Az őserdőben.

Körülbelül éjfél lehetett. Tehát még teljes hat órát kellett tölteniök a koromsötétben... Hat hosszú órát, veszedelmek és szorongás közepette! Mert, ha nem kellett is félniök az elefántoktól, még mindig nem voltak biztonságban a vadaktól, a kikről nem tudhatták, hogy itt vannak-e még. Arról ugyanis, hogy itt voltak, nem kételkedhettek: hisz mindnyájan látták a bolygó fáklyatüzeket, a melyeket csakis a vadak gyújthattak.

– Virrasztani fogunk - mondta a foreloper, mikor vagy tíz percz múlva annyira lélegzethez jutott, hogy fölülhetett és beszélni is tudott.

– Úgy van, virrasztani fogunk, - hagyta helyben John Cort - s ha kell, védjük magunkat a támadásuk ellen.

– Úgy látszik, hogy itt tanyáztak, - szólt Max Huber halkan - nézzék, ott még pislog a parázs a hamu alatt...

S valóban öt-hat lépésnyire az egyik fa tövében még vöröslött a hamvadó parázs.

A franczia fölkelt és puskáját fölhúzva, óvatosan arra lopózott.

Khamis és John Cort készen voltak, hogy az első gyanús neszre utána menjenek.

Max Huber két-három percz múlva visszajött. Nem látott, nem hallott semmiféle gyanúsat, a miből azt következtethette volna, hogy közvetlen veszedelem fenyegeti őket.

– Az erdőnek ez a része végképp elhagyatott és csöndes - mondta. - A bennszülöttek bizonyosan elmentek innen.

– Az is lehet, hogy akkor szaladtak el, mikor az elefántokat megpillantották - jegyezte meg John Cort.

– Valószínű, hogy úgy lesz - szólt most Khamis. - Mert a bolygó tüzek, melyeket együtt vizsgáltunk Max úrral, abban a pillanatban aludtak ki; mikor éjszak felől meghallottuk az elefántok bőgését... Lehet, hogy a vadak megijedtek, ámbár nem értem, hogy miért: hisz itt az erdőben nem kellett félniök az elefántoktól!

– Ezt én sem értem - mondta Max Huber - de az éjszaka nem alkalmas a magyarázatokra. Várjuk meg a reggelt... ámbár nem tudom, kibírom-e a virrasztást... a szemeim majd leragadnak...

– Pedig most nem tanácsos aludni, kedves Max! - jegyezte meg John Cort.

– Akár tanácsos, akár nem, - felelte a franczia - én mindjárt összeroskadok... Jó éjszakát hát, holnapig!

Ezzel fogta magát, ledőlt az egyik fa tövébe és nyomban rá mélyen el is aludt.

– Feküdj le te is, Llanga - mondta John Cort. - Majd Khamis meg én virrasztunk.

– Elég lesz, ha csak én magam virrasztok, John úr - mondta a foreloper. - Én már megszoktam ezt, önnek pedig jól fog esni a pihenés.

A vezetőben meg lehetett bízni; bizonyos, hogy egyetlen perczre sem fog elszunnyadni.

Llanga lefeküdt Max Huber mellé, de John Cort megpróbálta a virrasztást. Egy negyed óráig beszélgetett a foreloperrel, leginkább a szerencsétlen portugálról, a kit Khamis már régóta szolgált.

– Elvesztette a fejét, - mondta Khamis - mikor látta, hogy a gaz négerek megszöknek és kirabolják...

– Szegény ember! - sóhajtott John Cort.

Ezek voltak utolsó szavai, mert az álom őt is elnyomta már. Fáradtan nyúlt végig a gyöpön, s mélyen elaludt. Most már csak Khamis őrködött a kis társaság biztonsága fölött.

Olvasóink már bizonyára észrevették a különbséget a két jó barát, a franczia és az amerikai természetében.

John Cort komoly, gyakorlatias érzékű fiatal ember volt, mint az amerikaiak általában. Bostonban született, de a yankee-nek csak a jó tulajdonságai voltak meg benne. Nagyon kedvelte a földrajzi és etnográfiai tudományokat, s különösen az emberfajok érdekelték. E mellett nagyon bátor volt, s szükség esetén életét is föláldozta volna barátaiért.

A vele egykorú, huszonöt éves Max Huber párisi volt, s az maradt a vadon Afrikában is, a hová a sors szeszélye vetette. Észre, bátorságra, önfeláldozásra méltó barátja és társa volt az amerikainak, de nem volt meg benne John Cort prózai, gyakorlatias érzéke. Kalandvágyó, romantikus természete folyton a rendkívülit szomjazta és a legnagyobb vakmerőségekre is kész lett volna egy-egy kaland kedvéért, ha józanabb társa vissza nem tartja.

