A fák alatt.

Másnap három, látszólag élettelen férfi hevert a legsűrűbb rengetegben, s közelükben hamvadó tűzrakás pislogott.

A fák oly sűrűen és tömegesen álltak egymás mellett, hogy pár lépésnyire is alig lehetett tőlük látni. A kúszó növények indái s a töretlen bokrok úgy eltömték, benőtték a fák közeit, hogy valóságos bástyaként fogták körül azt a kis szabad tért, a hol a három alak hevert. A roppant faóriások lombsátora körülbelül ötven lábnyira kezdődött fölöttük, de oly tömött és sűrű volt, hogy egyetlen fénysugár sem törhetett át rajta. A földalatti börtön nem lehetett volna sötétebb, falai nem lehettek volna szilárdabbak, mint az a sövény, mely mindenfelől kerítette ezt a kis tisztást. A három férfi jó ismerősünk: az egyik a foreloper, a másik kettő pedig Max Huber és John Cort.

De hogy kerültek ide?... Ők maguk sem tudták. Csak arra emlékeztek, hogy a tutaj lerántotta őket a vízesés örvényébe... Hogy mi történt azután, egyikük sem tudta.

Ki mentette meg életüket?... Ki hozta őket ide, az erdőnek eme sűrű börtönébe, mielőtt eszméletük visszatért?...

Fájdalom, nem mindnyájan menekültek meg! A kis Llanga nem volt itt velük, s vele együtt elveszett az a beteg teremtés is, a kinek életét csak az előtte való napon mentette meg...

A három férfinak minden fegyvere a késük volt, meg az a szekercze, melyet a foreloper az övében hordott. Puskáik, töltéseik s minden egyéb holmijuk oda voltak... Oda volt a tutaj is... de mit használ, ha meg is lett volna?... Hisz azt sem tudhatták, merre van a folyó!

S miből, hogyan fognak megélni?... Ha nem vadászhatnak, be kell érniök a vad gyümölcsökkel, rá kell fanyalodniok a fagyökerekre... S nem annyi-e ez, mint a lassú éhhalál?...

A három férfi közül John Cort ébredt föl legelsőnek. Miután szeme megszokta a mély sötétséget, megpillantatta Max Hubert és a forelopert. Tántorogva fölkelt, néhány száraz ágat vetett a pislogó parázsra, s a tűz nemsokára vígan lobogott.

– Először is innen kellene kijutnunk, - dörmögött John Cort magában: - de hogyan?...

A tűz pattogása fölébresztette Max Hubert és a forelopert is. Majdnem egyszerre ébredtek föl, s mihelyt kidörzsölték szemükből az álmot, azonnal tanácskozni kezdtek.

– Hol vagyunk? - kérdezte Max Huber.

– A hova hoztak bennünket - felelte John Cort. - Mert én semmire sem emlékszem.

– De mikor hoztak ide? - tűnődött Max Huber. - Tegnap?... tegnapelőtt?... vagy ma?... Mikor tört össze a tutajunk?... Khamis, tud-e hozzávetni?...

A foreloper szótlanul rázta a fejét. Sem azt nem sejtette, mennyi idő telhetett el a tutaj fölfordulása óta, sem azt, hogy ki és hogyan mentette meg őket.

– Hát Llanga? - kérdezte John Cort. - A fiú bizonyára elveszett, mert nincsen itt velünk!... Azok, a kik minket megmentettek, őt már nem menthették meg!...

– Szegény fiú! - sóhajtott Max Huber. - Pedig mennyire szerettük!... Hát azért mentettük meg a dinkák kezeiből, hogy... Szegény fiú!...

A két jó barát valóban úgy szerette Llangát, hogy bármikor koczkáztatta volna érte az életét. De most nem menthették meg... hisz ők is bizonyára elvesztek volna, ha valami rejtélyes hatalom meg nem menti őket.

De ki, vagy mi volt ez a rejtélyes hatalom?...

Most John Cort szólalt meg:

– Én semmire sem emlékszem, hogy mi történt a katasztrófa után... Úgy rémlik, láttam, hogy Khamis kidobálta a sziklára puskáinkat és egyéb holminkat...

– Ez igaz - felelte Khamis - és pedig szerencsésen, mert semmink sem esett a vízbe... De aztán...

– Aztán, - folytatta Max Huber - mikor lezuhantunk az örvénybe, úgy rémlett... igen úgy rémlett, mintha embereket láttam volna...

– Valóban... nekem is úgy rémlett! - kiáltott föl John Cort élénken. - Bennszülöttek voltak... hevesen kiabáltak, integettek és a vízbe rohantak...

– Önök bennszülötteket láttak? - kérdezte a foreloper nagyon meglepetve.

