Tévelygés az útvesztőben

El nem mondhatom, mennyire kétségbeestem. Nem lehet szavakkal leírni, amit éreztem. Itt álltam élve eltemetve, az éhhalál és szomjhalál kínjai vártak rám.

Gépiesen tapogattam a talajt forró kezemmel. Milyen száraznak éreztem a sziklát!

De hogy is térhettem le a patak útjáról? Mert bizony itt nem volt patak. Most fogtam csak fel, miért találtam olyan szokatlannak a csendet, amikor az előbb hallgatóztam, nem ér-e el társaim kiáltása. Úgy látszik, hogy amikor a hibás útra tévedtem, nem tűnt fel, hogy nem hallom a patakot. Nyilvánvaló, hogy kettéágazott az út a folyosón, és a Hans-patak egy másik meredély csábításának engedve, a társaimmal együtt ismeretlen mélységek felé ereszkedett le.

Hogy menjek vissza? Sehol semmi jel. A lábam nem hagyott nyomot a grániton. Törtem a fejem a megoldhatatlan probléma megoldásán. A helyzetemet egyetlen szóban foglalhattam össze: elvesztem.

Igen, elvesztem a felmérhetetlen mélységben. Harmincmérföldnyi földkéreg nehezedett a vállamra iszonyatos súlyával, és én úgy éreztem, összelapít.

Megpróbáltam földi dolgokra irányítani a gondolataimat, de alig voltam rá képes. Hamburg, a königstrassei ház, szegény kis Graubenom, az az egész földkerekség, amely alatt most bolyongok, végigvonult emlékezetemben. Élénk hallucinációként éltem át újra utazásunk eseményeit, az átkelést az óceánon, a megérkezést Izlandba, Fridriksson urat, a Snaefellst. Úgy véltem, őrültség volna a legkisebb reményt is táplálnom, és hogy az őrültségnél még a kétségbeesés is többet ér.

Mert hát miféle emberi erő juttathat vissza engem a Föld felszínére, milyen erő nyithatja meg a fejem fölé záródó boltíveket? Ki vezethet rá a visszavivő útra, ahol megtalálhatnám a többieket?

– Lidenbrock bácsi! - kiáltoztam kétségbeesetten.

Szemrehányó szó nem jött a számra, mert elképzeltem, mit állhat ki ő is, amíg engem keres.

Most, hogy úgy éreztem, ember már nem segíthet rajtam, és hogy én magam is képtelen vagyok segíteni magamon, az ég segítségében kezdtem bízni. Feléledtek bennem a gyerekkori emlékek, anyám, akit csak egészen kicsi koromban ismertem. Megpróbáltam imádkozni, bár nem tudtam, van-e jogom hozzá, amikor csak így utolsó pillanatban fordulok Istenhez, de az ima megnyugtatott. Ismét képes voltam teljes figyelemmel a helyzetemen gondolkodni.

Három napra való élelmem és teli kulacsom volt. De nem maradhattam tovább egyedül. Csakhogy merre induljak, felfelé vagy lefelé?

Felfelé, természetesen, mindig csak felfelé.

El kell jutnom arra a helyre, ahol elkanyarodtam a pataktól, meg kell találnom azt a szerencsétlen elágazódást. Ha a patak újra a lábam alatt van, fel tudok jutni a Snaefells csúcsára.

Hogy is nem jutott eszembe hamarabb? Hiszen itt még van lehetőség a megmenekülésre! A legsürgősebb, hogy megtaláljam a Hans-patakot.

Felálltam, és szöges botomra támaszkodva elindultam felfelé a folyosón. Meglehetősen meredek volt. Reménykedve, habozás nélkül mentem, mint akinek nincs más választása.

Félórán át semmiféle akadály nem állított meg. Próbáltam felismerni az utat az alagút formájáról, a sziklafal kiszögelléseiről, a kanyarulatokról, de egyetlen különleges jelre sem emlékeztem. Hamarosan kiderült, hogy ez az út nem vezethet a kereszteződéshez. Zsákutca volt. Nekimentem egy áthatolhatatlan falnak, és lerogytam a sziklán.

El nem mondhatom, micsoda kétségbeesés, micsoda rémület járt át. Úgy éreztem, végem van. Utolsó reményem tört össze a gránitfalon.

Elvesztem a labirintusban, a kereszteződések és kanyarok között, lehetetlen volt kijutnom. A legnyomorultabb halál várt rám. És milyen furcsa, még az is eszembe jutott, hogy ha majd egyszer megtalálják megkövesedett holttestemet itt, 30 mérföldes mélységben, micsoda tudományos vitákra adok majd alkalmat.

Próbáltam hangosan beszélni, de kiszáradt számból csak rekedt hangok törtek elő. Fulladoztam.

És a baj nem jár egyedül: a lámpám megsérült, amikor elestem. Megjavítani nem tudtam. A fénye máris sápadozni kezdett. Mi lesz velem, ha egészen elhagy?

Néztem, amint a villanyfény elhal a készülék spirálüvegében. Mozgó árnyak menete indult meg a sötétedő falakon. Megrebbenteni sem mertem a szemem, nehogy elmulasszam a tűnő fény akár egyetlen atomját. Minden pillanatban attól féltem, hogy teljesen elfogy, és itt maradok a sötétben.

Végül már csak egyetlen utolsó fényecske pislogott a lámpában. Néztem, ittam a szememmel, minden figyelmemet oda összpontosítottam, hiszen ez volt az utolsó fény, amit érzékelhettem. Egyszerre ott maradtam a végtelen sötétségben.

Iszonyú kiáltás szakadt ki belőlem. A Földön még a legsötétebb éjszakában sem tűnik el teljesen a fény; ha halvány is, ha tünékeny is, a szem recehártyája mégis felfog egy szikrányi sugarat.

Itt, itt nincs semmi.

A tökéletes sötétség vakká tett a szó szoros értelmében.

Elvesztettem a fejem. Felálltam, előrenyújtottam a karom, keservesen tapogatódzni próbáltam. Menekülni akartam, találomra futkostam a kiismerhetetlen labirintusban, újra lefelé, keresztül a földkérgen, mint a föld alatti üregek lakója, hívogatva, kiáltozva, üvöltve, hogy aztán nekiütődjem a kiugró szikláknak; elestem, és véresen újra felálltam, ittam az arcomról csurgó vért, és vártam, hogy mikor zúzódik szét a fejem egy váratlanul elém meredő falon.

Nem tudom, hova vezetett ez az őrült futás. Néhány óra múlva teljesen kimerülten, élettelen testként terültem el a földön. Elvesztettem az eszméletemet.