Aki elsőként kel útra

Másnap a chicagói nagy pályaudvaron szokatlanul sűrű sokadalom nyüzsgött. Valami rendkívüli esemény történt? Avagy csupán az az egyszerű turistaruhába öltözött utas lett volna e csődület oka, aki oly szerényen sietett végig a peronon, egyik kezében festékesdobozát, másikban összehajtott festőállványát tartva, utána pedig egy fekete ábrázatú szerecsen inas igyekezett kis kézi bőröndjével?...

A vonat reggel 8 óra 10 perckor indult. A vasutak hálózata az Egyesült Államok területén roppant szövevényes és minden irányban elágazó. Magába Chicagóba naponta háromszázezer utas érkezik meg, és ugyanannyi indul el a város pályaudvarairól.

A játékosok tehát bármely pillanatban elutazhattak az USA bármely tagállamába, akár vasúton, akár hajón. Chicagóba jutni és onnan útra kelni eszerint rendkívül könnyűnek ígérkezett.

Max Réal idejekorán visszaérkezett a faluról, 30-án délben elvegyült az Auditorium nézőközönsége közt, s onnan figyelte, amint Thornbrock közjegyző kihirdette a kockavetés eredményét. Amikor Mr. Thornbrock a nevén szólította őt, aggasztó csönd támadt a színházban, majd hirtelen Urrican kapitány mennydörgésszerű hangja robbant bele a némaságba:

– Nincs itt!

– Itt vagyok! - szólalt meg ekkor Max Réal, majd előlépett; a közönség viharosan tapsolt, amint megjelent a színpadon.

– Útra kész? - kérdezte a Különcök Klubjának elnöke.

– Útra és... nyerésre kész! - felelte mosolyogva az ifjú művész.

Hodge Urrican olyan kannibáli pillantást vetett rá, mint valami pápua, látszott rajta, legszívesebben fölfalná szőröstül-bőröstül.

Harris T. Kymbale odament hozzá, megrázta a jobbját, és kedélyesen így szólt:

– Szerencsés utat, pajtás!

– Szerencsés utat önnek is, ha majd önre kerül a sor, hogy fölszedje a sátorfáját - viszonozta a jókívánságot Max Réal. Szíves barátsággal kezet szorítottak.

Hodge Urrican és Tom Crabbe nem cselekedtek hasonlóképpen; a tengeri medve szerfölött dühösen morgolódott, az öklöző hústorony pedig csak bárgyú ábrázattal meredt maga elé.

Hermann Titbury békasóhoz hasonlatos szívében az az őszinte kívánság vert csírát, hogy vajha az összes bánatpénzfizetségek az első utas nyakába szakadnának! Vajha ő esnék be a „kút”-ba, ő kerülne a „börtön”-be - maradna is ott az áristomban - mind véges-végig!

Amint Max Réal elhaladt Lissy Wag előtt, udvariasan meghajolt, s így szólt hozzá:

– Kisasszony, megengedi, hogy jó szerencsét kívánjak kegyednek?

– De hiszen ez a saját érdeke ellen volna, uram - felelte a leány, kissé meglepődve.

– Sebaj, kisasszony, higgye meg, én az ön szerencséjéért imádkozom...

– Köszönöm, uram! - felelte Lissy Wag.

Jovita Foley pedig halkan ezt az igazán helytálló megjegyzést súgta barátnője fülébe:

– Csinos férfi ez a Max Réal, és igen derék dolog lenne, ha neked adná át az elsőséget!

Az Auditorium nézőtere kiürül, és az első kockavetés eredményét nemsokára már mindenki tudta Chicagóban. Max Réal aznap este összecsomagolta a holmiját, másnap reggel a szívére ölelte édesanyját, és megígérte neki, hogy amikor csak módját ejtheti, írni fog. Hűséges inasával, Tommyval gyalog kelt útra a Halsted Street 3997. számú házból, s a vonat indulása előtt tíz perccel már meg is érkeztek a pályaudvarra.

Kansasba két-három vonat is megy naponta Chicagóból. Max Réal nem sokat gondolkozott azon, hogy melyiket válassza, felszállt az elsőre. Egyébiránt így vélekedett:

– Még nem jártam Kansasban, most legalább alkalom kínálkozik arra, hogy megismerkedjem Amerikának ezzel a „pusztaságával”, amint azt az államot nevezni szokták. Kansasban kanadai földművesek is élnek, e szerint szólván rokonlátogatóba megyek. Azt a fertályát fogom fölkeresni, ahol ők tömegesebben laknak, és majd kedvemre kószálok ezen a nekem kijelölt vidéken. Ezt nem tiltja a végrendelet...