– Körülbelül egy tuczatot - mondta Max Huber. - S alighanem ők húztak ki bennünket a vízből is.

– Aztán - folytatta John Cort - eszméletlen állapotunkban ide hoztak... tüzet raktak... sőt, a mint látom, még az eleségünket is ide tették!...

S valóban, a tűz mellett ott volt az a jókora darab nyers hús, a mi a tegnap lőtt bivalyból még megmaradt.

– S mikor mindezt megcselekedték, - mondta Max Huber - nyomtalanul eltűntek... Úgy látszik, nem nagyon számítottak a hálánkra!...

– De hátha itt vannak közelünkben? - tűnődött John Cort. - Miért hoztak volna ide, ha megint csak a sorsunkra akartak bízni bennünket?... Nem mindegy lett volna nekik, akár ott halunk meg a vízben, akár itt?...

– Itt! - kiáltott föl Max Huber türelmetlenül. - De hol vagyunk hát?... és micsoda hely ez?... Szinte hihetetlen, hogy ily sűrű, sötét börtön is van ebben a rengetegben!...

– Az igaz, hogy sötét... de hátha csak azért ily sötét, mert éjszaka van? - kérdezte John Cort.

De nem volt éjszaka. Bármily sűrű volt is a lombsátor, a fák sudara, mintegy százötven lábnyi magasságban, néha-néha megingott - talán a széltől, - s ilyenkor egy-egy pillanatra némi világosság szűrődött át a támadt kis résen.

Mialatt a két jó barát beszélgetett, Khamis fölkelt, s bár oda figyelt, szemügyre vette, körüljárta a szűk tisztást, a hová be voltak zárva. Mert a hely valósággal börtönhöz hasonlított: a liánok és tüskés bokrok oly vastag, sűrű és tömött gyűrűként zárták körül a kis tisztást, hogy útnak, törésnek nyoma sem látszott a természetes falon.

Most a foreloper ismét visszament a két európaihoz és ezt kérdezte:

– Max úr, bizonyos ön abban, hogy bennszülötteket látott a parton?

– Egészen bizonyos, Khamis... Abban a pillanatban láttam őket, mikor a tutaj a sziklákhoz csapódott...

– És melyik parton?...

– A bal parton.

– Jól mondta: a bal parton?

– Úgy van: a bal parton... Erre határozottan emlékszem.

– Én is! - bizonyította John Cort.

– E szerint hát - folytatta a foreloper - mi most keletre lennénk a folyótól?...

– Mindenesetre, - tette hozzá John Cort - csak az a kérdés, hogy mennyire vagyunk tőle?

– Nagyon messze nem lehetünk - felelte Max Huber. - A megmentőink nem vihettek bennünket nagyon messzire... Sokat mondok, ha pár kilométert mondok...

– Magam is azt hiszem, - mondta Khamis - hogy a folyó nem lehet messzire... Ezért azon kell lennünk, hogy minél előbb visszamenjünk a folyóhoz, új tutajt ácsoljunk össze, s tovább folytassuk utunkat a folyamon lefelé... persze a vízesésen alul...

– De hogyan élünk meg addig?... S hogyan élünk meg aztán is, míg eljutunk az Ubangi folyóig? - kérdezte Max Huber. - Most már nincs fegyverünk és nem is vadászhatunk!...

– S hol, merre keressük a Johansen-folyót? - kérdezte John Cort. - Megengedem, hogy most a bal partján vagyunk: de ha nem tudunk tájékozódni, merre menjünk?... Ki mutatja meg a helyes irányt?...

– S még ha tudnánk is, merre: ugyan hol juthatnánk ki ebből a börtönből? - folytatta Max Huber.

– Itt ni! - szólt a foreloper.

S oda mutatott a sűrű bokrok egyik pontjára, a hol a kúszó növények indái szét voltak tépve, s mögöttük keskeny csapás látszott. Valószínű volt, hogy rejtélyes megmentőik ezen az úton hozták őket ide. Hová vezetett ez a csapás?... A folyóhoz? Majdnem bizonyos volt, hogy oda... De hátha eltévednek rajta?... Mi lesz akkor?... Két nap alatt elfogy ez a kis hús, s akkor már nem lesz mit enniök.

– Az az egy kétségtelen, - jegyezte meg John Cort - hogy ha itt maradunk, elpusztulunk... Ne vesztegeljünk tehát, hanem először is igyekezzünk szabadabb levegőre jutni...

– Előbb azonban harapjunk valamit - mondta Max Huber.

Mindjárt megkezdték a takarékoskodást: körülbelül egy kilogramm húst osztottak el három felé, s be kellett érniök ezzel a csekély, szűk ebéddel is!...

– Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy ebéd-e, vagy vacsora - mondta Max Huber.

– Mindegy, akármi, - felelte John Cort - a fő az, hogy mindhárman éhesek vagyunk.

