A Snaefells

A Snaefells 1700 méter magas. Kettős csúcsával fejeződik be az a vulkanikus vonulat, amely különválik a sziget hegyrajzi rendszerétől. A mi kiindulópontunkról nem látszott a szürkés égre rajzolódó két orom, csak egy hatalmas, az óriás homlokára süppedt hósipkát láttam.

Libasorban vonultunk, elöl a vadász ment. Keskeny ösvényeken haladt előre, ahol ketten el sem fértek volna egymás mellett. Így aztán minden beszélgetés szinte lehetetlenné vált.

A Stapi fjord bazaltfala fölött először füvektől rostos tőzegtalaj fogadott, a félsziget ősi mocsári növényzetének maradéka. Ez a még kihasználatlan éghető anyag fedezné Izland egész lakosságának tüzelőszükségletét egy évszázadon keresztül. A tőzegréteg vastagsága egyes szakadékok mélyén mérve a 2,5 métert is elérte. Rétegeiben elszenesedett, elmállott törmelék váltakozott habkőszerű tufalapokkal.

Mint Lidenbrock professzor méltó unokaöccse, gondjaim mellett is érdeklődéssel figyeltem, micsoda ásványtani érdekességeket teregetett elém ez a hatalmas természettudományos tárló. Gondolatban végigmentem Izland egész geológiai történetén.

Ez az érdekes sziget kétségkívül viszonylag fiatal földtörténeti korban bukkant fel a víz mélyéből. Talán még ma is tovább emelkedik észrevétlenül. Ha ez így van, születését csak a föld alatti hőnek köszönhetjük. Ebben az esetben Humphry Davy elmélete, Saknussemm okirata, nagybátyám feltevései, minden füstbe megy. Ez a feltevés vezetett arra, hogy figyelmesen megvizsgáljam a talajt, és hamarosan megértettem, milyen jelenségek kísérhették a sziget kialakulását.

Izlandban egyáltalán nincs üledékes talaj, a sziget kizárólag vulkáni tufából áll, vagyis lazán kötött kőzettörmelékek és sziklák halmazából. A vulkánok létrejötte előtt trapp masszívumból állott, amit a középpont felől ható erők nyomása lassan a víz színe fölé emelt. A belső tüzek akkor még nem törtek ki.

De később keresztben a szigeten, délnyugat-északnyugati irányban, széles repedés támadt, és ezen keresztül lassanként kinyomult a vulkáni láva. Ez a jelenség akkor csendesen folyt le, mivel a nyílás roppant nagy volt. A megolvadt anyagok, amelyeket kivetett a gyomrából, vastag rétegekben vagy hullámos tömegekben, csendesen terültek el. Ebben az időben jelent meg a földpát, a szienit és a porfir.

A szétterülő anyagnak köszönhető, hogy a sziget vastagsága jelentősen nőtt, és ezzel nőtt az ellenállóereje is. El lehet képzelni, milyen mennyiségű feszítőanyag gyűlt fel a mélyében, amikor már nem volt semmiféle kivezető útja a vulkáni kéreg kihűlése után. Elérkezett tehát az a pillanat, amikor a gázok mechanikus ereje akkora lett, hogy felemelte a nehéz földkérget, és magas, kéményszerű utat tört magának. Így keletkezett a vulkán a földkéreg felemelkedéséből, és a kráter a vulkán csúcsán hirtelen támadt lyukból.

Ezután a kitöréses jelenségeket vulkáni jelenségek követték: az újonnan tört nyílásokon először bazalt ömlött ki - csodás képződményei a síkságon áthaladtunkban tárultak elénk. Súlyos, sötétszürke sziklákon jártunk, amiket a lehűlés hatszög alapú hasábokká hasogatott. A távolban számos lapított kúp tűnt fel, csupa hajdani tűzokádó száj.

Mikor kimerült a bazalterupció, a vulkán, amelynek erejét megsokszorozta a kihunyt kráterek energiája, utat engedett a lávának és a hamu- és salaktufának. Hosszú, elszórt nyomai olyanok a hegy oldalán, mint valami dús hajzat.

Így követték egymást a természeti jelenségek Izland születésekor. Minden a belső tüzek működésének eredménye volt, és őrültség feltételezni, hogy a belső massza nem maradt meg az izzó folyadék állapotában. És különösen őrültség volt azt állítani, hogy el lehet jutni a Föld középpontjába.

Mind biztosabb voltam abban, hogy mi lesz vállalkozásunk kimenetele. Közben folytattam a Snaefells megostromlását.

Az út egyre nehezebbé vált. A hegyoldal meredekebb lett, a szikladarabok meg-meginogtak a lábunk alatt, és a legnagyobb óvatosságra volt szükség, hogy le ne zuhanjunk.

Hans nyugodtan haladt előre, mintha sima talajon járna. Néha eltűnt a nagy sziklatömbök mögött, egy-egy pillanatra elvesztettük a szemünk elől. A következő másodpercben éles füttye jelezte a követendő irányt. Gyakran megállt, összeszedett néhány kődarabot, felismerhető alakba rakta össze, hogy a hazatérő út „jelzőtáblái” legyenek. Ez az önmagában helyes gondoskodás egyébként a további események következtében fölöslegesnek bizonyult.

