Kétszáz dollár naponta

A sorsüldözte Titburyéknak bizonyára szükségük lett volna valamilyen talizmánra, hogy megvédje őket az olyan sima ábrázatú szélhámosoktól, mint Bill Arrol, aki olyan kaján módon rabul ejtette őket a volt *Cheap Hotel*ben.

Amikor Great Salt Lake City rendőrkapitánya olyan emlékezetesen sovány vigasztatással eresztette el Mr. Titburyt panaszfölvétel után, az uzsorás elkámpicsorodva ballagott vissza erős lelkű hitvestársához.

– Nos, Hermann, megkerült az a nyomorult Inglis? - kérdezte zordonon Mrs. Titbury.

– Nem Inglisnek hívják - felelte Mr. Titbury, és kimerülten leroskadt egy székre -, Bill Arrol a neve.

– Letartóztatták?...

– Majd letartóztatják...

– Mikor?...

– Ha nyakon csípik...

– És a pénzünk?... A háromezer dollárunk?

Titbury hallgatott, mélységesen hallgatott. Nagy sokára megszólalt:

– Mitévők legyünk?

– Várunk...

– Várunk?... Miért?... Azért, hogy Bill Arrol...

– Nem, Hermann, a táviratra várunk, amelyet Mr. Thornbrock fog majd küldeni Chicagóból...

– Nincs pénzünk!...

– Majd írunk, és a chicagói bank utánunk küldi a pénzt akár az Egyesült Államok legszélső határára is.

– Amilyen balsors üldöz, könnyen megeshetik, hogy oda jutunk... - motyogta búvalbélelten Mr. Titbury.

– Sebaj! - felelte könyörtelen határozottsággal az érdemes hölgy.

És elindultak a postahivatal felé, hogy átvegyék a sürgönyt.

Az utcákon, amerre elhaladtak, egyáltalán nem támadt csődület. Ugyan ki érdeklődött volna az olyan versenyző iránt, aki két húzásra csak a negyedik mezőig tudott elvergődni?... Bill Arrol balekfogásának ugyan híre kelt akkor már, de a szívtelen emberek nem sajnálták a szegény kárvallottakat.

A postahivatalban is csak egy-két kíváncsiskodó álldogált, és inkább gúnyos, mint résztvevő pillantással mérték végig Titburyékat.

A távirat pontosan kilenc óra negyvenhét perckor megérkezett. Megint csak a balsors hírnöke gyanánt. Ugyanis a kockák ezeket a számokat vetették ki: három meg kettő, vagyis összesen öt. Ez annyit jelentett, hogy a negyedik mezőről a kilencedikre kell utazniuk. A kilencedik mező azonban Illinois... Meg kellett tehát a számot kettőztetniük (ötször kettő), ámde az új mező, ahová a kockák utasították őket, megint csak Illinois lett, vagyis az ötöt most már háromszorozniuk kellett, s így a negyedikről a tizenkilencedik mezőre kerültek: Louisiana államba, New-Orleans városába: a Hypperbone-féle ostábla ezt a mezőt „luxusszállónak” jelölte meg.

Titburyék ennél szerencsétlenebb sorsra nem juthattak volna, annyi szent!

A két boldogtalan zsugori úgy hagyta el a postahivatalt, mintha ott elevenen megnyúzták volna őket. Arcátlan gúnyhahota kísérte párosukat az utcán, ujjal mutogattak rájuk. Mrs. Titbury azonban csakhamar összeszedte magát, s arcáról apránként lefoszlott a kétségbeesés kifejezése.

Amikor aztán a szállásukra visszaérkeztek, Mr. Titbury leroskadt a díványra, és fejét fogva keservesen hajtogatta:

– Louisianába!... New Orleansba!... Jaj... Jaj, miért is adtuk a fejünket erre az eszeveszett játékra?

– Márpedig folytatjuk a versenyt! - jelentette ki összefont karral az asszonyság.

– Hogyan?... Te még most is erről ábrándozol?