– Csak legalább vizünk is volna! - sóhajtott a franczia.

Mindhárman elhallgattak és némán, csöndben ettek. Ez a sötétség nyomasztó volt: a talaj nedvességétől sűrű, párás levegő is nehéz, fullasztó volt, s a hely borzalmasságát még növelte, hogy sehol egy madár sem látszott és egyetlen hang sem zavarta a temetői, síri csöndet. Csak néha mozdult meg a haraszt s a halk sziszegés jelezte, hogy valami kígyó siklik arra.

Alig ették meg az utolsó falatot, mindjárt föl is keltek. A foreloper kendőjébe csavarta a megmaradt bivalyhúst és egyenesen a fölfedezett csapás felé tartott.

Max Huber még megállt és több ízben torka szakadtából fölkiáltott:

– Llanga!... Llanga!... Llanga!...

De hiába!... Senki sem felelt a hangos kiáltásra, mely tompán halt el a sűrű lombsátor alatt.

– Menjünk, - sürgette Khamis a társait.

S ő maga előre sietett.

De alig lépett rá az ösvényre és máris hirtelen meghökkenve ugrott vissza.

– Fáklyát látok! - kiáltotta.

Max Huber és John Cort egyszerre ott termettek.

– A bennszülöttek? - kérdezte a franczia.

– Várjunk! - felelte az amerikai.

A fáklyafény - mert kétségkívül az volt - pár száz lépésnyire lobogott... De merre tartott?... Feléjük jött-e vagy tőlük távozott?... Segítséget hoz-e vagy veszedelmet?...

Nem tudtak rá felelni s ezért egyelőre nem is mertek mozdulni a helyükről.

Két-három percz telt el.

A fáklyafény nem mozdult: mindig egy helyben maradt.

– Talán lidércztűz? - kérdezte a franczia.

– Nem lehet, Max, - felelte az amerikai, - mert akkor tánczolna, mozogna: ez pedig mozdulatlanul áll és lobog.

– Most mit tegyünk? - kérdezte ismét Max Huber.

– Menjünk oda - felelte John Cort. - Ha a fáklya nem közeledik hozzánk, menjünk hozzá mi magunk.

– Úgy van, menjünk! - mondta a foreloper elszántan.

És elindult az ösvényen, egyenesen a fáklya felé.

Alig tett azonban néhány lépést, a fény is megindult és távozott tőlük... A fáklyavivő tehát meglátta őket s talán csak arra várt, hogy elinduljanak?... És most az utat akarja mutatni nekik a fáklyával?... De hová vezeti a három boldogtalan utast?... Hová?...

Nem volt idejük ezen tűnődni. A fáklyafény gyorsan ment előttük s nekik sietniök kellett, hogy el ne maradjanak tőle.

Az út kényelmes, jól letaposott gyalogösvény volt; látszott rajta, hogy emberek vagy állatok gyakran járják, mert sehol semmi akadály, keresztbe nőtt ág vagy növény-inda nem gátolta a járást.

De hová mennek rajta?...

Ezt nem tudták, csak követték a fáklyát s körülbelül három óra hosszáig mentek már utána, mikor kissé elfáradtak és megálltak pihenni.

A fáklyavivő szintén megállt, ugyanebben a pillanatban.

– Az bizonyos, hogy ez a vezető nagyon előzékeny, - mondta Max Huber. - Csak legalább megmondaná, hogy hová vezet...

– Bánom is én, akárhová! - felelte John Cort. - Csak ebből a rengetegből, sötét útvesztőből vezessen ki.

– Még pedig minél előbb! - tette hozzá a franczia sóhajtva.

– Nos, édes Max: elég rendkívüli ez a kaland? - kérdezte az amerikai szomorú tréfával.

– Valóban az!...

– Csak legalább jó vége legyen! - tette hozzá John Cort aggodalmasan.

Mikor a rövid pihenő után ismét fölkerekedtek, megindult a fáklyavivő is. Ha siettek, hogy utolérjék, ő is meggyorsította lépteit, úgy, hogy a pár száz lépésnyi távolság mindig megmaradt köztük.

Számításuk szerint esti hat óra lehetett már s mindnyájan nagyon fáradtak voltak. De Khamis nem akart pihenni; azt mondta, kövessék a fáklyafényt, a meddig csak vezeti őket: eddig már körülbelül öt-hat mértföldnyi utat tettek meg s valószínűleg nemsokára kiérnek ebből a sűrű rengetegből...

Ebben a pillanatban a fáklyafény hirtelen kialudt s a három utas megdöbbenve állt meg a koromsötétben.

– Már nem mehetünk tovább, - szólt John Cort. - Úgy látszik, ez volt a jel, hogy megálljunk...

