A Lidenbrock-tenger

Először semmit se láttam. Világosságtól elszokott szemem összerándult. Amikor ki tudtam nyitni, megdöbbenésem nagyobb volt, mint a bámulatom.

– A tenger!

– Igen - mondta a nagybátyám -, a Lidenbrock-tenger. Örömmel gondolok arra, hogy nincs olyan tengerész, aki elvitatná tőlem a felfedezés dicsőségét és azt a jogot, hogy magamról nevezzem el.

Hatalmas víztükör terült el előttünk, ameddig a szem ellátott, egy tó vagy óceán széle. Csipkézett partján a hullámok szélső nyelvecskéi finom arany homokot nyaldostak. A homok tele volt kis kagylókkal, a teremtés első élőlényei éltek bennük. A hullámok zúgása visszhangos volt, mint amikor zárt, hatalmas teremben csapkod a víz. Enyhe szél fodrozta könnyedén a vizet, az arcomat érte a permet. A lejtős parton, a hullámok szélétől vagy kétszáz méternyire hatalmas sziklabástyák tűntek fel; távoli csúcsaik felmérhetetlen magasságban enyésztek el. Némelyik szikla hegyes gerincével megszakította a tengerpartot, fokokat és hullámtörőket alkotott, amelyeket kicsipkézett a víz szakadatlan ostroma. Távolabb a ködös horizonton kirajzolódott a hegyek tömegének tiszta vonulata.

Igazi óceán volt ez, a földi tengerpartok szeszélyes partvonulatával, de elhagyatott és ijesztően vad benyomást keltett.

A tekintetem messze szállhatott a tenger síkján, mert különleges fény világította meg a legkisebb részleteket is. Ez nem a nap fénye volt, ragyogó sugaraival, tündöklő fénynyalábjaival, sem a hold sápadt, bizonytalan fénye, amely nem más, mint hideg visszatükröződés. Nem. Ennek a fénynek a világító ereje, vibráló szétterjedése, világos, száraz fehérsége, csekély hőfoka, a holdénál erősebb fénye, minden tisztán elektromos eredetre vallott. Olyan volt, mint az északi fény, kozmikus jelenség: megtöltötte fénnyel ezt a hatalmas üreget, amelyben egy óceán elfért.

A fölénk boruló boltozat, ha nevezhetjük égnek, mintha nagy felhőkből állt volna, mozgó, változó gőzökből, amelyek a sűrűsödés következtében időnként valószínűleg záporszerű esőként csapódtak le. Azt gondoltam volna, hogy ekkora atmoszferikus nyomás alatt a víz párolgása már nem lehetséges, és mégis, valami előttem ismeretlen fizikai hatás eredményeképpen, nagy felhők úsztak a levegőben. Mégis „szép idő volt”. Az elektromos töltésű légrétegek meghökkentő fényjátékokat varázsoltak a magasan járó felhőkre, fürge árnyékok rajzolódtak a felhők alsó peremére, és néha két eltávolodó réteg közt váratlan erős fénysugár ért le hozzánk. De azért ez nem a Nap volt, nem volt melege, nem derített fel, sőt melankóliával töltött el. Éreztem, hogy a csillagokkal kivert tündöklő égbolt helyett gránitboltozat borul a felhők fölé, rám nehezedik teljes súlyával, és tudtam, hogy ez a térség, akármilyen hatalmas is, a legszerényebb bolygónak is szűk volna.

Barlang volt ez, de a barlang szó egyáltalán nem alkalmas a mérhetetlen nagy térség leírására. Az emberi nyelv szavai nem elegendőek annak, aki a glóbus mélyébe merészkedett le.

Nem tudtam, milyen geológiai magyarázatát adjam egy ilyen föld alatti üreg létezésének. A Föld kihűlése idézhette elő? Az utazók elbeszéléseiből jól ismertem néhány híres barlangot, de egyik sem volt ilyen méretű.

