A filozófus még nem tért nyugovóra. Pamlagján heverve a Pekingi Hírlap legfrissebb számát olvasta. Szemöldökét összevonta; bizonyára az uralkodó Csing-dinasztiát dicsőítő cikkre talált.

Kin-fu valósággal feltépte az ajtót, s a szobába lépve a karosszékbe vetette magát.

– Vang - kezdte minden bevezetés nélkül -, szívességet kérek tőled.

– Akár tízezret is! - válaszolt a filozófus és félredobta az újságot. - Beszélj csak fiam, beszélj, mondj el mindent, és bármi legyen az, teljesítem.

– Olyan szívességet kérek tőled, Vang, amit barát csak egyszer teljesíthet - kezdte Kin-fu. - Olyannyira, hogy ha ezt megtetted, elengedem a többi kilencezerkilencszázkilencvenkilencet, és a tetejében ezért az egyért se várj tőlem köszönetet - fűzte hozzá.

– Ezt a feladványt a leggyakorlottabb rejtvényfejtő sem lenne képes megoldani. Miről beszélsz?

– Tönkrementem, Vang.

– Ó, ó! - szólt a tudós olyan hangon, mintha nem is rossz, hanem jó hírt hallott volna.

– A levél, amely itt várt rám, amikor visszatértünk Kantonból - folytatta Kin-fu -, arról értesített, hogy a Kaliforniai Központi Bank csődbe jutott. Így hát e házon és néhány ezer dolláron kívül, amely egy-két havi megélhetésre elég, semmim se maradt.

– Ezek szerint most már nem a gazdag Kin-fu szól hozzám? - kérdezte Vang, miután alaposan szemügyre vette tanítványát.

– A szegény Kin-fut látod, akit azonban nem rémiszt meg a szegénység.

– Helyesen válaszoltál, fiam - szólt a filozófus a pamlagról fölemelkedve. - Mégsem vesztegettem hát hiába időt, fáradságot, hogy bölcsességre tanítsalak. Eddig csak tengődtél, nem érezted az élet ízét: a szenvedélyt, a küzdelmet! Mostantól élsz majd igazán! Új jövő nyílik előtted! Ne aggódj: Konfuciusz és utána a Talmud is azt tartja, hogy mindig kisebb a baj, mint amennyire félünk tőle. Mától kezdve megkeressük mindennapi rizsünket. A Nun-sum megtanított rá: „Az életben egyszer fent, egyszer meg lent vagyunk. A szerencse kereke forgandó, a tavaszi szél változó. Akár szegény vagy, akár gazdag, tedd, amit tenned kell!” Induljunk!

És valóban: Vang, a gyakorlatias filozófus kész lett volna azonnal odahagyni fényűző otthonát.

Kin-fu azonban megállította.

– Azt mondtam az imént, hogy nem rémiszt a szegénység. Nos, folytatom: azért nem félek, mert nem vagyok hajlandó elviselni.

– Ó! - szaladt ki Vang száján. - Csak nem akarsz...

– Meghalni.

– Meghalni! - ismételte meg higgadtan a filozófus. - Aki elhatározta, hogy véget vet az életének, az nem beszél róla senkinek.

– Már túl is lennék rajta - jelentette ki a filozófusétól semmiben sem különböző higgadtsággal Kin-fu -, ha nem vágytam volna rá, hogy a halálom először és utoljára valamiféle érzelmet váltson ki belőlem. Márpedig amikor hozzáláttam, hogy az általad ismert ópiumkészítményt magamhoz vegyem, a szívem alig dobbant meg, ezért a földhöz vágtam, és idesiettem hozzád.

– Azt kívánod hát, barátom, hogy együtt haljunk meg? - kérdezte Vang mosolyogva.

– Nem, neked élned kell, miattam - válaszolta Kin-fu.

– Miért?

– Hogy saját kezűleg sújthass le rám!

A váratlan javaslatra Vang meg se rezzent. Kin-fu azonban alaposan megfigyelte a filozófus arcát, és észrevette a szeme villanását. Talán a régi tajping kelt benne életre? Habozás nélkül elvállalná a feladatot, amit a tanítványa készül rábízni? Tizennyolc év múltán sem tudta elfojtani magában ifjúkora vérszomjas ösztöneit? Vang, a filozófus képes lenne szó nélkül megtenni ezt a megmentője fiával! Elvállalná, hogy megszabadítsa nemkívánatos lététől! Vang, a filozófus végrehajtaná e tettet!

A szemében felvillant láng azonban szinte azonnal kialudt, Vang pedig visszanyerte szokásos, tisztességes emberhez illő arckifejezését, csak talán kissé komorabb lett a szokottnál.