Libreville, a honnan e kirándulásra indultak, a Franczia-Kongó fővárosa. A Gabon deltájának bal partján alapították 1849-ben, s ma már tizenöt-tizenhatszáz lakosa van. Ott lakik a gyarmat kormányzója is és a kis városnak van kórháza, misszionárius-telepe, szénraktárai és sok egyéb kereskedőtelepe. De egyéb aztán nincs is az egész városban.

Három kilométernyire e fővárostól van Glass városka, a hol több angol, német és amerikai faktória, vagyis kereskedőtelep van.

John Cort és Max Huber e városkában ismerkedtek meg négy-öt évvel ezelőtt és hamarosan meg is barátkoztak. Mindketten magasabb rangú hivatalnokok voltak az egyik amerikai faktóriában, mely elefántcsonttal, szézámolajjal, pálmaborral, szerecsen-dióval és más effélével kereskedett.

Három hónappal ezelőtt, mikor Urdax, a Bangóból származó portugál, elefántvadász expedíczióra készült Afrika belsejébe, Bagirmi és Darfur határáig, a két jó barát elhatározta, hogy a karavánnal megy. Urdaxot jól ismerte mindenki, mint derék, elszánt vadászt és becsületes kereskedőt, a ki éppen nem hasonlított azokhoz a kegyetlen elefánt-vadászokhoz, a kikkel Stanley is gyakran találkozott a Felső-Kongó vidékén. Ezek a lelketlen emberek, azzal az ürüggyel, hogy elefántokra vadásznak, valósággal irtó háborút folytatnak a bennszülött négerek ellen, úgy hogy, a mint Közép-Afrika bátor átkutatója mondta, az elefántcsonton, a mit piaczra visznek, valósággal embervér tapad.

A kirándulás, mint tudjuk, szerencsés is volt és jó eredménnyel, anyagi haszonnal járt. De most a balsors egyszerre megfosztotta őket mindentől; oda volt három havi fáradságuk gyümölcse, s ráadásul elpusztult a karaván feje is, pedig még több, mint kétezer kilométernyire voltak Librevilletől.

S most itt álltak, tanácstalanul és elhagyatva a «Nagy Őserdőben», a hogy Urdax az ubangii rengeteget elnevezte. Az erdő meg is érdemelte ezt a nevet, mert talán az egész földön sincs még egy rengeteg, a mely nagyságra mérkőzhetnék vele. Területe a Kongó völgyétől a Nílus és a Zambézi forrásvidékéig terjed, de hogy mekkora ez a roppant terület, azt még nem tudjuk pontosan, csak hozzávetőleg állítják, hogy körülbelül egy millió négyszög-kilométer, - tehát kétszer akkora, mint egész Francziaország!

Tudjuk, hogy a portugálnak eszébe sem jutott keresztül vágni az őserdőn; de meg nem is tehette volna, mert kocsival és poggyásszal őrültség, sőt lehetetlen is lett volna az erdőben utazni. Most azonban más volt a helyzet. A három férfit és a gyermeket, teljesen poggyász nélkül lévén, mi sem gátolta, hogy keresztül vágva az erdőn, megrövidítse útját két héttel, s az erdőn át egyenesen az Ubangi folyóhoz igyekezzék, a honnan már könnyen eljuthatott Librevilleba.

Az volt hát a kérdés, a mit mindjárt másnap reggel el kellett dönteniök, hogy folytatják-e azt az utat, a melyen eddig haladtak a portugállal, s megkerülik-e a Nagy Őserdőt, vagy pedig keresztül vágnak rajta?

Az éjszaka csöndben és nyugodtan telt el. Khamis éberen figyelt a legcsekélyebb neszre is, többször óvatosan körüljárt a fák között, de egész éjjel semmi gyanúsat sem vett észre. Csak időnként zavarta meg a mély csendet egy-egy nagy éjjeli madár szárnycsattogása.

Végre szürkülni kezdett, s a két jó barát is nemsokára talpra ugrott.

– Hát a bennszülöttek?... - kérdezte John Cort, mihelyt a szemét fölnyitotta.

– Sehol semmi nyomuk - felelte Khamis.

– De annak csak van nyoma, hogy itt jártak tegnap este?...

– Valószínűleg lesz, John úr, még pedig alighanem az erdőszélen...

– Nos, Khamis, nézzük meg.

Mind a hárman, s velük Llanga is, óvatosan közeledtek a síkság felé. Harmincz lépésnyire az erdő szélétől, a roppant fák alatt, le volt tiporva a fű, félig elszenesedett szurokfenyő-gallyak hevertek szerteszét, s valamivel odább nagy tűzrakás látszott, melyben a hamu alatt itt-ott még izzott a parázs, különben sem a földön, sem a fákon, az ágak közt, semmi nyoma a tegnapi fáklyás embereknek.