A kolumbiai Guachara-barlang, ahol Humboldt kutatott, nem tárta ugyan fel mélységének teljes titkát a tudós előtt, aki csak közel ezerméternyit járt be belőle, de feltehetőleg nem is volt ennél lényegesen mélyebb. Kentuckyban a hatalmas Mammut-barlang is igazán óriási méretű, boltozata több mint százötven méternyire emelkedik egy feneketlen tó fölé, és a kutatók több mint tíz mérföldet tettek meg benne anélkül, hogy a végére értek volna. De mik voltak ezek az üregek a mellett, amit most bámultam, párás egével, elektromos kisugárzásával és hatalmas tengerével? A képzeletem megbénult végtelensége láttán.

Csendben bámultam e csodákat. Nem tudtam szavakkal kifejezni, amit éreztem. Olyan volt, mintha valamelyik távoli égitesten, az Uranuson vagy a Neptunuson lennék részese olyan jelenségeknek, amiket „földi” tudatom még nem ismert. Az új benyomásokhoz új szavak kellettek, és a képzeletem nem teremtette meg ezeket az új szavakat. Néztem, gondolkodtam, csodálkoztam, félelemmel vegyes ámulattal.

Elképzelhetik, milyen végtelen boldogság volt beszívni ezt a sós párákkal teli szellőt, egy szűk folyosón töltött negyvenhét nap után. Cseppet sem bántam, hogy elhagytam sötét barlangomat. Nagybátyám, aki már megszokta ezeket a csodákat, nem volt meglepve.

– Elég erős vagy egy kis sétához? - kérdezte.

– Persze, nagyon is szeretnék egyet járni.

– Akkor karolj belém, Axel, és induljunk!

Örömmel fogadtam szót, és elindultunk az újonnan felfedezett óceán partján. Bal oldalt meredek sziklák tornyosodtak, fenséges hatású, titáni ormokat alkotva. Oldalaikon se szeri, se száma az áttetsző, zúgó áradatban zuhogó vízeséseknek. A sziklák felett táncoló könnyű párafelhők jelezték a melegforrásokat; a patakok szelíden csörgedeztek a tenger felé. Felismertem köztük hűséges útitársunkat, a Hans-patakot is, amint békésen eltűnik a tengerben, mintha világéletében csak ide tartott volna.

– Hiányozni fog nekünk ezután - sóhajtottam fel.

– Eh, ő vagy egy másik, az mindegy - felelte a professzor.

Micsoda hálátlanság! - gondoltam magamban.

De ebben a pillanatban váratlan látványra figyeltem fel. Ötszáz lépésre tőlünk, egy hullámtörő szikla mögött sűrű, magas, tömött erdő bukkant fel. Középmagas fákból állt, ezeknek szabályos ernyő formájuk volt, világos geometrikus körvonaluk. Az atmoszféra légáramlatai, úgy látszik, nem érintették a leveleket, olyan mozdulatlanok voltak, mint a megkövesedett cédrusok.

Sietni kezdtem. Nem tudtam megnevezni a különös növényeket.

Talán nem tartoztak az addig ismert kétszázezer besorolt növényfajtához, és különleges helyet foglaltak el a tavi növények családjában? Nem. Amint árnyékukba értünk, meglepetésem és bámulatom még nagyobb lett.

Valóban a Föld termékei voltak, de gigantikus méretre szabva.

A nagybátyám azonnal nevükön nevezte őket.

– Nem más ez, mint gombaerdő.

De a föld alatti táj növényzete nem csak gombából állt. Messzebb csoportosan emelkedtek más, színtelen levélzetű fák. Könnyű volt megismerni őket, ezek egyszerű földi cserjék voltak, fantasztikus méretekre nőve, harminc méter magas korpafű, óriási pecsétfák, páfrányfenyők, szétágazó hengeres nyelű pikkelyfák, melyek kemény szőrök borította, hosszú levelekben végződtek, mint holmi roppant kaktuszok. Nagybátyám fel-felkiáltott:

– Hihetetlen, csodálatos, fantasztikus! Itt a világ második korszakának, az átmeneti kornak egész flórája! Kertjeink szerény növényei a Föld első századában fák voltak. Nézd csak, Axel, csodáld meg! Soha még botanikusnak nem volt része ilyen ünnepélyben!