– Indulunk Louisianába! Punktum!...

– No de hiszen az háromezer kilométernyi utat jelent!

– Hát majd utazunk!

– No de hiszen ott ezer dollárt rögtön le kell fizetnünk.

– Le fogjuk fizetni!

– No de ott kell maradnunk, és két húzásban nem szabad részt vennünk...

– Nos hát, két húzásban nem fogunk részt venni!

– No de nekünk abban a méregdrága városban negyven napig kell rostokolnunk!

– El fogjuk tölteni ott a negyven napot.

– No de nincs több pénzünk!

– Majd küld a bank.

– No de én nem akarom...

– Csakhogy én akarom!

Amint látjuk, Mrs. Titbury minden ellenvetésre a tőle megszokott határozottsággal válaszolt. Annak a reménybeli hatvanmillió dollárnak a varázslatos vonzása adott ekkora erőt a fukar némbernek, hogy nem riadt vissza semminemű pazarlástól.

Mr. Titbury pedig nem mert tovább okoskodni. Ismerte az oldalbordáját, jól tudta, hogy kárba veszett fáradság volna jobb belátásra bírni a csökönyös asszonyt. Márpedig Mr. Titbury nagyon is helytálló érveket sorakoztatott fel. Valóban irtózatos költségek vártak rájuk. Mindenekelőtt keresztül kell utazniuk csaknem az egész Egyesült Államok területén, továbbá hosszú ideig kell New Orleansban tartózkodniuk, ez pedig valóban iszonyúan drága város.

– Hátha a sors jóvoltából rövid idő múlva fölvált minket valamelyik versenytársunk?... - vélekedett a hatalmaskodó hölgy.

– Ugyan ki?... - dörmögte bosszúsan a férj. - Hiszen mi vagyunk a legutolsók.!...

– Hátha egyik vagy másik túljut a célon, és visszafelé kell jönnie, mint az irtózatos Urrican kapitánynak?

– Ha legalább tőlünk függene, hogy melyik vendégfogadóba szálljunk - sopánkodott Mr. Titbury.

Igen ám, csakhogy a távirat utolsó szavai e tekintetben határozott utasítást adtak nekik; az *Excelsior Hotel*ben kellett megszállniuk, s ott tartózkodniuk mindaddig, míg újra rájuk nem kerül a sor.

– Nos, hát az *Excelsior Hotel*ben fogunk megszállni! - vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon Mrs. Titbury.

Képzelhetjük, milyen nyerészkedési düh kerítette hatalmába ezt a rendkívül fukar nőszemélyt, amikor az eddigi veszteségek és útiköltségek dacára is ráadta a fejét arra, hogy New Orleansban tovább szórják a pénzüket.

Két nap múlva megérkezett a chicagói banktól az az ötezer dollár, amit kértek. Szép summa ez, és mindkettőjüknek vérzett a szíve, ha arra gondoltak, hogy többé nem fog nekik kamatozni ez a tömérdek pénz...

A Titbury házaspár június 5-én hagyta el Great Salt Lake Cityt; ők sem törődtek senkivel, velük sem törődött senki.

Omaha Cityig vasúton mentek, azon túl pedig gőzhajón. A közlekedésnek ezt a nemét azért választották, mert tetemesen olcsóbb volt. A legjutányosabb helyre váltottak jegyet, ennivalót is vittek magukkal, s így az óriási Mississippin tették meg az utat egészen New Orleansig. Lett volna alkalmuk több ízben is partra szállni, hogy megtekintsék a nevezetesebb városokat, de az ilyen kirándulások rendszerint igen költségesek szoktak lenni, s a nyájas olvasó jól tudja, Titburyék a haláltól sem féltek úgy, mint a pénzkiadástól.