– Elmentek... - mondta Max Huber.

– Úgy látszik, - felelte Khamis - ámbár nem lehetetlen, hogy még visszajönnek.

– Kár, hogy az elefántok is nem követték a vadak példáját - mondta John Cort. - Ezek az átkozott vastagbőrűek még mindig ott tanyáznak a síkon.

S a négylábú szörnyetegek valóban ott nyargalásztak az erdő körül. Egyik-másik még ma is neki-nekirohant az erdőnek, s minden áron be akart törni, de az izmos faóriások daczoltak e támadásokkal s törhetetlen bástyaként állták útját a tömérdek állatoknak. A menekültek láthatták, hogy a tamarind-liget tövestől ki volt tépve.

A foreloper tanácsára mindnyájan rejtve maradtak az erdőben, remélve, hogy az elefántok, ha senkit sem látnak, a ki ingerelné dühöket, végre mégis elvonulnak innen.

– Akkor visszamehetnénk a karavánhoz, - mondta Max Huber - s összeszedhetnők, a mit e dögök még épen hagytak... valami kis eleséget, töltést...

– És illendőképen eltemethetnők a portugált is - tette hozzá John Cort.

– A míg az elefántok a síkon kóborolnak, nem is szabad erre gondolnunk - felelte Khamis. - Különben is alig hiszem, hogy épségben hagytak valamit.

A forelopernek igaza lehetett, s mivel úgy látszott, hogy az elefántok éppen nem hajlandók a síkról távozni, ideje volt, hogy a kis társaság a jövőről tanácskozzék. Mind a négyen beljebb húzódtak tehát az erdőbe.

Útközben Max Huber szerencsésen elejtett egy gyönyörű vadat, a mely legalább három napra elég lesz mindnyájuknak.

Inyala volt, barnával tarkított szürkésszőrű antilop, még pedig jókora példány, erős, meglett hím, mely kétszázötven-háromszáz fontot nyomhatott. Llanga tapsolva ugrálta körül a drága zsákmányt, mialatt a foreloper megnyúzta és földarabolta.

Aztán a mit használhattak belőle, azt elvitték a még parazsas tűzhöz, melyet John Cort hamarosan fölszított; s mikor elég parazsuk volt, Khamis rátette a vékonyan fölszeletelt húst, melynek illata csakhamar étvágygerjesztően terjengett az óriási fák lombsátora alatt.

Kétszersültről és egyéb eleségről, a minek pedig a karaván eddig bővében volt, persze szó sem lehetett; valószínű, hogy nagy részét el is rabolták a poggyászvivő négerek. Szerencsére Közép-Afrika erdeiben hemzseg a vad, s az ügyes vadásznak mindig van mit ennie, föltéve, hogy beéri a pecsenyével.

Igaz, hogy a menekülteknek nem sok töltésük volt. Kitűnő puskája s épp oly kitűnő revolvere ugyan volt mind a három férfinak, de mikor a töltéseket összeszámolták, összesen csak ötvenet találtak. Ez pedig édes kevés, kivált ha vadállatok ellen is kell védekezniök azon a több, mint hatszáz kilométernyi úton, mely még elválasztotta őket az Ubangitól. Onnan kezdve már könnyű volt eleséghez jutniok, akár a parti falvakban, akár a misszionárius-telepeken, akár a hajókon és tutajokon, melyekkel lépten-nyomon találkozhatni a Kongó e nagy mellékfolyóján.

Miután jól laktak a pecsenyéből, s jót is ittak rá a közeli patak vizéből, tanácskozni kezdtek.

Először is John Cort szólalt meg és ezt mondta:

– Khamis, mindeddig Urdax volt a főnökünk. Tanácsait mindig megfogadtuk és követtük, mert bíztunk benne... Épp úgy bízunk önben is, a tapasztalatai és becsületessége miatt... Mondja meg őszintén, mi a terve és hogyan gondolja, hogy hazajuthatunk: mi előre is elfogadjuk, akármit tanácsol.

– Mindenesetre - tette hozzá Max Huber. - Szót fogadunk önnek és soha sem fogunk czivakodni.

– Ön ismeri ezt a vidéket, Khamis - folytatta John Cort. - Tudjuk, hogy évek óta becsülettel, önfeláldozással vezette Urdax karavánjait. Az ön hűségében és becsületességében bízunk mi is és hisszük, hogy nem csalatkozunk...

– John úr, Max úr, - mondta a foreloper meghatva - bízhatnak bennem...

S erősen megszorította a két európainak feléje nyújtott kezét.

– Mi a tanácsa? - kérdezte John Cort. - Megkerüljük-e a rengeteget nyugat felé, a hogy Urdax akarta?