Valóban, Mrs. Thornbrock csak azt az utasítást adta, hogy elutazása napjától számítva Max Réal a tizenötödik napon legyen Kansas állam Fort Riley nevű városában, menjen el a távíróhivatalba, és vegye át a nevére érkező táviratot. Ebben kapja meg a következő állomásra vonatkozólag az értesítést. A Hypperbone-féle tervezet szerint mindössze három olyan mező van az Egyesült Államok ostábláján, ahol fennáll az a veszély, hogy onnan a játszófélnek vissza kell térnie a kezdőpontra: Louisiana (a tizenkilencedik mező, ahol a „vendégfogadó” van), Nevada (a harmincegyedik mező, ahol a „kút” van) és Missouri (az ötvenkettedik mező, vagyis a „börtön”).

Max Réal persze nem azért vágott neki az útnak, hogy rögtön Fort Rileybe menjen s ott rostokolva várja a további rendelkezést, nem is választotta a Kansasba vivő útvonalak közül a legrövidebbet, hanem kitérőt kívánt tenni azokba a városokba, falvakba, amelyek őneki, mint festőnek fölkeltik a figyelmét. Elhatározta: nemcsak vasúton utazik, hanem gőzhajón is, sőt attól sem riad vissza, hogy könnyűszerrel gyalog járja be Kansas szebb vidékeit, s úgy érkezzék meg Fort Rileybe a meghatározott időben.

Amikor Max Réal inasával együtt belépett az állomás épületébe, ott már nagy tömeg kíváncsiskodót talált. Ezek a szájtátiak nagyobbrészt fogadni akartak rá, s e célból szükségesnek tartották, hogy szemtől szembe lássák a játszófelet: vajon eléggé talpraesett fickónak látszik? Bizalomgerjesztő-e a külseje? Akarja-e vajon a megpróbáltatásokat? Bírja-e a fáradalmakat? Reménykedhetnek-e, hogy ő fut be elsőnek?...

Meg kell vallanunk, hogy a fiatal festő a chicagói sportembereknek nemigen nyerte el a tetszését. Vajon mi szüksége festőállványra, ecsetre, festékre?! Csak nem akar képeket pingálni?!

Hiszen az lenne rendjén való, hogy legfőbb gondja az utazás legyen! Igenis, a játékos arra ügyeljen, hogy pontosan érkezzék a kijelölt célállomásra! Erre a feladatra komoly ember való, nem holmi könnyűvérű művész, akinek valószínűleg a zsebe is üres, és a majdan fizetendő ezer dollárok bizonyára alaposan zavarba ejtik! Egy szó mint száz, ez a festő nem úgy fest, mint vérbeli „favorit”... Nem is vállalkozott senki arra, hogy elkísérje, és nagy összeggel fogadjon rá. A vasúti kocsi, amelybe fölszállt, megtelt mindenféle ügyes-bajos kereskedőkkel, akiket üzleti érdek késztetett arra, hogy Chicagóból elutazzanak.

Törődött is Max Réal a bámészkodókkal! Elhelyezkedett az ülésen, inasa fölrakosgatta a bőröndöt s egyéb cókmókot a csomagtartó polcra; a gőzmozdony sípja élesen fütyült, és a vonat elindult.

A peronon összegyűlt kandi népség közt azonban ott csörtetett egy vészjóslóan fenyegető küllemű úriember is, aki rettentő dühös, vérben forgó szeme pillantásával majd hogy nem átdöfte a mit sem sejtő művészt. Olvasóink bizonyára sejtik, hogy ez a bősz férfiú nem lehet más, mint Hodge Urrican.

Ami az időjárást illeti, az utazás rosszul kezdődött. Köd borongott a tájékon, az égbolton lomha szürke felhők gomolyogtak, és Max Réal egyáltalán nem gyönyörködhetett a környező vidék szépségeiben, mert a kellemetlenül párás levegőben, a télutó sajátos éghajlati viszonyai közt nem látott bizonytalan körvonalaknál egyebet.

Most illendő tehát néhány szóval megemlékeznünk Tommyról is, a fiatal festő néger inasáról, aki elkísérte gazdáját e meglepetésekben oly gazdagnak ígérkező úton.