Louisiana államát az első francia császárság adta el az amerikaiaknak húszmillió frankért. Mindössze egymillió és százezer lakosa van ennek az államnak,¹ körülbelül a harmincadik helyen áll az Egyesült Államok sorában. Lakóinak legnagyobb része szerecsen. A Mississippi áradásai ellen hatalmas töltések védik, főleg a lapályosabb vidékeken. Ugyanitt a cukornádtermelés olyan óriási, hogy sehol az Egyesült Államok területén ehhez foghatót nem találunk; erdei gazdagok vadakban, szántóföldjei nagyon termékenyek.

Titburyék hét napig tartó utazás után, június 11-én érkeztek meg New Orleansba.

Mihelyt a hajóhídon átjöttek, pompás hintót pillantottak meg a kikötőben. Meg sem fordult a fejükben, hogy a pompás magánfogat netán rájuk várhat. Ők már úgy határoztak, hogy cókmókjaikat átadják egy hordárnak, és gyalog bandukolnak el az *Excelsior Hotel*ig. Nos, lám csak, mennyire megrökönyödtek, amikor az a frakkos, fekete arcú úriember, aki a fogat mellett állt, megszólította őket:

– Ha nem csalódom, Mr. és Mrs. Titburyhöz van szerencsém...

– Azok vagyunk - felelte Mr. Titbury mogorván. - Mit kíván tőlünk?

– Ez a fogat az önök rendelkezésére áll.

– Nem rendeltünk semmiféle fogatot.

– Az *Excelsior Hotel*be csak fogaton jöhetnek a vendégek - jelentette ki a koromsötét arcú úriember, és udvariasan bókolt.

– Jól kezdődik! - sóhajtott föl szegény Mr. Titbury.

A jobb sorsra érdemes házaspár nem tehetett egyebet, minthogy beüljön a nagyúri hintóba, s úgy kocsikázzék rendeltetési helyére. A fogat pazar palota előtt torpant meg. A hintó ajtaját itt is egyenruhás inas nyitotta ki. A megzavarodott Titburyék nagy lelki szorultságukban nem is vették észre a fogadtatás pompázatos ünnepélyességét. Az elképesztően nagyszámú szolgaszemélyzet fekete ruhában, fekete arccal és hófehér gallérral sorfalat állt, az Excelsior Hotel igazgatója személyesen kísérte fel őket a lakosztályukba.

Ehhez fogható úri kényelemről a két tökmagrágó soha még csak nem is álmodott. Mivel igencsak elfáradtak az utazástól, nyomban pihenőre tértek. A nagyváros zaja nem hatolt be abba a gyönyörű hálószobába, ahol a két fösvény nyugodtan töltötte az éjszakát. A hatalmas, művészi faragványokkal ékes ingaóra éppen nyolcat ütött, amikor fölébredtek. Az ágy mellett, az éjjeliszekrény tetején töméntelen sok villanycsengő gombja csillogott, mindegyiken felirat tanúsította, hogy kinek szól: a szobalánynak, a pincérnek, a fürdőszolgának, az étekfogónak, az újsághordónak; ha a sokadik gombot nyomják meg, olvasták, beárad a napsugár a sűrűn lefüggönyzött és vasráccsal fedett ablakon. Nos, hát Mrs. Titbury úgy érezte, mindenekelőtt erre van szükségük. Megnyomta azt a bizonyos gombot, és hát, íme, a napellenző önműködően fölemelkedett, a nehéz görfüggönyök szétváltak, s a rózsaszínű, áttetsző redőnyön át beáradt a reggeli fény.

A Titbury házaspár bambán egymásra bámult, nagy meglepetésükben szólani sem mertek, mintha eleve attól féltek volna, hogy minden szavuk egy piaszterbe kerül.

A páratlan fényűzéssel és kényelemmel berendezett szobában puha, süppedékeny szőnyegek, drága kárpitok tarkálltak; a szomszéd helyiségben a modern technika minden vívmányával berendezett mosdókészség várt rájuk. Langyos víz csurgott az egyik csapból, finom illatszereket permetezett a másik, itt a legkényesebb úrinő is kielégíthette minden igényét.

