem olyan gombaerdő volt, amilyent a Grauben-kikötőnél láttunk.

A harmadkor növényzete teljes pompájában tárult elénk. Óriási pálmák ma már letűnt fajai, pompás fenyők, tiszafák, ciprusok, tuják képviselték a tűlevelűeket. Kibogozhatatlan liánszövevény láncolta őket egymáshoz. Lágy moha- és májcsillag szőnyeg borította a talajt. Itt-ott patakok csörgedeztek az árnyas fák alatt - bár alig nevezhetjük így őket, mert hiszen árnyékot nem adtak. A patakok partján fává nőttek a páfrányok, úgy, mint fent a Föld melegházaiban. Csak színük nem volt a fáknak, cserjéknek, növényeknek, hiszen nem ismerték a Nap éltető melegét. Mindegyik egyforma barna volt, mint a hervadt lomb. A levelek nem zöldelltek, és még a virágok is, amik pedig nagy számban termettek a harmadkorban, színtelenek és szagtalanok voltak, mint a levegőn kifakult papír.

Lidenbrock bácsi bemerészkedett a riasztó sűrűbe. Nem minden aggodalom nélkül követtem. Ha a természet itt fenntartotta a növényzetet, miért ne találkozhatnánk félelmetes emlőseivel is? A tisztásokon, a kipusztuló fák helyén hüvelyes növényeket, kőmagot, festőbuzért, gardéniát és mindenféle ehető növényt láttam, amiket minden korban annyira kedveltek a kérődzők. Aztán vegyesen a Föld legkülönbözőbb tájairól ismert fák tűntek fel, tölgy nőtt a pálmafa mellett, ausztráliai eukaliptusz a norvég fenyővel együtt, északi nyírfák vegyítették el ágaikat az új-zélandi kauriséval. A földi botanika legzseniálisabb rendszerezői is belezavarodhattak volna.

Hirtelen megálltam. Visszarántottam nagybátyámat is.

A szórt fény megvilágította a legkisebb tárgyat is a sűrű erdő mélyén. Mintha... mintha... de igen, már biztos: hatalmas alakok mozogtak a fák alatt. Óriási állatok voltak, egész csapat Mastodon, nem csontvázak, hanem élők; hasonlítottak azokhoz, amelyeknek a maradványait 1801-ben az ohiói mocsarakban találták. Láttam az óriási elefántokat, az ormányok úgy nyüzsögtek a fák alatt, mint a kígyók. Hallottam, ahogy félelmetes agyaraik törve-zúzva vágnak utat a fatörzsek között. Recsegtek a gallyak, amint a szörnyek nyalábszám tépték és nyelték el a lombot.

Hát igaz volt az álmom, hogy újjászületett a történelem előtti korok világa, a harmad- és negyedkor! És mi itt álltunk egyedül a Föld gyomrában, kiszolgáltatva szörnyeteg lakóinak.

Nagybátyám előremeredt. Egyszerre megragadta a karomat.

– Gyerünk, gyerünk, előre!

– Nem - kiáltottam fel rémülten -, nem! Nincs fegyverünk. Mit kezdünk az óriás négylábúak hordájában? Jöjjön, Lidenbrock bácsi, menjünk innen! Egyetlen ember sem hívhatja ki büntetlenül ezeknek a szörnyeknek a dühét.

– Egyetlen ember sem? - eresztette le a nagybátyám a hangját. - Tévedsz, fiam! Nézz csak oda! Ha nem tévedek, ott látok egy élőlényt! Egy hozzánk hasonló lényt! Egy embert!

A vállam vonogatva néztem oda, ahová mutatott, egy cseppet sem hittem, amit mond. De hamarosan meg kellett adnom magam a tényeknek.

A Mastodonok nyüzsgő nyáját vagy ötszáz méternyire tőlünk egy ember őrizte. A föld alatti tájak Próteusza, Poszeidón új fia egy hatalmas kauris törzsének támaszkodott.

Immanis pecoris custos, immanior ipse!

Rettenetes nyáj őre, ki nála rettenetesebb!

Igen! Immanior ipse. Ez már nem az az ősember volt, akinek a holttestét a nagy temetőből emeltük ki, hanem óriás, aki alkalmas volt óriás állatok terelgetésére. Több lehetett négy méternél, a feje akkora, mint a bivalyé, borzas haja eltűnt a fák lombja közt. Nem is haj volt, hanem sörény, olyan, mint az első földtörténeti korszak elefántjáé. Súlyos faágat lengetett a kezében, vízözön előtti pásztorhoz illő ostorként.

Némán, megdöbbenve álltunk. De mi lesz, ha észrevesz? Menekülni kell!

– Jöjjön, jöjjön! - rángattam magammal a nagybátyámat, aki most először hallgatott rám.

Negyedóra múlva olyan messzire értünk, hogy már nem láthatott meg a félelmetes ellenség.

Most, hogy lecsillapodva visszagondolok erre a jelenetre, hogy az agyam megnyugodott, és hónapok teltek el a különös, természetfeletti találkozás óta, mit higgyek, mit gondoljak az egészről? Képtelenségnek tűnik. Az érzékeink kimerültek, a szemünk megcsalt. Nem élhet emberi lény abban a föld alatti világban! Nem maradhattak meg nemzedékek a Föld belső üregeiben úgy, hogy nem törődtek a földfelszín lakóival, nem álltak kapcsolatban velük, őrültség, tiszta őrültség ilyesmit még elképzelni is!