A mindössze tizenhét éves Tommy már szabadnak született, mert tudvalevőleg Amerika a humanizmus nagy dicsőségére már ezelőtt mintegy harminc esztendővel felszabadította a rabszolgákat.¹

Tommy édesapja és édesanyja még rabszolgamunkát végzett, s abban az időben, amikor a rabszolgák felszabadítását kihirdették, éppen Kansas államban éltek, ahová most a fiú és a gazdája igyekszik. Tommy szülei jólelkű, igazságos földbirtokosnál dolgoztak, gazdájuk jól bánt velük, s ők bizony továbbra is ott maradtak, mert nem tudtak megválni attól a kedves családtól, amelyet szolgáltak.

Tommy, úgy tetszik, örökölte atyafisága hűséges és ragaszkodó természetét, mert amikor ezelőtt két évvel szülei meghaltak, s őt - hála jósorsának - Max Réal alkalmazta, úgy megszerette a vidám, emberséges, derék fiatal festőt, hogy bottal sem lehetett volna elkergetni.

Csak az sajnálta - és ezt nem is palástolta -, hogy nem tartozhat még teljesebb mértékben, testestül-lelkestül a gazdájához, akinél oly jól érzi magát, akinél oly biztos állása van. Gyakran emlegette, milyen kár, hogy megszüntették a rabszolgaságot.

– Ugyan miért? - kérdezte tőle egyszer Max Réal.

– Mert ha ön engem pénzen vásárolt volna meg, akkor én most a gazdám magántulajdona volnék...

– No és mi hasznod lenne belőle, fiam?...

– Hát akkor nem küldene el soha, mint ahogy elcsapják az olyan szolgát, akivel nincsenek megelégedve.

– Ugyan, Tommy, ki beszél arról, hogy elküldelek téged?... Egyébiránt, ha te a rabszolgám volnál, akkor én téged bármely pillanatban eladhatnálak...

– Igen ám, uram, de az mégiscsak egészen más...

– Neked bizony édesmindegy volna az, Tommy. No, de ne aggódj, ha hűségesen szolgálsz, egyszer majd megveszlek téged...

– Kitől? Hiszen én nem vagyok senkié sem...

– Önmagadtól... önmagadtól... majd ha gazdag leszek...

Tommy bólintott, szeme csillogott, vakító fehér fogai megvillantak mosolyra vont ajkai közt, és boldoggá tette az a gondolat, hogy a gazdája egyszer majd megveszi őt...

A ködös, borongós ég csatornái ezenközben megnyíltak, és hullott a zápor, esőcseppek verdestek, kopogtatták a vasúti kocsi ablakát, a vonat pedig zakatolt, dübörgött tovább.

A nagyobb állomásokon néhány percre megállt, aztán éles füttyel jelezte, hogy megint elindul.

Max Réalt igencsak elbúsította ez az idő. Az ember ilyen borús időben nem is tehet egyebet, mint hogy alszik. Tommy lelkiismeretes buzgósággal meg is cselekedte, útközben édesdeden szunyókált.

Estefelé elállt az eső, a felhők szétfoszladoztak, és nyugat felől a búcsúzó nap vérvörös fénypászmákkal árasztotta el a tájat. A fiatal festő ebben sem gyönyörködhetett sokáig, mert az esti szürkület szürke fátyola csakhamar ráborult a tájékra, s ezért aztán ő is behunyta a szemét, és tüstént elnyomta a buzgóság.

Másnap reggel aztán szemrehányást tett magának, amiért nem maradt ébren, és nem figyelte meg, hogyan ereszkednek le Rock Island felé... Akkor például a folyók királyát, a Mississippit is megcsodálhatta volna és szemügyre vehetett volna még egynéhány jelentékeny várost is. Csakhogy késő bánat ebgondolat. A vonat sebesen röpítette át Iowa síkságán. A főváros, Iowa City távol esett a vasútvonaltól, s ezért Max Réal nem láthatott belőle semmit.

A napkorong felső karimája éppen akkor tündökölt fel a láthatár peremén, amikor a vonat megállott Council-Bluffben, amely az Egyesült Államok határán fekszik, és legföljebb háromezer méter választja el Omahatól, Nebraska virágzó nagyvárosától.

– Szálljunk le! - mondta ekkor Max Réal.

– Megérkeztünk? - kérdezte Tommy álmos szemét dörzsölgetve.