Titburyék felöltözködtek, s átóvakodtak a szomszéd szobába, amelynek az ajtaja tárva-nyitva állt. Ebben az ebédlőben hallatlan fényűzés uralkodott, az asztalon a legfinomabb ezüst és porcelán étkészletek csillogtak; innen nyílt a fogadóterem. A mennyezet közepén sokágú csillár függött, a falakon pompás festmények ékeskedtek, a dúsan aranyozott asztalkákon könyvek, folyóiratok, a szövetségi állam természeti szépségeit ábrázoló fényképalbumok hevertek.

– Ali Baba tündérbarlangjába kerültünk! - kiáltott föl valósággal megbűvölten Mrs. Titbury.

– A negyven rabló is itt rejtőzik bizonyára a szomszédban, ha ugyan nincsenek százan! - tette hozzá Mr. Titbury.

Ugyanebben a pillanatban megpillantotta azt az aranykeretbe foglalt hirdetményt avagy táblázatot, amelyből leolvashatta a szükséges tudnivalókat a szálloda házirendjére vonatkozólag.

A számukra kijelölt lakosztály mellé ezt a jegyzetet csatolták:

„Az Excelsior Hotel igazgatósága által a Hypperbone-vetélkedő játékosai számára fenntartott lakosztály.”

– Csengess egyszer, Hermann! - szólalt meg Mrs. Titbury. Alighogy az engedelmes férj megnyomta a villanycsengő gombját, tiszteletreméltó, fekete ruhás, vakító fehér galléros úr lépett be az ajtón.

Választékos szavakkal és szerfölött udvariasan üdvözölte a vendégeket, és kifejezte az Excelsior Hotel Company igazgatóságának a köszönetét azért a különös megtiszteltetésért, amelyben Mr. és Mrs. Titbury részesítette szerény szolgáltató intézményünket. Mivel köztudomásúlag huzamosabb ideig szándékoznak Louisiana szövetségi államban, illetőleg New Orleansban időzni, a vendéglátóegységet irányító társaság minden tőle telhetőt elkövet, hogy szeretve tisztelt és becses vendégei számára az itt-tartózkodást minél kellemesebbé tegye; természetesen gondoskodtak a legkülönfélébb szórakoztatásokról is. A hotel házirendje szerint - amennyiben az elnyeri tetszésüket - a reggeli teát nyolc órakor, a villásreggelit tizenegykor, a lunchöt² négy órakor, a dinert, azaz a vacsorát hét órakor, az esti teát pedig tíz órakor tálalják fel. A konyha tetszés szerint angol, francia vagy amerikai; a borok elsőrangú tengerentúli márkák. A chicagói nagy bankárnak - ezt szó szerint így mondta a méltóságos küllemű úriember - a nap minden szakában díszfogat és gőzjacht áll rendelkezésére, ha ide vagy oda kirándulni óhajt. Végül az operaházban, ahol ez idő szerint éppen egy kitűnő francia társulat játszik, páholyt foglaltak le az érdemdús vendégházaspár részére...

– És mindez mit kóstál? - firtatta nyersen Mr. Titbury.

– Száz dollárt, uram...

– Egy hónapra?

– Nem, egy napra!

– Mégpedig bizonyára fejenként?! - vágott közbe gúnyosan dühödt hangon Mrs. Titbury.

– Úgy van, asszonyom; és biztosíthatom, hogy az elképzelhető legmérsékeltebb árszabást állapította meg a társaság, mivel tekintetbe vette azt, hogy az oly tiszteletreméltó és becses vendégek huzamosabb ideig tartózkodnak majd az *Excelsior Hotel*ben...

Tehát naponta kétszáz dollár kettőjükért! Ha egy hónapig kell itt maradniuk, akkor hatezer dollár!... No, ezt ugyancsak bölcsen kifundálta a megboldogult! A két zsugorinak, akár tetszett, akár nem, bele kellett törődnie a változhatatlanba, ugyanis mihelyt más vendégfogadóban szállnak meg - vége a játéknak, megsértik a különc végakaratát, s a játék egyik sarkalatos alapszabályát. Akkor le kell mondaniuk a milliókról, melyek olyan nagyon lekötik Mrs. Titbury érdeklődését, és eddigi költekezéseik is mind kárba vesznek.