Visszaült a pamlagra, s úgy kérdezte:

– Ez hát a szívesség, amit kérsz tőlem?

– Igen - felelte Kin-fu. - E szívességgel törlesztheted mindazt, amivel úgy gondolod, hogy tartozol Csung-heunak és a fiának.

– Mit kell tennem? - kérdezte kertelés nélkül a filozófus.

– Június 25-éig, a hatodik hold huszonnyolcadik napjáig, jól figyelj, Vang, a harmincegyedik születésnapomig véget kell vetni az életemnek! Azt akarom, hogy a te kezed által haljak meg: mindegy, hogy szemből vagy orvul, hol, hogyan, éjjel vagy nappal, állva, ülve vagy fekve, ébren, álmomban, fegyverrel vagy méreggel hajtod végre. Szükségem van rá, hogy az életem fennmaradó ötvenöt napjának mind a nyolcvanezer perce a hirtelen rám törő halál gondolatával és, remélem, a félelmével teljen el. Át akarom élni a nyolcvanezer érzést, hogy amikor a hét elem elhagyja a lelkemet, felkiálthassak: „Végre-valahára mégiscsak éltem!”

Kin-fu - tőle szokatlanul - kissé izgatottan beszélt. Észrevehettük, hogy hat nappal a biztosítási kötvény lejárta előttre tűzte ki élete utolsó napját. Ez óvatos emberre vall, hiszen ha nem fizeti ki az újabb részletet, a kedvezményezettek elvesztik jogukat a biztosított összegre.

A filozófus feszülten figyelt a szavaira, miközben lopva a szobája falát díszítő Taj-ping császár képére pillantott. Még nem tudta, hogy neki szánták örökségül.

– Nem riadsz vissza az elkötelezettségtől, hogy megölj engem? - kérdezte Kin-fu.

Vang intett, hogy egyáltalán nem! Látott ő ennél különb dolgokat is fölkelőként a tajpingok zászlaja alatt! De azért megpróbált még néhány érvet felhozni, mielőtt végleg elkötelezné magát:

– Tehát hajlandó vagy lemondani mindama előnyökről, amelyeket az Igaz Mester ígért a hosszú életűeknek?

– Lemondok róluk.

– Nem bánod meg?

– Nem! - válaszolta Kin-fu. - Öregen élni! Olyanná válni, mint az odvas fa, amelyet már faragni sem lehet... Gazdagon sem vágytam sokáig élni, hát még szegényen!

– És az ifjú pekingi özvegy? - kérdezte Vang. - Elfeledted-e a mondást: virág a virággal, fűz a fűzzel; két szív egymásra találását száz év tavasza követi...

– Meg háromszáz év ősze, nyara és tele is! - vonta meg a vállát Kin-fu. - Nem! Szegény kicsi Li-u csak velem együtt nyomorogna. A halálom viszont gazdaggá teszi.

– Erről is gondoskodtál?

– Igen. Sőt rólad is, Vang. Ötvenezer dollár illet meg téged a halálom napján.

– Ó! - jegyezte meg halkan a tudós. - Te mindenre találsz megoldást.

– Még arra is, amiről nem esett szó idáig.

– Éspedig?

– A halálom után... veszélybe kerülhetsz gyilkosság vádjával.

– Á, csak a balekokat meg a nyúlszívűeket kapják el! Egyébként nem is lenne igazán érdem ez az utolsó szívesség, ha nem járna némi kockázattal.

– Szó sem lehet róla! Mindenképpen biztonságban szeretnélek tudni. Senki ne merészeljen bántani téged!

Azzal az asztalhoz lépett, papírt ragadott, és határozott vonásokkal az alábbiakat írta rá:

„Saját elhatározásomból választottam a halált, mert megelégeltem az élet unalmát. Kin-fu.”

Ezután átnyújtotta a papírt Vangnak. A filozófus előbb átfutotta az írást, majd hangosan felolvasta. Miután befejezte, gondosan összehajtogatta, és a jegyzetfüzetébe tette, amelyet mindig magánál hordott. Ismét felvillant a szemében az a bizonyos láng.

– Komolyan gondoltad mindezt?

– Nagyon is komolyan.

– Akkor én is komolyan veszem.

– Számíthatok hát a szavadra?

– Számíthatsz.

– Tehát legközelebb június 25-éig élek?...

– Hogy addig élsz-e, nem tudom, legalább abban az értelemben, ahogyan te gondolod, de hogy akkor már halott leszel, az biztos - felelte komoran a tudós.

– Köszönöm, Vang. Ég veled!

– Ég veled, Kin-fu.

Ezzel az életunt tanítvány csöndesen elhagyta a filozófus szobáját.