– Az ember mindig megérkezik valahova, amikor útnak ered.

A gőzhajó minden délelőtt tíz órakor szokott indulni, ők pedig hajnali hat órakor szálltak le a vonatról. Teljes négy óra állt tehát rendelkezésükre: annyi alig elegendő arra, hogy megtekintsék Council-Bluff városát, amely a Missouri bal partján terül el.

Az ég kiderült, és a nap langyos sugarai vakító fehéren hullottak a havas háztetőkre, mert a tél ezen a tájon még nem ért egészen véget. A fiatal festő a hosszú és szerfölött unalmas vonatozás után kétszeresen élvezte a friss levegőt és a napfényt, meg a sétálgatást.

A vasútállomásnál nem várt rá senki, mert Max Réal mindenütt kerülte a feltűnősködést, amit pedig Urrican kapitány is, Harris T. Kymbale is és Tom Crabbe idomárja, Milner is bizonyára el nem mulasztott volna semmi pénzért sem. Amilyen észrevétlenül szökött meg Chicagóból, éppen olyan észrevétlenül érkezett meg Omahába.

Betért egy szerényebb vendéglőbe, s ott inasával együtt jóízűen megreggelizett, aztán végigcsatangolt a város nyílegyenes utcáin. Tíz óra előtt tíz perccel már a hajóállomáshoz ért, és megváltotta a két jegyet.

A Dean Richmond nevezetű gőzös már útra készen várta. A kürtőn át vastag, fekete füstgomolyok bodorodtak az égnek, és a matrózok a szellős oszlopfedélzetén már várták a kapitány parancsát. Ez a gőzhajó százötven mérföldnyi utat tesz meg, amíg eljut Kansas Cityig.

A fiatal festő és Tommy fölkapaszkodtak a tatfedélzetre, s az egyik padra letelepedtek. Bezzeg lett volna riadalom az utasok közt, ha megtudják, hogy a „Hypperbone-vetélkedő” egyik játékosa ott ül köztük; no de Max Réal szigorúan megőrizte inkognitóját, Tommy pedig nem volt fecsegő természetű.

Pontosan tíz órakor elindult a hajó.

A délután folyamán Max Réal néhány vázlatot készített a Missouri partvidékének szebb pontjairól, mígcsak le nem szállt a sötétség. Éjféltájban Kansas Citybe érkeztek.

Még tizenkét napja maradt arra, hogy Fort Rileybe menjen, abba a városkába, ahová majd Mr. Thornbrock sürgönyözni fog.

Max Réal itt is egy harmadrangú vendégfogadót választott, és pompásan aludt a huszonnégy órás vonatzakatolás és tizennégy órás hajózöcskölés után.

Másnap a Kansas folyó két partján épült ikervárost nézegette meg; egyikük Kansas állam területéhez, másikuk Missouri államhoz tartozik. Az utóbbi sokkal nagyobb, mint az előbbi, mintegy százharmincezer lakója van, míg az előbbinek csak harmincnyolcezer. Ha egy állam területén volnának, bizonyára csak egy városnak tekintené mindenki ezt a két Kansast.

Max Réal a Kansas állambeli Kansas, valamint a Missouri állambeli Kansas megtekintésére összesen nem szánt huszonnégy óránál több időt. Mindenben hasonlítnak egymáshoz, mint jóravaló ikrekhez illik, aki az egyiket megnézi, bízvást elmondhatja, hogy látta a másikat is.

Május 4-én reggel ismét vonatra ült, de azzal az elhatározással, hogy útközben ott száll ki, ahol neki tetszik, s ide-oda elnézeget, gyalogszerrel kirándul, s elő-előveszi az ecsetét, ha valami megfestésre méltót lát. Kansas síksága egyáltalán nem egyhangú pusztaság, a fiatal festő gyönyörködött az üde gyepszőnyegekben, melyek főleg a Kansas folyó partvidékén millió meg millió virággal vannak behintve tavasszal. Egyik-másik állomásnál kiszállt, és míg a legközelebbi vonat megérkezett, néhány órai tartózkodása alatt körülnézett. Végre május 13-án délután Topekában állapodott meg.