Inkább arra gondolok, hogy valamilyen állatot láttunk, amelynek az emberéhez hasonló a felépítése, az első földtörténeti korszak majmát, a Protopithecust, a Mesopithecust, hasonlót ahhoz, amit Lartet talált a sansani ossariumban. De ez, amit mi láttunk, magasabb volt, mint a paleontológusok által jelzett bármelyik másik lelet. Mindegy, akkor is majom volt, igen, majom, bármilyen hihetetlen. De ember, élő ember és vele együtt egy egész nemzedék, amely megbújik a Föld belsejében - nem, ez teljes lehetetlenség!

Eközben elhagytuk a világos, fénytől átitatott erdőt. Némák voltunk a megdöbbenéstől, kimerültek, a rémülettől szinte kábák. Magunk se vettük észre, hogy futunk. Menekülés volt ez, olyan rémisztő, mint a lidércnyomásos álmokban. Ösztöneinkre hallgatva jutottunk vissza a Lidenbrock-tengerhez, és nem is tudom, hová ragadtak volna zaklatott gondolataim, ha egy aggodalom nem térít vissza a gyakorlatibb megfigyelésekhez.

Meg voltam győződve róla, hogy általunk még nem érintett területen járunk, bár egyes sziklaalakzatok emlékeztettek a Grauben-kikötő közelében elhagyottakra, sőt néha a megtévesztésig hasonlítottak rájuk. Patakok, vízesések százai fakadtak a kiugró sziklákból. Mintha látnám a surtarbrandur rétegeket, hűséges Hans-patakunkat és a barlangot, ahol magamhoz tértem. Néhány lépéssel arrébb azonban a sziklák elrendezése, egy patak vagy egy orom szokatlan formája ismét felébresztette bennem a kétséget.

A professzor maga is ilyen bizonytalan volt, nem ismerte ki magát az egyforma tájban. Ez kiderült maga elé mormolt szavaiból.

– Úgy látszik - mondtam -, nem oda érünk vissza, ahonnan elindultunk, hanem kerültünk egyet a parton, és a Grauben-kikötőhöz közeledünk.

– Ebben az esetben fölösleges folytatnunk a kutatóutat. Legjobb lesz, ha visszamegyünk a tutajhoz. De biztos vagy ebben, Axel?

– Nehéz itt valamiben is biztosnak lenni; egyik szikla olyan, mint a másik. Mégis azt hiszem, felismertem a hullámtörőt, amelyik mellett Hans a tutajt gyártotta. Alighanem a kikötő mögött vagyunk, sőt lehet, hogy ez már az - mutattam rá egy ismerősnek tűnő kis öbölre.

– De Axel, akkor a saját nyomainkat meg kellene találnunk, én pedig nem látok semmit...

– De én látok! - kiáltottam fel, és odaugrottam egy, a homokban fénylő tárgyhoz.

– Mi az?

– Nézze! - feleltem, és egy tőrt mutattam oda.

– Nicsak, hát te hoztad magaddal ezt a tőrt?

– Én dehogy, de talán ön?

– Nem tudok róla. Sosem volt ilyen tőröm.

– Nekem még kevésbé.

– Ez különös.

– Dehogyis, ez világos. Az izlandiak gyakran hordanak maguknál ilyen fegyvereket. Biztosan Hans vesztette el itt a parton.

– Hans? - A nagybátyám a fejét rázogatta.

Aztán figyelmesen megvizsgálta a fegyvert.

– Axel - mondta komoly hangon -, ez a tőr a XVI. századból származik, valódi háromélű, hosszú tőr, olyan, amilyet a nemesemberek hordtak az övükbe tűzve, hogy azzal adhassák meg ellenfeleiknek a kegyelemdöfést. Spanyol eredetű, és sem a tiéd, sem az enyém, sem a vadászé.

– Mire gondol?

– Nézd csak! Nem ember nyakán csorbult ki, a pengéjén a rozsdaréteg nem egynapos, nem is egyéves, de még csak nem is egy évszázados.

A professzor szokása szerint tűzbe jött, a képzelete elragadta.

– Axel, most közel vagyunk a nagy felfedezéshez! Ezt a pengét száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt hagyták itt a homokon, és a föld alatti tenger szikláihoz verődve csorbult ki az éle.

– De hát magától nem jöhetett ide! - kiáltottam. - Valaki megelőzött bennünket!

– Igen, egy ember.

– És ki az?

– Aki ezzel a tőrrel belevéste valahová a nevét. Még egyszer meg akarta jelölni a Föld középpontja felé vezető utat. Keressük meg!

Izgatottan és kíváncsian jártuk végig a nagy falat, megnéztünk minden kis repedést, amelyikről feltételeztük, hogy alagútban folytatódhat.

Így értünk el a partszegély egy összeszűkülő szakaszához. A tenger szinte a sziklák lábát nyaldosta, alig kétméternyi sávot hagyott szabadon. És két kiugró szikla közt felbukkant egy homályos alagút bejárata.

Itt pedig, egy gránitlapon, feltűnt a két titokzatos betű, alig láthatóan, de mégis kivehetően: a merész és mesés utazó nevének kezdőbetűi:

– A. S.! - kiáltott fel a nagybátyám. Arne Saknussemm! Megint Arne Saknussemm!