– Nem annyira jel, mint inkább parancs, - jegyezte meg Khamis.

– Engedelmeskedjünk tehát a parancsnak, - mondta Max Huber - s töltsük itt az éjszakát.

– De eljön-e értünk ez a fáklyavivő holnap is? - kérdezte John Cort kételkedve.

Erre a fontos kérdésre senki sem tudott felelni.

Mind a hárman lefeküdtek egy fa tövébe és megették a kis darabka bivaly-sültet, mely mindegyiküknek jutott. Szerencsére találtak egy kis víz-erecskét a fák alatt, a melyből ihattak.

– Ki tudja, - szólt John Cort - nem azért állt-e meg vezetőnk éppen itt, hogy legyen mit innunk?...

– Mindenesetre nagy figyelem, ha csakugyan azért tette, - felelte Max Huber s egy száraz banán-levéllel nagyokat merített a friss vízből.

Bármily aggasztó volt is a sorsuk, a fáradtság mégis csakhamar elnyomta őket s mind a hárman mélyen elaludtak.

Max Huber és John Cort csaknem egész éjjel a szegény Llangáról álmodtak... Mi is lett belőle?... Belefúlt-e a vízbe vagy ő is megmenekült?... S ha megmenekült, ugyan hová lett?... Miért nem jött ő is velük?...

Mikor fölébredtek, valami szürke derengés mutatta, hogy a nap már fönn jár az égen. Khamis a fény irányából azt következtette, hogy keletnek haladtak... Tehát rossz irányban, mert távolodtak a folyótól... De mindegy! most már nem fordulhattak vissza.

– Hát a fáklya? - kérdezte John Cort.

– Amott van, ni! - kiáltott föl Khamis meglepetve.

– Szavamra, - mondta Max Huber - ez olyan, mint a három napkeleti király csillaga a Bibliában!... Csak azt szeretném tudni, mikor érünk már Betlehembe?...

Mai útjuk is olyan volt, mint a tegnapi. A keskeny ösvényt mindkét felől sűrű, járhatatlan bokrok szegélyezték, melyeket kúszó-növények indái keresztül-kasul átfontak. Itt-ott más ösvények szelték keresztben azt, a melyiken jártak, úgy, hogy vezetőjük nélkül okvetlenül eltévedtek volna a sötét rengetegben.

Sehol egyetlen emlőst vagy madarat sem láttak s ez nagyon aggasztotta őket. A bivaly-hús már csaknem teljesen elfogyott: alig maradt belőle annyi, a mennyi még egyszerre elég: s akkor mit fognak csinálni?... Hátha még holnap sem érnek oda, a hova ez a rejtélyes fáklyafény vezetni akarja őket?...

Estefelé, mint tegnap is, a fáklya ismét kialudt s a három utas megint a sötétben maradt. Az éjszaka azonban ma is nyugodtan telt el, csakhogy... Csakhogy mikor John Cort fölébredt, izgatottan rázta föl társait:

– Ma éjjel járt itt valaki! - kiáltotta.

Valóban járt ott valaki. Pár lépésnyire tőlük félig hamvadó tűz égett s valamivel odább, egy kis csermely partján jókora darab nyers antilophús lógott egy faágon.

Max Huber ezúttal föl sem kiáltott meglepetésében. Ő is, meg társai is kezdték természetesnek találni, hogy ebben a rejtélyes rengetegben a tündérek gondoskodnak róluk. Az ismeretlen fáklyavivő elvezeti őket rendeltetésük helyére s addig, a míg odaérnek, gondoskodik róluk...

Khamis hamarosan földarabolta és megsütötte a húst, melynek egy harmadát ott menten megették, a többit pedig gondosan eltették; így hát még délre és estére is volt mit enniök.

E pillanatban a fáklya ismét kigyúlt s jelt adott az indulásra.

E napon is öt-hat mértföldnyit mehettek, úgy hogy a foreloper hozzávetése szerint, körülbelül hatvan kilométernyire lehettek a Johansen-folyótól.

Útjuk ugyanolyan volt, mint az előző két napon, csakhogy az erdő kezdett világosodni. A lombsátor itt-ott meggyérült s a verőfény jobban átszűrődhetett rajta. Mind a mellett a félhomály még sokkal bizonytalanabb, szürkébb volt, hogysem jól láthatták volna az előttük járó fáklyavivő alakját.

Estére kelve, mikor a fáklya kialudt, ismét megálltak és fáradtan heveredtek le egy kis csermely partján. Jóízűen megették az antilop-pecsenyét, nagyot ittak rá s aztán mélyen elaludtak. És Max Hubernek - alighanem csak álmában - úgy rémlett, hogy valahol a feje fölött, a fákon, a Bűvös vadász keringőjét muzsikálják.