Háromórás fárasztó gyaloglás árán csak a hegy lábához értünk el. Itt Hans jelt adott a megállásra, és kiosztotta szűkös ebédünket. Nagybátyám két harapást falt egyszerre, hogy hamarabb meglegyen. De mert az étkezési szünet egyben pihenőszünet is volt, várnia kellett, amíg a vezetőnknek úgy tetszett. Egy óra múlva Hans továbbindította a társaságot. A három izlandi ugyanolyan hallgatag volt, mint vadász bajtársuk. Egyetlen szót sem ejtettek, megfontoltan ettek.

Megindultunk felfelé a Snaefells lejtőjén. Havas csúcsa egy, a hegyekben gyakori optikai csalódás következtében igen közelinek tűnt, pedig hány hosszú óra kellett még ahhoz, hogy elérjük! És főleg mennyi fáradság! A köveket nem kötötte a talajhoz sem tapadó föld, sem növényzet, így aztán gurultak a lábunk alatt, és a görgeteg sebességével terültek szét a síkságon.

Egyes helyeken a hegyoldal legalább 36 fokos szöget alkotott a látóhatárral: lehetetlen volt megmászni, és ezeket a köves ösvényeket bizony nem volt könnyű megkerülni sem. Ilyenkor a botjainkkal segítettük egymást.

Meg kell mondanom, hogy nagybátyám lehetőleg mellettem maradt. Nem tévesztett soha szem elől, és számtalanszor nyújtotta a karját biztos támaszként. Neki magának, úgy látszik, kitűnő, vele született egyensúlyérzéke volt, mert soha meg sem ingott. Az izlandiak a terhük ellenére is a hegylakók ügyességével kapaszkodtak.

Ahogy elnéztem a Snaefells magas csúcsát, lehetetlennek tartottam, hogy erről az oldalról el lehessen érni, hacsak a lejtők hajlásszöge nem csökken. Szerencsére egyórai megerőltető fáradozás után, a vulkán kupolájára boruló vastag hószőnyeg közepén, váratlanul valami lépcsőfélére bukkantunk, és ez megkönnyítette a felkapaszkodást.

A lépcsőfokokat a vulkán kitörésekor záporozó kődarabok formálták, ezeket izlandi nyelven *stiná*nak hívják. Ha a hegyoldal nem akasztotta volna meg a kőzuhatagot, belegördült volna a tengerbe, és új szigeteket alkotott volna.

Így, ahogy most fennakadt, nagyon hasznos volt számunkra; a hegyoldal egyre meredekebb lett, de a kő lépcsőfokokon könnyű volt megmászni, és olyan gyorsan lehetett haladni, hogy amikor egy pillanatra hátramaradtam, a társaim pedig folytatták útjukat, máris a távolságtól lekicsinyítve láttam őket, szinte mikroszkopikus nagyságban.

Este hétre megmásztuk a lépcső kétezer fokát, és felértünk a hegyoldal egy púpjára, valamiféle talapzatra, amelyre a kráter kúpja nehezedett.

A tenger ezerméteres mélységben terült el alattunk. Elhagytuk az örök hó határát: ez Izlandban a nedves éghajlat következtében elég alacsonyan van. Hideg volt, erős szél fújt. Halálosan fáradt voltam. A professzor jól látta, hogy lábam rövidesen felmondja a szolgálatot, és ezért, türelmetlenségét legyőzve, úgy döntött, hogy megállunk. Intett a vadásznak, az azonban megrázta a fejét:

– Ovenfor.

– Úgy látszik, feljebb kell jutnunk - mondta a nagybátyám.

Aztán megkérdezte Hansot, miért akar továbbmenni.

– Mistour - volt a válasz.

– Ja, mistour - visszhangozta az egyik izlandi ijedt hangon.

– Ez mit jelent? - kérdeztem aggódva.

– Nézz oda! - mondta a nagybátyám.

Lenéztem a síkságra. Hatalmas oszlop közeledett, elporladt habkő, homok és por forgott benne, mint a fergeteg. A szél a Snaefells oldala felé hajtotta, oda, ahol mi kapaszkodtunk. Sötét függöny terült szét a nap előtt, és mély árnyékot vetett a hegyre. Ha a forgószél ideér, menthetetlenül elragad bennünket. Ez a jelenség elég gyakori itt olyankor, amikor a szél a jégmezők felől fúj; ezt hívják az izlandiak mistournak.

– Hastigt, hastigt! - kiáltozott a vezetőnk.

Bár nem tudtam dánul, megértettem, hogy sürgősen Hans után kell mennünk, aki elindult a kráter csúcsa körül, átlósan, hogy könnyebb legyen a járás. A forgószél hamarosan elérte a hegyet, és megreszkettette a sziklákat. A széllökésektől elragadott kövek úgy záporoztak, mint egy vulkánkitörésnél. Mi szerencsére a túlsó lejtőn voltunk, védve minden veszedelemtől, de ha vezetőnk nem lett volna elővigyázatos, most széttépett, elporladt testünk messze repülne, mint valami ismeretlen meteor részecskéje.

Hans azonban nem tartotta volna helyesnek, hogy az éjszakát a vulkán oldalán töltsük. Folytattuk tehát cikcakkban a hegymászást: a még hátralevő 50 méteres út közel öt óra hosszat tartott, a kitérők, visszafordulások és kerülők legalább három mérfölddel meghosszabbították. Úgy éreztem, nem bírom tovább, legyűr a hideg és az éhség. A kissé megritkult levegő már nem volt elég a tüdőmnek.

Végre este tizenegykor elértük a Snaefells csúcsát, és még mielőtt menedéket kerestünk volna a kráter belsejében, még megláthattam az „éjféli napot” pályája legalján, amint sápadt sugarait a mélyben elterülő alvó szigetre veti.