Topeka a székvárosa Kansas államnak. A topekaiak várva várták már a híres vendéget, mert tudták, hogy aki Fort Rileybe igyekszik, az semmiképpen sem kerülheti el városukat. Arra azonban nem gondoltak, hogy Max Réal lehet a nevezetes ember, s ezért a festő másnap szerencsésen megszökhetett a kandi szemek elől. Most már Fort Riley volt az úticélja. Ez a város a Smoky Hill és a Republican folyók torkolatánál fekszik.

Max Réal és Tommy délután érkeztek meg az utolsó előtti állomásra. Itt kapta magát a fiatal festő, és leszállt. Néhány órai út választotta el csupán Fort Rileytől, s ezt a távot bízvást megtehette gyalog is.

A folyóparton széttekintve szívből gyönyörködött a kies vidékben; az ifjú művészt annyira elragadta a varázslatos látvány, hogy a csábításnak nem állhatott ellen. Gyalog indult a virágos mezőn Fort Riley felé.

A folyópart egyik bűbájosan zöldellő árnyékos hajlatában kiválasztotta a legszebb fekvésű pontot, előkészítette festőszereit, majd pingálni kezdett. No, gondolta, két óra alatt befejezem a színvázlatot. És csakugyan, negyven perc múlva a napsütötte tájék jellegzetes vonásai földerengtek már a képen.

Annyira belemerült a munkájába, hogy se nem látott, se nem hallott semmit. Pedig, igaz, eleinte még halkan, kelet felől valamiféle furcsa, tompa dübörgés hallatszott.

Szerencsére Tommy, aki néhány száz lépésnyire csatangolt a mezőn, egyszer csak lélekszakadva odarohant a gazdájához:

– Uram!... Uram!...

Max Réal azonban őrá sem figyelt, mélyen elmerült munkájában, lendületes ecsethúzásokkal kaparította szét a festékfoltokat a vásznon.

– Uram! - kiáltott föl izgatottan Tommy, és kezével megérintette gazdája vállát.

– Mi ütött beléd, fiú? - kérdezte szórakozottan a művész, és az ecset hegyével bíborvöröset kevert a szénabarnához a palettáján.

– Nem hallja, uram?

Valóban süketnek kellett volna lennie, ha nem hallja meg azt a földrengető dübörgést, amely mind közelebbről morajlott. Észbe kapott, s sietve összerakosgatta holmiját, és fölsietett egy közeli halom tetejére. Onnan aztán láthatta a különös zaj okát.

Óriási porfelhő kavargott a levegőben, dobogó patájú ménes közeledett szédítő gyorsasággal. Mintegy háromezer ló és öszvér száguldott eszeveszetten. Gazdátlanul, elvadulva bitangoltak ezen a dús füvellőn. A számtalan sok lóerejű motorkerékpár és gépkocsi - efféléken robogni oly nagy divat ám Amerikában! - ez idő szerint a lovakat és öszvéreket annyira fölöslegessé tette, hogy lám csak, vadon barangolnak a síkon, és ha elbogárzik ez a rengeteg jószág, letipor minden vetést, elpusztít mindent, amit csak útjában talál.

Max Réal intett az inasának, hogy meneküljön, és ő maga is futásnak eredt. Nyilvánvaló, ha ott maradnak, végük van, mert a nekilódult szilaj ménes összetaposta volna mindkettőjüket.

Sikerült idejekorán jókora terebélyes fára bukkanniuk, és nyomban fölmásztak az ágai közé, ott aztán biztonságban megvárhatták, míg a ménes tovairamodik.

Ekkor már délután öt óra volt.

Ugyancsak kellett a lábukat szedniük, hogy beérkezzenek Fort Rileybe. Éppen nyolcat ütött az óra, amikor megtalálták a szállásukat, a Jackson Hotelt.

Másnap reggel - május 15-én - Max Réal elment a távíróhivatalba, és megkérdezte, érkezett-e vajon sürgöny Chicagóból.

– Mi a neve?

– Max Réal.

– A chicagói Max Réal?

– Az vagyok.

– Az Amerikai Egyesült Államok „Nemes-Lúd-Játék”-ának egyik versenyzője?

– Személyesen.

Nosza támadt erre riadalom a városban. Néhány perc alatt futótűzként terjedt el a hír, nemsokára mindenki tudta már. Mire a szállodába visszakerült, ezer hip-hip és hurrá kiáltás reszkettette meg a füle dobját.

Ezennel vége szakadt az „ismeretlenség” boldog tudatának. A végzet úgy rendelte, hogy a fiatal festő ezúttal ne óvhassa meg az inkognitóját.