– Igaza van, Lidenbrock bácsi. Úgy látszik, a Teremtő ebben a hatalmas melegházban akarta konzerválni a vízözön előtti növényeket. A tudósok találóan rekonstruálták őket.

– Jól mondod, fiam, ez valóban melegház. De még azt is hozzá kellene tenned, hogy állatkert is egyben.

– Állatkert?

– Az bizony. Nézd ezt a homokot, amiben gázolunk, és ezeket az elszórt csontokat.

– Csakugyan, csontok, vízözön előtti állatok csontvázai!

Odarohantam az elpusztíthatatlan ásványi anyagú¹ évszázados maradványokhoz. Tüstént felismertem a kiszáradt fatörzsekhez hasonló gigantikus csontvázakat.

– Ez a Mastodon alsó állkapcsa, ezek a Dinotherium zápfogai, ez a combcsont csak a legnagyobb állaté, a Megatheriumé, az őslajháré lehetett. Igazi állatsereglet ez, a csontokat bizonyára nem valami kataklizma hordta ide össze, ezek az állatok itt élhettek a föld alatti tenger partján, a fává terebélyesedő növények árnyékában. Nézze csak, ott teljes csontvázat is látok. Hanem...

– Hanem?

– Nem értem, hogy kerültek négylábúak ebbe a gránitbarlangba.

– Miért?

– Mert állati élet csak a második korszakban kezdődött a Földön, amikor az üledékes talaj már kialakult a lerakódásokból, és felváltotta a kezdeti korszak izzó kőzeteit.

– Nagyon egyszerű a válasz a kérdésedre, Axel. Ez a talaj itt üledékes.

– Hogyhogy? Ilyen mélyen a Föld felszíne alatt?

– Bizony, és ennek meg is van a geológiai magyarázata. Bizonyos korszakban a Föld csak rugalmas kéregből állt, függőleges-vízszintes váltakozó mozgásoknak kitéve, a vonzás törvényeinek engedelmeskedve. Elképzelhető, hogy a talaj lesüppedt, és az üledékes talaj egy részét a hirtelen megnyíló szakadékok elnyelték.

– Az lehet. De ha ilyen vízözön előtti állatok éltek ezeken a föld alatti tájakon, mi biztosít arról, hogy egy-egy hasonló szörny nem bolyong-e itt most is a komor erdőkben vagy a meredek sziklák mögött?

Erre a gondolatra kissé rémülten kezdtem vizsgálgatni a látóhatárt, de egyetlen élő állatot sem fedeztem fel az elhagyott vízparton.

Kissé fáradt voltam, leültem hát egy sziklára. Lábamnál nagy zúgással törtek meg a hullámok. Innen át tudtam tekinteni az egész öblöt, amely a hegyoldal félkör alakú mélyedésében helyezkedett el. Egy kis kikötőféle alakult a piramis alakú sziklák védelmében. A csendes víz békésen pihent, széltől védve. Egy brigg és két-három vitorlás hajó kényelmesen horgonyozhatott volna ebben a kikötőben. Szinte vártam, hogy kibontott vitorlájú hajókat pillantok meg, amint kifutnak a nyílt vízre a déli széllel.

De illúzióm hamar eloszlott. Kétségtelenül mi voltunk az egyedüli élőlények ebben a föld alatti világban. A szél kis szüneteiben a sivatagok csöndjénél mélyebb csönd borult a kietlen sziklákra, és nehezedett a tenger tükrére. Megpróbáltam átlátni a távoli ködökön, eltépni a függönyt, amely a horizont titokzatos hátterére ereszkedett.

Hol végződik ez a tenger? Hová vezet? Vajon megismerjük-e valaha a szemközti partját?

Ami nagybátyámat illeti, ő ebben percig sem kételkedett. Én vágytam is rá, féltem is tőle.

Egy óra hosszat ültünk ott, és csodáltuk a pazar látványt. Aztán újra elindultunk a vízparton, a barlangunk felé. A legfantasztikusabb gondolatok zsongtak a fejemben, míg mélyen el nem aludtam.