– Nem, John úr, - felelte a foreloper habozás nélkül - keresztül kell vágnunk rajta. Az erdőben legföljebb csak fenevadakkal találkozhatunk, de bennszülöttekkel nem. Sem a pahuinok, sem a dinkák, sem a budzsók soha sem mertek bemenni ebbe a rengetegbe; a síkon ellenben könnyen találkozhatnánk velük, s ez életünkbe kerülhetne. Másrészt, mivel csak gyalogos emberek vagyunk, poggyász nélkül, hiszem, hogy átvergődhetünk az erdőn, nem úgy, mint a karavánok. Ismétlem, vágjunk neki: ha délnyugatnak tartunk, hiszem, hogy rövid időn oda érünk a Zongo-vízesésekhez.

Ezek a vízesések, vagy inkább apró zuhatagok, az Ubanginak azon a pontján vannak, a hol a folyó nyugati irányából keletnek kanyarodik. Ott végződik a Nagy Őserdő is, de az a vidék már európai karavánoktól gyakran látogatott, békés terület, a hol semmi bajtól nem kellett félniök.

Khamis tanácsa tehát jó volt. E mellett megrövidítette az útjokat is. Csak az volt a kérdés: járható-e a rengeteg? Tört utakról, ösvényekről persze nem álmodozhattak, bár lehetséges, hogy itt-ott nagyobb vadak, bivalyok, orrszarvúak s más állatok járt csapásaira bukkannak. A cserjét, bozótot irtani ugyan nem volt fejszéjük, de a foreloper elhozta kézi szekerczéjét, a francziának meg amerikainak pedig jó nagy késük volt.

Meghányva-vetve ezeket, s más egyéb nehézségeket is, úgy Max Huber, mint John Cort helyesnek ítélték a foreloper útitervét, a ki végezetre még ezt mondta:

– Tudom ugyan, hogy utunkon egymást éri a sok akadály: cserjék, összenőtt indák, tüskés bozótok, kidőlt faóriások, de viszont azt hiszem, hogy akadunk valami folyóra, a mely bizonyosan az Ubangi mellékfolyója lesz...

– Ha más nem, - kiáltott közbe Max Huber - ott lesz az, a mely keletre folyik a tamarindos halomtól. Egyenesen a rengetegnek tart, s miért ne szélesedhetnék nagy folyóvá?... Ha ráakadunk, könnyű lesz összeácsolni egy tutajt.

– Csak lassan, lassan, kedves barátom, - csillapította John Cort a francziát - előbb még meg kell találnunk ezt a képzelt folyót...

– Max úrnak igaza van most az egyszer - szólt Khamis. - Ha nyugat felé tartunk, rá kell akadnunk erre a folyóra, a mely bizonyára az Ubangiba szakad...

– Az meglehet, - viszonzá John Cort - de tudjuk azt is, hogy Afrika legtöbb folyója nem hajózható...

– Ön csak a nehézségeket látja, kedves John.

– Jobb, ha előbb látom őket, mint később, kedves Max!

Az amerikainak igaza volt. Afrika négy legnagyobb folyóját: a Nílust, a Zambézit, a Kongót és Nigert nem lehet Európa, Ázsia, vagy Amerika folyóihoz hasonlítani. Ámbár vízterületük igen nagy és sok mellékfolyó táplálja őket, korántsem oly bővizűek, mint a többi földrészek nagy folyói, úgy hogy a mélyebben járó tengeri hajók már a torkolatuknál sem igen mehetnek föl bennök. E mellett lépten-nyomon sziklák, zátonyok meredeznek föl medrükben, s a tőlük alkotott vízesések, örvények és forgatagok lehetetlenné teszik a hajózást. Ez volt egyik fő oka annak is, hogy Közép-Afrika belsejét oly sokáig nem bírták kikutatni.

John Cort ellenvetése tehát helyes volt, s ezt Khamis sem tagadhatta. De e miatt még sem lehetett elvetni a foreloper útitervét, a mely sok egyéb előnnyel kínálkozott.

– Ha találunk utunkban ily folyóra, - mondta a foreloper - letutajozunk rajta akkora darabon, a meddig csak lehet... Ha akadályokra bukkanunk, igyekszünk legyőzni őket... ha nem sikerül, ismét gyalogszerrel megyünk tovább...

– Így már jól van, Khamis, - mondta az amerikai - magam is azt hiszem, hogy legczélszerűbb, ha az Ubangi felé megyünk, még pedig, ha csak lehet, valamelyik mellékfolyója mentén.

– Előre hát! - kiáltott föl Max Huber türelmetlenül.

S mivel a tanácskozásnak vége volt, csakugyan nem tehettek mást, minthogy megkezdték a nehéz, bizonytalan utat.