Alighogy a fekete ruhás úr kiment a szobából, Mr. Titbury szokatlanul erős hangon fölkiáltott:

– Menjünk!... Egyetlen pillanatig sem maradunk itt!...

Vissza Chicagóba!... Egy óráért nyolc dollár!...

– Még csak az kellene! - ripakodott hites urára a nyakas házisárkány.

Louisiana életének mozgalmas középpontja New Orleans, amelyhez képest az állam többi városa jelentéktelen. Kilenc vasútvonal fut össze ebben a gócpontban, és több mint, ezerötszáz gőzös közlekedik szüntelenül a hatalmas folyó két ágán. Kétszáznegyvenezer lakója van,³ mégpedig roppant vegyes népség: franciák, spanyolok, angolok, angol-amerikaiak és nagyon sok néger.

Ebben a városban kellett a Titbury házaspárnak huzamosabb ideig tartózkodnia, mégpedig a legnagyobb fényűzés közepette. Ámde, ha már így hozta a balsors - vélekedett Mrs. Titbury - a rengeteg kidobott pénzért nyakra-főre élvezniük is kell ezt a fejedelmi állapotot!...

Naponta kétszer, sőt háromszor is kikocsikáztak, és nem törődtek azzal, hogy az utcai csőcselék gúnyos hurrá kiáltásokkal és hahotával fogadta és kísérte őket mindenütt. Így járták be a város minden részét; az előkelő negyedet, ahol palotasorok vagy ízléses nyaralók szegélyezik az utcát, ellátogattak a töltésre, amely a várost a vízáradás ellen védelmezi, és megbámulták a kikötő óriási forgalmát.

Megnézték az egyetem épületét, a tiszta gót stílusban épült székesegyházat s a Rotunda nevezetű kupolás, kör alakú építményt, melyben óriási nagy előadóterem található. Nagyvárosi sürgés-forgásban jártak-keltek mindenütt.

A rendelkezésükre álló gőzjacht felhasználásáról sem feledkeztek meg, a Ponchartrain-tavon meg a Mississippin hajókáztak, élvezték a gazdagság előttük mindaddig ismeretlen áldásait.

Elmentek az operába is, nem mintha értettek volna a komolyzenéhez, vagy kedvelték volna a daljáték műfaját, hanem csupán azért, mert a napi kétszáz dollár költségben az is benne foglaltatott.

Valamiféle álomvilágba jutottak - amelyből bizonyára keserves lesz a felébredés. Mert szó mi szó, a jóhoz ők is hamar hozzászoktak. A pompás ebédek egyre kívánatosabbá lettek, és mihamar ugyancsak derekasan hozzáláttak az egyes fogásokhoz, az ínyenc eledelek jócskán fokozták az étvágyukat, s az eddigi tökmagrágás után a kényszerű jó falat nagyon is kapóra jött nekik.

Az idő pedig telt-múlt, maguk számot sem tudtak volna róla adni, hogy voltaképp mit is műveltek. Nekik ott tizennégy kockavetést kellett kiböjtölniük, csak azután kerülhet rájuk a sor.

Néha Mrs. Titbury kétségbeesve gondolt arra, hogy hátha előbb vége lesz a játéknak, hogysem újra felkerekedhetnének, és nyakukba vehetnék a nagyvilágot...

No de ez még a jövő titka... Ha pedig mégis úgy adódik, hogy Titburyéknak New Orleansból egyenesen Chicagóba kell majd visszatérniük - természetesen az Excelsior Hotel borsos, sőt méregdrága számlájának kifizetése után - képzelhetjük, milyen ráfizetéssel vásárolták meg e jámbor uzsorások azt a jogot, hogy részt vehettek a Hypperbone-vetélkedőn!...